Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NIETZSCHE

Rogozsin, Nietzsche terve szerint

Az idő tájt, amikor Nietzsche kapcsán írni szándékoztak nekem, jómagam a szomszédságában tartózkodtam, a Monte Rosso csúcsának olaszországi oldalán, így gondolataim akaratlanul is a síls mariai filozófus és sorsa körül kalandoztak, Mindez tökéletesen megfelelt kabbalista hajlamaimnak. Mégis, a mellékelt olvasmány egy eltérő gondolatkör részét képezi amely Lev Nyikolajevics Miskin herceggel kapcsolatos, továbbá európai neurózisunk egyik, Freud által felfedezett jelenségével a fogás elvétésével. Az olvasónak tehát meg kellene értenie, hogy Nietzschéje érv csupán abban a bizonyításban, amelynek tárgya Dosztojevszkij híres hősének félkegyelműsége, továbbá hogy a felhasznált regény összetörött vázájához hasonlóan talán maga is darabokban hever.

1994. december 1.

Az ügyetlenül fogó kéz- mondja Nietzsche -olyan mértékben német, hogy külföldön általában a német mívolttal keverik össze.Ebből az ügyetlenségből, mely sajátja is, Freud kidolgozta elméletét, Hofmannsthal megírta preraffaelita balladáját, de ezt megelőzően egy teljesen orosz kéz, Miskiné, az összemberi félkegyelműség különleges ügyetlenségében összetörte a saját vázáját. Mindentől függetlenül Nietzsche megpróbálta megőrizni vidámságát ebben a komor és felettébb felelősségteljes űgyben, s hogy milyen utakra fogja ragadni ez a derű, jól tudjuk. Az ő hőse Szókratész, de nem őrült eszessége, beteges bölcsessége, hanem buffo , karikatúra mivolta miatt, akit egyben titokzatosság, hátsó gondolat, alvilágiság is jellemzett. ďgy az attikai bölcs Nietzsche rendezésében az olvadó hó szerepét kapta egy pétervári szuterénben. Lenn, abban az alvilágban a dialektikus átengedi ellenfelénekannak bizonyítását, hogy nem félkegyelmű: dühbe hozza, ugyanakkor tehetetlenné tesziígy akaratlanul is körvonalazódik Miskin kapcsolata Rogozsinnal, aki ekképpen tragikus hőssé válik, aki képtelen megküzdeni vetélytársa szellemi fölényével, aki félkegyelmű volt. Az idegek ezen betegsége az orosz hercegben egy egész, dekadens, szomnambulista, megmagyarázhatatlan kozmoszt fémjelzett, mellyel Nietzsche, ha őrült volt is, megpróbálta szembeállítani Rogozsin hatalmas és erőszakos, mélyen európai immoralizmusát. Innét az erkölcs mint ellentermészet jelentkezik, az immoralizmus mint törvényszerű szubsztrátuma és dinamikája. Mert elérkezett az ideje, hogy azzal ellentétesen járjunk el és kővetkeztessűnk, ahogyan egykor ejlártak és következtettek, így tiporjuk lábbal a törvényt, szokásokat, elveket, felfogásokat, teorémákat, döntéseket, tudományt, dialektikát, tudást. Számunkra most a valóság a típusok ihlető gazdagságát mutatja, a tékozló játékok és alak változások bőségét, az olyan módon karnevalizált emberiséget, ahogyan az Bahtyin olvasatában jelenik majd meg, valamint azt az arcot, amelyet ez a karnevál a maga negatív lényegével és mindent-decentralizálásával vázol fel elsősorban, Rogozsinét. Az alvilágban, az európai szellemi elsáncoltságban, amely sáncok ott találhatók ennek az egész szánalmas építménynek az alapjaiban, most egy olyan életelemeit világítjuk meg, amely alkonyához érkezelt, elgyengült, megfáradt, életre ítéltetett,ahogyan azt csupán Kierkegaard tudta még megfogalmazni. Nietzsche (Schopenhaueren okulva) elsőként állapítja meg, hogy egyáltalán nem léteznek semmiféle morális faktumok, semmilyen élettények, amelyek önmagukban képesek lennének egy jelenséget ilyen vagy olyan színben feltüntetni, mint ahogyan az igazságot is csak erkölcsön kívüli értelemben tudjuk megítélni és felbecsülni. Az, legyen ilyen vagy olyan, talán meg is állapítható, de az, hogy miután ez megtörtént, egyik tél tulajdonává kellene válnia, nem áll. Rogozsin fele (aki ölt) ebből kifolyólag nem veszít a becsületbíróság előtt csupán azért, mert tettei nem felelnek meg a társadalmilag uralkodó felfogásnak és reguláknak Pétervárott, a múlt század második felében. Az ember, a beteg állat, lezavarja életét, tudatlanul, akár egy fenevad, de vadságában nem eléggé nem-állat emberként. Aszűletett pszichológus, akinek ezt a fenevadat kell megfigyelnie,ősztőnszerűen óvakodik attól, hogy a nézéséri őrmagáért nézzen, neki a szeme sarkából kell lesnie, nem odanézve fürkésznie, hogy megláthassa azt, ami a közönséges megfigyelő számára láthatatlan marad. Lássuk most, miként beszél az immoralista: Afilozófus megveti a vágyó embert, így a "kívánatos" embert is - és egyáltalán minden kívánatosságot, az ember minden eszményét. Az eszmény, legyen az akár egy félkegyelműé, tele van cselfogásokkal, és a lehetőségek bősége található benne, amelyek a tettek emberét idegesítik, az nem tud velük mit kezdeni. Mennyivel értékesebb a valódi ember, ha ősszehasonlítjuk bármelyik csupán kívánt, imaginárius, kitalált és hamis emberrel?Miskin az ő "semmirekellőségével" mindent megmutat ebből a "semmiből", mert megszámlálhatatlanul sok minden lehetne, és már így, önnön teljes internacionális imaginaritásában kívánatossá, eszményivé válik.De csak az eszményi embermorfi ellent a filozófus, Nietzsche ízlésének. Az eszményi idegbeteg félkegyelműsége, az ő nulla-poézise, a semmi költészete, Cage csend-koncertje, Malevics monokrómfával kiürített vászna, mindez jelentésekben gazdag, de amelyek szétszórtak, polivalensek, sokféleképp magyarázhatóak. Az immoralista tulajdon énje csak arra irányul, ami önmaga, ezért hiányzik a legjobb, amikor fogyni kezd az egoizmus Rogozsin, aki Dosztojevszkijnél az első jelenettől kezdve valami főldalattinak a színével bír, saját veszélyes és gonosz individualitásának gyertyáját hordozza, és az minden individualizmus végletébe vezeti őt, melyet az öngyilkosság testesít meg, mint Sztavroginé, vagy az, hogy megöljük Nasztaszja Filipovnát, egy kis könnyed szúrással, és az ingre csupán, hogy azt mondjam, félkanálnyi vér fröccsent. Azonban, legalábbis Európában, minden rendkívüliség, minden hosszú, túl hosszú alárendeltség, minden szokatlan, átlátszatlan lélforma afelé a típus felé közelít, lyet a bűnöző tőkéletesít (visz tökélyre?). Rogozsin csupán az individualizmus fátumát tökéletesítette, amelyet a másik oldalon felmutatott De Sade márki, Laclos, és folytatni fog Lautréamont, Gide, Genet. A nép és az emberiség sorsára nézve döntő kőrülmény, hogy a kultúra (amely frusztrálta Freudot) a megfelelő helyen kezdőd ék el- nem a lélekben (miként az a papok és félpapok babonája volt) a megfelelő hely a test, a kűlső", a diéta, a fiziológia, a többi ebből következik, véli Merleau-Ponty. Tehát a test:

