EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996339. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

PIKNIK A TELEPEN

Dunajcsik Mátyás

RECHERCHE, BUDAPEST

netnapló

2008. január 3.

Combray

2006. október 2.

Sokáig későn feküdtem le hajnalig olvasva és dolgozva nyakig egy-egy végtelen regényszöveg bűvöletében; úgy tetszett én magam vagyok az amiről a könyv beszélt: egy templom egy vonósnégyes I. Ferenc és V. Károly versengése a balbecin templom perzsa stílű oromdíszei Serenus Zeitblom szorongása az írás nullafoka Nádas Péter saját halála (apu halántékon lecsurgón jeges verítéke vagyok) Margarita szerelme a Mester iránt a kihalt utcán kétszer végigszaladó fekete macska a hiba a Mátrixban.

Ma már öregebb is vagyok tapasztaltabb is tudom hogy az alvás legalább annyira a lélek tápláléka mint az irodalom; jobb pillanataimban apu arany középútra törekvőn napirendje vagyok korán fekszem magamtól ébredek mint ma reggel is amikor az itthon töltött hétvége még meleg takaróként borul rám kinyitom a szemem igen itthon vagyok ez itt Combray vagy más néven a pestszentlőrinci birtok itt vagyok hon immár több mint tizennyolc éve az aranyfényű koraősz bemosolyog az ablakon beszűrődik az előkert szökőkútjának csobogása úristen ezen a héten én írom a Netnaplót.

Legutoljára Nemes Z. Márió személyében láttam hús-vér Netnaplóírót sőt tanúja is lehettem Szigligeten kettejük heroikus birkózásának és mondhatom úgy gyűrték egymást mint Ady és az ős Kaján. Krusovszky Dénes naplóját már csak virtuálisan követtem de a szövegeket olvasva az a benyomásom támadt hogy a Netnapló azon az istentől elhagyott hétfő reggelen úgy ülhetett oda Dénes ágyára mint Embólia kisasszony Hajnóczyéra amíg Dénesünk finoman szomorúan és poroszosn eleganciával az asztal alá nem itta őt a hetedik napon.

Kinézek az ablakon vizsgálgatom a vadonatúj kilátást apám vasárnap különös kegyetlenséggel metszette meg a szobám előtt álló bangita burjánzó ágait mert már a ház homlokzatára festett MVSEVM feliratot is eltakarta ezt pedig nem lehetett hagyni mégiscsak a Horizont Kutató Intézet1 székháza volnánk a világ egyetlen talált múzeuma. Meg aztán jön az ősz is nem árt ha kényelmes könyvtárszobámba több napfény érkezik. Nézem az utcát a fák levelelén egyensúlyozó harmatcseppeket jó lesz ez így jó lesz megfelel télire mondom magamnak. Ilyen hát a kilátás egy netnaplóíró szobájából kétezerhat október másodikán.

Aztán arra gondolok hogy ha napló hát legyen napló legyen ez az aranyfényű pestlőrinci reggel mindenkié. Kezembe fogok egy digitális fényképezőgépet túrára indulok a kertben és a lakásban turista vagyok a saját életemben akár a Memento című film hőse. Utam során a nyomomba szegődik az egyik macska agátszemét pizsamás alakomra szegezi tudom hogy most ten vagy a Netnapló suttogom neki gyere rögzítsünk együtt tömjükn csak bele azt a rengeteg emléket képet illatot színt örömötn és bánatot abba a leendő kis madeleine-süteménybe hadd bomoljonn ki belőle egyszer majd ez az egész évszak a kerttel a házzal a várossal együtt mint abban a japánoktól annyira kedvelt játékban ahol egy vízzel telt porcelán edénybe egyforma aprón papírdarabkákat vetnek s amelyek a nedvességben kinyújtózkodnak összecsavarodnak megszíneződnek szétosztódnak virágok lesznek vagy házak megfogható és felismerhető alakok.

