Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

TAR SÁNDOR

Balázs Attila

Rossz dal

Tóth sehol nem tanult harmonikázni,
ezt a képességet az apjától örökölte
(T. S.)

2006. október 2.

Azt hiszem, e sorok írója valamikor a kilencvenes évek derekán találkozott Debrecenben egy közös, többekkel közös irodalmi délutánon: Tar Sándorral. Hogy utóbbinak mondott-e valamit e sorok írójának neve, végül is nem derült ki. Tar amúgy sem beszélt sokat akkor és ott. Kimondottan pocsékul érezhette magát mindig is közönség előtt, tán már korai gyermekkorától fogva, pedig kíváncsi volt rá az a maréknyi ember. Határozottan úgy nézett ki, rendkívül nyomasztja, hogy ha kicsit is, de illene kitárnia írói műhelyének ajtaját, valamennyike betekintést engedni oda. Pindurit. Úgy érezhette, meg kéne erőszakolnia magát mintegy, hogy ezt megtegye. Alkalmi jelentés Tar Sándor intim zónájából? Nem volt hozzá ereje. Nyilván kedve se alapvetően. Még az is lehet, mondandója sem. Nem derült ki se ott, se később. E sorok írója soha többé nem látta Tar Sándort. Bevalljuk? Nem is hiányzott neki annyira e kis szürkeürge, vagy -galamb, rendben. De a Tar-szövegek, a tar szöveg, gondolok az irodalmira, az viszont egészen más valami. Elképesztő, mennyi életet tudnak ezek a darabok és darabkák sugározni, még ha planétánk felettébb sötét, lepattant, lepusztult oldaláról küldözgetik is a ki-kihunyó jeleket. Olyan elementáris írói erővel, ami vasmarokkal ránt magához. Kevesen tudják ezt a magyar irodalomban így, direktbe' a lét pereméről. Elemi ösztönnel. Illetve ennél is valószínűbb, hogy senki. Tán az ún. világirodalomban… (?) Mindegy, adott ez a hihetetlen tehetség, és aztán tényleg nem az a baj, hogy gazdája nem tud mit vallani róla élőszóban, hanem más. Valami, ami mégse engedi szétválasztható állapotban tartani írót és művét. A legzavaróbb dolgok egyike. Nem ereszti a feltétlen belemerülést többé. Semmi sincs úgy, mint volt régen.

Akármennyit törte is a fejét ezen e mondatok vívódó, szép dalokat elrontó szövögetője, nem tudja másképp gondolni, mint ahogy azt a saját - játékból bohócnak titulált - humorista, lokális kabarésztár édesapjáról töprengve még a múlt évezred kilencvenes éveiben gépbe verte (könyv címe: A meztelen folyó). Mármint szomorú, illetve groteszk, hogy a jó irodalom nem elhanyagolható részét olyan emberek írták-írják, akik többféleképp tudják kamatoztatni kiváló megfigyelőképességüket. Írnak, szinte örökös melléfogásként mégiscsak, mivel egyről a legnehezebb nyíltan beszélniük hosszabb-rövidebb munkáikban, tudniillik a saját nyomorult gyarlóságukról, gyengeségükről.