A szüzesség prédikálása nyilvános felbujtás a természetellenesre. Megvetni a nemi életet, beszennyezni a "tisz-tátalan" fogalmával az igazi bűn az élet szent szelleme e% len. Ez az álláspont Nietzsche keresztényellenes törvénykönyvéből való. Itt Rogozsin csürhéje sáros inkarnációjában is a természetes, túlságosan emberi szintjére emelkedik. Az ember (néha) elszégyelli magát, amiért ilyen vidám kortársai vannak, függetlenül attól, hogy magam is, ezt írva, a vidámságot ajánlom mint álláspontot, majdnem tudományosat. Goya scienza. Ezt azonban sérthetetlen magányosságban (visszavonultságban?) vetették papírra, amely Lukácsnál firenzei, Krlezánál agrami és megszálló. Ah, úgy látom tudótok, mi a magány. Ahol erős államok, kormányok, vallások, közvélemények léteztek, egyszóval, ahol a tíannizmus valamely formája létezett, ott az gyűlölte a magányos filozófust, mert a filozófia menedéket nyújt az embernek, amelybe semmilyen tirannizmus sem képes behatolni a belső életbarlangját, a szív labirintusát,~ és ez haraggá a tirannusokat. A komor Schopenhauerről írva, Nietzsche a vidám Nietzschét írja le, akinek vidámsága borúsabb a másik mogorvaságánál. Ha Patinir vagy Bosch` kortársa lett volna, barlangjában festették volna meg mint a megkísértett Szent Antalt. ďgy a tények még Pétervárott is szövevényesek, ahol pedig olyan dolgok is megfejtődnek, amelyek Párizsban sem megfejthetők. Wagner, véli Nietzsche, saját dekadenciáját produkálja, kielégítve a kimerültek három nagy stimulánsát - a brutálisat, a mesterségeset és az ártatlan/félkegyelműt. De ezzel kirajzolódik Dosztojevszkij regényének kerete is, amelyben e muzsika tempójában és e mélyre süllyedt felügyelete mellett a brutális Rogozsin és Miskin félkegyelmű ártatlansága eljátssza dramolettjét, eszelőset, artificiálisat, mesterségeset. Mi jellemez minden írodalmi dekadenciát kérdezi alpesi magányában a filozófus. Az, hogy az élet benne már nem él egészként. Ott, azon a vásznon, amely sötét, mintha Rijksből való lenne, a szegmensek, elemek, ellentétek operálnak az ambivalens akaratok nagy harcában. Ekképpen jellemzett legnagyobb zenei melankolikusunk mintha a vámpírok bálján muzsikálna, Pétervárott, mivel nála az elején a hallucináció áll, közönsége pedig, szintén fjodorovista - megmerevedettek, sápadtak, lélegzetvesztettek! Nála, miként a századvégi orosz otthonokban is, minden mindig öt lépésre pa modem, csupa nagyvárosi probléma! Azon kívül észrevettvan a kó!háztól! Csuétek már hogy az ő hősnői nem szűlnek gyermekeket?Nem képesek rá és amikor mégis szülnek, azok a gyerekek vérfertőző, bűnös, törvénytelen és átkozott kapcsolatokból származnak,gyermekek apa nélkül, kitagadott és elüldözöttgyermekek, gyermekek, akik az apagyilkosságig gyűlölik apjukat. Ha Wagner nemzette Siegfrid születésének problémáját, Siegfridét, aki emancipált nő - de utód reménye nélkül, itt van az orosz nemesek egész galériája, siegfridizáltaké,feminizáltaké és gyermekteleneké, akik törvényesftik A félkegyelmű cselekményét; az ügyetlen eljegyzések cselekményét, a jegyességét, amelyet fel kellett volna bontani.

A félkegyelműről szóló történet azon a napon kezdődiknovember végén, mikor valami déli szél fújt, amelytől a hó olvadni kezd. Scirocco, mondaná Nietzsche. Ebben a langyos, eleve beteg atmoszférában zajlik az ideges,túlfeszített, ellentmondásos elbeszélés. Igy kerül sor arra a beszélgetésre Miskin és Rogozsin között, amely valójában sokkal inkább a hallgatásról szól, annak figyelése közben, hogy mijátszódik le a másik oldalon, a disputára, mely olyan regulák és utasítások alapján íródott, melyek Nietzschééi majd csak lesznek, később. Hogy ők ketten honnét tudtak egymásrol.~ vajon ez alkalommal miért olyan kűlőnősek, természetesen nagyon elcsodálkozhattak volna azon, hogy a merő véletlen i/yen csodálatos módon szembeültette őket a pétervár-varsói vonat harmadosztályú vagonjában. De nem tették. Miskin az éjszaka gyermeke, neuraszténiás és intellektuális amatőr, aki valamilyen idegbetegséggel kezeltette magát ott, a svájci hegyekben, eredménytelenül. Azokban a hegyekben azonban egy másik Kierkegaard szellemében vett kétségbeesett ül, és vét isten ellen, mert elkeseredett, és elkeseredettségét észjárássá változtatja, csak látszólag vidámmá. Gaya scienza. Embertelen fejfájásoktól szenvedve Nietzsche kijelenti, hogy őrülten egészséges, és az ember miatt, aki beteg állat, elkeseredetten állftja, hogy szellemi vidámságban él. ő tehát alpesi menedékéből azzal a varsói-moszkvai vonattal küldi árnyékát, valamint előnyomuló őrületének virtuális, programszerű fordítását, Rogozsinban bízva, hogy ez majd valamilyen szemtelen, csúfondáros, sőt, kárörvendő mosollyal ellentmond neki erejével, antikereszténységével és immoralitásával, miközben amorális fel sem merül mint kategória. Nietzsche arra törekszik, hogy megcáfolják, Dosztojevszkij pedig, akiben mint pszichológusban egyedüli bizodalma van, úgy beszél, ahogyan azt egyedüli módon tehette, Rogozsin által. Sesztov az elsők között tanúskodik Dosztojevszkij immoralitásáról. Hogy A félkegyelműszerzője utolsó műveiben a "humanizmus" kifejezést kizárólag ironikus értelemben használta, kötelezően idézőjelek között, mintha valami csak akkor lehetne "humánus", ha ezzel a humanizmussal gúnyolódunk. Amíg miskini módra emberszerető volt, tehát ártatlan, és ezt az ártatlanságát hasonló módon ártatlan elbeszélésbe öntötte, csupán Makor Gyevuskin lehetett, a megható jelentéktelenségig jólelkű személy: lfjúság, a tapasztalat hiánya, az idősebbek, szemmel láthatóan a legjobb emberek példája -ilyen elemekből olyan képeelenség állítható elő", amilyet csak akartok, véli Sesztov. Most viszont itt van nekünk Rogozsin, Nietzsche terve alapján, amely tervet Nietzsche csak azokban a svájci módra elszigetelt, miskini hegyekben fog megvalósítani. çn magának azt az atyai tanácsot adnám, hogy felejtse el azt a Rogozsin urat- mondja A félkegyelműegyik szereplője, noha ez immár lehetetlen. De az ember az egyetlen állat, Nietzschéé, amely emlékezik, és amely az emlékezésből mint negatív és öngyilkos kvantumból saját balszerencséjét építi, mint ahogyan a memória robbanásában tönkre is megy ez a személyiség, Borgesé. Az emlékezés a végzet, a történelem pedig ennek a végzetnek a formája: létezik az álmatlanság, a kérődzés, a tőrtérre%m iránti érzékbizonyos foka, amelynek kővetkeztében az élet megsérül és a végén elveszik, függetlenül attól, hogy egyénről, népről vagy kultúrárríl van szó.Freud megkísérelte dialektikusan kifordítani ezt a talányt, elmélyítve az egyén emlékezését a saját tulajdon történelmére, mely mindig negatív, hogy így hozzájáruljon annak törléséhez, végső feledéséhez. Nietzsche, a neuraszténiás, aki azt állftja, hogy egészséges, nem mond le egykönnyen saját betegségéről, miként napjainkban a betegséget az amerikaiesszéírónő, Sontag próbálja érvényteleníteni. Ismeri a történelem minden ártalmasságát, és erre építi saját neurotikus optimizmusát, mely elgondolásában rothadt, és ezért annyira produktív. ć a tökéletesből újracsinálja a történelmet, legyen az az újrakészítés során egy másik, törvényszerűen még betegebb, őrültebb. Egyébként az a történelmi és nem történelmi egyaránt nem lenne annyira szükséges az egyén, nép és kultúra egészségének szempora fából. De az egészség itt egyáltalán szóba sem kerülhet, mert Miskin, a túlságosan izgatott idegzetű orosz herceg ellenfele is egy másik mentális beteg, aki széthullik saját energiájától, és valami szenvedélyes, szinte fájdalmas áramlik a tekintetéből. Lehetséges tehát, miként maga az alpesi filozófus is véli, hogy tiszteletünk a történelmi iránt csupán nyugati előltélet, indíték, mely az európai gondolkodást történelmiesíti, miközben az még nem is rögzült történelmileg, és amely ebben a történelmi kompótban mint egyazon gyümölcs, rothad. Amellett minden embernek megvan a saját külön szükséglete, miként azt egyedül Koppenhágában lehetne leírni, és ez a szükségszerűen külön történetiség a külön múlt forrása, mely mások számára érthetetlen. çs akkor érthetetlen neki magának is, aki az ő hegyi elszigeteltségében ül, miközben mást beszél, mint amit gondolt, hogy mondani fog. Tehát paradoxonokban, jelzésekben, titokzatos ellentmondásokban beszélve, a majd csak eljövendő időhöz tartozva, amelyben csak napjainkban jelenik meg az általa tervezett emberfajta, a korszerűtlenül nevelteké, más szóval éretteké. Ha Miskin úgy állíja elő saját történelmét, hogy még nem érett, Rogozsin dolgozik ezen, mert saját bahtyini csürhéje mellett az élet iszonyatos lármáját veri fel: így éreznek ők és élnek valamilyen ironikus egzisztenciával, az ironikus öntudat felügyelete alatt, amely tudja, hogy ez itt nem élet, hanem csupán annak ironikus, sátáni, antikrisztusi és immoralista kommentárja. Maga nagyon szaggatott, mondja Alekszandra Jepancsina Miskin hercegnek, de Rogozsin sem folyamatos, aki itt van, hogy ezt a miskini szaggatottságot kijavítsa, de természetesen, ugyanúgy szaggatott lévén, erre nem képes. Tejesen részegek egyébként nem voltak, mesél Dosztojevszkij, de azért mindannyian kapatosnak látszanak. Lebegyev, Zaljozsev, egy alak félkatonai felső kabátban, egy gólfát, egy orvoshallgató, valami lengyel, ez Rogozsin csapata, mely saját ironikus jelenlétét karnevalizálja és rabelais-izálja, ilyen módon Bosché, megkísérelve felvázolni az elgondolásokat, amelyek később Az Antikrisztus-ban lettek definiálva. Vesszenek a gyengék és a sikerlelenek: ez a mi könyörűletességűnk első elve. De Rogozsin sem "erős" abban az értelemben, hogy Miskin gyengeségét és minden planetáris félkegyelműségét meg tudná állítani, mint ahogyan az obemgadeni vagy más európai magaslatokról való filozófus sem erős. A kereszténység minder gyenge, hitvány, sikertelen oldalára állt, és ezért ki kell irtani de sikeresek vagyunk-e mi, akik németül írunk, ám ezen a németen írásunk korában nem olvasnak bennünket, mi, szellemi erőnk gyengeségével, mely migréneken, az embertelen fejfájás rohamain él, és akiknek a feje szét fog robbanni abban a találkozásban az egészséges állattal, a lóval, a téren, Torinóban.Hogy a könyörületességet bolondság erénynek nevezni, az egy évszázaddal később világossá vált, de arról a miskini világról nem úgy beszélünk, mint jóról vagy rosszról, mert bennünket az erkölcsi tény, az etikai imperatívusz faktuma tulajdonképpen nem érdekel, immoralizmusunk nem immoralista, hanem semleges, nem a jóhoz valónegatív viszonyulásról van szó, hanem a butaságról és a bolondságról, hogy a jóról és a rosszról egyáltalán vita folyhasson. Mert az igazság is csak erkölcsön kívüli értelemben kategória, nem másként. Ami Rogozsin sikeresek és őrültek bandáját illeti, ők az igazságról úgy beszélnek, ahogyan ma Cioran teszi, mert mindenki számára ismeretes, mondja Ferdiscsenko (és hogyan lehet élni ezzel a Ferdiscsenko névvel), mert mindenkiszámára ismeretes, hogy igazságot csak azok mon-darak, akik híján vannak az éleselméjűségnek. Mi erkölcsön kívüli értelemben vagyunk immorálisak, bahtyinian vidámak vagyunk a jónak és a rossznak azon a rendezvényén (ünnepélyén?) és azon a koncerten, amelyen az iga-zat ahazugtól csupán a butaság foka különbözteti meg. ďgys jutunk el addig a társadalmi-pszichológiai játékig A félkegyelműben, amikor mindenkinek el kell mesélnie saját "legrosszabb cselekedetét", mint a mentális mazochizmus bálján, még nem analízisekben, amelyekre csak később kerül sor,Lókedvelőként, élete utolsó tudatos napján, miként lókedvelőként őrült volt Majakovszkij is, Nietzsche védelmezi a tiszteletet és a distanciát két ember között, legyenek azok bár Miskin Lev Nyikolajevics és Parten Rogozsin.`* Az evangéliumokat úgy kel/olvasni mint az erkölccsel való csábítás könyveit, és onnan kiderül, hogy a mi immoralizmusunk nem immoralista, csupán kritikusan ítél a morálisról-nem morálisról mint szánalmas, ostoba dilemmáról. Kis szőmyszülöttek torzalakok?), ravasz kópék és hazugok szerepelnek most a kereszténység és egyéb moralizálások színpadán, de a tényektől megfosztott erkölcs olyasmi, amiről intelligens embernek nem lenne szabad vitatkoznia. A baj nem engedi az embert gondolkodni és csupán emiatt, mint gondolkodásellenes, szétziláló és destabilizáló jelenség, a baj az emberi sors mínusza. A bűn és bűnhődés fogalma tejes egészében hamis, és éppen erre, mondja Sesztov, építi Dosztojevszkij az ő durva moralizmusát. A bosszú és a megtorlás eszméje ügyes módon len rátukmálva a regényre noha ez nem emberbarát, sem Oroszországban, sem rajta kívül. Csupán a regényekben, a fi-lozófiái elmélkedésekben lehet, például, azt állítani hogy az orosz nép szereti a szenvedést A filozófus Sesztov nem akarja hazáját poligonnak látni, amelyen a szenvedés a legnyilvánvalóbb módon praktizálódik, de a legutóbbi évszázad törté nelme, az orosz, ebben sajnos vészesen megcáfolja őt.

