Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 13. szám

Gion Nándor

Részleges hozzájárulás

(Elvek és utak, tanulmánygyűjtemény Magvető, Budapest, 1965.)

1966. február 1.

Tizenkilenc tanulmányból ál­ló gyűjtemény, melynek célja, a kötet szerkesztője szerint, „az irodalom különböző oldalainak elvi-elméleti érdekű vizsgála­ta”, valamint hozzájárulás a marxista irodalomszemlélet kérdéseinek tisztázásához.

A választott témák ‒ mint például a modernizmus, az eg­zisztencialista irodalom, a de­kadencia, a nemzeti jelleg kér­dése ‒ valóban erre utalnak, sőt maga a fejtegetési mód is, amely a témák „általánosabb igényű, elméleti elemzésére tö­rekszik”. Mindez pedig az ak­tualizáltság, a polémia vará­zsával, amely az irodalomtörté­neti, esztétikai, kritikai és pub­licisztikai jellegű írásokat és részeket egyaránt összefűzi, és dinamikus változatosságot köl­csönöz a kötetnek.

Ennek persze szükségszerű hátrányai is jelentkeznek: a gyors reagálás, a tárgyhoz vi­szonyítva túlságosan is szűk terjedelem korlátot szab, sőt el­lentétbe kerül az általános igé­nyű elméleti-elemzési móddal, vázlatosságra és csupán szór­ványos kiegészítésre kénysze­rít, ami filozófiai és irodalmi irányzatokról, esztétikai kate­góriákról lévén szó, a leegysze­rűsítés és a zavarosság ve­szélyével is jár. A részletkér­dések ilyen értelmű fogyatékos­ságaira a korlátozott lehetősé­gek még mentségül is szolgál­hatnak, de ha a durva leegy­szerűsítés az egész kötetre vo­natkoztatható, akkor már lehe­tetlen és fölösleges is mentsé­geket keresni. Sajnos ilyen írá­sok is helyet kaptak a gyűjte­ményben.

Vonatkozik ez mindenekelőtt Király Istvánnak a moderniz­musról írt tanulmányára. Vita­iratnak szánta a szerző, már az első két mondat után ítélve, kissé kedvetlenül, de azért bosszankodó harciassággal. „Az utóbbi hónapok vitája, sőt mondhatjuk, az utóbbi évek fejlődése a modernizmus kér­dését megint időszerűvé tette. Azt hittük, túl vagyunk rajta.”

E bosszankodás és leplezet­len ellenszenv alapján termé­szetesen még nem kételkedhet­nénk Király István tárgyi is­meretében és tájékozottságá­ban. A konkrét példák ‒ Ju­hász Ferenc elsiratása, miután A Sántha-család vagy az Apám fénylő realizmusának folytatása helyett A tékozló ország meg­hasonlott, vívódó költője lett, vagy Babits megrovása, amiért korábbi elveivel ellentétben az ingó lelki káosz költőjének, a fi­atal Weöres Sándornak az út­ját egyengette ‒ még mindig esetleg csak az ártatlanul hang­zó irodalmi ízlés egyoldalúságát bizonyítanák, ha Király idő­közben el nem veszne a válasz­tott téma azonosítási kísérletei­ben. Eljut ugyan addig, hogy a maga elképzelte realizmust, mint abszolút tökéletest ‒ tűz és víz relációban ‒, szembeál­lítja a modernizmussal, de már maga a „realizmus” is megfog­hatatlanul homályos, a moder­nizmus fogalma pedig éppen­séggel ködbe vész, csak néhol lehet sejteni, hogy Király István az irracionális elemek irodalmi megnyilvánulásában illetve a szürrealizmusban véli felfedez­ni a modernizmus ijesztő ré­mét. Éppen ezért kategorikus kiállása ellenére is hatványo­zottan zavaros tanulmányának végső konklúziója. „A szocia­lista költő nem tűzheti ma­ga elé célul a lehetetlent, a re­alizmus és a modernizmus egyesítését. Ez a kísérlet csak csődhöz vezethet. A mi költé­szetünk szürrealista oltás révén ‒ nem: csak a valóság mély megértésére törő, a tömegek harcaival egybeforró szenve­dély révén izmosodhat meg”.