Mindenféle téma szó szerint az utcán hever, bölcs megkeserültséggel, kimagasló tehetséggel írói tőkét lehetséges kovácsolni ebből-abból, mások kifordult testű heveréséből, fetrengéséből, de mi van a privát elcsúszással? Erkölcsi lezülléssel? Na, ez inkább marad is privációnak, marad rendre. Ja, tragédia mégiscsak van, jelesül akkor, amikor erre a "csusszanásra" valahogy fény derül. Mert például megindult a hegyoldal, vállal megállíthatatlanul, és a kataklizma nyomán előbukkannak az elásott csonkok, felületesen elhantolt csontok. Szegény, szegény Sascha Andersonunk! Vagy kit is említsek még kapásból, a "veltliteratúrból"? Esetleg mégis közelebbre vessem, közelebben tartsam fürkész, egyre romló tekintetem? Igaz is, hagyjuk tényleg a nagyvilágot, amelyik telve úgyis a maga angyali fülelőivel, mégse mondanék innen közelebbről senki denunciánst név szerint, ha ismerném se. Mert mi lennék én akkor? Besúgók nyilvános besúgója? Kisúgója? Magának a besúgónak említett tragédiájáról meg változatlanul azóta se tudnék mit szólni. Igazi tragédiája nincs számomra, de komédiája sincs. A hivatásos fülnek, amennyiben nem zenész az illető. Marad egyelőre még mindig - minden ősöket sem kímélő, szilaj, galléron ragadó igyekezet ellenére - megfoghatatlan, szinte örökre kicsusszanó ebihal-lénynek: a beköpő. Valahol ott, a szürkületi zónában. A szikofanta.

Tragikus dolog, tényleg. Ám ezzel együtt azt, hogy tragédiájuk legyen, esetenként nehéz szívvel ugyan, de változatlan érzéssel meghagynám mégis csak azoknak, akiket a spicli tevékenysége nyomán ártatlanul, félig ártatlanul, negyedig ártatlanul, ám kíméletlenül megaláztak, meghurcoltak; bemocskoltak, sittre vágtak, megkínoztak, megerőszakoltak, vagyonukból kiforgattak; netán attól az utolsótól és egyetlentől, tehát: az életüktől is megfosztottak - attól a törékenytől és visszahozhatatlantól. Van, ugye, akinek mindennél szörnyűbb dolognak számított, ha gyermekei előtt féltve fésülgetett, tupírozgatott méltóságában megtépázták. Nem porcióznám szét ezt a tragédiát az egymással szemben álló felek között, az ellentétes oldalakon. (Beszélek én is itt, mint Isten… hm, lám.) Ugyanakkor tudnivaló, hogy a határok besúgó és nem besúgó között itt-ott erősen elmosódtak a múltban, miképpen ma is. Mintegy spiritualizálódtak több helyütt. És vannak olyanok is például, akik csak azért nem denunciálnak, magyarán: köpnek, mert még azt se merik megtenni. Az életmentés igyekezete által mintegy átnemesült besúgás műfajához meg világhírű magyar filmrendezőnek kell lenni. Mi is? Mindegy.

A nagy megírt tragédiák, akár versben, akár prózában, vélem tovább, nem a besúgó vívódásairól, jó vagy rossz erkölcsi és egyéb döntéseiről szólnak, ahogy komédiába fordítottan sem a gyarlóságairól. Merthogy melyik lenne a Nagy Besúgó Történet? Nem terpeszkedik túlságosan, azaz nem teng túl a világ borgesi könyvtárában sem. Vigyázzunk, a kém az más, a nemes lelkű kém akár az egész világot is meg tudja menteni a Gonosztól, például James Bond nyomán szabadon, ellenben a "behúgó"?

Apropó, komolyabban: Victor Hugo nyomorultjai közül az emberi hála és a rendőri kötelesség között őrlődő, előtte álruhában a forradalmárok közé furakodó, végül öngyilkosságba menekülő Javert felügyelő alkalmi spicli. Shakespeare Decius Brutusa simán áruló. Legközelebb talán Bulgakov áruló Júdása áll a besúgóhoz (az ő tudományos neve: beugrató ügynök). Nahát, bár voltak kísérletek a besúgó ábrázolására errefelé Kelet-, de jobb így mondani és érteni: Közép-Európában, a mérleg nyelve itt is és mégis inkább mintha a Nagy Árulók, illetve az árulás motívuma felé tolódott volna, míg a közönséges spicli - nemesebbül: ügynök - jellemrajza, empatikusan ábrázolt jellemfejlődése, önmagát joggal védő, rokonszenvezhető hősbe való átminősülése, mintegy megnemesülése, egyáltalában a legapróbb mozgatórugóinak láthatóvá tétele, amely felfedné, miszerint sokak számára belső, lebírhatatlan lelki kényszer is egyben a besúgás, sajátos öröm, ezzel jobbára mintha még adós lenne bármely literatúra. Úgy igazándiból. Mert egyre nagyobb számban derül ki, hogy magának az írónak kellett volna saját magát megírnia, mint a besúgás nagy addictjét tehetségéhez méltó erővel és szorgalommal ábrázolnia. De kit érdekel? Érdekeljen-e az író maga?