Rogozsin, akinek akciós túlerejét kifejezésre kellene juttatnia és akaratát, hogy ezt a saját akcióját, mely többnyire negatív, egy belső, élénk (hő, tüzes?) és megállíhatatlan dinamika alapján vigye végbe, de szörnyű nyugtalanságban él, mert e nélkül egyetlenemberi szándék, még a "legakaratosabb" sem úszhatja meg. A másik oldalon ott áll Miskin,nézve ezt a veszélyes nyugtalanságot, és szintén nem téve semmit, hogy ezektől a gonosz (elvetemült?) szemektől, amelyek a fejével játszanak, és amelyek a sötét pétervári átjárókból tőrrel csapkodnak felette, hogy ebből a vad férfiházasságból megszabaduljon, lévén tanult ember de semmi haszon belőle, mert a tudomány, vidám vagy sem, ezekben az esetekben, melyek kissé szuicidek, és Tanatosz jelét viselik magukon, nem segít! Maga Rogozsin átváltozott egyetlen merev tekintetté, és ez a kataleptikusan mozdulatlan és üveges tekintet mutatja, hogy az emberi faj félkegyelműsége igazságosan oszlik meg a "félkegyelműek" és azok között, akiket nem neveznek annak, de akik nem-félkegyelműségükből a legnagyobb veszélyeket és a legszörnyűbb bűntényeket sugározzák. Az ő cselekedete és "akarata" kanyargós és homályos utakon jár, sokkal inkább miskini és télkegyelmű szokásokat követve, mint a "félkegyelműé" magáé. Arról volt szó, hogy az elbeszélésben szereplő tábornok mindössze kéthéttel korábban kézhez kapott egy jelentést, mely jóllehet rövid, és ebből kifolyólag eléggé homályos volt, de azért megbízhatóa hogy Nasztaszja Flipovnát, aki az elején nyomtalanul eltűnt Moszkvában, Rogozsin valahogyan megtalálta Moszkvában, miután a nő ismét eltűnt, ő ismét megtalálta, és végül azt a majdnem megbízható ígéretet kapta tőle, hogyhozzá fog menni Erre mégsem került sor, hanem tovább folytatódott Filipovna életének zavaros korszaka "Zemtyuzsnyikowal", "Kelerrel", bokszolókkal, tisztekkel, semmirekellőkkel és a csőcselékkel, Rogozsin számára pedig maradt a monológ Miskin előtt és Miskinről, ambivalens, a homoszexuális sejtések és megmagyarázhatatlan hangulatok határán: Amint nem vagy előttem, gyűlő/etet és gonoszságot érzek irántad, Lev Nyikolajevics E három hónap alatt, amíg nem láttalak, mindenpillanatban haragudtam rád és gonosz voltam írányodban, lstenemre mondom! Hát ez van. De most, még negyed órája sincs, hogy itt ülsz velem, és mórminden gonoszságom elhagy, te pedig kedves és drága vagy nekem, mint azelőtt. Nasztaszja Filipovna megbízhatatlan személy, sokszínű (kolorit?) asszony, más szóval kurva, aki nem hagyja ki sem a tiszteket, sem az akrobatákat, sem az alvilág embereit, ahogyan az a lány tette, aki elképesztette esszéírónkat, Nikola Milosevióet, és így kaptuk meg antropológiai tanulmányunkat, egyikét az első ilyen szövegeknek ezen a nyelven, de mintha ott élték volna meg, Pétervárott, Fjodorov idejében. ďgy Parten Szemjonics, aki általános világtörténelmet soha nem tanult, most egy világprojektumot konstruál, artikulálatlant de erőszakosat, negatívat és tagadót mindazzal szemben, ami előtte mint világtörténelem lejátszódott, mintha eközben az egyetlen könyv, amelyet olvasott volna, a még meg sem írtat, virtuálisan, Nietzsche könyve lenne. Mert neked, mondják Rogozsinnak, erősek a szenvedélyeid, felforgatóak mindenre nézve, olyanok a szenvedélyeid, hogy egyenesen Szibériába kerülnél miattuk, ha nem /enne eszed is, mert nagyon eszes vagy. Noha ez az ész negatív, negativista és gyilkos, amellyel szintén Szibériába lehet jutni! Most, az 1886-os évben, Nietzsche, A félkegyelmű virtuális írója, aki Verönállal másza megaz alpesi csúcsokat, saját önkritika-kísérletét írja, és aki, miként Krleza mondja, hanaiv lett volna, mint Dosztojevszkij ha olyan barbár módra ártatlan tudott volna lenni hogy szépirodalmat írjon, ha tehát szórakoztató regényíróvá tudott volna lenni ő a dolgokat bizonyára minden esetben artisztikusan és erkölcsileg őszehasonlithatatlanul érdekesebben írta volna meg, mint Dosztojevszkij.

