Rend egy időre

1979. szeptember 15.

Meglehetősen fura volt ez az udvar. Nem is annyira az udvar, inkább a lakók. Egyetlen szóval nem is lehetne jellemezni őket, de úgy éreztem, lényükkel rátelepedtek a hangulatra. Őket láttam a málló vakolatok mögött, az áporodott szagot árasztó pinceajtókban, a horpadt tetőzeten. Őket, de különösen P. Ivánt, az öreget, aki mindig megjelent előttem, ha késő éjjel végigbotorkáltam a vaksö-tét bejárati folyosón. Igaz, ugyanígy láthattam volna a Boszorkányt is, aki reggelente rendre bepálinkázott, s fél órájába került, mire odatámolygott a vécéajtóhoz, s szintén fél órába, mire sikerült kinyitnia a szutykos cérnagurigára kötött kulcscsal, s eszembe juthatott volna a Pipás is, akit mindenki gazembernek tartott. De előttem mindig és kizárólag P. Iván jelent meg. Ráncos vonásai füstbe burkolóztak, füstfelhőbe, füstszagba.

P. Iván, az öreg, gyanús hirtelenséggel halt meg. Igaz, nem váratlanul, mert a Boszorkány szerint közel járt a száz évhez. S a Boszorkány is az országúttal lehetett egyidős. P. Iván halálával egy időre helyreállt a rend az udvarban.

Az udvarban csak három vécé volt. Ebből a háromból kettőt kulcsra zártak, a harmadik az amolyan nyilvános illemhelyként örökké nyitva állt. A kulcsos vécék egyike a mienk volt, a másik a Boszorkányé. Ez utóbbit használták ezenkívül az Úriemberék is, akik szintén ebbe az udvarba szorultak. A többi lakó – voltak tán húszán is – a harmadik, örökkön nyitva álló vécét használta. Ide járt P. Iván is a feleségével. P. Iván mindig háromnegyed nyolckor ment a vécére. Mint ahogy a Boszorkány mindig nyolc órakor. Mint ahogy az Úriember a kora reggeli órákban, még télvíz idején is félmeztelenül. Ezek íratlan törvények voltak, az együttélés szentesítette szabályok.

Háromnegyed nyolckor, amikor P. Iván krákogva beült a klozetba, a Pipás rendszerint a fityójával enyelgett. Mert azt csak enyelgésnek lehet nevezni, amit csinált vele: törölgette, cirógatta, lehet, hogy meg is csókolta. A Boszorkány ilyenkor jött meg a szemközti boltból, szöszmötölt valameddig, aztán elindult a vécére. Amikor a Boszorkány kizárta a vécéajtót, s beült – tán még meg sem kezdte az ürítkezés hangos szertartását, P. Iván rendszerint feltápászkodott, fölhúzta a nadrágját és elhagyta a szentélyt. Közben hangosan krákogott, s a gombolkozás hosszadalmas műveletét a vécétől a konyhájuk ajtajáig terjedő úton végezte. Ez így volt rendjén, így szokta meg mindenki. Utána fél tízig váltogatták egymást az emberek a harmadik fülkében.

Mindenki elvégezte a magáét, mindenki kielégült, a frusztrációs idegességnek, harciasságnak nyoma sem volt.

Mindaddig, amíg be nem következett az, amire senki sem gondolt.

Egy reggel ugyanis P. Iván nem jött ki a vécéből.

A Boszorkány már rég elvégezte az ürítkezés kenetteljes ceremóniáját, kimászott a fülkéből, gondosan bezárta maga után az ajtót, azonban P. Iván még akkor is ott krákogott a szomszédban. Sőt nemcsak krákogott, hanem kiabált is. Az ajtó előtt pedig egyre türelmetlenebbül topogtak a várakozók.

– Gané! Méghogy én...! Gané... – ilyesmiket üvöltözött az öreg. A soron következő kezdetben élvezettel hallgatta, aztán egyre komolyabbá vált. Mint ahogy kezdetben mosolyogtak a többi sorbanállók is, de aztán mindinkább elkomolyodtak. Előbb csak topogtak, utána türelmetlenül sugdolózni kezdtek, s minél sürgetőbbé vált a belső kényszer, annál feszültebb lett a közhangulat. Akinek történetesen vécé után mennie kellett valahová, mondjuk a munkahelyére, az elégedetlenkedve-bosszankodva otthagyta a sort, s egy útbaeső nyilvános illemhely által nyújtandó megkönnyebbülésre hagyatkozva elindult. Mások birkatürelemmel tovább várakoztak. A béketűrésben legkitartóbbak a nyugdíjasok voltak. Nekik volt rá elegendő idejük. A Pipás is közéjük tartozott, mármint nyugdíj szempontjából, türelem tekintetében már kevésbé. Elejében csak köpködött, morgott magában, aztán egyre hangosabb lett.

– Ez az öreg nem normális – jelentette ki.

A többiek elengedték a fülük mellett, mert arra gondoltak, hogy majd csak megunja az öreg a dolgot, s átengedi a helyét. De ahogy múlt az idő, úgy fogyott a nyugdíjasok türelme is.

– Szabotázs, közönséges szabotázs – jelentette ki a Pipás, s javasolta, hogy törjenek be a fülkébe, s erőszakkal távolítsák el P. Ivánt. P. Iván hallotta ezt, s nemsokára föltápászkodott, hogy elhagyja a fülkét. Hangos krákogással és ismétlődő üvöltésekkel vonult a konyhaajtó felé. Útközben elfelejtette begombolni a sliccét.