Ezra Pound a modern költészet egyik legnagyobb figurája volt és maradt. Örök példa. Hatalmas utazása az emberi civilizáció parttalannak tűnő terében és idejében, illetve annak lírai megörökítése mindaddig ott lesz a világirodalom valamelyik kimagasló polcán, amíg létezik olyasmi. Cantóiból tanulnak még rengetegen, élvezik még sokan, miközben lehet, nem is gondolnak arra, hogy hát a kedves szerző enyhén szólva mennyire megtévedt a második világháború idején, amikor is az ébredő olasz fasizmusban - annak bizonyos kezdeti, kultúrabarát jegyei alapján - egy új reneszánsz eljövetelét vélte felfedezni, aminek ráadásul, a baj tetézéséül hangot is adott Mussolini rádiójában. Hovatovább cselekedte ezt folyamatosan, míg a felszabadítók el nem kapták, ketrecbe nem zárták, ahol le lehetett köpködni, megdobálni és lehugyozni, sőt leszarni, hogy végül őt nyilvánítva súlyosan problematikusnak - zárt osztályra cipeljék.

Eörsi István például nem bocsátotta meg neki, amikor is az Új Symposion valamelyik számában kissé kétes értékűre sikerült prózai darabban, valószínűleg a saját képzeletére és indulataira bízva magát, kísérletet tett Ezra Pound elfogatásának utolsó, izgalmas perceit rekonstruálni. (Nem bocsátott meg neki, miképp megbocsátott jóval később Kertész Imre szerénységük B. A. kérdésére válaszolva a szürke lágysággal hullámzó Balaton szigligeti partján, méghozzá e csodákkal teli, újabb évezred elején…) Ebben a költő a leggyávább férgek egyike, aki ráadásul gusztustalanul kövér, hogy futás közben reng a hája, valósággal csattognak az oldalszalonnák (kövérebb, mint Musztafa, Bodor Ádám török sofőrje!), végül egy kerti tóba veti magát, ahol megpróbál a víz alján maradni, nádszálon keresztül lélegezni, üldözői e szánalmas igyekezete közben érik utol. Poundot természetesen azon mód kézre került fasisztának nyilvánították, s attól, hogy elítéljék, vélhetően a tényleg létező, tüstént belobbant, lángjait egekig lődöző őrülete mentette meg (Uraim, önök nem kompetensek…!). Szemszögünkből azonban kiemelt figyelmet érdemel, hogy ennek tetejében rögvest le is spiclizték. Gondoljunk bele, mit jelent ez: van egy vétkes ember, aki ezek szerint fasiszta, tetejében undok, kövér fasiszta, hovatovább undok, kövér, gyáva fasiszta - és ez még nem elég. Mivel lehet ezt még fokozni úgy, hogy az önmagában is tán mindennél visszataszítóbbá tegye? Hát azzal, hogy spicli. Közben sehol sem derül ki, hogy ez az örökké valamelyik könyvtárban csücsülő, megátalkodott szövegbújó, evidensen grafomán, reális időn kívül létező ember vajon hol, mikor és kit köpött, mószerolt be, meg aztán mi hasznából kinek? A Ming-dinasztia konok némasággal holdat köpülő figuráját a furiózus Cesare Borgiának? Valami ilyesmi. Részemről itt így máris egy kis szimpátiára tesz szert a besúgó (még ha tényleg az is), de azért nem annyira, hogy teljesen megforduljon a világ, bevallom, de hogy van ez igazándiból, értem-e magam is? Nem mindig tudom.