De mivel nem így történt, Nietzsche az ő kuckójában Sils-Mariábas, felső Engadinbannagyon gondterhelten és ugyanakkor gondtalanul papírra veti saját életének krónikáját, a regényt, amely csak őbenne játszódik le, és úgy jegyzi fel a filozófus ezt az ő regényét, ahogyan Nietzsche-Schönberg-Leverkühn, Serenus Zeitblom, Mannov írna, és fog is írni "róla". Mintelmélkedő és a talányok kedvelője, Nietzsche azon tanakodik azokban a hegyekben egészen orosz módra, vajon létezik-e bőség kiváltotta szenvedés, miként az orosz regényíró vetette fel a kérdést egy ízben, elveheti-e az ember saját életét merő boldogságból, tehát annak bőségétől. Önmagát gyilkolja tehát a mi alpesi filozófusunk afölötti mindennapos töprengésében, hogy mit és hogyan is kérdezhet az ember valamit egyáltalán, a fejét pedig a migrén hasogatja, melyet Veronállal altat el, és ez a Veronál most olyan erőket ébreszt fel ugyanebben a fejben, amelyekről maga sem tudta, hogy mint fej magában hordozza őket. Mert a tudomány problémáját nem lehet megismerni a tudomány talaján, hanem ennek a szubjektív töprengésnek a talaján és kontinensén, mely önmagáról gondolkodik, és ebben az önelmélkedésben, ha lehetséges, hogy bármilyen tudomány ébred, ott fog megtörténni. Ez pedig az értékes emberi ellentmondások vidám tudománya, a szerzőé, aki saját filozófusi személyét poetizálva, Lautréamont-éval azonos időben konstruálta a csúnya utáni sóvárgást, a pesszimizmus derűjét, továbbá az egészségneurózisát, azzá a keretté, amelyben egész életét eltölti, morbid-egészségesen. ďgy gondolja Nietzsche korát. A tudás megőlí a tettet, a cselelevéshez szükséges, hogy a dolgokat az illúzió fátyla bontsa - ez Hamlet tan!ítása, ő maga pedig a mi alpesi térségünk Hamletja, aki apagyilkosságra készül, mindannak megölésére, ami mint apaság megelőzte őt; nem az az olcsó bölcsesség az álmodozóról, aki a túl sok gondolkodás miatt, úgymond a különféle lehetőségek bősége miatt nem érkezik cselekedni; nem a gondolkodás, nem!-a valódi megismerés, a borzalmas igazsággal való szembesülés az, ami felülkerekedik minden cselelevésre ösztönző indítékon, Hamletnél éppúgy, minta dionüszoszi embemél. De egy másik dán herceg, a dán filozófia hercege írhatta le ezt, amit most Nietzsche ír, a görög kórus drámai ősfenoménjét olvasva, abban reménykedve, hogyan ember őnmagát látja maga e%itátváltozva, migréntől gyötörten, az alpesi hegyekben, Wagner előtt, a dionüszoszi őrjöngés előtt és minden addigi érték átértékelése közepette, egyetlenegy solutióval és kimenetellel, a tulajdon én építésével, aki Kierkegaard tudományában elkeseredett, ugyanakkor vidám. Most a ma!komban van, most van kezem a perspektívák átrendezéséhez, függetlenül attól vagy éppen azért, mert a háromnapos szüntelen fejfájás ezen az új perspektíván dolgozik. Nem, a maga idegeivel nincsen semmi, egyedül csak én vagyok ideges, mondja neki azokban a napokban az orvos, aki számomra megdöbbentő módon ugyanazt mondja, amit az "én" saját pszichológusom is mond, egy századdal később, de területileg egészen közel, Zürich-see-n az én hősömnek, Jaromil Hladninak. Orvoskodnak felettem, meséli Nietzsche, de ez az orvoskodás szardonikus, szarkasztikus színezetű maradt, majd az orvoslás tovább folytatódott, mint azt látjuk a mi időnkben és a tudomány területén, amely Freudnál és Lacannál még derűsebb, még kétségbeesettebb, még elkeseredettebben vidámabb, vidámabban elkeseredettebb lett mára.

A betegség bizonyos mértékig ősmaga resentimentja, vallja meg ez a nagy beteg, aki a maga betegségével másként birkózik, mint ahogyan a betegség metaforáival manapság Sontag számol le. Ez ellen a betegnek egyetlen nagy orvossága van, mondja ő, amit úgy hívok - orosz fatalizmus, az a lázadás nélküli fata/izmus, mellyel az orosz katona, amikor a háborús hadárat elviselhetetlenné válik számára, végű/ lefekszik a hóba. A hóban vagyunk, a magas Alpokban, de az élet elviselhetetlensége, az élettel való elviselhetetlenség bennünk, a mi német-lengyeljünkben orosz! A télkegyelmű, akitDosztojevszkij írt meg, ezekben a hegyekben él, tétlenül, bár habozik miatta és borzad tőle, hogy úgy cselekedjék, ahogyan előtte tették, és azon töprengve, hogy miként biztosíthatná ugyanazzal a beteg aggyal a cselekvés egy új formáját, ellentmondásosat, veszélyeset és őrültet. Mert előszőr is, csupán három olyandolgottá- madok meg, amelyek győzedelmesek, vagy úgy festenek, mintha azok lennének, és ezeket támadva támadomvalójában az optimizmust is, a beteges öntetszelgést és vidámságot, az elvetemült derültséget, melyek etimológiailag annyira rokonok, de valójában oly ellentétesek az én gaya scienzámmal. A győzteseket nem szeretjük, a vidámakatkülönösen nem, és némely szomorúakat szintúgy, ezért az emberekkel való közlekedés nem kis próbára teszi a tűrelmemet, mintha már beköszöntött volna Kafka és Kafka prágai irodájának mizantrópiája. Az én humanizmusom nem abból áll, hogy rokonszenvezek azzal, amilyen az ember, hanem hogy rokonszenvezve vele elviselem őt. A lehetőségekhez mérten kerülni kell a véletlent, a külső ingereket, az őrelhatárolás bizonyos fajtája az első ösztönős bölcsességek közé tartozik, fenn, a varázshegyen. Nem látni sokat, nem hallani nem engedni hogy megközelítsenek. Másokhoz is olyan szigorú, mint amilyen önmagához. Azzá válni, ami vagy, feltételezi, hogy távolról se sejtsed, mi vagy. Az őrzés egész kazuisztikája már ott van készen Rogozsinban és eltökéltségében, hogy hozzájusson a sajátjához, függetlenül attól, hogy mennyire lesz véres ez a hozzáférés. Ekőzben nem sza-bad idegesnek /enni bár Rogozsin sajnos az, és tévedés a magányosság miatt szenvedni - én mindig csak a "sokaság" miatt szenvedtem. ďgy beszél a filozófus, aki csupán projektál és felvág, megundorodva a cselekvéstől, még a legnegatívabbtól is, mely egyedül közeli hozzá, Rogozsin pedig, az ő gyakorlatának embere, a karnevális és bahtyini sokaságban, mely neki sem jelent semmit, gyógyítja magányosság miatti fájdalmát, a magányosét minden veszélyes és veszélyesen akaratos akciója folyamán.