Az eltűnt időről szóló gondolatmenetet a telefonom csörgése szakítja félbe a bátyám hív ő már bent van a belvárosban a szmogtól fekete Mátrix közepében. Arra kér hogy a tetőtérben indítsam újra az egyik szervert mert nem fér hozzá a Népszínház utcai kihelyezett főhadiszállásáról. Hát igen gondolom magamban miközben fölfelé baktatok a lépcsőn házunk digitális szíve felé ami nekem Combray az neki Zion az emberek városa a hús-vér élet utolsó menedéke. Miután helyretettem odafönt a testvérem virtuális köldökzsinórját én is felkészülök az indulásra bepakolom a táskámba Voltaire keleti meséit Apollinaire kalligrammáit a saját fehér kis kiberdekkemet és irány a Mátrix.

A föld alatt vagonba rakva menekülsz mint a drótban az áram; a kis bogárkák pörögve szakadva ellobbannak a biztonsági sávban idézem saját magamat a metró féregjáratában suhanva ahonnan felbukkanva máris az Egyetemen találom magam ami most leginkább Mos Eisley-re a Tatuin bolygó sivatagin kereskedővárosára hajaz. Ismeretlen rendeltetésű gépezetek állványok gumicsizmás munkásemberek keverednek öltönyös történelemszakosokkal deres halántékú klasszika-filológusokkal japán karaoke-sztárnak öltözött esztétákkal és Marylin Monroe-kinézetű filmesekkel.

Meghallgatok egy szemináriumot Mauricen Scčve-ről kedvenc belga költőm William Cliff kedvenc reneszánsz poétájáról aztán rohanok talákozni Márióval aki egy mállón vakolatú egyetemi lépcsőfordulóban vár rám mint egy szociohorrorba oltott film noirban. Sietősen csencselünk az információkkal átmásolok egy filmet tőle a laptopomra belepillantok az új Kalligramba benne vagyunk mindketten meg a Pollágh is végre megjelent az esszém Turányi Tamás kötetéről2 olyanok vagyunk mint egy nagy család. Egy gyors cigaretta utá repülök tovább Uránia kávézó munkakávé Zeldával aki mellett most már mindig Párizsban fogom magam érezni; megbeszéljük a jövőn heti Ködlámpás felolvasóestem programját megint szerelmespárt fogunk játszani mint annak idején a Szajna partján de ezúttal versekben felelgetve. Ő lesz a passzív-agresszív barokk femina én a saját pszichózisaiba zárt intellektuális ködlovag.

Ezután az Eötvös Collegium felé veszem az irányt hátra van még egy Mallarmé-Apollinaire kurzus és egy kis nyelvészkedés Rabelais Gargantuájában. Ahogyan hágok fölfelé a budai lejtőkön az egyik kerítés padkáján találok egy félig megevett tortát a napnak ezen a pontján már én is pontosan így érzem magam: még édes vagyok színes és rózsaszín de már nem valami gusztusos. Miután átlépek a Collegium balbeci templomokat megszégyenítő bélletes kapuzatán az óra előtt még elszívok egy cigarettát a dohányzóban nézem az Szent Margit Gimnázium iskolaudvarát az utca túlfelén. Tavasszal amikor szerelmes voltam valakibe aki oda járt sokszor álltam itt ezerszer elképzelve a pillanatot amikor az udvar ösvényén sétálva felnéz és meglát.

Hazafelé a Határ útnál apám felvesz a kocsijába - hatalmas ezüstszínű monstrum igazi apamobil - és együtt suhanunk végig az Üllői út sötét fényekkel kivert alagútján vissza Combray felé. Közben apám felvilágosít a politikai helyzet legújabb fejleményeiről: sötét felhők gyülekeznek Budapest felett a nyugtalanság fekete zászlója lobog az ország égboltján. Hazaérve hosszan nézem a szekrényemben Hemingway haditudósító-kabátját melyet még évekkel ezelőtt vásároltam egy brüsszeli árverésen. Remélem nem kell felvennem az elkövetkező napok semelyikén sem remélem biztonságosak maradnak az utcák. Részemről továbbra is naiv és nevetséges irodalombarát akarok lenni. Fölkapcsolnám a lámpát behúzódnék a sarokba olvasgatnék. Ezt mért nem lehet?

A szökevény

2006. október 3.

Ma reggel temetést rendeztünk a birtokon. Eszter akivel egy másik életben szintén sokat játszottuk a szerelmespárt főleg egy pécsi barátnőnknél még tegnap hajnalban hívott fel a hírrel hogy Ruga az egyik macskája a kettő közül éjjel végzetes ugrásra szánta el magát belvárosi albérletük hetedik emeletéről. Miután elmondta hogy semmiképpen sem szeretné ha Ruga egy kukásautó rakterébe tenné meg utolsó útját az örök vadászmezők felé az apró törékeny testnek felajánlottam egy helyet a birtok végében lévő állattemetőben.

