EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996396. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

RIEFENSTAHL

Szerbhorváth György

Régi s új mesterek

Milošević és Kusturica

2005. szeptember 1.

Nemrégiben meghívtak az MTV Kultúrház című műsorába, beszéljek arról, mégpedig a Szürke Mercivel (eredetiben: Crveni kamion sive boje) című, 2004-es Srdjan Koljević-film kapcsán, miért oly népszerűek a szerb filmek. A műsorvezetők igencsak meglepődtek, amikor az elvárásokkal ellentétben nem dicsértem a filmet, hanem lehordtam: nagyon Kusturica-szagú, ha plágiumnak nem is nevezhető. Rájátszik a már ismert klisékre, és a délszláv háborúnak egy olyan értelmezését adja, amely a felelősséget az irracionalitás terepére űzi. Háborús propagandának természetesen nem nevezhető, mert jóval a háborúk után forgatták, de összességében ez is olyan káros alkotásnak ítélhető - legalábbis bizonyos társadalmi szempontok alapján -, mint Kusturica és mások, a háború tematikáját feldolgozó vagy érintő filmjei. A szerb közönség jókat röhörészik az abszurd szituációkon, nagyokat kacag a kocsis módjára káromkodó alakokon, élvezi a balkáni fúvószenekarok zenéjét. Nem marad ki a szerelem sem (ha lehet, különböző etnikumúak között), sőt a vad szeretkezések sem. A nagy kocsmai összeborulások, mulatások során pedig törvényszerűen előkerül a pisztoly, sorozatot adnak le a Kalasnyikovból, valaki meghal, de hát ez is olyan természetes, magától értetődő és még vicces is. A barátság szentsége is megörökíttetik, szépek a tájak, cukik az állatok. A főhős rendszerint kissé bugyuta, ellenben óriási szíve van. A maffiózók orrukat turkáló primitívek, műveletlenek és balekok, bunkó állatok, aranylánc lóg rajtuk, és majd úgyis megfizetnek, a katonák pedig hol profik, hol meg részeges disznók. Egyszóval mindenki közülünk való, az identifikálódásnak semmi akadálya, és kényelmes pozíciót biztosít ahhoz is, hogy elhárítsunk minden felelősséget: a délszláv háborúk, az elkövetett gonosztettek azért érthetetlenek, megmagyarázhatatlanok, mert az itteni nép is az, nem mérhető civilizációs mércével, csakis a balkánival, a balkáni meg irracionális, valahol fenn lebeg.

De mégis, miért népszerűek Nyugaton, hisz díjesőben pancsolnak, miért oly közkedveltek Magyarországon is? Hát pont emiatt, mondtam, a pergő zene miatt, a balkáni egzotikum forszírozása miatt, mert úgy tűnik, mintha ez nem is Európában lenne. Nyugaton olyan képet kapnak e világról, hogy na igen, ezek ilyen őrültek, alapjában véve kedves, tréfás, mulatságos és szenvedélyes fickók, istenem, kicsit háborúznak olykor, kiengedik a gőzt, mi ezt nem is érthetjük, ez nem a mi világunk, viszont filmen olyan érdekes. És ahol szólnak a balkáni fúvósok, ott a lélek húrjai is másképpen rezegnek be. És ha az a világ tényleg olyan, akkor segíteni se lehet rajtuk, sőt nem is kell, elvannak ők úgy-ahogy, háborúzni persze nem kéne, de a multikulti stb. jegyében nem szólhatunk be, hogy azért népirtani nem kéne annyit. Illetve az ellen leöntjük őket a demokráciával, egy kis kéksisakos mázzal, protektorátussal, de csak mulassanak tovább, jól áll ez nekik, és ezek a filmek is megérik a pénzüket, jó kis szórakozás.

A rendelkezésemre álló pár perc persze nem volt elegendő arra, hogy bővebben kifejtsem véleményemet, a műsorvezetők meg már nagyon csodálkoztak - bár nem hiszem, hogy a filmforgalmazó felbérelte volna őket a Szürke Mercivel reklámozására -, és végül megkértek, mondjak azért már valami pozitívat a filmről. Igen, mondtam, az kétségtelenül pozitív, hogy újabban a volt Jugoszlávia területén élők vagy az onnan származók által készített filmekben együtt játszanak a szerb, bosnyák, horvát, szlovén stb. színészek, már nem számít az etnikai hovatartozás, ahogyan a háború előtt sem, legalábbis nyilvánosan nem. Nem probléma, hogy egy másik ex-YU köztársaságban forgassanak, és ez kétségkívül a megbékélés jó jele.

De amit nyerünk a gáton, elvész a réven: újra sztereotípiákat erősítenek meg e filmekben. És persze hogy népszerűek, ám ebből nem sok minden következik. Az sem, hogy e filmekről egyszerűen azt állítsuk: förmedvények, történelemhamisító munkák, amelyek nem érdemlik meg, hogy műalkotásokként kezeljük őket. De a kontextust sem érdemes elhagynunk, sőt. Merthogy:

Ha a kilencvenes évek szerb filmművészetéről akarunk beszélni, megkerülhetetlen Slobodan Milošević személye.

Pontosabban: ha a kilencvenes évek szerb filmművészetéről akarunk beszélni, Slobodan Milošević személye megkerülhető.

A többi diktátortól eltérően őt ugyanis egyáltalán nem érdekelte a művészet, a kultúra. Ennyiben kilóg a 20. századi véreskezű tirannusok sorából - nem építtetett gigantikus épületeket, nem állított sem magának, sem másnak emlékműveket, nem hozott létre múzeumokat, nem járt el tárlatmegnyitókra, nem jeleskedett a könyvírásban, és előszókkal sem tisztelte meg talpnyalóit. Csak az rémlik, kétszer is megnyitotta a Horgost Bácsfeketeheggyel összekötő, félig elkészült autóutat meg az egyik szétlőtt, majd újjáépített újvidéki hidat, ezeket is csak a választási kampány részeként. A kollektív emlékezet témája nem foglalkoztatta, sőt ha lehetett volna, tabula rasát csinált volna, hogy egyszerűbb legyen a terep.

