Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

KUKA

Ladányi István

Se füle, se farka

Boci, boci, tarka, se füle, se farka. Oda megyünk lakni, ahol tejet kapni.
(Magyar népköltés)
Túsó soron esik a dara. Ne mënj āra, Gubera Vera! Ha āra mész, Gubera Vera, Majd meglátod, hogy megüt a guta.
(Magyar népdal)
Sorokat talált benne aláhúzva.
Fenyvesi Ottó

2005. december 1.

A Gubera Vera nagyapám nótája volt. Sose értettem, hogy miért. Pedig igyekeztem, figyeltem a szövegére, ahogy dalolja. Talán valamit kihagy, amikor én hallgatom. Nem énekli végig, mert az nem gyereknek való. Az biztos, hogy a túlsó soron van a magyarázat.

Nagyapámnak külön főztek disznóvágáskor. Megütötte a szél, mondták, azért. A Guta? Nagyapa átment a túlsó sorra?

Az elbeszélés felsorolás, elsorolása annak, amit az elbeszélői szándék fontosnak tart. Abban a stockolmi könyvtárban, amelyet Danilo Kiš ír le a Holtak enciklopédiájában, minden egykor létezőt felsorolnak, de valami egészen sajátos rend szerint. Stílusa "az enciklopédikus szűkszavúság és a bibliai szóbőség hihetetlen ötvözete", minden ott van benne, "az idő, a múlt, a jelen és a jövő valami különös szimbiózisában". Többek között egy bizonyos Márkó gazda vagyonának leltára is ott van benne, minden apróságra kiterjedően. A holtak enciklopédiája, akárcsak Borges Alephje, mindent őriz, mindent a maga helyén, még ha több helye/ideje is van ugyanannak.

A Holtak enciklopédiája egy hiány, egy iszonyú, betölthetetlen, behelyettesíthetetlen hiány helyére íródott, továbbírva ezt botrányos hiányt. Mi is a botrányos? Azt hiszem, épp az elgondolhatóság és a megvalósíthatatlanság együttes létezése és a kettő közötti kitölthetetlen hasadék. Hogy az is elképzelhető, ami elképzelhetetlen, és az emlékezet őrzi annak a képét is, ami nincs. Danilo Kiš Trágyadomb című verse ugyanennek a hiánynak a helyén áll, az enciklopédia változata, használaton kívülre került dolgok lerakata. Itt is minden a maga helyére kerül, de a maga egyetlen helyére, megfosztva minden korábbi helyétől. Minden korábbi azonosságának híján van. Vagyis szemét.

A szemétdomb elmondhatatlan. Minden más is az, de a szemétdomb még inkább. Elmondani csak sorban lehet, bármit, még azt is, aminek van valami saját rendje, csak az elmondás rendje szerint lehet elmondani, hát még aminek nincs semmilyen rendje. Ahogy odakerült a szemétre? De hát annak a szemétdombnak az egymásmellettiségében a helyének nincs semmi oka, ahogy nem is következik belőle semmi. Vagy ahogy pásztázik a tekintet, a kamera mozgásának esetlegességében? Ezt az eljárást követi Danilo Kiš verse, a módszer esetlegességének és következményeinek tudatában. Vagyis hát ez az esetlegesség maga a vers, az a bizonyos zsineg.

Egy ilyen a zsinegre fűzi fel Esterházy Péter az apai ingóságok lajstromát a Harmonia cćlestis 32. mondataként. A szöveg szemmel láthatólag vendégszöveg, idézet, intertextus, magyarán valahonnan máshonnan került oda. Ott megvolt a helye, ahogy a felsorolt családi ékszereknek is. Mindegyik jelentett valamit a maga idejében, együtt is, családi ékszerként, és külön-külön is, jelentette, honnan származik, ki és milyen alkalommal viselte, mikor, hol s kivel nem viselhető. A Harmonia cćlestisben a felsorolt ékszerek neve is alig jelent valamit, az eltűnt jelentések enciklopédiáiban kell őket beazonosítanunk. Jelentésüket vesztett tárgyak megkopott vagy teljesen elkopott jelentésű nevének felsorolása. Mintha az egykori történészek kedvenc metaforáját illusztrálná: a történelem szemétdombjára került kincsek. Akárcsak a megannyi, a tizedes számrendszer rendjébe rétegelt édesapám.