Majdnem húsz éve élünk itt; azóta temetjük pestlőrinci életünk hűséges kísérőit a kert legtávolabbi sarkában álló körtefa alá. Hektor Viktor Akila Zafír kergetik szaglásszák egymást a fejemben az egymást követő kutyagenerációk a macskák neveit talán fel sem tudnám sorolni. Aztán eszembe jut még Tutujka a hatalmas pulykatojó aki négy-ötéves koromban állt élére a kertben garázdálkodó gyöngytyúkoknak; a kert egyik végében felszálltak kötelékben átrepültek a zöldségeskert és a ház fölött aztán éppen egy lépéssel a kerítés előtt a kocsibejárónál mindig földet értek. Ő is itt nyugszik valahol. De rajta kívül vannak itt még ékszerteknősök hörcsögök táncolón egerek papagájok - egy kisebb Noé-bárka a föld alatt gondolom magamban ma reggel ahogyan nekitámasztom az ásót a kapát és a lapátot a szőlőtöveknek pár lépéssel a kis tisztás mellett. Úgy állnak ott hárman mint az antik sorsistennők fényesre dörzsölt nyelükön megcsillan a reggel.

Szép nyári nap a párkák szótlanul figyelnek idézem magamnak a magyar irodalom legunheimlichebb verssorát. De ebben a reggelben nincsen semmi ami unheimlich lenne csak csend van béke koraősz nyugalom. A test egy fehér költözködős dobozban érkezik együttérző földbirtokosként mutatom meg Eszternek és barátjának a cica számára megtisztított parcellát; amíg ásni kezdenek a kert egy másik sarkába indulok egy talicskával hogy pár perc múlva három nagyobb méretű terméskővel térjek vissza amit majd a sír tetejére teszünk. Praktikum és rítus kéz a kézben: a sír nem csak azért kell hogy mély legyen mert a gyógyító felejtés kútja is az a sírkő nemcsak azért nehéz mert nehéz a fájdalom is ami a halállal jár - minderre azért is van szükség hogy a test nyugodtan bomoljon és ne kaparja ki másnapi ásódühében Arnó a birtok védelmével megbízott belga juhászunk.

Miután mindhárman alaposan bekentük az orrunkat vietnámi balzsammal (Eszter barátja állítólag a mentősöktől tanulta hogy ezt érdemes csinálni ha a holttestnek már szaga van) kiforgatjuk a testet a fekete nejlonzacskók többszörös rétegeiből és narancssárga vászonba burkoljuk. Jó helyre került ez a vászon is gondolom magamban: fél éve egy nagyon jó barátom küldött benne nekem könyveket postafutárral - most újból egy küldemény védőburka lett ezúttal azonban a másvilágra. Remélem ugyanúgy célbaér majd ez is mint annak idején a könyvek.

A munka végeztével kiülünk a teraszra cigarettázni fejemben Kemény István soraival fújom ki a füstöt a kertvárosi délelőttbe: A régi kutyánk amikor gyerekünk született okos lett mint a Nap. Két lábra állt és táncolt gondolkozott majdnem beszélt értett a szóból. Rákos lett elpusztult idő előtt. Harcra kelt küzdött és elbukott.

Esztert láthatólag megviseli a dolog; hallgatok pedig kedvem lenne neki elmesélni hogy sokak szerint a macskák az egyedüli állatok akik szabadon járnak ki-be a két világ között és így valójában nem is halnak meg igazán. Mesélik hogy a Montmartre-i temető macskái azért olyan kövérek mert az életükben éhenkórász párizsi festők az ő alakjukban térnek vissza hogy végre egyszer degeszre zabálhassák magukat a turisták elhagyott szendvicsein.

Vendégeim távozása után úgy döntök ma én is szökevény leszek és itthon maradok haladni egy kicsit a dolgaimmal. Első lépésként összeállítom a hétfői felolvasóest anyagát aztán három pofás kis füzetet gyártok belőle - egyet magamnak egyet Zeldának és egyet leendő társalkodómnak Pollágh Péternek akivel ha minden jól megy hónapokon belül meghirdetjük a "Vissza Baudelaire-hez!"-mozgalmat úgy a költészet mint a műkritika harcterén.