Igaz, könyvet adtak ki beszédeivel, de ezek inkább az 1991, azaz a háborúk előtti időszakban keletkeztek. Később kerülte a nyilvánosságot, saját pártja kongresszusaira is kelletlenül ment el. Személyi kultuszának ápolásával nem kellett törődnie, megtették ezt helyette megannyian - olykor egy-egy napilapnál interveniált is, ne sztárolják már annyira, hagyják békén, nem kell a népnek belőle ennyi. Ritkultak tévés szereplései - amikor a 2005. október 5-i revolúció után megjelent a képernyőn bejelenteni, hogy elismeri az ellenzék győzelmét (pontosabban az Alkotmánybíróság határozatát!), mindenki meglepődött. Ugyanakkor 2002 tavaszától, mióta a hágai per tart, és közvetítik is, láthatóan a szerbiai közvéleménnyel kommunikál, és mintha még élvezné is a szereplést.

Ha emlékezetem nem csal, kultúrpolitikai kérdésekben sosem nyilvánult meg. Legfeljebb leárulózta ellenzékét, de akkor is inkább csak a politikusokat és az újságírókat. Az oktatással sem törődött, teszem azt, a partizánok hőstetteit, az úgynevezett népfelszabadító harcot sem piszkálta meg (hisz a csetnikek távol álltak tőle ideológiailag, még ha szövetkezett is velük gyakorlati célok érdekében); a történelmet és a történelemkönyveket nem ő szabta át. Művészeket nemigen pártfogolt, a körülötte lebzselő szélsőséges nacionalista írók - köztük a legnevesebb, Dobrica Ćosić - is elpártoltak tőle, miután 1994-ben nem támogatta kellőképpen Radovan Karadžić, Ratko Mladić és mások boszniai népirtós-háborús politikáját.

Egyetlenegy tanulmányra sem emlékszem, amely kultúr- és művészetpolitikáját elemezte volna. Ennek legkézenfekvőbb oka, hogy Milošević nem volt ideológus a szó klasszikus értelmében, nem gyártott nagy elméleteket, nem szőtt különösebb álmokat, Nagy-Szerbia projektuma is csupán eszköz volt arra, hogy hatalmát megtarthassa. Mindehhez pedig végképp nem kellettek neki művészek, felismerte, hogy diktatúrájának nincs szüksége rájuk. Ne feledjük, a szavazók bizalommal voltak iránta, ha nem is teljesen szabad választásokon, de mindig megszerezte a plebiszcitáris támogatást; 1998-ban a külföldi csapatok Koszovóra engedése kapcsán ez elérte a 95 százalékot. Miért fecsérelte volna energiáját az értelmiségiekre, a művészekre, tudósokra?

Nélküle egy ember nem válhatott volna azzá, aki - bár ez fordítva is igaz. Felesége, Mira Marković lett rendszerének üdvöskéje, de ezt sem ő intézte, hanem maga Mira, illetve a sleppje. Könyvei irreálisan magas példányszámban jelentek meg, osztogatták boldog-boldogtalannak, akadémikussá nevezték ki ott, ahol ez megvásárolható volt, eszement eszmefuttatásai pedig a kultúra és a művészet kérdéseit is érintették. De Mira szociológusnak vallotta magát, tehát ő sem merészkedett túl messzire e kérdéskörben; kevésbé érdekelte, még kevésbé értett hozzá.

Milošević a saját szempontjait tekintve ügyes volt. Tudta, hogy a médiát kell felhasználnia, de ott sem a szépelgő, mások számára érthetetlen értelmiségieket, művészeket kell előtérbe helyeznie - az európai viszonylatban elmaradott szerb nép nem fog hasra esni tőlük, sokkal egyszerűbb módszerekkel győzhető meg. Háborús propagandájának oszlopai a tévéhíradók és a napisajtó voltak, de a médiát sem igyekezett teljes mértékben legyűrni. Tudta, hogy a belgrádi színházakkal nem érdemes foglalkoznia, ha ellene vannak, úgyis kevesen vannak, és azoknak játszanak, akik már úgyis ellene vannak. Néhány ismert színész őt támogatta, az egyik leghíresebb "partizánszínész" ott ült a parlamentben Az írók? - ugyan már. A folyóiratok? A gazdasági zárlat miatt egyébként is nehéz volt papírhoz jutni, és olykor csak az irányítása alatt lévő újságoknak szállított az egyedüli, állami papírgyár, illetve azoknak, amelyek a nép szórakoztatását szolgálták (a többiek, ha kaptak is papírt, jóval drágábban). Az ellenzéki vagy független elektronikus média nem jutott országos frekvenciához, a helyiek pedig úgyis az ellenzéki önkormányzatok kezében voltak, esetleg némelyest függetlenek - itt is technikai eszközöket vetett be. Betiltáshoz ritkán folyamodtak a hatóságok, Milošević kínosan ügyelt arra, hogy a Nyugat ezt ne vághassa a fejéhez. Még azt is elnézte, hogy az ellenzéki orgánumok külföldi támogatásból élnek, legfeljebb rájuk küldte a pénzügyi ellenőröket. Az újságíró-társadalom éhbérből élt, a gazdasági ellehetetlenítés sokkal hatékonyabb módszer volt. Így például a kisebbségi, ezen belül a vajdasági magyar média is úgy ellenzékiskedhetett, akár állami pénzből, ahogy akart. Néha lecsaptak rájuk is, de aztán mégis ment tovább a médiahajó, nehogy kisebbségellenesség legyen a dologból - teljesen világos volt, hogy a magyarokat nem tudja megnyerni, csip-csup konfliktusokkal meg nem akart bíbelődni. Mindent a maga idejében. Milošević e tekintetben nem tekinthető totalitaristának, mindenütt igyekezett megtartani a demokratikusság látszatát, és a paraván gyakorta jól is működött.

