Részletek a dialektikus antibarbarusból (1939)

1979. január 2.

Az egész élet valamiféle térben és valamiféle időben játszódik le, így a mi irodalmi vitáinknak is sajátos háttere van, amit nem szabad egy pillanatra sem szem elől tévesztenünk. Ennek a dekoratív gobelinnek, amely előtt irodalmi polémiáink e dialektikus színjátéka lebonyolódik (megtisztelő feladat hasonlóképpen dialektikusan értelmeznem őket e Pečat-féle dekoratív pannó kereteiben), a szerepe csupán annyi, hogy az utánunk következők is megállapíthassák egyszer: már a Danas című folyóiratban (öt évvel ezelőtt) a Djuro Tiljakról írt szonettváltozatban rámutattam arra, hogy az a fenekedés körülöttünk beteges jelenség volt és saját fegyvertársaink ama kannibalisztikus bekebelezéséből csak az a bizonyos harmadik irodalmi tényező húzhat hasznot, amelyik arra készül, hogy kitörő örömmel és emberevői elégedettséggel mindannyiunkat fölfaljon...

Ha meg akarjuk határozni a céltudatos, azaz tudatos, tehát elkötelezett alkotás célját, akkor először is azt kell meghatároznunk, mi az írás célja általában véve, mi lehet a célja a művészi alkotásnak mint olyannak. Előre bocsátom, mielőtt megkísérelném nagyjából megokolni, hogy személy szerint én előttem a művészi alkotásnak mint olyannak a célja nem egészen világos, és erről nem tudnék egyetlenegy sokkal logikusabb, sokkal őszintébb mondatot mondani, mint amelyekben Goya, George Gross, Petar Dobrović, Ljuba Babić, Krsto Hegedušić és általában az impresszionisták festészetéről, a hazai, a francia, német és orosz líráról (Proust, Rilke, George, Ljuba Wiesner, Kranjčević, Karl Kraus, Ady) vagy Strindbergről, Tolsztojról, Anatole France-ről, Kleistről és az ő Kohlhaas Mihályáról, Lunacsarszkijról írtam, logikusabbat és őszintébbet, mint mindaz, amit a művészi alkotás elkötelezettségének kérdéséről mondtam az utóbbi évek során, s különösen a Hegedušić Drávamenti motívumainak Előszavában; előre bocsátom tehát azt az egyetlen megjegyzést, hogy a művészet célját meghatározni nem kisebb feladat annál, amellyel kezdettől fogva minden ember szembetalálja magát: miért élünk, miért akarunk élni, hol vagyunk és hová is tűnünk el összes gondjainkkal és bajainkkal, szomorú és vidám szépségeinkkel és halálfélelmünkkel együtt?

Ezekkel a mi dialektikus urainkkal fölöttébb kényes dolog egyenesen beszélni, mert noha fölvágták a nyelvüket, ők maguk valójában érzékenyebbek a múlt századi szimbolizmus és szecesszió régi divatú lírai szobáinak vén lírai hölgyeinél is. Ha hallgat az ember, ezek a szentimentális vénlányok azt mondják: ó, remek, beismeri ostobaságát, most pedig, mikor beszélni kezdek és sort sorra véve, megmagyarázom, hol és hogyan hazudoznak, fejükre olvasom a csalásaikat, fényt derítek az áskálódásukra és a Pečatban közöltek elferdítésére; most lármát fognak csapni, mint akinek a háza ég. Beléjük bújt az ördög, szurkálódni kezdtek, mint aki vesztét érzi. S most hogy közéjük csapunk, miután hiába beszéltünk éveken át, általános lesz a szörnyűlködés. Engem azonban e perctől kezdve nem túlságosan érdekel annak mérlegelése, hogyan fognak reagálni szavaimra ezek az urak, mert a dialektika elvének védelmében emelek nyilvánosan szót, a dialektika elvét védem a mi valós irodalmi tennivalóink kereteiben és mostantól fogva nem teketóriázom! Mostantól fogva a szociális elkötelezettség mértóságát védem a dilettánsoktól és nem tágítok mindaddig, amíg véget nem vetek a fogalmak, a lelkiismeret és az irodalmi körülmények körüli zűrzavarnak a mi baloldali, vonzó és haladó irodalmunk dialektikus ágában, melyet önhatalmú prókátorai oly fegyelmezetten óvnak a szépségtől, a világos elvektől és a haladástól, ugyanazon princípiumok nevében, amelyeket megcsúfolnak...