A várakozók fellélegeztek, a soron következő bement, s rövid idő elteltével mindenki sorra került. Délutánra el is felejtették az egészet, csak a Pipás tett még csípős megjegyzéseket az öregre.

Másnap reggel azonban P. Iván szintén nem jött ki a vécéből. A Boszorkánynak ürítkezés közben újra végig kellett hallgatnia az öreg egyre hangosabbá váló krákogását, mind kivehetőbb üvöltözését.

– Gané! Gané! Méghogy én...

Megismétlődött a sorbanállás. A kulcsra zárt vécék használói, különösen az Úriember és a felesége megmosolyogták a türelmetlen toporgókat. Továbbra is a Pipás vitte a szót, s bár nem figyelt rá az ördög sem, kígyót-békát kiáltott az öregre, hangoztatván, hogy ha P. Iván öt percen belül nem hagyja el a fülkét, rátör és belefojtja.

Az öreg azonban csak krákogott meg üvöltözött, nem sokat törődött a dologgal. Lehet, hogy tényleg nem volt normális.

Letelt az öt perc, s a Pipás be akarta törni az ajtót. A többiek azonban megbotránkozva útját állták, mondván, hogy a vécé azért mégis diszkrét rendeltetésű valami, s a világon léteznek bizonyos erkölcsi normák is. Ily módon sikerült megfékezniük ugyan a Pipást, de az nem nyugodott bele a dologba. Kissé letörve ugyan, de folytatta a toporzékolást, s kijelentette, nem tűri tovább az öreg P. Iván minősíthetetlen viselkedését. A békésen türelmetlenkedő többiek szintén egyetértettek az utóbbival, csak éppen a Pipás által javasolt módszert kifogásolták néhányan.

Nemsokára P. Iván megkönnyebülve kitopogott a klozettból, s krákogva-üvöltözve bevánszorgott a konyhába.

A következő napon szintén bent feledkezett a vécében.

A korábbi napok izgatottsága és türelmetlenkedése némelyeknél elkeseredésbe csapott át, az egyre erősödő frusztráció komoly következményeket sejtetett. Növekedett az agresszív hangulat, de P. Iván látszólag nem reagált a dologra. A Pipás rettentően be volt gyulladva, kijelentette:

– Ez az öreg nem normális, meg kellene mérgezni.

A hallgatóság nem reagált a javaslatra, P. Iván azonban elhagyta a fülkét. Délután belestem P. Ivánhoz a konyhaajtó üvegén. Nagyon meglepett, amit láttam. P. Iván egy széken ült, ölében a felesége, s csókolóztak. Tiszta őszinteséggel mint a tizenévesek, szenvedélyesen mint a húszévesek. Sokáig. P. Iván arcán a távozni készülő mohóságát láttam. Reszkető kezének mozdulatai olykor görcsösekké váltak. Kapaszkodott a kezével, kapaszkodott vértelen ajkaival. Másnap a Pipás rátörte a vécéajtót, s egyetlen mozdulattal kipenderítette az udvarra. Úgy, ahogy volt, letolt nadrággal. Azt vártam, hogy az egyébként béketűrő nyugdíjasok megbotránkozva nekirontanak a Pipásnak, de senki sem mozdult. P. Iván megszégyenülve gombolkozott.

Harmadnap nem jött ki a vécére. A felesége egy éjjeliedényben takarított utána. Negyednapra meghalt.

Ekkor egy időre helyreállt a rend az udvarban. Háromnegyed nyolckor a Pipás abbahagyta az enyelgést a fityóval, s beült a vécébe. Utána pedig mindenki a megszokott sorrendben. A Boszorkány továbbra is nyolckor ült be a középső fülkébe, ahol még érezte a szomszédból átszűrődő füstszagot. Mert a Pipás a vécén is pöfékelt.

Lassan mindenki elfelejtette P. Ivánt, az öreget, előttem azonban rendre megjelent, ha késő este mentem haza, s tapogatóztam a vaksötét bejárati folyosón. Olykor csókolózni láttam a feleségével, olykor a krákogását hallottam, olykor azt láttam, hogy kipenderítik a vécéből, letolt nadrággal. Ráncos vonásait füst borította. Éreztem ennek a füstnek a szagát. Pipafüst-szaga volt, olyan, amilyent érezni lehet, ha a Pipás végigmegy az udvaron.

– Valami furcsa megszállottság – magyaráztam magamnak a dolgot, és senkinek sem szóltam róla. Hadd felejtsék el az emberek P. Ivánt, hadd éljenek nyugodtan, békességben. Hadd legyen rend és béke az udvarban. Hadd végezze mindenki a magáét, hadd elégüljön ki mindenki, amikor szüksége van rá, ne legyen senki ideges, szűnjön meg végre a frusztráció!

S valóban így is volt. A kívülálló, sőt a beavatott is azt hihette, itt minden a legnagyobb rendben van.

Egy reggel azonban a Pipás nem jött ki a vécéből.

Aznap este szintén későn értem haza. Tapogatózva lépkedtem a vaksötét bejárati folyosón, vártam, hogy megjelenjen előttem P. Iván. Az öreg azonban nem jött. Se aznap este, sem később. Soha többé.