Tudta, hogy mit csinál, és jól is csinálta, ha úgy vesszük.

Nem börtönzött be filmrendezőket, írókat, inkább olyan helyzet teremtett, hogy aki már nem bírta cérnával, nem volt munkája sem, távozott az országból, és ez elé nem gördített akadályt. Az újságíró-társadalom megnyerése, vagy ha nem ment, megregulázása volt a célja.

De mint említettem, a tömegsajtóban sem szerepelt sokat, egyre kevesebbet állt ki a nyilvánosság elé, és a sajtó képviselőit sem engedte magához közel. Ellentétben feleségével, lányával és fiával, akik sűrűn szerepeltek - Mira imádta a reflektorfényt, akár egy klasszikus diktátor, lányának magánrádiója volt, amelyet a hű szolgák pénzeltek, fia pedig sorozatban szállította a botrányokat -, Slobo elvonult. Egy fényképre emlékszem, amelyen nem öltönyben, nyakkendőben volt: felesége mellett (virág a hajban) kempingszékben üldögél, talán egy rózsaszín edzőruhában, tudják, abban a susogós, ízléstelen verzióban, amely ellepte a piacokat a kilencvenes években. Lábán edzőcipő.

A közgazdász végzettségű Milošević ifjúkoráról nem sokat tudunk, csak annyit, hogy a gimnáziumi szerelem máig tart. De hogy mit szeretett olvasni, ki a kedvenc költője, festője, zenésze, azt nem; vagyis én nem tudok róla. A bankvilág hamar beszippantotta, nem alaptalan feltételezés, ha azt állítjuk, a magaskultúra nem érdekelte, ráadásul sznob sem volt - ha az lett volna, majd másfél évtizedes országlása alatt csak kiderült volna. Elődje, Tito - akire felnézett - mindennap megnézett egy filmet, lehetőleg amerikai westernt. A vallás sem érdekelte, hisz hithű kommunista volt, bár ez is a maga módján, csak két szentséget ismert: a családot és a hatalmat. Minimalizált és világos elképzelés, ám ebbe is bele lehet bukni.

Miloševićnek nem volt hát Riefenstahlja sem, fölösleges és értelmetlen párhuzamot vonni, már csak azért is, mert nem volt házirendezője sem a hatalom megszilárdításakor, sem a háborús mozgósítás idején. Esztétikai téren nem lépett semmit, így nem beszélhetünk "az emberi test, a szexualitás, a természet, az akarat és az erő esztétizálásáról". Ritka, hogy egy diktátor nem törődött ezzel, kivételes, hogy nem foglalkozott építéssel. Még az sem állítható, hogy a rombolásról értekezett volna, hogy le akart volna valamit rombolni - az urbicídiumot is a Szerbián kívüli szerbekre bízta, a koszovói rombolás pedig egy célt szolgált: az albánok elzavarását s azt, hogy ne legyen hová visszatérni. Dubrovnik, Szarajevó lövetése, a mostari híd lerombolása, a dzsámik felrobbantása nem fűződik közvetlenül a nevéhez (bár a közvetettség is éppen elég), nem vett részt a diskurzusban, inkább azt szajkózta, hogy Szerbia nem áll háborúban.

Már csak azért sem óhajtotta, hogy filmeket alkossanak a kilencvenes évek Szerbiájáról, a háborúkról, mert bármit is ábrázoltak volna, az egy ponton szöges ellentétben állt volna alapvető koncepciójával, amelyet a hágai Nemzetközi Bíróságon is alkalmaz: hogy neki és országának (Szerbiának, illetve a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságnak) éppen semmi köze sem volt a délszláv háborúkhoz, nem avatkozott bele, Szerbia mint állam nem állt háborúban, így ő sem felelős semmiért (Kosovóban meg az albán szeparatista terrorizmus ellen küzdött, mint minden normális államfő a saját portáján). A kilencvenes évek szerb filmjeiben viszont olyan - ha nem is éppen tökéletesen valósághű - jelenetek akadnak, amelyek azt bizonyítják, jugoszláv katonák, szerb önkéntesek harcoltak mindenfelé, a belgrádi kórházban boszniaiakat ápoltak, a(z általa is felügyelt, a titkosszolgálatok által irányított) maffia nem ismert határokat, menekültek lepték el Szerbiát, akiket aztán még menekültekként sem igen akarnak elfogadni, vagy említhetjük a katonaszökevények esetét. Mit ábrázoltatott volna akkor? Hogy Szerbiában békésen élnek az emberek, csicseregnek a madarak, a családok békében-boldogságban eszik a csevapot sopszka salátával, mulatoznak és szerelmeskednek? Ám akadt, aki ezt magától megtette.

Tito partizánfilmek sorozatát rendelte meg - ezek nem nélkülözték a cowboyfilmek elemeit sem, ahol végül jön a lovasság (a partizánok), érkeztét trombitakürt jelzi (hurrá, utánam! - mondja a politikai komisszár), elzavarja az indiánokat (csetnikeket, usztasákat, nácikat), megmenti a telepeseket. A partizánok is megmentették a megmenthetőt. Mit menthetett volna meg egy Milošević apológiáját szolgáló filmhős, ha nincs háború? Mert ha nincs, akkor áldozat és hős sincs.