Nietzsche, aki szerint Rogozsin úgy cselekszik és él, hogy nincs is ennek tudatában, az Ecce homoban kihirdeti, hogy a rombolásban olyan mértékben lelem örömömet, amellyel arányban áll a bennem rejlő rombolóerőmindkét esetben díonüszoszi természetemnek engedelmeskedem, amely nem tudja a negáló cselelevést (Neintun) külőnvá lasztani az érvényesítő beszédtől (Jasagen). çn vagyok az első nem-moralista, mert Gide, mert Lautréamont csak most születtek, ha megfeledkezünk a márkiról, egyenes ági és törvényes ősünkről. Mivel örököltük, betagosodtunk az erkölcs genealógiájába, és az erkölcstelenségébe mint az erkölcs valódi kimenetelébe. Az Isten hangja az emberben, önmagában a kegyetlenség ősztőnét váltja ki Nietzschéből, mely erkölcstelenségén át vezeti. Muszáj neki és ő akar. Mert az embernek kedvesebb akár a semmit akarni, mint semmit sem akarni. Ebből kifolyólag hiányzott egy ellen-eszmény, amelynek már ideje volt megjelennie megsemmisítő erejével és romboló kreációjával!

Tehát Nietzschének is szüksége volt a nagy egészségre, de hogyan és milyen módon felfogottra?! çs mivel sokáig voltunk egy ilyen úton, mi, az eszmény argonautái, bátrabb szível talán a kelleténél, egészségesebben a megengedettnél, mi több, veszélyesen egészségesen, beleesünk a mi magaslati betegségünkbe, a mi migrénünkbe, amelyet az Alpok megritkult levegője még inkább fokoz: a legbőlcsebb lélek az, amelyhez az őrület a legnagyobb é/vezette/fordul, és így is lett, a gondolkodás félkegyelműsége Nietzschében magában legyőzi Rogozsin erkölcstelenségét, a mi saját belső Zeitblomunk pedig tudósa erről. Akkor is, ha egy vagyok én, mások az írásaim. Bennük én nem lehetek, mert bennük mások vannak, azt pedig,ahol én vagyok, azt egyetlen írás, sajátom vagy idegen, megmagyarázni nem tudja! Kőrűlcsavart és fájó fejek diktálja Nietzsche Peter Gastjának, és ami ott le van írva, az annak a fejnek a krónikája, és annak, ahogyan az vidám,konstruktív és produktív módon táj neki. Ime az én feladatom, amely szükségszerűen következik a felismerésből, hogy az emberiség nem magától halad a helyes úton, ha az út helyességét a mi erkölcsön kívüli értékeink rendszerében egyáltalán megcsak sejteni is. Miskin útja téves, mert passzív, melankolikus és félkegyelmű, de vajon helyes-e az, amely Rogozsint egyenesen vezeti produktív egoizmusához és a bűnhöz. Nekem itt egy, amúgy ittas ember azt monda,hogy nálunk Oroszországban több olyan ember van, mint az összes országban, aki nem hisz Istenben. Rogozsinnak ez az újítása, amely kifüleli, amit Nietzsche csak mondani fog, továbbfejleszti az istenfélő és a hittől őrült országról alkotott képet, amely most saját ellenképévé és kontrapanorámájává válik. Miskint azonban különösen az verte le, hogy korábban is, amikor hitetlenek társaságában voltam és bármennyi i/yen könyvet olvastam, mindig úgy tűnt, mintha se nem beszélné nek, se a könyvekben nem írnának erről, noha az embernek úgy tűnik, hogy igen. Nietzschének kellett eljönnie, hogy ezt az Antikrisztusról, az isten alkonyáról és a bálványimádás hanyatlásáról explicite és kétségek nélkül elmondja a miskini olvasóknak. Mi mindannyian, már nevetségesen jók és túl jók vagyunk, mondják A félkegyelműben, és a jóságnak ezzel a félkegyelműségével egyszerre fel kell hagyni! A jóság félkegyelműsége azonban abban rejlik, hogy magában a jóságban létezik a rossz valamilyen magja, mert a jósággal egyszer csak a tejére mászol annak, akivel teszed, és lehet, hogy fel is koncol! Azon kívül, fogadljunk, herceg, mondja az éles eszű Jevgenyij Pavlovics Miskinnek, hogymaga egyáltalán nem azt akarta mondani amit mondott, mert aki azt mondja, amit éppen akart, az éppen az ellenkezőjét mondja, azt amit nem akart, még ha mindaz, ami elhangzott, maga a jóság és jóságból fakadó is.

A télkegyelműség Dosztojevszkijnél akkor válik vonzóvá, amikor megértjük mindannak az összefonódottságát, ami a leggyengédebb, a legdurvább és a leghamisabb, miként Nietzsche sorolja tel az ő fejfájós rendszerezésében a különbözőt és a diszparátat. Mert az ember rákényszeríti a szellemét és a szívét, hogy Nemet mondának ott, ahol maga is Igent mondana, és ez már az a tézis, amelyet Freud ugyanebből a világból vezet le, amelyben vagyunk. ďgy derül ki a distancia terjedése magában a lélekben belül, melynek dimenziói a század végén (mely Nietzsche életét is bevégzi) kiismerhetetlenül óíiásakká lesznek. Az ásás pedig folytatódik, a vizsgálódás és önvizsgálódás, mint az emberi szellem utolsó kitérője mindan nak a melankóliája előtt, ami kész, befejezett.

Nietzsche, mondja Eugen Fink, rálátást nyitott a kettős fenékre, a lelki kifejezési formák rejtett értelmére, az ambivalencia számtalan jelenségére, és mivel saját bevallása szerint a legtitokzatosabb voltminden titokzatos között, egy szellemi artikuláció addig teljesen ismeretlen fogalomtárát fedezte fel. Mindig diszharmóniában önmagával, írásának formájával és összhangjával, mindaz amit bemutatott, ez az egész nietzschés és nietzschei kozmosz egy attól eltérő szinten lett bemu-tatva, mintamelyiken valójában ki lett gondolva, nemcsak a fölfedezetlent fölfedve, hanem a módszert is, amellyel a feltedezettet felfedezték. Az álmatlanságot, de az álmot is figyelve, megállapítja, hogy az álom, menjen végbe bár mennyire tetszőlegesen is, képeket hoz, mindig újfent képeket, egy plasztikus erő," alkotó vízió, ahogyan Fink ezt az ábrázolást ábrázolva, lényegét a képszerűség egy új fokával érzékelteti. Nietzsche lel- kének bálványairól beszél, minden gondolkodóba, akit leí~ életének egy részét helyezi egyúttal saját transzplantációján is dolgozva a jövőbe és a gondolkodásba, amely a mai, továbbá az olyan gondolkodókba, mint Fink, amikor Nietzschéről ezt mondja. Hérakleitosznál úgy hiszi hogy ismétleg sajátabb gondolataira l% miként Wittgenstein a máséban megtalálta sajátját. Ezért számára, ahogyan Fink mondja, az életkísérlet, legyen az Miskin nézetében, vagy a másikéban, Rogozsinéban. Az erkölcs szublimált kegyetlenség, és az ebből kivezető út néha szintén kegyetlen. Zarathustra mint a világi bőség embere, ahogyan Fink mondja, sokaságot mutat, mely egyetlen emberi lény, egyetlenegy saját én, Kierkegaard-é, morális, immorális, félmorális, ki tudja?! çs ezzel a sokasággal körülvéve az ember, a filozófus pedig különösen, mindig kísértésnekvan kitéve, mindig Szent Antal, a lisszaboni festményről, Boschéról. Minden lélekhez egy másik világ tartozik, minden lélek számára minden más lélek egyfajta hátsó világ, de Finknek ez a kiírása nem Kierkegaardtól való, ahonnét kellene hogy legyen, hanem szintén Nietzschétől. Befelé fordítani a kegyetlenség ősztövét, melyet Fink az alpesi filozófusban fellel, ennek a világtól való különválasztottságnak a része, továbbá a szellemi izoláltságnak, amelyen most a saját benevolensségünket és még benevolensebb kíméletlenségünket vizsgáljuk. Az, a mi belső földünk, az a saját, Kafka önvára és öncsapdája a magánbolyongáshoz, az minden a számunkra, és minderre fogjuk felépíteni kilátótornyunkat, megint és újra befelé fordítva. çs az, ami benne történik, három nagy szenvedély útján játszódik le: a megvetésén, a részvétén és a rombolásén, az ember saját magát támadja meg. Mert ezt téve, egyedüli lehetőségként a világgal számol le, melynek prototípusát saját tornyának bőrében találja, a saját bőrében. çs bármennyire is építi Nietzsche Rogozsin képét, utólag, Fink annyira leírja őt, utóbb. ő az, aki meghamisítja a világot, mely gondolkodik, mert kategóriákat vet fel és kitalálja a dolgok építkezését, a valóság alapvető körvonalait, minden tapasztalatot megelőzően. çppen ebben a magával szembeni szigorban (a világ szigorában mellyel és melyben Tonio Kröger, tehát Thomas Mann Lübeckben felnevelkedett) gondolkodott Nietzsche, saját-magának-leginkább-ellentmondva, és a gondolkodásnak ebben a szenvedésében kiépítve egy létet, amely nem ísmer semmilyen kíelégültséget, semmilyen unalmat, semmilyen kimerültséget.