Aztán belevetem magam Tóth Krisztina írásaiban ugyanis szombat délutánig össze kell hoznom egy előadást a JAK Tanulmányi Napokra márpedig ebből az előadásból egyelőren egyetlen sorral sincsen meg több mint amennyit az absztraktban leírtam amikor jelentkeztem. Kiülök a teraszra vidáman hasítok keresztül a két remek versesköteten piros és zöld könyvjelzőkkel jelezve az általam összecsengés-nek nevezett jelenségekn előfordulásait: a két könyv lassan kivirágzik élénken integetnek a zászlócskák a lapszéleken nézd csak ezekből több van mintn korábban gondoltam még az is előfordulhat a végén hogy nem bizonyul teljesen védhetetlennek a hipotézisem amit a macskaszemű költőnő (copyright Sopotnik Zoltán) művészetelméletéről felállítottam.

Időközben befutnak a szüleim is anyám könnyű ebédet ígér de végül csülkös káposztás vacsora lesz belőle. Apám cégtelefonján a bátyám hangja szűrődik át a Mátrixból Neo hívja Ziont SOS a digitális köldökzsinór megint nincs a helyén. Felviszem a laptopomat a tetőtérbe interneten keresztül beszélünk és csetelünk egyszerre pontosan követem az utasításokat begépelem neki amit az itthoni szerver képernyőjén látok apu meghosszabbított robotkeze vagyok.Auto configuration for Linux client of no-ip.com. Please enter then login/email string for no-ip.com. Kapcsford emzéperix. Ezúttal úgy tűnik végleg sikerül helyreállítani a kapcsolatot.

Mielőtt a vacsora elkészülne még kihasználom a szökésben töltött nap utolsó napfényes perceit és előveszem Vinteuil-t hogy lopva megszeretgessem megzengessem egy kicsit a húrjait; hetek óta a sarokban áll amióta a csellótanárommal megvettük egy Wong Kar-Vaj-filmbe illő nyári délutánon mielőtt kezdődő zeneóráimat magával sodorta volna az irodalmi munkák hordaléka. De nem baj ő most már az enyém itt figyel a szobámban minden reggel és este és hamarosan eljön az ő idejen is. Kezembe veszem a vonót méltóságteljesen siklik a C-húron a legmélyebb hang rezgése összefonódik a legutóbb olvasott Tóth Krisztina-sorokkal: Sétál a vastag szőnyegen / lépcsőkön hínáros terembe / visszhangzó oszlopsor dobálja / "ne nézz kezedre zedre zedre" // Csellóhang függönyök homálya / hajófenéken lélegző ruha / pulzál sötétzöld tengeráram / álom kopoltyúja.

Bimbózó lányok árnyékában

2006. október 04.

Ma szerda van a bimbózó lányok napja én is előveszem a női énemet. Csobánka Zsuzsi kedvencét a zöld kockás ingemet öltöm magamra ezzel próbálom meg eltakarni a bennem kitörni készülő barokk feminát aztán sitty-sutty irány a Mátrix shopping-spree a belváros vezető könyvesboltjaiban mert megérdemlem.

Napszemüvegben korzózok végig a Batthyány tértől a Francia Intézetig a sötétített üveg ellenére úgy tűnik a gyászos felhők is oszolnak Budapest egéről. Az Intézet könyvesboltjából még a tegnapi nap folyamán hívtak hogy megérkezett Giorgio Agamben Profanazioni című kötetének francia kiadása Párizsból vékonyka kötet elegáns esszék a Kistangó kritikusnője szerint a tíz rövidebb írásra a filozófia örökmécsének fénye vetül.3 A borító fáradtarany Tiziano-angyala kiválóan alkalmassá teszi a könyvet minden alkalomra intellektuális eszmetörténésznők zártkörű operabáljáran éppúgy magunkkal vihetjük mint Bacsó Béla professzori szobájába. Agamben jelenleg a magyar szellemi élet titkos favoritja biztos belépő a legfelkapottabb szalonokba. Gyorsan megrendelem a szerző Homo Sacer című korábbi könyvét is biztos ami biztos és közben elképzelem hogy nyáron hosszú esszét írok Agamben gondolatait felhasználva Charles Baudelaire avagy a költészet profanációja címmel egy színes magazinba (a szöveg mellett természetesen Oliviero Toscani érzékeny fotói a Párizs és Velence utcáin bomló dögökről).

