EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2023. január 30. | Martina, Gerda, Jácinta napjaAKTUÁLIS SZÁM:1125162. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 18. szám

Gion Nándor

Remekmű, feltételes módban

(Déry Tibor: A kiközösítő, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1966.)

1966. június 1.

Déry Tibor történelmi regényt írt. Ambrusról, Milánó püspökéről, a későbbi Szent Ambrusról, akit ‒ miután császári kormányzói minőségben hiába menekült éjszakának idején Ticinum felé jámborul, de követelődzően bégető hívei elől, mert az országút isteni csodatétel folytán ármányosan visszakanyarodott Milánóba, ahol már rikoltozva várta jövendő lelkipásztorát a tévelygésre hajlamos nép ‒ 373. november 24-én, egy vasárnapi napon megkereszteltek, hétfőn ajtónállóvá avattak, kedden lektorrá, szerdán ördögűzővé, csütörtökön ministránssá, pénteken aldiakónussá, szombaton diakónussá, vasárnap, december elsején pedig a tartományi püspökök gyülekezete előtt az aquileiai püspök, egy nyitott bibliát tartva a feje fölé, az Úr Jézus nevében ünnepélyesen felszentelte; Ambrusról, aki ezek után minden vagyonát szétosztogatta a szegények között, magának mindössze földbirtokait, városi magánpalotáját és a comoi tó partján épült villáját tartott meg; Szent Ambrusról, aki földi életének ötvennyolc évéből és két hónapjából huszonnégy évet s egy hónapot Milánó püspöki trónján töltött, miből, úgymond, félreérthetetlenül kiviláglik, hogy az Úr, magához szólítván, végtelen bölcsességében ezúttal is fölényesen ellenállt a kerek számok általánosítható, mihaszna bűvöletének.

Tehát egy olyan Ambrusról, aki fordulatos, gazdag és tanulságos életet élt, megtett sok mindent, sőt feltehetőleg: még ennél is többet. Feltehetőleg... Mert nem lehet azt pontosan tudni, hogy mi mindent is gondolt és cselekedett Ambrus tizenhat évszázaddal ezelőtt, vagy akár egy évtizeddel ezelőtt is. Nagyon keveset tud manapság az író, mondják maguk az írók. Még a jelenről is, a múltról pedig még kevesebbet. Hiszen még az emlékezésnek is van egy bizonyos optimális távlata, amely a szemlélet által felvett részletek nagy hányadát is kiselejtezi, ami azt jelenti, hogy az úgynevezett régmúlt sematikus mivoltát még nehezebb valósággá feltámasztani. Marad tehát a múltaknak csak egy egészen kis köre: a legkönnyebben elképzelhető, a legkönnyebben birtokolható rész. Az író, aki manapság már nagyon keveset tud, és egyre inkább szűkölő részműveltségére támaszkodik, ilyen alapról rekonstruálhat csak, ha történelmi regényt akar írni. Persze a rekonstrukció hitelességét meg lehet támogatni alapos történelmi búvárkodással, de az eredmény még így sincs előre szavatolva.

Talán azért választotta Déry a megbízhatóbb utat; őt a jelen érdekli, tehát alig-alig törődik a múlttal, éppen csak szüksége van rá, hogy ide helyezze élmény- vagy gondolatanyagát. Szent Ambrus, kora és környezete kiváló keretet nyújt ehhez. És azután írni kezd. Fontoskodik és komolykodik. Megdönthetetlen érvekkel bebizonyítja az ariánusokat üldöző és a római császárt kiközösítő milánói püspök akcióinak helyességét, mert a fennálló körülmények között szükség van a császárságra és az egyházra, mivel a könnyelmű nép nem tud meglenni uralkodó nélkül, ki fegyelemre szorítja.

"Vonatkozik ez elsősorban a nagy római birodalomra, amely nyugalmas békét biztosít polgárai számára, s elsőnek szorgalmazta az igaz keresztény tanok elterjesztését a pogány földtekén. Ha a nagy római birodalom, isten ments, elpusztulna, az minden szervezett társadalom végét jelentené, azaz a világ Végét". Fellebbezhetetlen biztonsággal, szinte minden archaizálás nélkül mondja ezt Ambrus, Milánó szőke, illetve vörhenyes szakállú, kecses püspöke, akinek feje köré időközben az egyoldalú dogmákból glóriát fon az író.

Déry Tibor és a dogmák? Minden világhódító politikának ilyennek kell lenni; ilyen volt a katolicizmus is ‒ mondaná Babits. Aztán hozzáfűzte: "A művész megérti ezt, de a maga részéről mégsem hajlandó igába rakni a fejét". Mert a tények, tények. És a tényeket Déry is tiszteletben tartja, még ha a jelent múlt időben ragozza is. Hűségesen elmondja Ambrus életének főbb mozzanatait, autentikus hátteret rajzol, mintha kortársáról emlékezne meg, akit azonban évszázadokkal túlélt, és így az apróbb részletekre csak bizonytalanul emlékezik. Helyeslően bólogat Ambrus szavaira, mintha minden mondatát komolyan venné. Már-már túl komolyan, olyannyira, hogy a dogmák és a frázisok fenntartás nélküli elfogadása és megszövegezése a merev arcú, komolykodó író keze alatt gyilkos paródiává válik.