Tételezzűk fölhogy az igazságot akarjuk, de miért ne akarnánk inkább,a mi pétervári vagy nem pétervári alvilágunkban és csupa miskini-rogozsini, antinómiák között a hazugságot? çs bizonytalanságot? çs tudatlanságot?Ha már nem olvastunk Szorokin világtörténelméből, mint ahogyan bizonytalanok vagyunk afelől, hogy a sötétből egy rejtett tőr megöl bennünket vagy sem, ha már ebben az ignoranciában és szüntelen sejtésekben élünk és élnünk adatott. çs mivel a filozófia már korábban is egyfajta őnkéntelen és észrevétlen emlékezésvolt, miért nem az az önvizsgáló, miskini esetben is, tehát Nietzschéében? Lévén az élet nem latolgatás-e, elsőbbségadás, igazságtalanná és korlátozottá válás, annak akarása, hogy másmilyenek legyünk, szándék, mely elkeseredettségbe visz, tehát Kierkegaard vétkébe, továbbá egy szüntelen önesszéizálás, amely Lukácsig, Musilig, Heideggerig terjed?! Egyébként milyen jelentőséggel bírhat, ha éppennektek van igazatok, amikor tudott, hogy eddig még egyetlen fílozófusnak sem volt igaza, tehát nem lehet nekünk sem, okik szüntelenül hangoztatjuk, hogy ehhez a világtörténelemben első ízben jogunk van. Tekintettel arra, hogy Miskin nem ``gondolta" azt, amit Jevgenyij Pavlovicsnak mondott, és senki, miskini vagy nem miskini hajlamú, azt elérni nem tudja, hogy csak és kizárólag azt mondja, amit ezt megelőzően állítólag kigondolt és elhatározott. Egyébként, ma legalább mi immoralisták, setjük, hogy éppen abban, ami egy cselekményben nem szándékos, rejtőzik egy döntő érték, és hogy minden szándékossága - mindaz, ami látható belőle, megtudható és a ``tudatba" elér - még felszínéhez és bőréhez tartozik, amely - mint minden bőr- valamit felfed, de még többet takar.És így törjük össze a vázánkat, nem azért, mert véletlenül összetörtük, akaratlanul, hanem akarva azt bőr alatti lelkünk mélyéig. A filozófusnak, még akkor is, ha nincs az Alpokban, még akkor is, ha nem gyötri migrén, joga van rossz karakteréhez, mert ennek a ``rosszaságnak" a középpontjából képes rossznak-jónak látnia világot, vagy már amilyen, de egy jóból és túl jóból, és optimistából és felvidultból a filozófus nem láthat semmit. ďgy kétségessé válik a lélek egész eddigi történelme, ami mindenképpen hozzásegít ahhoz, hogy ez a felismerés a bécsi professzorban tudománnyá fejlődjék, felszabadítóvá és látnokivá, legyen az vidám vagy sem. Ha létezett vallási neurózis, akkor Freudig és a neurotikus neurózisig volt, amely önmagát táplálta, és amelyet végül nemcsak mint idegeset kellett értelmezni, hanem mint idegesítőt is, amely magát az ideges idegességét idegesítette és zavarta az egészen természetes, előzőleg már létrehozott idegességben. Nietzsche témája állandóan a megelőző téves élelmezése volt, az értelmezés (álmoké vagy másé) az analitikus tudásának alapjává fog válni. ďgy többé nem csupán az igazság kifordítása iránti esztétizáló kedvrőlvan szó, hanem a pontos válasz elérésének racionális szokásáról is. Azonban létezik-e ilyen egyáltalán? Mert miként a ``gondolkodom" feltétel az "én" feltételezett, tehát az "én" ebben az esetben csupán szintézis,amelyet a gondolkodás hozott létre, önteremtően és önkonstruktívan. Az ember még mindig meghatározatlan állat,Boschnak a képéről való, vagy valamilyen más, nem lehet tudni. Éppen ezen a magáról való tudatlanságán létezik és áll, és a saját lényének befejezetlen és végig definiálátlan definícióján. A végsőkig kifilozofálva, értelmezve és megmagyarázva, elkerülhetetlenül meghal saját összkiértelmezett önértelmezésének első napján, mint bevégzett, betelt és önelhasznált szervezet.

Oh, hogyan is ne lángolnék az őrőklétért és a jegygyűrűk gyűrűjéért - az újbóli e jövetel gyűrűjéért? Még sohasem lelék asszonyokat, akik gyerekeket szűlhettek volna nekem, ha ez nem ez a no", akit szeretek,^- mert én téged szeretlek, oh, őrőklét!Ezt tehát nemcsak Zarathustra mondja az ő hegycsúcsán, hanem gygyűrűMiskin is, Lev Nyikolajevics, továbbá, ami még rosszabb, maga Parten Szemjonovics Rogozsin is. Mert az új próféta gondolatai éppen feléjük irányulnak, erősebbek, rosszabbak és mélyebbek felé, akiknek végre kell hajtaniuk a mindent átfogó átértékelést, miként a világit, úgy a szubjektívet, tehát szellemit. De hogyan nyilatkozik ez meg ebben a fejfájós és autista filozófusban, amikor állandóan költő módra gyón, a cselekvés pedig, amit tesz, gondolkodói. Minden filozófia mondja ő maga, úgyszintén filozófiát rejt, mert az, ami létezik, nem nyilatkozhat meg pusztán léte által, hanem valami mással és valami más által, és hogy meddig van és miként, elsőre felismerhetetlen. Olyan filozófia filozófusai vagyunk, amely önmagát rejti és amely nem is benne helyezkedik el, mert másutt van, tudományunkat vidámnak nevezik, de az vidámságában csupán jutalom a hosszan tartó, e/szánt, szorgalmas és főldalattikomolyságén; ott, Pétervárott, a Zverkovok között, az emberi barmok között, legyenek azok bárhol. Az emberi tettek, szokás szerint mindig jónak magasztaltak, most végre széthullanak, az alvilágban vagyunk, nekünk kell ezzel a mesterséges jósággal egy asztalnál vitatkozzunk, és hogy megjutalmaz-e bennünket tudományunk vidámsága, gaya scienza, az kérdéses.