A szépséget lehet dialektikusan értelmezni szabad választás vagy feltett szándék szerint, divatból vagy előírásosan, egyvalami azonban napnál világosabb mindazok számára, akik ezeket a dolgokat nem vulgárisan és nem sematikusan fogják fel, mindazok számára tehát, akik erről gondolkodnak: a szépség egyrészről társadalmi meghatározottságú fogalom, másrészről az élet intenzitása, mely objektív anyagi léttel bír (tekintet nélkül a társadalmi berendezések történelmi változatosságára a fáraóktól az ABC-ig), mint ahogyan az anyag is objektíve létezik, tekintet nélkül a carigrádi ikonoklasztákra, Ognjen Pricára, vagy az ABC-re. Ezeket az objektív-anyagi jelenségeket a szubjektív, azaz személyes inspirációk sodrásában átélni – ez a művészi alkotómunka témája függetlenül magától a tendencia minéműségétől, aminek itt másodlagos fontossága van. Az elemek, csillagok, belek, nemek, óceánok és folyók, lángok és távolságok, állatok, vulkánok, a zsigerek és a vér testi törvényei mind-mind objektív anyagi adatok, amelyek alapján ezeket a – közönségesen mondva – nyersanyagokat a művészi szubjektum a maga művészileg alakított szubjektív élményvilágának termékévé dolgozza át, amit aztán tervszerűen bizonyos társadalmi tényezők szolgálatába állít (ha egy ilyen alkotó tervszerűen és céltudatosan, tehát elkötelezetten alkot). E társadalmi tényezők – hűbérurak, egyházi mágnások, mecénások, polgári parvenük, állami szervezetek, céhek, szindikátusok stb. – társadalmi szerepüktől függetlenül munkaadóként lépnek fel az alkotóművésszel szemben; tekintet nélkül arra, hogy egy művész a pápa vagy Chamberlain részére fest, „művészként” csak akkor alkot a Pápa, az Impérium, az Amerikai Egyesült Államok vagy Itália számára, ha alkotómunkája valóban művészi értéket hoz létre. Dante nem azért Dante, mert tomista volt, és Leonardo sem azért Leonardo, mert a francia királyok megrendelésére dolgozott...

Ma, amikor a legkülönfélébb gondolkodók közül olyan sokan hirdetik körülöttünk, hogy az egyedüli, a leghelyesebb világnézet a halál: amikor elhitetik a néppel, hogy ágyban és szalmazsákon halni meg filiszteri és emberhez méltatlan vég; amikor a patetikus fegyvercsörgést magasztalják, s a dicsőség mezején való elhullást állítják példaképül minden nemzedék elé – ma rendkívül tanulságos dialektikus tevékenységet fejthetnénk ki az események történelmi alakulását nem absztrakt, a valóságtól minden ízében elszigetelt frázisok segítségével, hanem a, tények vizsgálata, a történelmi fejlemények törvényszerű mozgása alapján magyarázva, ha tehát e folyamatokat evilági, politikai és gazdasági okaira vezetnénk vissza. Irodalmi dialektikusaink, poétáink, poetesszeink, novellistáink, verslibristáink, kritikusaink, esszéíróink, ideológusaink, jelentéktelen és szószátyár dilettánsaink és firkászaink eme seregétől azt kérdem a politikai dialektika nevében (amit publicisztikánkban 1917 óta, tehát több mint huszonkét éve képviselek nyilvánosan, teljes polgári nevemmel): kérdem tehát, mért nem foglalkoznak civilizációnk állati nyomorúságának valós kérdéseivel, oly módon, ahogy azt én magam évek óta módszeresen és aktívan cselekszem, miközben ők ugyanilyen módszeresen kiiktatják őket; publicisztikai hozzáállással, politikai-esszéisztikus hozzáállással, ahogy ez az egész dialektikus világon szokás ... Minek gyötrik az olvasóközönséget a saját kezdetleges szépirodalmi irkafirkáikkal, ha nem akarnak igazán a belek, a nemiség, a kórok kérdéseivel törődni, azokkal a kérdésekkel, amelyek egész emberi társadalmakat és társadalmi rendszereket felőrlő végzetes ellentmondások szövevényébe vannak bogozódva. Megkérdezem az extrém ideológus urakat, akiket annyira felháborítanak Mimo Dedinac versei, mint azt a – nevéhez híven – zaklatottan mekegő Jaracot, miért nem foglalkoznak a mai európai aréna véres valóságával ahelyett, hogy az legyen a legfőbb gondjuk, ami például a Tuna Ramljak nevű íróféléé: sikerül-e kiebrudalnia Svečnjakot az Izrazból, mert az a szerencsétlen flótás azt merészelte leírni, hogy az én szépprózám útmutató lehet... (...)

Fölteszem a kérdést, eme baráti jóakarómnak és lojális tanácsadómnak, Ognjen Pricának és összes hírvivőinek, nem gondolják-e, hogy nálunk a jelen pillanatban legalább ezer olyan politikai, gazdasági kérdés van, amelyek eredetükben, tehát dialektikus meghatározottságuk szerint összehasonlíthatatlanul fontosabbak annál a korszakalkotó problémánál, hogy Marko Ristić pártolja-e a szürrealizmust, vagy pedig ellenzi, hiszen Prica bizonyságát adta annak, – sajnos otrombán, a szarvashiba evidenciájával –, hogy valóban halvány fogalma sincs nemcsak arról, mi a szürrealizmus, hanem arról is, mi a dialektika – ez pedig annál is lesújtóbb!