Hasonló kívánnivalót hagy maga után Almási Miklós De­kadencia és művészet című írá­sa is. Almási nem húz merev választóvonalakat, de a deka­dencia, realizmus, avangardizmus fogalmáról így sem tud differenciált képet adni, a pél­dák és argumentumok felsoro­lásával pedig, a tanulmány cí­mével ellentétben, nagyon is fi­gyelmen kívül hagyja magát a művészetet, és a dekadenciát főleg mint káros világnézeti je­lenséget taglalja. Így azután, többek között, T. S. Eliot köl­tészetét is a művészetellenes, dekadens művek sorába iktat­ja, Sartre, Camus és Kafka mű­veivel szemben pedig szigorú bírálatot és körültekintő óva­tosságot javasol. Ezeket az egy­oldalú túlkapásokat, úgy lát­szik, a kötet szerkesztője, Pándi Pál is észrevette, és valószí­nűleg nem véletlenül méltatja az előszóban Eliot költői tehet­ségét.

Mindenkit, persze, az előszó sem „rehabilitálhat”, holott, ha egyáltalán erre kényszerülné­nek, Sartre és Camus is megér­demelné, mivel műveikben az egzisztencializmusról író Köpeczi Béla még a humanista ér­téket is csak fenntartással is­meri el, Szabolcsi Miklós pedig egyenesen rosszallja, hogy egyes magyar írók a camus-i elbeszélőtechnikát, vagy a kafkai parabolát alkalmazzák, mert ez a tartalomban megbúvó rette­gést, az angoisse-t feltételezi.

A felsorolt szerzők írásaiban szinte már állandóan ismétlődő jellegzetességgé válik egy ijesz­tően leredukált perspektíva megkövetelése, amikor is a mindenható, de mindvégig nem eléggé meghatározott realiz­mus, pontosabban szocialista realizmus bűvkörében idegen­kedve fogadják a magány ér­zésének, az egyéni vívódásnak, vagy éppen a formabontásnak legkisebb jelét is, sőt mint káros és mesterséges jelenséget, határozottan el is ítélik.

Az ilyen tanulmánysorozat után felfrissítést jelent Miklós Pál Válság vagy változás című írása. A mindennapi gyakorlati jelenségek boncolgatásával egész sor érdekes és értékesnek meg újszerűnek tűnő ötletet vet föl. Elsősorban az irodalmi kri­tériumoknak a más művésze­tékre való teljes átvételének le­hetőségét és indokoltságát vi­tatja, és ezzel szükségszerűen a merev realizmuskoncepciót in­gatja meg: tagadja azt a sokak által vallott elvet, hogy „ami nagy és jelentős a művészetben, az realizmus”, és a realizmus­koncepció középpontjában álló tipikus fogalmát sem tartja végérvényesen meghatározott­nak és minden művészeti ágra egyaránt alkalmazhatónak. Kár, hogy Miklós nem szentelt na­gyobb teret tanulmányának, nem dolgozta ki kellő alapos­sággal megállapításait, és így a vázlatosság nyújtotta támadha­tó felületek által lehetőséget adott Hermann Istvánnak, hogy kioktassa és fejére olvassa: „a nem realista alkotások nem érik el az igazi művészi totali­tást még akkor sem, ha bizo­nyos remekbe szabott részletek az alkotó legnagyobb lehetősé­geire utalnak is”, vagy pedig, hogy „a művész az alkotás fo­lyamatban egyedüli maradhat, de értékét csak a népi közös­ségre gyakorolt hatásában le­het lemérni.” Bár, úgy tűnik, hogy ez a „kioktatás” Miklós Pálnak árt legkevésbé.

A válogatás a továbbiakban sajnos kizárja az ilyen közvet­len polémiát és a dialógusok­nak csak egyik felét olvashat­juk, így az egyoldalú eszmecse­re az egész kötet egyoldalúsá­gát is eredményezi. Egyrészt talán ennek tulajdonítható, hogy az irodalomszemlélet elvi és el­méleti kérdéseivel foglalkozó gyűjtemény legkiegyensúlyozot­tabb és valószínűleg legértéke­sebb írása Kardos Lászlónak a műfordítás kérdéseiről szóló tanulmánya.

Az Elvek és utak természe­tesen nem akar záróképet ad­ni, ezt egy ötszáz oldalas tanul­mánykötettől nem is várhat­juk. Mindenesetre azonban az eredeti célkitűzés megvalósítá­sa, a marxista irodalomszemlé­let tisztázásához való hozzájá­rulás erőteljesebb és egysége­sebb lehetett volna. Habár az egész kötet hasznossága, a rész­leges „hozzájárulás” és a szór­ványos kiegészítések értéke az egyoldalúság ellenére is vitat­hatatlan.