A latin malus,rossz szóban (melyhez a görög melasz szót is kapcsolom) tehát a kétes, sötét embert úgy jelölhetnénk mint sötétbőrűt, mindenekelőtt fekete haját, mint preárja lakost az o/asz főlelőn, aki színéve/a legnyilvánvalóbb módon különbözött a szőkétől, tehát a miskinitől, az pedig, hogy Rogozsin*** göndör és majdnem fekete hajú volt, hogy az orra elég széles, kissé lapított volt, szintén a félkegyelműről szóló elbeszélés elején áll. Vajon sikerült-e Nietzschének Rogozsinban felnevelnie az autonóm és erkölcsőn felüli egyedet,teljesen kétséges. A mindenre kész, mindenre hajlandó ember az ő emberi fejében továbbra is tulajdon akaratának tulajdon ellenmérgeit neveli, így ami az egyik pillanatban akarat volt, a másikban már egyáltalán nem az, hanem egy éppen ellentétes akarat; akit meg kellett volna ölnünk, most szimpatizáljuk, sőt mi több, és miként akarattal mindent elkövettünk, hogy a vázát ne törjük össze, összetörtük azt. Szenvedést okozni va/akinek, Nietzschénél mintha át lenne írva a bebörtönzött márkitól, egyszeriben átfordulhat azzá, hogy gyönyört nem is találunk benne, mert az, ami az első pillanatban édes volt számunkra, ebben a másodikban, melyben az édesség önmaga által devalválódott, minden megkeseredett. Durvaság nélkül nincsen ünnepély: így taníl bennünket az emberi történelem legrégebbi és leghosszabb korszaka - és a büntetésben is olyan sok az ünnepélyes! Itt az eleusziszi misztériumok vannak leírva, Szodoma 120 napja, a Bűn és bűnhődés részei, továbbá a Tisztátlan erők, Sztavroginéi. çs mégis, senki, még a mások szenvedésének filozófusa sem tart ki, és a vidám kínoztatás platóján nérói módra unatkozik. Filozófiai költészetében hol ezt, hol azt az elemet felszínre hozva, kétségbe vonva nem csupán a delictum tényét, hanem az igazság intézményét is, Nietzsche ezen a minden megelőző feletti permanens ítélkezésen, és mintha vitatkozna Raszkolnyikov nyomozójával, állítja, miszerint a büntetés _ť értelme"bizonytalan, szuplemens, véletlenszerű, a büntetés mint eszköz valakinek a veszélytelenné tételére,; mint a kártétel további folytatását megakadályozó eszköz, a büntetés mint valami tiszteletdíj kifizetéseazonban koncentrálja, fokozza az elidegenedettség érzését, növeli az ellenállóságat. Nietzsche az ő hegyén, minél súlyosabbak a világ szankciói vele szemben, mert nem figyeli, amit mond és gondol, mind elidegenedettebb, és mégis egyre inkább koncentrált ebben az elidegenedettségben, egyre ellenállóbb. Ott, a dolgokra való ítéltségben a bőlcsesség kiélesítése folyik, az ember elmélyítése,szinte Kierkegaard utasításai szerint. Mert nem csupán az, akit szopta szokás szűkőssége és szabályossága, a ``tisztátlan lelkiismeret" fenevad módjára önsebző feltalálója, hanem az a filozófus is, aki feltalálja ezt a találmányt és ezt a feltalálót, saját gondolkodása révén is jelévé válva a tisztátlan lelkiismeretnek, melyet a gondolkodás mint olyan tesz. ďgy zajlik a lélekszörnyű és borzalmasan kellemes munkája,Nietzsche lelkéé. E munka öröme, e lidércnyomás kellemessége a durvaságban győkerezik,az pedig ezen emberi cselekvés nagy szenvedélyembereinek, elkeseredett bűnöseinek és filozófusainak fejéből jön elő. Oh, te bolond és bús állat -ember,mondja Nietzsche, erkölcsi genealógusa, de tásomancier-je, társszerzője is a Miskinről, a Rogozsinről szóló elbeszélésnek: Az emberben annyi szörnyűség rejtezik.!.. Túl sokáig volt az ország bolondokháza! orosz, európai föld, vagy bármely másik, erről az alpesi csúcsról nézve. Különben nem létezne az az élvezet a kudarcot vallásban, az elsatnyulásban, fájdalomban, szerencsétlenségben, csúnyaságban, őnkorbácsolásban, önfeláldozásban, megannyi jelenet Dosztojevszkij könyveiből, mint tudjuk, paradoxakból. Mert Nietzschénél is mindez végsőkig paradox.~ azzal a kettéosztottsággal szembesűlünk itt, amelyik kettéosztott akar lenni amelyik maga is élvezi a szenvedési, és amelyik még magabiztosabbá és győzedelmesebbé is válik olyan mértékben, ahogyan gyengű/l saját feltevés fiziológiai képessége az életre.Vízbe hajíljuk a gyűrűt, felbontjuk neurotikus jegyességünket Regina Olsennel, Irma Seidlerrel, Milena Je -szenszkával, mert a nős filozófusnak komédiában a helye, ha nem mindjárt a bolondokházában. Tudjuk, hogy az aszketikus eszménynek melyik a három nagy fogadalma: szegénység, bűnbánat, erkölcsösség. <sup>-</sup> és most nézzük meg közebbről minden nagy, termékeny, felfedező szelem életét - bennük, bizonyan mértékig, mindig megtaláljuk mindhármat. ďme, miként bontakoznak ki Nietzsche leírásából írónőnk, Isidara alakja éstének posztulátumai, mintha szó szerint Nietzschétől vette volna át azokat. Egy költő, aki ugyanakkor orvos is, igazolta számomra, hogy Sekulic-Stremnicka asszony szűzként halt meg. Mi nem azok vagyunk, akiktől az embe-rek fiai születnek,írja az ifjú Gide, nekünk nem kell kiválasztanunk életünk rózsáit, a ronsard-lakat, azt, akivel gyerekünk lehetne, úgyszintén nem találtuk meg, a mi Nasztaszja Filipovnánk meg, aki egy darab csábfló női húsként tűnt fel a láthatáron, ő kurva. Kurva az a személy is, aki esszéírónkat, Nikola Milosevióet csábflotta, és amely csalogatás antropológiai tanulmányhoz vezetett, az egyik legjelentősebbhez, amink van. Csődje az antropológia területén az ékesszólásba vezette, és aki szavak révén gondolkodik, mondja Nietzsche, az úgy is gondolkodk, mint egy szónok, és nem mint egy gondolkodó. ďgy boncoljuk a lelkünket, és e boncolásnak az eredménye az a lelet, hogy minden jó dolog valaha rossz volt. Az ember szégyellte a szelídséget, ahogyan ma szégyenkezik a durvaság miatt, megváltoztattuk a nézetet, nem úgy a jó-rossz dolgok alapviszonyát, mely valójában milyen, nem tudjuk. Ezért érdemes másként-akarni látní mindig egy olyan szemet kell elképzelnünk, amely teljességgel el képzelhetetlen, szemet, amely semmire nem irányul, amelynek nincsenek aktív és interpretatív képességei bár éppen ezeknek köszönhetően válik a látás valaminek a látásává, a szemnek ez az értelmetlensége és butasága, hogy csak akkor képes látni, ha tudja, mit néz, mert ha ezt nem tudja, nem képes látni, most egy új remény forrása, hogy úgy nézzen, ahogyan még egyetlen szem, mely megszokta a nézésnek ezt vagy azt a fajtáját, nem nézett még. A dán filozófus tulajdon énje most saját szemet kapott, Nietzschéét. A szem most nemcsak hogy néz, hanem értelmez is, mint húsból, porcból és zselatinszerű anyagból való teoretikusunk, most tanít: így például az ember``bűnössége"nem tény, hanem csupán a tények magyarázata, egy álláspont valamivel szemben, nem profán ``morális" jegye is annak a valaminek. Jó és rossz, igazság és hazugság, most minden ennek az egyénített szemnek a felügyelete alatt áll, amely nézve teoretizál és teoretizálva Iát, így mindenki aki ma jó embemek" érzi magát képtelen egy dologra másként nézni mint tisztességtelen hazugsággal (mivel létezik ``tisztességes" hazugság is, a költői), hazugsággal, melymérhetetlen, de ártatlan is, tehát félkegyelmű, nyíltszívű kék szemű és erőteljes.ďgy még egyszer le lett rajzolva nem csupán Miskin alakja, hanem az a másik, jóval kevésbé poetikus is, Hans Hansen alakja, aki elrabolta vagy nem rabolta el Kröger szerelmét Thomas Mann-nál.

Az ember magától szenvedvelétezik, saját önmegfigyelésétől, valamint a szemétől, amely e látlelet forrása. A csak a ,jót" látó szemtől menekülve a filozófus az aszkéták és téli tájak után sóvárog, és akkor azzá is válik, aszkétává a hegyen. Szerethet-e az embermindent, minden embert, töpreng Nasztaszja Filipovna - persze hogy sem, és ez egészen természetes A fogalmi absztrakt szerelembenaz emberiség iránt azember szinte mindenkor csupán saját magát szereti: Szeretni minden embert, számunkra lehetetlen, de maga (Miskin herceg), maga más mert hogyan tudna maga valakit nem szeretni amikor maga senkit sem képes őrmagával összevetni amikor maga minden sértés felett áll-minden rosszallás és méltatlankodás felett? Mint ilyen, aszketizmusának félkegyelműségében és aszkéta gondolkodásában lett bemutatva Lev Nyikolajevics a mi filozófusunkban, aki fenn ül a hegyen, autizmusában, fáj a feje, az embereket összességükben nem szereti, és az, hogy együttvéve nem szereti őket, vidámságot fakaszt belőle, őrült vidámságot és a tudomány vidámságát, mellyel foglalkozik. A Gaya scienza a déli szél nyelvén íródott, és ez az a déli szél, amely bevezeti és jórészt végigkíséri a szomorú orosz hercegről, Miskinről szóló elbeszélést. Ez a könyv egyébként a ``vidámságot" a tekintetével fejezi ki, amely végre megtanítva, Iát, a látott pedig nagymértékben ellen-vidám, beteg, hitvány és dekadens, és mivel elsősorban a testfélreértésén alapul, mintha egy másik betegről mesélne, Kafkáról. Ott a gyógyíthatatlan súlyos betegség idejéről van szó, melynek nyeresége a mai napig nem me-rűlt kiszámomra (Nietzschéére): miként tejesen tudatában vagyok annak, hogy változékony egészségemmel miben van egyáltalán előnyöm minden széles vállú és goromba szellemmel szemben.Itt Sortag módosíthatná álláspontját a betegség járványát, továbbá a gyógyultak diadalmámorát illetően. Minden problematikus varázsa tehát a betegség varázsa, egy fej morbid állapotáé fenna hegyen, amely fejfájós helyzetéből tekint az egészségre, odalenn a völgyben, sajátságos tekintetével, Proust tekintetével, amely egy parafa kalitkában fuldokol, és Kafka tekintetével, aki tuberkulózisát szellemi betegségnek tartja, valaminek, ami felfogás kérdése. çs így felfogva saját egészséges betegségét, Nietzsche azt kérdi tőlünk, hogyan nézik le az örőmöt, melyet a bolond érez fira ideájától? az örömöt, mely nemcsak az ő filozófiai tudományuknak hoz vidámságot, hanem egy felismerésnek is, amely csak a ``bolondé" lehet, csak a félkegyelműé. Mert az emberi lény legjobb pillanataiban szünetet ad érte/mének, és mindaz, ami autentikus és saját észtől való megszületett, az az, amihez az elme a köztes szünetben pihenés alatt hozzáférkőzött. A magasabb természetek ízlése, még az őrülteké is, a kivételekre irányul, dolgokra, amelyek az embert általában (ha nem őrült) hidegen hagyják és látszólag nem hordoznak semmi/yen győnyőrt, a magasabb természet leülőn értékmércével rendelkezik. Emeleit leggyakrabban azt hiszi hogy ízlésének idioszinkráziájában ni ncs valami leülőn értékmérce, ellenkezőleg, saját értékeit általános érvényű értékekké és értéktelenségekké teszi és olyan érthetetlenné és gyakorlatradarrá válik, amilyen Miskin természete csak volt. Csak lehetőleg minél több kel%mederséget.! Lautréamontéit, legnemesebb őrzést, Rogozsinét! A rossz előidézése termeli azt az intellektuális ingerlékenységet, amely tovább termel, vetve a ``jót" és a ``rosszat", e tulajdonságok, a körülöttünk levő események és dolgok erkölcsi komponensein kívül.