Említett avantgárd, a hatalom által olybá tűnik különös előszeretettel megfigyeltetett folyóirat történetében, az Új Symposionéban, amelynek e megfigyeltetés ellenére meglehetősen tág mozgástér állt rendelkezésére viszonylag virágos, aztán szétpusmogott, majd szétüvöltött, felégetett, eltüntetett - denunciált, demulált, végül annulált, meg amit akarsz - Jugoszláviában, ahogy a nemzedékek, úgy váltották egymást a besúgó garnitúrák is. Szétoperálhatatlanul, szétrobbanthatatlanul természetesen, hiszen akinek nem sikerült akár kicsit is beválnia alkotóként, nem volt sokáig mit keresnie a szerkesztőség belső köreiben. Következésképp ugye alkotónak és spiclinek valahogy meg kellett férnie egy személyben, tudathasadás nélkül, működőképesen. Úgy tűnik, ment is ez a dolog, a sziámi modell funkcionált, azaz: duplán teljesített. Csak sejteni lehet, hogy ezért mi járt cserébe. Kettős honor (másik felét felvesszük titokban a rendőrségen, a rendőrség által valahol)? Miféle kedvezmények? Ezt csak azok tudnák elmondani, akikről alapvetően ez az írás szól, aztán in concreto mégis megmaradnak puszta fikciónak. Megfoghatatlan hősnek, antihősnek. Bizonyítékok híján megnevezhetetlen személyeknek, árnyaknak a falon. Negatív ragyogásnak a fűben? De hogy léteztek, arról éppenséggel a lap körül kialakult legnagyobb botrányok bizonyítják, amikor is a hatalom emberei - gyakorta alacsony rangú, szürke kis egzekutorai - meglepő pontosan tudták, ki mikor mit mondott, nem mondott, akart esetleg mondani, ki kivel milyen közeli, illetve távolabbi viszonyban áll, állt. Túl magasról ezt se meglátni, se fejben tartani nem lehet, Radnótitól is tudjuk. Elvégre erre szolgálnak ők, meg erre szolgál a besúgó. Ahogy a saját két szép szemük és fülük, jobb-rosszabb íráskészségük. Igazából mindannyiuknak ebből van a kenyerük, ebből van a zsírosabb tejük, s ehhez nem kell létrehozni, nem kell tenni semmi olyasmit, ami majdhogynem egyidős a fentebb már emlegetett, egyetemes emberi civilizációval - a derék emberfaj nemes történetével.

Volt - Jugoszláviában, ahol lapunk, az EX Symposion említett elődje élt és virult sokáig, egészen az ország széteséséig kb., és amely országot sokan amolyan kis Amerikának véltek látni a vasfüggöny másik oldaláról, ott is jól működött a spiclihálózat. Ha nem is annyira kiépítetten, mint a keleti blokkban, ahol gyakorlatilag az esztelenség határát súrolták már rég a besúgó besúgójának a besúgójával (foglalkoztatni mindenkit, nyilván ez lehetett e nemes cél, ha gyakorlati szempontból ennek már szinte nincs is értelme), de fontos eszközként létezett. Mindent a népért, a nép által, a nép nevében. Tömegsúg a tömegboldogért.