A bolt könyvespolcai előtt ácsorogva végül hallgatok a bennem felhorgadó feminista hangjára és megveszem Louise Labénak a francia reneszánsz legtökösebb asszonyának összes műveit is. Szimpla kis zsebkönyv az egész mégis benne van az összes szonett elégia tudós előszó kronológia bibliográfia és a legérdekesebb A Szerelem és a Balgaság Vitája című mitológiai purparlé is. Kérdem én miért nincsen nekünk ilyen kézreálló elérhető árú tudományosan is igényes mégis népszerű kiadásunk a magyar reneszánsz költőiből? Szerzeményeimet szemérmesen elsüllyesztem a hátizsákomban (az igazi nő nem hivalkodik számára a belső érték a fontos) visszafelé vetek egy utolsó ellenőrző pillantást a Dunára aztán a föld alatti metrósíneken elvalcerezek az Írók Boltjába némi magyar nyelvű primőráruért.

Térey János új kötete pirosan és szépen virít az újdonságok között; végigpörgetem kortárs irodalmunk Aranyn Jánosának modern kapcsos könyvét és örömmel tapasztalom hogy a Sonja útja kontemplatív piarista hangvételű portréja után Térey végre mosolyog a belső borító sztárfotóján. Helyes ha valaki ő igazán megérdemli. Emlékszem két évvel ezelőtt Belgiumban ennek a készülő kötetnek a verseivel oltottam nyelvin honvágyamat a Seneffe-i kastély franciakertjében. AzUltra mellé kis kosaramba még odarakom Szabó T. Anna Elhagy című kötetét - mégiscsak nőnapot tartok ma vagy mi - ami annyira új hogy egy: eddig még hírét sem hallottam sehol hogy megjelent kettő: még a Magvető honlapján sincsen róla semmi az újdonságok között úgyhogy csak annyit mondok: létezik aki nem hiszin járjon utána.

Miután kielégülten távozom kis hazánk irodalmának dobogó szívéből megiszom a reggel elmaradt kávét a Liszt Ferenc téren nézem ahogy az őszi divat lassanként testet ölt az előttem végigvonuló bimbózó lányokon. Márai-ízű mondatok tolulnak a fejembe hogyaszongya van aki a francia van aki az angol szabásra esküszik. Közben elolvasom Vida Gergely Fragonard-versét az új Kalligramban meg hozzá desszertnek Hizsnyai Zoltán elemző elégiáját: úgy tűnik nemcsak minket izgat a rokokó mint életérzés mostanában nosza ráduplázok még egyet Fulvia antik köntösbe bújtatott múzsadalával aztán az Egyetem felé veszem az irányt. Az Oktogonon egy fehérruhás apró apácára bukkanok a tömegben sietősen lebeg tova a nagyvárosi forgatag közepén mintha a béke követe volna késésben. Annyiran megzavarodok a látványtól hogy rossz oldalon szállok fel a villamosra és kisvártatva a Nyugati aluljárójára kiterített Budapest-térkép fölött kopognak acélbetétes báli bakancsomn talpai de hálistennek még idében beérek az estinstílusgyakorlatok-nak becézett órámra robogok lefelé a B épület kovácsoltvas lépcsőkorlátjai között.