Déry is az a művész, aki nem rakja igába a fejét. Írói eszközeivel rekonstruálja a tizenhat évszázaddal ezelőtti építményt, de annak pilléreit nevetségessé teszi, s ezzel egyúttal új, sajátságos stílust teremt a magyar irodalomban. Parodisztikus történelmi regényt már Déry előtt is írtak. A kiközösítőt ebbe a kategóriába sorolják, legtöbbször Thomas Mann könyvei mellé. Csakhogy Déry nem csupán a történelmi nyersanyagot parodizálja ‒ talán azt a legkevésbé ‒, hanem a nyersanyagba visszavetített jól ismert eszmék századunkban elnyomorított függvényeit is.

"Boldog az a társadalom, mely nem gazdagokból, hanem szegényekből áll, s hol a szegénység, az erény felé vezető lesz uralkodó, nem pedig a gazdagság, a bűn útmutatója. Elégedett, szegény emberek társadalma lesz az, mely az énekesmadarak ártatlanságával táplálja szelíd életét". Így harsogott egy szép napon Ambrus a szószékről ámult híveinek, és azután, amikor utólag ismét végiggondolta szavait, kirázta a hideg ostoba elhamarkodottsága miatt.

"Mert igaz ugyan" ‒ harsogott Ambrus másnap a szószékről ‒, "igaz, ugyan, hogy a föld mindannyiunk közös tápszere kell hogy legyen, s valamennyiünk közös birtoka, de mi sem természetesebb, minthogy örökölt földbirtokát mindenki jó lélekkel megtarthatja a maga s ivadékai számára... Mert nem minden fajta szegénység áldásos, mint ahogy nem minden vagyon bűnös. Teher a sok pénz, de hasznos a kevés".

Ezután Ambrus három napig böjtölt, de nem lehet tudni, hogy az első vagy a második szentbeszédért tartott-e penitenciát. Mint ahogy azt sem lehet tudni, miért nem felelt a bölcs Ambrus az egyház keblére megtért Augustinusnak, a későbbi Szent Ágostonnak, aki állítólag, "amilyen hangosan csak tudott", átkiabált Afrikából Milánóba, hogy: "így hát csak úgy érhetjük el a boldogságot, ha másoknak fájdalmat szerezünk?"

Szerény és egyre szűkülő részműveltségével nagyon keveset tud manapság az író. Honnan tudhatná pontosan Déry Tibor, mit miért tett Ambrus, Milánó szent püspöke. Mégsem siratja el magát és hivatását. Ha már visszavonhatatlanul megszűnt az a tévhit, hogy az író mindentudó, még mindig megmarad a paródia, amelyet Thomas Mann saját gyakorlata alapján, a széppróza szinte már első számú kifejezőeszközének vallott. Valóban, beláthatatlan lehetőségeket rejtő, bonyolult eszköz a paródia. Úgy látszik, bonyolultabb, mint Thomas Mann gondolta. A kiközösítő legalábbis ezt látszik bizonyítani. Mert Déry nemcsak a tartalmat, a furcsán rétegeződő tárgykört és az ide fűződő eszméket, hanem a formát is parodizálja. Még az író részműveltségéről keringő lesújtó igazságot is hasznára fordítja.

A tárgyi bizonytalanság határán a feltételes módhoz nyúl.

Következtet, latolgat, feltételez. Néha már szándékosan teremt bizonytalanságot. Mert az írói mindentudás korszerű korlátai újabb stílusgazdagító elemek számára. És itt, ezen a ponton haladja túl prózája a hasonló jellegű regények színvonalát. A feltételezés mélyebbé változtatja a cselekményt, homályos, nehezen látható rétegeket fed fel, hangulatot teremt, és az előtérben mozgó alakjai is hihetetlen méretű és számú dimenziót nyernek. A komolykodásnak és a paródiának ebben a sajátságosan bonyolult, de megfelelő pontossággal kidolgozott keverékében minden kirívó szándékosság nélkül helyet kapnak az úgynevezett "pihentető értelmi elemek" is.

A nagy mű és az olvasó kedvéért áldozni kell ‒ állítják egyes esztéták. Helyenként pihentetni kell a szemet; az érzéki elemekhez hozzá kell hangolni az értelmi kitérőket még a pongyolaság vagy a jelentéktelenség árán is. Déry Tibor ezt áldozatok nélkül megoldotta: könyvének gondolati részei kiválaszthatatlan művészi motívummá váltak az egységes anyagban.

Örkény István az eleven gyík árnyékához hasonlítja A kiközösítőt. Egy nem létező, eleven gyík nem is egy, hanem több árnyékához. Nehéz megfogni az eleven gyíkot, az árnyékát meg szinte lehetetlen. Déry Tibor könyvének évszázadokat átszelő, jelentől ihletett és a múltból állandóan visszatérő számtalan vonatkozásnak mindegyikét is lehetetlen felfedni. Ehhez valószínűleg olyan terjedelmes, aprólékos elemzésre lenne szükség, mint maga a regény. Vagy talán még ez sem lenne elegendő. Remekműveknél általában így szokott ez lenni.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.