Ebből egyedül a betegség mint valami gondolat jelen-léte következhet, a betegségé, amely sokkal inkább gondolati, mint amennyire a testi érzékenység dolga. A fájdalom mint felfogás kérdése nem csupán keresztényi-félkegyelmű annál, aki ezt a fájdalmat tűri, tehát az idegileg zaklatott, soha ki nem gyógyult Miskinnél, hanem annál is, aki a fájdalmat okozza, mert Rogozsin gonoszsága ugyanúgy egy elméleti orientáció része és tulajdon szeme egy tekintetének, mely olyan amilyen, ahogyan egyedül történhetett és történnie kellett. A gondolat fáj Kierkegaard-nál, és a fájdalom gondolkodik, itt, Nietzschénél. Mert a tarkóban érzett tompa nyomás nélkül eltöprengenénk-e vajon azon, hogy a világgal va/óban minden úgy áll, ahogyan az nektek tűnik? és ismét felvetődik a Poloniuszhoz intézett kérdés, ott az a felhő mire hasonlít és mire hasonlíthatna? Mert az a fájdalom az ``őrület" kitörésének hírnöke, mely éppen az akaratkitörése az érzésben, látásban és hallásban, é/vezet és a fej fegyel- mezetlensége, az emberi oktalanság feletti őröm. Miért?

Mert az őrületnek olyan vidám a tempója. Allegro mattico.

Nem különös-e, hogy az egész gaya scienza az esztelenség annyi képét fedi fel, csupa merő bódultság és őrület, bepillantás az őrületbe és tévedésbe mint a megismerő és érző létezés feltételébe. Nekűnk nem csupán arra kell képes-nek lennűnk, hogy az erkölcs felett is álljunk, mint De Sade, mint Lautréamont, hanem hogy tudjunk néha magunktól is megpihenni azáltal, hogy magunkra (normálisakra) és le(ami a világ, még szintén nem elesztelenedett) bizonyosművészí távolságból fogunk tekinteni műviből, mesterségesből és nem normálisból, az elme erasmusian világos őrületéből, mely csupán a tudatlanok számára tűnik esztelenségnek. Mert már magát a gondolat szabadságát is kellemetlenségnek tekintették... Az egoizmus mindig is úgy érezte magát, mint valami valós baj őrmagunkkal /enni saját mértékűnk és fontosságunk szerint értékelni magunkat- ez akkor ellenkezett az ízléssel Az erre való hajlamot az emberek őrületnek érezték, mert a magányossággal össze volt kötve minden nyomor és minden félelem. Hát aztán? teszi fel a kérdést filozófusunk erasmusian, a hegyről. (rajon meg szabadulhatnánk-e a megbetegedéstől, akár erényűnk fejlesztéséért ís, és a megismerés és önmegismerés iránti szomjunknak vajon nem ugyanolyan szükséges a beteg is, mint az egészséges lélek. röviden, az egészség kizárólagos akarása nem valami előítélet, valami gyávaság, és talán a legfinomabb barbárság és e/maradottság része? Mert az egészség őrmagában nem is /étezik, létezik az előítéletek rendszere, mely az egészségről mint jólétről prédikál, többnyire totalitárius és ma mindenki számára felismerhető módon. Lévén, hogy az élet sem argumentum önmagában. Berendeztünk magunknak egy világot, amelyben élni tudunk, és ez minden. De gondolkodnunk kell egy olyan világról, amelyben ugyanúgy nem-élhetünk, és erről folyik a vita a két egyaránt ``őrült" személy között, Miskin, aki klinikailag őrült, amit megállapítottak a svájci intézetben, és Rogozsin között, aki éppen az utilitarista, egészségtelen és halálosan veszélyes akció vonása következtében őrült. Mert, természetesen, minden valós gyakorlati cél nélkűl élnek Oroszországon kívül is, a Miskinről szóló regényen kívül is, amelyben mindezt mondják. Ott csupán az elme és az esztelenség eseményei elénken látszanak, élénkebben mint másutt. Egész Európát elképeszti í/yen esetekben a mi orosz valóságunka a miénk, mikor kereszténnyé /esz, azonnal jezsuitának megy, méghozzá a legalvilágibbnak. Az orosznak olyan könnyű ateistának maradnia, könnyebb, mint bárkinek az egész világon! A mi emberűnk nem egyszerűen ateista /esz, hanem azonnal hinni kezd az ateizmusban, mint egy új vallásban, sehogyan sem véve észre, hogy a nullában hisz çs tessék, itt van nekünk Vlagyimir Iljics Lenin és Szolzsenyicin és valahol félúton Buharin.

Hatalmas lelki ambivalenciájában egész Oroszország úgy beszél minden kalandorhoz, aki megmentőnek tűnt számára, képesnek arra, hogy megváltoztassa életét, ahogyan Nasztaszja Filipovna beszélt Rogozsinhoz: Ments megi Vigél! Ahová csak akarsz, azonnal! çs Uljanov-Rogozsin így elvitte őt. Tudja-e Buszija-Filipovna, hogy mit kell tennie, és abban a tettben mi lesz neki jó vagy rossz? Hogy egy erős ingert kellemesnek vagy kellemetlennek érzűnk, az interpretatív intellektuson múlik, amely közben természetesen a leggyakrabban tudat alatt műkődik bennünk,~ ugyanazt az ín-gert kellemesként és kellemetlenként is ínterpretálhatjuk.

Mert csak az intetlektuális lényeknél van kellemes, kellemetlen és akarat, és erre épül Freud egész vidám tudománya. A monoteizmus csak merev következménye a normális emberről szóló tanításnak. a politeizmusban megtalálható volt az előzőleg képzett szabad gondolkodás és az emberek e% térő gondolkodása. a képesség új és saját szemek létrehozására és mindig újabbakéra és sajátabbakéra. Az ember így nem csupán elméjét, hanem esztelenségét is tökéletesíti:

Minden szokás leleményesebbé teszi kezűnket, és minden ötletűnket ügyetlenebbé. ďgy minél okosabbak vagyunk, annál gyakrabban vétünk hibát a fogásban, és amit nem lenne szabad összetörnünk, összetörjük. Mert éppen a megismerő jó szándéka, és mi megismerésellenes ellentudásunk és őrületünk elméje révén is megismerünk, nem habozik, hogy bármikor megtagadó addigi gondolkodását, és bizalmatlan /egyen általában mindazzal szemben, ami bennünk rőgzűlni készűl. A vidám tudomány így dicséri a nem dicsértet és kiemeli a visszanyomottat. Mert senki nem gondol arra, hogy a szerencsétlenségnek /étezik valamilyen személyes szükségszerűsége, hogy nekem és neked annyira kellenek a szőmyűségek, megfosztások, e/szegényedések, szakadékok, kalandok, merészségek, melléfogások, hogy a siker nem a legsikeresebb, ahogyan azt ma marketing-felhatalmazottai mondják. Ez így lesz mindaddig, amíg azemberek kőződ a bölcsek egyszer nem örűlnekmeg ismét őrültségűknek, a szegények pedig egyszer ismét gazdagságuknak.

Megölve Filipovnát, Rogozsin két hónapos agyhártyagyulladást fekszik ki és amikor meggyógyul, Szibériába viszik. Tizenöt évvel később, egy torinói téren megőrülve, Nietzsche elindult saját szellemi Szibériájába, mindörökre. Addigra Rogozsint talán már szabadon bocsátották.

KlS CSEPEGI Endre fordítása