Ó azok a drága bimbózó franciaszakos lányok! Milyen szomorúan néztem őket hétfőn is a XVI. századi irodalomról szóló szemináriumon amikor az istennek sem tudták megérteni hogy a reneszánsz is rakendroll csak a megfelelő oldaláról kellene megfogni! Milyen szívesen meséltem volna el nekik ahogyan a 17 éves kis Louise Labé férfiruhát öltve részt vesz a Perpignan-i lovagi tornán 1542-ben páncélja alatt surran a selyem lebben a bársony míg kopjafája nagyot nem csattan a felfuvalkodott férfifőkön! Ehelyett azonban Jean Anouilh Le voyageur sans bagage (magyarul Poggyász nélkül) című drámája van műsoron kicsit bonyolultan és gyalázatosn franciasággal igyekszem elmagyarázni hogy miért tenném egy kortárs rendezésben egyérteművé hogy Gastonnak valójában semmin köze a Renaud-családhoz: ugyanis mindegyik szereplő annyira magába van zárva ebben a darabban hogy voltaképpen teljesen mindegy nekik hogy az amnéziás fiatalember tényleg az elveszett családtagjuk-e vagy sem. Az órának csak nehezen akaródzikn végeszakadni pedig nekem sietnem kell este fél hétkor randevúm van Pollágh Péterrel aki mint az közismert Ady Endre libidójan Ady Endre nélkül: lélekben igyekszem ennek megfelelőn perdita-jelmezt ölteni a vécében de sajnos miközben átvágok az éjszakai fényektől nyüzsgő utcákon kitör rajtam az egész napos fáradtság és mire odaérek megbeszélt találkahelyünkre a Zsinagóga elé már csak Brüll Adél migrénje vagyok Brüll Adél nélkül.

A Szóda Kávézóba indulunk az ajtónál Pollágh udvariasan előremegy szórakozóhelyen ezt így szokás ezek szerint mégis megérezte bennem a kiégett költőnőt. Azért gyűltünk össze ezen az estén hogy a hétfői felolvasóest részleteit megbeszéljük átadom neki az est anyagát tartalmazó füzetet szeretem hogy mindig ilyen körültekintő vagy adja alám a lovat én pedig diszkréten udvaroltatok magamnak tovább hagyom hogy meggyújtsa a cigarettámat. Miután a fontosabb részeket megvitattuk (milyen arányban vegyüljön az este a pontos melankólia a könnyed posztrokokóval) Pollágh új szerelméről beszél aki miatt mostanság a legfőbb időtöltése hogy randevúkat mond le sorozatban. Őszinteségén féltékenység helyett inkább meghatódom a migrénem is csillapodni kezd így cserébe elmesélem neki hogyan lettem három éve hivatalosan is érzéki nő Hollóssy Adél néven.4 A kedves anekdoták cigarettafüstként oldódnak fel a kávézó félhomályában aztán érzékeny búcsút veszünk egymástól: Pollágh k.kabai lóránt éjszakai szalonjába indul én pedig haza Combray-be megírni folytatásos lányregényem újabb fejezetét: íme.

A fogoly lány

2006. október 5.

A mai nap szinte teljes egészében a fejemben történik: alig mozdulok ki az emlékeimből és a gondolataimból szinte nem is teszek néhány lépésnél többet mint amennyi az ágyamtól az íróasztalomig szükséges pont mint Proust főhőse az ötödik kötetben én is egy lakás szűk terében bolyongva élem át a végtelent miközben egy titokzatos nőt próbálok megérteni. Ez a napom van ugyanis kijelölve arra hogy a Tóth Krisztina-előadásommal valahogyan dűlőre jussak. Mire felébredek az előszobában már javában dolgozik Françoise pestlőrinci megfelelője a Tisztaság Angyala ahogyan pizsamásan kitámolygok a szobámból majdnem rámtámadnak az előszobaszekrényből kipakolt tisztítószeres üvegek apám szerint reggel még valamin cirkószerelők is voltak itt de ezt nem vagyok hajlandó elhinni szerintem csak azért mondja hogy eszembe juttassa: van akin reggel kilenc-tíz környékén már keményen dolgozik. Ezúttal nem fejtem ki neki hogy mennyire kemény munka is magabiztos nőnek lenni egy barokk fővárosban (jól tudja ő hiszen anyámmal és velem él együtt) inkább egy homlokcsók kíséretében hagyom elmenni az irodába és tárgyalásokat kezdek a Tisztaság Angyalával a területek felosztásáról.