Érdekes, hogy a másik két nagy főszereplő, Tudjman és Izetbegović sem szállt rá annyira a témára, pedig rájuk inkább jellemző volt az ideologizálás. Miloševićhez képest jóval aktívabbak voltak a nemzetépítés, a kultúrpolitika területén, ami érthető, hiszen az (új) államiságot ezzel is igazolni, erősíteni kellett. A nagy nemzeti narratívába beleilleszkedhettek volna a filmek, de erre meg a rendezők voltak kevésbé vevők, Bosznia esetében gyakorlati lehetőség sem mutatkozott, hisz minden lángokban állt. Az sem véletlen, hogy a háborúk után éppen horvát és boszniai filmesek jeleskedtek az autentikusabbnak mondható munkák elkészítésében, kellő distanciával, iróniával. Egyenetlen színvonalú alkotások ezek: a Vinko Brešan rendezte Hogyan kezdődött el a háború az én szigetemen című horvát film inkább keserédesen humoros, így tragikusnak kevésbé mondható, míg a boszniai Danis Tanović Golden Globe- és Oscar-díjas Senki földje című munkája véleményem szerint a legjobb film, egyebek közt azért, mert minden nagy nemzeti narratívát kikerül, s így nem lóg ki a lóláb. Bár az is igaz, hogy nála a nemzetközi közösség kéksisakosai lesznek végül a bad boyok, akik nem végzik el dolgukat (ami egyébként igaz is volt, de nem kenhető rájuk minden).

Az összjugoszláv színtéren a partizánfilmek jugoszláv jellegűek voltak, nem húztak ide vagy oda. Ugyanakkor a szerbiai színtéren (is) olyan filmesek működ(het)tek, akik a titói rezsim szolgáinak semmiképpen sem nevezhetők. Relatív szabadságukat fel is használták, következménye (felfüggesztett) börtönbüntetés, szigorú betiltás vagy korlátozott vetítés lett. A szerb filmművészet aranykora volt ez, utaljunk csak Dušan Makavejev vagy Želimir Žilnik munkásságára, az erős társadalomkritikai vonulatra, de a rendszer anomáliáinak kifigurázása a szórakoztató műfajban is jelen volt.

És persze érkeztek a fiatalabbak is, a Prágában iskolázottak - akik közt persze nem csak szerbek akadtak -, mint például Emir Kusturica. Az ő esete nem pusztán azért érdekes, mert világhírűvé vált már a háborúk kitörése előtt, vagy mert szarajevói vegyes közegből származik, bár kétségkívül ezek az aspektusok tovább bonyolítják "ügyét". A háború kitörésekor az Egyesült Államokba távozott, ott készítette el az Arizonai álmodozókat, de hamarosan visszatért, immár Belgrádba, itt forgatta le az 1995-ös dátumozású Undergroundot. A szerb közönség osztatlan elismeréssel fogadta, az értelmiséget kisebb része kevésbé, s inkább Nyugaton tartották propagandafilmnek, ám ott sem túl sokan. A Jugoszlávia ellen bevezetett embargó miatt nem jelölhették Oscar-díjra sem, bár más díjakat azért lekaszálhatott, ráadásul a film kooprodukcióban készült. Nem minősíteném a filmet propagandának, inkább apológiának - és nem is a Milošević-rezsim, hanem a homályosan meghatározható balkáni életérzés apológiájának (amit aztán tovább művelt a Macska-jajban is). A magyarországi közönség is jól fogadta, Kusturica nyomában népszerűvé váltak a filmjeiben játszó szerbiai roma fúvószenekarok is - a Mesečina című számot a Magyarországon megforduló összes ilyen banda a magáénak tudta, a közönséget viszont ez nem érdekelte, csak szóljonak a balkáni rezesek! Az sem zavart senkit, hogy a Macska-jajban idillikus képet fest a romákról - hol vannak ilyenkor a jogvédők? -, emléket állít a zavaros idők csempészeinek, ápolja a fegyverkultuszt meg az összes balkáni toposzt, amely immár törvényszerűen megjelenik a szerb popfilmekben (így a Szürke Mercivel-ben is). Kusturica legújabb filmje is ezt a kétes hagyományt, alkalmasint a saját maga által kreáltat, ápolja. Az élet egy csoda szintén arra játszik rá, nem is túl mély síkon, hogy a kisember semmit sem tudott a háborúról, nem várta, nem is értette, semmi köze hozzá, a politika távol áll tőle, ami érdekli, az a kaja-pia, a rezesbanda (ismét, naná), a foci s főképpen a szerelem (a szerb főszereplő bosnyák lányba szeret bele, miközben fia a bosnyákok fogságában van). Itt nem az egyik vagy a másik oldal a gonosz, a kisember jó, a katona jó, a csempész, a maffiózó, a szabadcsapat harcosa a rossz, de ők is csak belekeveredtek valahogy, ilyen idők jártak akkor, no. Megtudhatjuk, hogy "az egész világ színház", a kelet-boszniai településen nem lesz háború, "mert értelmes emberek élnek" itt. Fehér galambot láthatunk az ágyúcsövön, és miközben ágyúzzák őket, főhősünk sakkozik és főzőcskézik, majd miután szétlövik a háztetőt, mosolyogva jegyzi meg, hogy a megfőtt bosanski lonacnak semmi baja. A hadsereg kapitánya rákérdez, hogy ugyan kinek a háborúja ez. - Nem privát háború ez, nem az enyém, nem a tiéd… Hanem hát akkor biztos valaki másé.