Az Adriadalom beszélője a vers lehetséges első sorát keresi, a lehetséges első sorokat sorolja és veti el a versben, mint használhatatlant, míg végül egy szeméttelepen talál rá arra a tárgyra, amelynek a nevével meg tudja nyitni a vers sorainak sorát. A funkciójukat vesztett, haszontalan tárgyak iránti vonzalom, a szemét esztétikájára való érzékenység a kezdetektől jelen van Tolnai Ottó költészetében, talán a hatvanas évekbeli beatkultúra társadalomkritikájával, a magukat a hasznosság rendjén kívül helyezőkkel való azonosulás következményeként, a nyolcvanas években viszont egyik központi kategóriája lesz, a mediterráneummal, az azúrral egyenértékű. A vakvágány körül kialakult szeméttelep kedvenc költői terepe lesz, az itt közlekedő Azúr expressz közlekedési rendje, útiránya, megcélzott távlatai a vágányok mellett fölhalmozódó szeméttel, a jugoszláv ipar funkciójukat vesztett termékeivel szembesülve válnak igazán érzékelhetővé. Kecskék legelik a Jugoplastika halmai közt kinőtt kórókat. Az olvadó műanyag édeskés szagú, idilli reménytelenségét hasítja föl az a henteskampó, amely a kilencvenes évek meghatározó Tolnai-versét uralja. Felhasít azúrt, szeméttelepet, és rég elfelejtett tárgyakat, szavakat, jelentéseket ránt magával a történelem és az emlékezet szemétdombjának mélyéről, felforgatva, összekeverve a fölötte lévő rétegeket. És a jelen helyén a múlt történetei mesélődnek újra, élhetetlenné téve a jelent. Az Azúr expressz kisiklik, a menetrendszerkesztőt magát is vonatra rakják.

A felfűzés Dubravka Ugrešić emigránsregényének, a Feltétel nélküli hagyomány múzeumának is az egyik visszatérő motívuma. (A magyar fordítás - Feltétel nélküli kapituláció múzeuma - az eredeti címben lévő predaja szó másik jelentését választotta, amely kétségkívül játékban van az eredetiben is, de emez működik inkább együtt a művel.) Feltétel nélküli rendben követik egymást a regényben az életelbeszélés-töredékek, véletlenszerűen vagy valami mesterkélt rend szerint felsorolva. A regénynek a fejezetek rendjén kívüli és ezáltal az egész mű bevezetésévé tett első fragmentuma egy tárló tartalmának leírásával kezdődik, amely a berlini állatkert bálnaakváriuma mellett áll. A vitrinben Roland, az 1961. augusztus 21-én elpusztult cet gyomrának tartalma tekinthető meg. Ezt sorolja föl a regény elbeszélője. Milyen sorrendben? Erre nem ad támpontot. Vagyis megjegyzi, hogy a dolgok ilyen összerendeződésének magyarázata is csupán Roland szeszélyes étvágyának köszönhető. Talán még a tengeri áramlatoknak, ahogy hozzák-viszik mindazt, ami az útjukba kerül, tehetnénk hozzá. És nyilván egyéb szempontokat is, ha ilyesmibe belebocsátkozunk. Épp ezzel folytatja Dubravka Ugrešić is, hogy ezt az összevisszaságot látva óhatatlanul belesodródunk az értelemadás kényszeres műveletébe, kapcsolatokat kreálunk a véletlenszerűen egymás mellé került tárgyak között, vagy az egésznek próbálunk értelmet tulajdonítani. Például, hogy a bálna a berlini fal fölépítése után nyolc nappal fejezte be, hm, földi pályafutását. (A nyelv földhözragadt. Anyaföld, kötelez.) Ebből következik az ironikus kommentár: ha az olvasó úgy érzi, hogy semmi összefüggés nincs a regény részei között, ne aggódjon. Előbb-utóbb óhatatlanul fölsejlik valami.

A fragmentált szerkezetnek megfelelően a regény szövegtörmelékei is ilyen sorshulladékokat vetnek partra: folytatás és értelem nélkül maradt egykori életek aranyszabályait, néhány, érthetetlen nyelveken elhangzó, tartósabban egymáshoz kötött szókapcsolatot, élet nélkül maradt (életlen?) fényképeket. Kezdet és befejezés nélküli élettörténetek foszlányait. Újra és újra elhangzó szentenciákat arról, mi kell egy nőnek. Közvetítő nyelvek összevisszaságában felvillanó, alig értett mondatokat arról, ki mit szeret csinálni, ki milyen, ki hogy érzi magát. Ja ljublju nanizivat. My wife is crazy. Ich bin Müde. Aztán kérdés is megfogalmazódik, nyelvlecke nyelvet nem beszélő idegeneknek, a munka és a család eligazító rendjébe szerveződött nagyvárosban: Wo bin ich? A nyelv leckéztet.

A Feltétel nélküli hagyomány múzeumának nincs rendezőelve. Amilyen van például az állatokat összegyűjtő és a ketrecek rendjében elkülönítő állatkertnek. Az emlékezet vagy az álom összevisszaságát követi, ami a menekültlét egyetlen fölismerhető szerkezete. Az irányát vesztett életút használhatatlan emlékei egymás mellé kerülnek, és kényszeresen beindul az értelemadás archetípusa, az idegenséget sorsává tevő József sikerének titka: az álomfejtés. Ahogy a megbicsakló emlékezet egymással behelyettesít a nyelv értelemadó rendjén kívülre került szavakat, az anamnézist és az amnéziát, és maga a tévesztés ruházódik fel értelemmel.