Itt hirtelen újra első szám harmadik személlyé változva: e sorok írója is megtapasztalta ezt a nyolcvanas évek legelején a világ ama kis vajdasági fertályában, hogy a szocialista demokrácia milyen prímán funkcionál. Ugyanis a kisebbségből való származás ellenére nem csak az egész országra kiterjedő besúgás lehetősége kínáltatott fel néki bizonyos keskeny bajszú, vékony, nagyon ideges ujjú, túl gyakori frusztrációs maszturbálásra utaló spec. gesztusokkal bíró, Emil B. nevű rendőrtiszt által, hanem egyenest az egész világé. Olyan nagylelkűen fogalmazódott ez meg, hogy hát bárhonnan szívesen fogadnák kedves jelentését, amerre csak jár. És hát mivel előtte épp az Egyesült Államokban kódorgott a faggatott és verbuválni igyekezett, meglepődésére érdekesnek talált személy, hát puszta véletlenségből egy USA-térkép lógott a belügyi szoba valamiért rózsaszín falán. Kissé káposztaszerű, de megfelelő. Tényleg Amerika! Alatta ott ült görnyedten egy a szóban forgó lelkes, ifjú írónál is messze hitványabbul gépelő, ennek ellenére titkárszerű belügyes, erősen parizer ujjú, aki képtelen volt a felmerülő angol helységneveket nem csak megfelelő sebességgel, de egyáltalán: leírni. Ugyanis valamiért rögzítenie kellett volna a kikérdezett személy amerikai útjának jelentősebb állomásait. Kikérdezett személy erre gondolkodás nélkül azt javasolta, begépeli maga, amitől egy pillanatra megfagyott a levegő az adott, szűk térben. Emil B. törte meg végül felettébb zavart, kamaszos röhincsélésével a dermedt csendet:

- Ah, hi-hí, nincs rá szükség, elboldogul a kolléga. Ah, hi-hí!

Mintha ma történt volna.

- Ah, hi-hí!

Ezek a helyzetek nem felejtődnek. Szerencsére ott és akkor, illetve az azt követő időkben ezzel az ideges felajánlással abba is maradt az egész felettébb kínos, bár mások poklára gondolva fajsúlyostul inkább tényleg kabaréba, illetve operettbe illő sztori. Olyan formában is abbamaradt, hogy netán felmerült volna: az Új Symposionból is kéne csendben danolni, a lapból, amelyik akkoriban sokak számára magát a nyitott, szabad, egyben titokzatos világot jelentette. Nagyon rossz dal lett volna. Túl nehezen vállalható, pontosabban vállalhatatlan, ha nem is kellett volna külön fáradsággal tanulni minden csínját. Konkrét apai örökség nélkül is többnyire érzékünk van hozzá. Szélesebb genetika kérdése. Már az iskolában megfigyelhető. És tényleg visszatetsző, bármilyen alibi létezik is rá, illetve készül, mintegy szabódik utólag hozzá. Ellenben - a sebtében elmondottak után is - konkrétan mit tudnék egyértelműt ajánlani Tar Sándor és az ő napvilágra került besúgói pályafutását, illetve írói munkásságának a megbecsülését illetően, így együtt? Egymás fényében, tükrében? Attól tartok, nagyon keveset. Talán már azért se, mert minden hasonlóság ellenére: nem az a nap süt az égen, salla-la-laj! Mint sütött régen. Ah, hi-hí! És mert egyáltalán: ezzel mindenkinek magában kell elszámolnia, azaz döntenie, mennyire rekesztheti, mennyire képes kirekeszteni e zavaró, vitathatatlanul ott lévő, csúf motívumot a találkozás, majd egymásévá válás eleve szeplőtelennek vágyott örömében. Ellenben azt biztos állíthatom, hogy Tar Sándort egykori besúgása miatt kizárni akkora luxus, amit se a magyar irodalom, se olvasója nem engedhet meg magának. Kiváltképp utóbbi a könnyebb utakat kereső restség gyanúja nélkül. Értve bele jómagam is.

P. S. Tudom, hogy naivitás, de ezúton mondanék előre is köszönetet mindazoknak az egykori szümpozionista besúgóknak (kis büdös spicliknek), akik fenti aprócska írásomon felindulva, felbuzdulva menten jelentkeznének nálam lelkükön könnyíteni. A határidő 2006. december 31 (deadline!). Azt követően már csak kellő anyagi ellenszolgáltatás fejében nem említek konkrét neveket elkövetkező munkáimban, ha időközben nem ragad magával engem is a Sátán. A meglévő lajstromot azonban - ahogy van - előtte mindenképp elküldöm Sziveri János megboldogult egykori főszerkesztőnek a Mennyek erősen vízumos országába.