A láthatóan nem reguláris alakulatok tagjai szedett-vedett öltözékben ügyetlenkednek, a kiképzés "vicces", mert a bugyutának beállított roma (cigányt kell e szerepbe is tenni, törvényszerűen) fordítva tartja kezében a kézi rakétavetőt. A végén a maffiózó benzinszállítmányát szétlövik, ő magát éppen rejszolás közben éri a halál, midőn műholdas telefonon távszexel egy német titkárnővel. Némettel, hisz csakis egy német titkárnő képes erre. Anno az egyik szerb térképész politikus azzal indokolta a horvát tengerpart elfoglalását - már azon felül, hogy az mindig is szerb volt -, mert meglepték a kurva német titkárnők. És a mindig is ellenfélként számított németet így lehet megalázni, telefonszexszel. Ez az elem a kilencvenes évek eleji horvát háborús-pornó képregényekben is jelen volt: a harcolni hazatérő nagy farkú horvát megdugja a Lufthansa légikisasszonyát.

A fogolycsere több mint vidám hangulatban zajlik, kész lagzi, mindenki hepi, csupán a kéksisakos fekete (néger, naná) szerencsétlenkedik, elhúzná az útból a farkánál fogva a szamarat, de csak seggre esik, kétszer is, olyan jó poén ez, olyan jó ezt látni, meg kell ismételni, és persze nem látott még szamarat ez a nigger, mit keres itt, ez nem az ő világa (mindez allegória lenne: az egész nemzetközi közösség seggre esett Boszniában, ha valaki nem értené…). Az eseményről közvetítő nyugati újságíró hölgy megfestése is hasonló színnel történik: a hölgy buta picsa, összekeveri a szerbeket a bosnyákokkal, a kiszabadított szerb fogoly pedig mácsósan beleböfög a mikrofonba, már ahogyan az szokás. Egy nyugatinak, egy újságírónak, egy nőnek ez jár.

Mindenesetre Nyugaton ezek a bődületes zagyvalékok - erőteljes képi világgal, Kusturica kétségkívül nagy rendező, érti a mesterségét, csak éppen ezekbe a klisékbe bukik bele - kelendők, hisz a legkellemesebb pozíciót biztosítják, mint már utaltunk rá.

Az Underground is úgy végződik, hogy a cigány zenészek állnak a lagzi végén a folyóparton, fújják a trombitáikat, leválik a part, de úszik tovább, megy tovább a zene, folytatódik a mulatság. Ez lenne Jugoszlávia szétesésének allegóriája, nagyon ügyes, a hülye is érti: mi még egy kis úszó szigeten is elvagyunk, mindenki más, az egész világ nélkül, így, izolációban is mulatunk, amíg csak élünk. Kétségkívül ez a film mélypontja, de Kusturicáé is.

Az élet egy csodáról ő maga így nyilatkozott: "Ami a háború alatt történt, egyébként teljes mértékben shakespeare-i; megpróbáltam megmutatni ezt egy személyes nézőpontból, becsúsztatva az élet iróniájának számos aspektusát… Amikor kitört a háború, éppen Párizsban voltam. Az első negyven napon egyszerűen nem hittem el… Az agyam talán lelassítva működött, mint a régi kamerák: amikor mozogsz, a kép hosszabb idő alatt tűnik el. Nem tudtam elhinni, hogy háború van. A jugoszlávok egy teljes generációja egyszerűen nem volt tudatában, hogy ez a teljesen képtelen dolog rájuk szakadhat. Luka [a főszereplő] nagyon hasonlít hozzájuk…

Azt mondanám, hogy ez egy szomorúan optimista film, mert Luka előtt megnyílik a szerelem lehetősége. Ma minden más értelmetlen. Anélkül, hogy pesszimistává válnánk, realistáknak kell maradnunk azzal szemben, amit látunk. Az elmúlt század konfliktusoktól volt terhes; és mégis, az az érzésem, hogy akkor több remény volt, mint most. Mintha a halál teljesen természetes és hétköznapi jelenség volna. A mi utópiáktól mentes világunkban nekünk kell felépítenünk saját utópiánkat, mert minden megmentett lélek, minden megmentett szellem ad nekünk valamit…"

Erre mondható az, hogy közönséges hablaty. Tipikusan az az álláspont, amely szerint a dolgok nem érthetők meg, minden próbálkozás értelmetlen, hisz hihetetlen dolgok ezek, mintegy a fantázia világából származnak (Shakespeare, színház az egész világ - más kérdés, Shakespeare mi). És ahol minden hihetetlen, minden érthetetlen, ott egy csomó kérdés értelmetlen, felesleges feltenni őket, így a felelősségét is, itt semmi helye sincs a morális kérdéseknek.

Az Underground kapcsán azonban nem kerülhette ki ezeket, hisz sok tekintetben történelmi film ez, még ha egy szerelmi háromszöggel, a mulatozásokkal a háttérbe is szorítaná.