Dubravka Ugrešić szövege a személyiség jelentésnélküliségének pozícióját jeleníti meg, a korábbi jelentés(ek) elvesztése és az új(ak) megnyerése, elfogadása előtt. És ahogy az idecitált József őrzi magában atyja emlékét, a fiúságát tehát, úgy a felnőtten idegenbe kerülő női elbeszélő az anya emlékéhez tér vissza, a maga gyermekségét, az értelemteremtés korát refigurálja. Az anya gyökereihez és gyökértelenségéhez tér vissza, ott keres valami jelentéseket. És közben kétségbeesetten, feltétel nélkül él a "pár"-, a "partner"-státus újraformálásának lehetőségével, amikor a vadidegenről vagy a rég eltávolodott ismerősről hajlandó elhinni, hogy együttlétük a véletlenen túl bármilyen összefüggésbe rendezhető. De rendezőelv híján nem állnak össze az anya fényképalbumai, a sokféleség, a mindig új formát nyerő másság ellenáll. És ha ki is dob belőle egy-egy sehova se illő darabot, a számtalan limlomból továbbra sem lesz ereklye. A menekült saját sorsai között lesz idegen. Ha a régi, immár érvényét vesztett rend által határozza meg magát, idegen marad az újban, ha megképzi az új reményét, a korábban vele feltétel nélkül azonos hitéhez lesz hűtlen.

Más embereknek épült városokban, másoknak készült tárgyakkal, más jövőnek formázott személyiségek. Egy-egy, időszerűségét vesztett reflex szerint megiramodó gondolat, ahogy a semmibe kap. Testamentum, amely érdekelt örökös híján végrendelkezik. A testamentum felsorolása legfeljebb a túlélő számára szól az adományozott tárgyról. Pedig elsősorban nem, vagy csak elsősorban igen, de hagyjuk a térbeli sorokat. A testamentum az örökhagyó szövege, szerzői szándéka van vele. A hagyományozó úgy ad, hogy kötelez, az adománnyal le. A testáló mondatok állító mondatok: emléket állítanak. Elhelyezni, mint új családnál az árván maradt gyereket. A megszűnő viszonyok helyett új viszonyokra akar kötelezni. Ezért olyan védett az örökhagyó szava. És ezért nincs szöveg, amely helyettesíthetné, ha hely, idő és cselekmény egységének hiányában nem jönnek létre az érdekelt felek.

A minden viszonytól való megfosztottság éktelenkedik a Sorstalanság széthulló, nyelvből kiszakított grammatikájában. Kertész nem fűz össze jól megformálttá magyar mondatokat. A fiú csak nézi az idegen matematika mátrixát, amelyből nem hiányzik az egérút, persze nem úgy nem hiányzik, hogy ott van, hanem a hiány sincs, az egérút maga, ami pedig az utak számkivetettje, az marad értelem híján. A telep rendje magának a rendnek, a számozott sorok sora magának a sornak a jelentését égeti el. Folytathatatlan az apák fiainak apává levő sora, akik majd új fiúkat nemzenek. Nincs kinek mit kire hagyományozni, csak csúfoskodnak a mondatban az értelmes szavak.

Sorokat talált benne aláhúzva: "Az erőszak pusztán megesik, vagyis határozottan nem történetszerű, a brutalitás, a megfosztás és a megsemmisítés vak jelenidejűsége - ez a legújabb kornak nevezett század - artikulációellenes." Közép-Európában nagy a forgalom a különböző gyűjtőhelyeken: lom- és levéltár, turkáló, szobortemető, szeméttelep. Mindenki valamit keres. Összekötni, múltat a jövővel, kellemest a hasznossal, a kezeket. Az állatoknak az a klasszifikációja, ami Borges kínai enciklopédiájának végtelen időtlenségében megjelenik, amelyet Foucault A szavak és a dolgok születési helyeként jelöl meg, ebben a közép-európai kontextusban átértelmeződik. A rendezőelvtől mentes kínai klasszifikáció a maga végtelenségében felszabadítóan derűs. Ez a rendezőelvtől folyton megfosztott közép-európai rendezhetetlenség hol neurotikus, hol pszichotikus végletbe csap. Szavakat talált benne aláhúzva: "nem a történelemnek s vele együtt a nagy elbeszéléseknek, hanem a folyamatosságnak van immár sokadszor vége". És így tovább, aláhúzva mind, lépcsőzve le-föl a huzatos szállodában: időszerűségüket vesztett végrendeletek archívumában.