Az elkötelezett művészi alkotómunka alapjául a dialektikus materialista módszert fogadtuk el, mert egyedüli eszményünk épp az a törekvés, hogy minden szellemi eszközünkkel azokat a felismeréseket, azokat a meggyőződéseket támogassuk, hirdessük, terjesszük, amelyek véleményünk szerint és tapasztalataink alapján a bennünk, körülöttünk és alattunk mutatkozó tények valódi állapotát fejezik ki. Ezen a mi hármas elnevezésű dialektikus területünkön a ljubljanai Tromostovje felhőkarcolótól a Corsón és a Kazališna Kavanán keresztül a belgrádi egyetemig és Milanović-Riunionáig elég sok közéleti személy működik ennek a dialektikus módszernek a vonzáskörében, ennek az országnak sok állampolgára tehát, akik saját nevükkel jelzett nyomtatványokkal lépnek a nyilvánosság elé, s elmondják amit szükségesnek vélnek elmondani, mert ez azt a gondolatot szolgálja, aminek igazságáról mindannyian meg vagyunk győződve. A tehetetlen és kevésbé tehetetlen egyének e meglehetősen hangos tömegében én (személy szerint) azok közé az álmodozók közé tartozom, akik kikezdtek különféle apró-cseprő hazugságokat és hamisításokat az ún. világszemléleteket illetően, s néhány valamivel nagyobbat is, de amikor a maguk egészen kicsiny, jelentéktelen, oktalan, már-már az egérével egyenlő látóhatára kereteiben valóban átrágták magukat a saját igazságaikhoz, s amikor megbizonyosodtak afelől, hogy olyan útirányok is vannak, amelyek ezekből a mi hamleti csigaházainkból a fortinbrasi zászlók alá vezetnek, akkor az ilyenfajta romantikus lelkeknek, úgy tűnik, nincs rá semmi okuk, hogy elhagyják a maguk kicsinyke, de sajátjukként kivívott igazságaikat, hiszen egész életükben rágcsáltak, rágcsáltak és kaparásztak, hogy az emberi butaság vastag üledékén át kijuthassanak a felszínre, ahol nem érezni többé a sírkamra nedves kipárolgását, sem a középkori előítéletek és hazugságok dohos levegőjét, s ahol fejünk fölött a (Prica számára oly nevetséges) csillagok ragyognak...

Ennek az Antibarbarusnak (többek között) az is célja, hogy egy napon a belgrádi egyetemen is felolvastassék, és ugyanazok a fiatalok, akiknek ez év júniusában Niko Bartulović írásai által felbátorítva ki kellett volna fütyülniük engem, mint morális és politikai hullát, csak mert a Pečatban helyet „merészeltem” adni Marko Ristić megjegyzésének, hogy aki Franco bombázójába ülteti Don Quijotét az nem értette meg Cervantest; hogy ugyanazok a fiatalok felfogják, semmilyen irodalom, így a dialektikus materialista (azaz: a szociálisan elkötelezett) sem veszít semmit azzal, ha kirostáljuk belőle a tehetségtelenséget és az elnagyolt, elkorcsosult kezdetlegességet, mindannak a szembeötlő karikatúráját, aminek egy „haladó és helyes” irodalmat kellene képviselnie... Kiigazítani irodalmunk eme dialektikusnak kikiáltott torzképét, európaivá tenni amit európaiatlanná tettek, dialektikussá amit dogmatikussá és antidialektikussá tettek, a helyes, őszinte és meggyőző, tehát megélt szó átütő erejével tölteni fel az absztrakciókat és frázisokat, leszögezni az igazságot és elutasítani a hazugságot és az álértékeket, megszabadítani az irodalmi kifejezést az ostobák és a tehetségtelen kontárok önkényuralmától – ez a célja ennek az Antibarbarusnak, amely mindaddig folytatódni fog, míg dialektikusan meg nem semmisíti mindannak a negációját, ami nálunk az irodalmi dialektika negációját képviseli. S a dialektika barbár negációját tagadni nem a dialektika tagadása, hanem a dialektika barbár negációjának negációja.

Nem a politikáról van szó ebben a Pečat körül kirobbant vitában, hanem az irodalomról, s nem a mi jobboldali politikai elhajlásunkról, hanem a szociális elkötelezettség tézisének rossz, dialektikus, ötlettelen és szajkózó alkalmazásáról baloldali irodalmunkban, ahol ez a fordulat nagyon erőtlenül és ásításra késztetően ad jelt magáról, s amelyben néhány esztelen frázisoktól kótyagos széltoló úgy hiszi, irodalmi kezdetlegességünk minden szárnypróbálgatója beültethető az irodalomba, akár a verebek egy fa koronájába, hogy aztán ott zsinatozzanak nagy ideológusuk és karmesterük, R. Zogović vezényletével. A zsarolókkal, rágalmazókkal és politikai provokátorokkal, akik a dialektika örve alatt csak azért űzik ezt a sötét mesterkedést, hogy ezzel a maguk irodalmi tehetetlenségét elkendőzzék, az efféle egészségtelen jelenségekkel végleg és visszavonhatatlanul le kell számolni. S hogy ez előbb-utóbb be fog következni, azért ennek az Antibarbarusnak a szerzője aláírásával kezeskedik.

Bognár Antal fordítása