Zárójelben jegyezzük meg, hogy Kusturica hozzáállása nem igazolható azzal, hogy akkor és ott még nem tudtuk, mi is történik, mert vannak rendezők, akik jó ellenpéldát szolgáltatnak. A történelmi kérdések s így a háború kapcsán az összefüggések sokasága miatt maszatolásra bőven van lehetőség, azonban a romákat illetően kifejezetten károsnak tartom Kusturica munkásságát. E ponton semmit sem nyom a latban, hogy maguk a romák reagáltak-e, és teszem azt, Szerbiában élvezik-e a roma rezesbandákkal színesített filmeket, és hogy egyáltalában mit éreznek. Hisz Kusturica alkotott róluk képet, és a Dom za vešanje (Ház az égben) című, a nyolcvanas évek közepén készült filmjével ellentétben (mely többek közt a romák átveréséről, kihasználásáról szól, arról, hogyan tesznek gyermekeket Olaszországban koldussá stb.) egészen más útra lép. Mint már említettem, a kilencvenes években a romák vagy zenészek, vagy bohókás, ügyeskedő, vicces figurák, kicsit lököttek, csalnak is, ha kell, de viszont mennyire összetartók! 2004-ben azt mondta a háború kapcsán: "Éppen mint én: összedől az országod, de megőriztük a családot!" Aha, innen fúj a szél. Az organikusan élő romák, az erős családi kötelékkel bíró, egymás iránt szolidáris romák, ők az igaziak. Leszarják a fogyasztói civilizációt, a technikát, a Nyugatot, közben jókat táncolnak. A kilencvenes években viszont egészen más sors jutott a romáknak: sehol senkire sem számíthattak, mert semmibe vették őket, a totalitarista logika módján ők lettek a nem-emberek. Nem tartották a sajátjuknak és nem is védték meg őket a szerbek, a horvátok, a bosnyákok és az albánok sem, a nemzetközi közösségnek végképp nem jutottak eszébe, a sok etnikum nevét is alig tudták megjegyezni. A romákat különösen a koszovói háborúban ütötte mindenki, az albánok szerbpártiaknak tartották őket, mert nem fogtak fegyvert a rezsim ellen, a szerbek pedig nem válogattak a nem szerbek között, főképpen ha muzulmán hitűek voltak. Menekültekként dettó nem kellettek, ott voltak végül a szerbeknek a szerbek. De ez történt velük Bosznia-Hercegovinában, Horvátországban is, legfeljebb más mértékben. Baranyában a szerbek horvát vagy magyar házakat adtak az odatelepülő/odatelepített cigányoknak, ezért kellett szolgálniuk, aztán a reintegráció után nekik már nem volt szükségük rájuk, a horvátok meg betolakodókként, jugoszláv/szerb harcosokként, hódítókként kezelték őket. Megközelítőleg ugyanúgy jártak, mint a bácskai zsidók 1941-ben, amikor bevonult Horthy hadserege: a jugoszláv rezsimhez való "hűségük" miatt megbüntették őket (mintha mások fegyveresen ellenálltak volna, mintha a magyar tisztviselők a magyar kormány jóváhagyásával ne tettek volna hűségesküt a szerb-horvát-szlovén királynak), és behajtották rajtuk a magyar államnak 1920 óta nem fizetett adót!

Nem az a probléma, hogy Kusturica a romák kálváriájáról nem forgatott, hisz ilyesmire senki sem kötelezhető, hanem az, hogy amit megmutatott belőlük, az egyoldalú, fals, vegytiszta cigányromantika. Ez prímán passzol mítoszépítő és -ápoló habitusához, kiszemezgeti, ami beleillik, a többire spongyát.

Egy kis kitérő erejéig felhoznék egy kivételt, hogy lássuk, nem a körülmények vagy Milošević akadályozta a másképpen látást, nem arról van szó, hogy kezdetben "nem láttuk", "nem tudtuk", "nem hittük el", mi történik, hisz többek közt Želimir Žilnik már 1992-ben Kroz pepeo (A hamun át) című filmjében - amelyet nagy hatással levetített a tévé is - rámutatott arra, hogy ez a háború mindenekelőtt testvérháború és rablóhadjárat, nem pedig különböző autochton délszláv törzsek háborúja, premodern jelenség, amelyet aztán így is kell értelmezni.

Žilniket a délszláv térségben élő romák sorsa sem hagyja hidegen. A Kenedi se vraća kući (Kennedy hazatér - 2003) című dokumentumfilmjében azoknak a romáknak a sorsát követi végig, akik a háborúk idején Németországba menekültek. Ám később - már Milošević bukása után, éppen erre hivatkozva! - a német és a szerb állam egyezményt kötött, minekután a már tíz éve ott élőket éjszakai razziákon összegyűjtötték, fél órát adtak nekik a csomagolásra, és repülőre rakták őket. A gyerekek egy része ott született, ott járt iskolába, akadt, aki már egyetemre, a felnőttek dolgoztak, egyszóval integrálódtak a társadalomba. Az újvidéki Žilnik akkor kezdett el a témával foglalkozni, amikor a város környéki roma telepeken meglepődve tapasztalta, hogy szülők és gyerekek csak németül beszélnek egymással, a gyerekek ugyanis más nyelvet nem is tanultak meg. Számukra valóságos tragédia volt a 21. századból a szinte középkori állapotokba csöppenni, és mivel senki sem törődik velük, esélyük sincs tanulmányaik folytatására és a beilleszkedésre.

Kusturica a nyolcvanas években még empátiát tanúsított a szenvedők, elnyomottak, kihasználtak iránt, a kilencvenes években azonban nagy törés következett be. Ennek nyilván vannak/lehetnek lélektani okai, maga is szenvedhetett, kicsúszott alóla a talaj, azaz az ország. A filmjeivel sem volna túl sok probléma, ha csak filmjei által beszélne. De a nyilvánosságot nem kerüli, sőt. Szereti magát áldozatként beállítani (megannyi huszadik századi filozófus, művész, tudós vagy akár kisember módjára): a belgrádi Vremenek 2001-ben adott interjújában elfogadta, hogy "történelmi idealizmusom miatt bűnhődjem". Bűnhődés? - az igaz, hogy sokan felelősségre vonták, de akkor vajon mi lenne e bűn lényege, ami miatt vezekelnie kell? Mit kell történelmi idealizmus alatt érteni? A jobb világban való hit eo ipso még nem bűn, csak akkor, ha az oda vezető utat vér kövezi. Legalábbis ma ez a szélesebb körben elfogadott erkölcsi imperatívusz, igaz, ezt azok sem tartják be, akik erre hivatkoznak. Kusturica elismerte, hogy nem hitte kezdetben, hogy Milošević tényleg olyan gonosz, mint amilyennek a horvátok és a bosnyákok beállították, azt azonban már nem fejtette ki, mit gondol róla bukása után. Mi több, szerinte Milošević, Tudjman és Izetbegović egyformán felelősek - és ez is széles körben elfogadott vélemény. Ám annak ellenére is, hogy utóbbi kettő elhalálozása okán nem vonható felelősségre, az "egyformán felelősek" kitétel tarthatatlan, hiszen eltakarja a különbségeket, és a redukció, az egy kalap alá vevés kiválóan megakadályozza, hogy lényegi diskurzus jöjjön létre. Mert ahol mindenki egyaránt felelős, már nincs miről beszélni, a szembesülésre többé már nincs szükség.

Kusturica egyébként is a relativizáció nagymestere - az alapképletet Hágában naponta felrajzolják azok, akik némi beismerésre is hajlamosak (a többség minden vádat elutasít): oké, mi is követtünk el bűnöket, de a másik fél is, tehát kvittek vagyunk. A Balkánon ráadásul mások a mércék: Belgrádba éppen azért jött vissza, mert "nincs olyan fegyelmem és felelősségtudatom, mint amilyen a Nyugaton való éléshez kell". A felelősség tehát más itt és más ott, nincsenek egyetemes értékek, a lokalitás a perdöntő, ez mondja ki az utolsó szót. Ez pedig a végletekig vihető, legalábbis logikailag, de mivel a logika nyugati találmánynak tekinthető, alkalmazása értelmetlen. Kusturica álláspontja a végsőkig kihegyezve azt jelenti, hogy nincs felelősség, a bűn csak lokálisan értelmezhető - a lokalitás végül pedig én magam vagyok. A lakatlan szigetre vetődött magányos matróz nem követhet el bűnöket. Kusturica épített magának egy falut a szerbiai hegyekben, igaz, mások is élnek ott, de ő az úr: minden erkölcsös lehet ott, amit ő annak vél.

Ez persze túlzás, Kusturica "nincs olyan" felelősségtudatot emleget, tehát valamilyennek akkor mégis léteznie kell. Az említett interjúban szóba került az is, hogy az Undergroundot a szerb propagandagépezet központi pillére, a Szerbiai Rádió-Televízió (RTS) is finanszírozta. "Mindent felhozhatnak ellenem, de én egészen más vagyok, mint akit Milošević rezsimje finanszírozott" - így ő. Nyugaton azok, akik azzal vádolják, hogy Slobo embere, nos, ők már rég eladták magukat az ördögnek: "korrumpált hatvannyolcasok (…), ezek azok a kommunisták és maoisták, akik ölebekké váltak, hogy megfizettethessék a nyájasságukat." Azaz nem a vád ellen védekezik e ponton, hanem a vádlókat akarja lejáratni.

Kész csoda, hogy Kusturicának nem jutott eszébe, hogy az RTS voltaképpen miből szállt be a finanszírozásba: mert kétségkívül nem a rezsim pénzéből, hanem abból, amit elszedtek a lakosságtól. Ugyanis egyedülálló módon a villanyszámlához csapták a tévé-előfizetési díjat, miután a nézők tömegei azt nem fizették be. Így viszont - áram nélkül mégsem lehet élni, még Kusturica ökoállamában sem - kénytelenek voltak fizetni.

Ráadásul Kusturica más argumentációt is alkalmaz: ő valójában egy az egyben átvágta magát a rendszert: "Az Underground a propagandával való visszaélésről szólt, és mindaz ellen volt, amit az RTS akkoriban szimbolizált, noha az uralmon lévők nem is voltak tudatában, miről szól." Az igaz, hogy hozzáfűzte: "Nem fogom magam azzal igazolni, hogy ez a film Slobodan Miloševićről szólna." Igazán nagyvonalú.

És mintha szimpla véletlen lett volna az együttműködés: "A Szerbiai Televízió Milorad Vučelićtyel való barátságom miatt segítette ezt a filmet." Nem árt felidézni, hogy Vučelić, a titói rezsim egyik legnagyobb újságíró-karrieristája, mindig tudta, hol kell lennie, így jókor állt Slobo mellé, páratlan karriert futva be, végül őt is ejtette ugyan, de a háborús rablógazdálkodásban továbbra is részt vehetett, bár legemlékezetesebb alakításait a szerbiai televízióban valósította meg háborús uszítóként. Persze neki is kijár az ártatlanság vélelme, a többi művésszel, újságíróval együtt őt sem vonták felelősségre, lusztrációs törvényt sem hoztak, így ma is aktív. A nemzet napszámosa volt ő is - hogy a nemzet hátán gazdagodjon meg. Barátainkért nem feltétlenül vagyunk kárhoztathatók, de Kusturica biztosan tudatában van annak, mit tett "Vučela" a hetvenes évektől kezdve. Maradona helyett róla forgathatna filmet, hisz jobban is ismeri, mint az argentin szupersztárt.

Érdemes idéznünk bőségesebben az interjúból: "Nem értem, az RTS részvétele miért lenne problematikus, s pár rozoga kombi és díszlet, amikor ez a ház a háború első részében a világ összes lehetséges adójának szolgáltatásokat nyújtott. Ha morálisan viszonyulnék ilyen dolgokhoz, akkor nem mehetnék be egyetlenegy amerikai moziba sem, mert Amerika a hatvanas években a náci és gestapós túlélők hatvan százalékát befogadta, akik a második világháború után megkapták az útlevelet, és a biztonsági rendszerének a részévé váltak, nem vehetném meg egyetlenegy terméküket sem amiatt a vérengzések miatt, amelyeket humanitárius elvek alapján vittek véghez. Ha egyik lábaddal egy nyugati országban élsz, lehetetlen az erkölcsöt provinciális kritériumok szerint mérni. Milošević tévéjének dolgozol, vagy az IBM-nek, amely Hitlerrel működött együtt? Az író távolságot tarthat a világtól, de ha filmeket akarsz készíteni, kooperatívnak kell lenned egy bizonyos fokig, mert forgatási engedélyekre van szükséged, meg mindenre, ami kell a filmkészítésnél, ami egy nehezebb tevékenységi forma, magától értetődő." Hovatovább: "Thomas Mann az első világháborúra szavazott. Németország és Ausztria egész értelmiségi elitje tapsolt az első világháborúnak, de ezt én sosem tettem meg."

Lám, mások is követtek el bűnöket, mit akarnak hát akkor vele? Mások tapsoltak a háborúknak, ő nem. Csakhogy most nem az IBM vagy Thomas Mann van terítéken. A könnyedén megingatható érvelés miatt más igazolásokat is hoz - ha a tanító néni nem fogadja el a hamisított szülői igazolást, ott lapul a zsebben az orvosi, még ha az is hamisított. De ha beveszik az előbbit, megmarad más alkalomra az utóbbi. Kusturica kiteríti lapjait, a bizonyíték az, hogy a rezsim emberei őt is szekálták: "Állandóan konfliktusban vagyok az elittel, bár úgy vélem, ez félelit, legyen szó a JUL-osokról [Jugoszláv Egyesült Baloldal - Mira Marković pártja], a nedićistáktól [a második világháborús szerb nacionalista quisling-mozgalom hívei] vagy egy harmadikról. Mira Markovićot az zavarta, hogy nem mosom meg naponta a hajam, és nincs illatosítva a ruhám, miképpen a nedićistáknak az volt a bajuk, hogy Emirnek hívnak."

Kusturica újabb filmjei is elég zavarosak, de ezen fejtegetéseivel feltette a pontot az i-re. Ilyen konfúz módon az szokott magyarázkodni, aki ha tudat alatt is, érzi, vaj van a füle mögött.

Az utóbbi időkben - összhangban azzal, hogy a miloševići rezsim által elkövetett bűnök Szerbiában is újfent tovább relativizálódnak az új, Koštunica vezette kormányzat alatt - már magyarázkodásra sem kényszerül, sőt még egykori bírálói is nagy filmesként üdvözlik, aki a háborút csak kerettörténetként használja, és az élet szépségeinek bemutatására koncentrál.

Kusturica tehát folytathatja az "ideológia"-gyártást, a mítoszépítést. Most azt találta ki, hogy ő, illetve filmjei: fékek. A balkániak a globalizáció uralma alatt nyögnek, így feladata nem más, mint a civilizáció szakadékba rohanó kocsiját fékezgetni. A nemzetközi színtéren pedig alterglobalistaként definiálja magát. Egy 2005. májusi interjújában - amely abban a Večernje novostiban jelent meg, mely a diktátor egyik legkedveltebb napilapja volt, mára persze ez is "megjavult" - párhuzamot vont maga és Che Guevara közt: utóbbi puskát, ő kamerát visel. Amire egyik szerbiai kritikusa megjegyezte: "Kusturica szándékosan tetteti hülyének magát, mintha a különbség az eszközben, nem pedig a hozzáállásban lenne. Che Guevarának meggyőződései voltak, érdektelen, hogy ezek ma mennyire értékesek, de neki bizonyosan azok voltak, mert meghalt értük. Kusturicának nincsen semmiféle meggyőződése, ez a nagy különbség közöttük, és ez minden összehasonlítást lehetetlenné tesz."

Kusturica az interjúban a technikai fejlődést kárhoztatja, mert az apokalipszisbe visz minket. Mintha Szerbia legnagyobb baja a technikai fejlődés lett volna vagy lenne ma; éppen ellenkezőleg. Mintha a fogyasztói mentalitástól kéne óvni a populációt, amikor a kilencvenes éveket a hiány jellemezte: áruban, pénzben is, és jólétben zömében ma is csak a háború alatt meggazdagodottak élnek. Az emberek nem zabáltak, mint a filmjeiben, nagyon is sokan éheztek. Idős nyugdíjasok lettek öngyilkosok, az éhhalál elől menekülve, a kórházakban csecsemők sorsa múlott azon, hogy lesz-e áram - ezek után a technikát és a fogyasztást kárhoztatni kifejezetten cinizmus. És Kusturica cinikus.

Elismeréssel adózik Michael Moore-nak politikai angazsáltságáért, hiszen lerántotta a leplet Bushról és a nyugatiak keresztes háborújáról. Véleménye beleillik a miloševići mátrixba: utóbbi magát a globalizáció élharcosaként akarta beállítani, aki ellentmond a nyugat terjeszkedésének, mindenkit leigázó akaratának, a fogyasztói civilizációnak, egész értékrendszerének, példát mutatva a többi kis népnek. Ez közönséges máz volt ugyan, hisz őt csak a hatalom megtartása érdekelte, s közben jó kis whiskyjét szörcsölgette.

Kusturica antiglobalizációs meggyőződése is hamis. Amikor megkérdezték tőle, miért forgatta az Undergroundot Belgrádban, azt válaszolta: mert megengedték, hogy olyan fekete füstöt használjon, amelyet a világon már nem szabad használni. Amit a nagyvilágban betiltanak, az a jó, éppen amiatt, mert betiltották. Egy lázadó nem fogadhatja el, hogy bármit is betiltsanak, ő szabad lélek, mit érdekli őt, már ha eszébe jutott (kétlem), hogy a fekete füst használatát környezetvédelmi okokból tiltották be, az antiglobalisták nagy örömére. Kusturicának azonban nincs két koherens gondolata, a konfúzió istenítője ő, legyen szó bármiről is. Ebben az értelemben antitézise ő minden totalitárius ideológiának, amelyek az előre megszabott rendet tartották optimálisnak, ahol nincs helye az individuumnak, a szabadságnak. De Kusturica nem anarchista, ideológiamentessége csak felszín - a mélyben más bugyog.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.