Régi játék ez közöttünk lévén hogy ha valakin általában csak én szoktam itthon lenni miközben varázslatos munkáját végzi forgószélként végigsöpörve az infernális kuplerájban fuldokló szobákon csillogó felületek katonás rendben idomított polcok szöszmentes szőnyegek friss és levegős tájait hagyva maga után; ezért aztán amíg itt van én folyamatos visszavonulásban töltöm az időmet hol a fürdőszoba hol a konyha hol a terasz menedékébe húzódva amíg tartanak a munkálatok. Ezúttal a teraszt választom fürdés és reggeli után itt olvasom újra Deleuze-Proust stílusfogalmát az előadás második felében ugyanis részben ennek az elméletnek a Prokrüsztész-ágyára igyekszem majd vizsgálatom tárgyát felfektetni. Becsukom a teraszajtót bent a porszívó forgószele süvít tompított brummogással odakint az éledező birtok madarain csacsognak Maurice az egyik macskánk hatalmasra nőtt hasával úgy terjeng az egyik fal mellett a napon mint valamin olvadófélben lévő csokoládé-vanília fagylalt.

A nap további része a Tisztaság Angyalának távozása után Tóth Krisztina három legutóbbi kötetének irodalmin terében telik ha fölfeslik is valahol azért mégis törvények szövedéke a világ olykor átláthatatlan vagy a hajnalin derengésben pókfonálként felcsillanó összefüggések hálója: a szálak vége az idő más-más zugába rejtve olvasom és a nyakamat tenném rá hogy kedvenc költőnőm is olvasott már legalább két kötetnyi Proustot mert ez a mondat akár az Eltűnt időből is lehetne idézet. Szorgalmasan osztályozom azonosítom értelmezem a szövegeket összekötő milliónyi szálat tévelygek a három kötet között mintha csak egy hosszú szalon egymásbanyíló termei volnának titkos indákkal minden összekötve.

A művek szétszázalása és a szálak előadássán szövése átnyúlik a délelőttből a délutánba majd az estébe; munkámat egyedül az szakítja meg hogy este nyolckor megnézem a Duna TV Szalon című műsorát mely ezúttal Az eltűnt időn nyomában című Szikora János által rendezett színházi előadás és főleg a Zoób Kati által az előadáshoz tervezett fantasztikus jelmezek köré szerveződik. A műsor gerincét képezőn divatbemutatón én is ott voltam de hogy hogyan kaptam meghívást Budapest legcsillogóbb szalonjába azon a fáradtarany színű későn nyári délutánon azt valamikor majd részletesen leírom a memoárjaimban és / vagy regényeimben egyelőre kénytelen vagyok a kíváncsi olvasót az Eltűnt időnegyedik kötetében a második rész első fejezetéhez irányítani ahol a főhős olyan kételyekkel és várakozásokkal telve érkezik meg élete első Guermantes-estélyére melyekhez igencsak hasonlóakat éltem át én is mikor miután kiválasztottam a ruhatáramhoz képest leginkább alkalomhoz illő ruhát és elhívtam magammal a leginkább az alkalomhoz illő barátnémet vagyis Zeldát kart karba fogva együtt átléptünk a Szent István körúti bérház kapuján. Jóllehet már évek óta nyakig elástam magam a belle époque és a rokokó irodalomtörténetébe mégsem mondhatnám hogy gyakorlott szalonbajáró volnék afféle tapasztalt arszlán aki egy nyakfodorból éppúgy képes azonnal megállapítani bárki társasági helyzetét mint ahogyan a pezsgő színéből és ízéből az alkalom emelkedettségét: életemben mindössze kétszer éreztem magam kifogástalan úriembernek következésképpen Proust-regényhősnek; egyszer amikor egy lengyelországi utazás utolsó napján egy krakkói úriszabóságban megvettem azt az inget amit a divatbemutató alkalmával is viseltem; másodszor pedig a Zeldával töltött paradoxa romantikus hétvégén Párizsban - ezek után talán nem is kell tovább magyaráznom miért volt mindkét választás magától értetődő.

A gyönyörűen restaurált árkádoktól és stukkóktól roskadozó bérház udvarából mécsesekkel kirakott lépcsősor vezetett a Zoób divatház földszinti boltjába egy emelettel feljebb pedig a bemutatóknak helyet adó hosszú minimálbarokk berendezésű terembe ahol már javában gyűlt a hazai high society színe-java vagy legalábbis az amit mi azon az estén annak hittünk: mindenesetre tény hogy akkor először láttam valakinek a zakózsebében olyan díszzsebkendőt amit láthatólag nagyon is komolyan gondolt annak viselője. A szalon egyik oldalán diszkrét fogasokon és próbabákon Zoób Kati kreációin függtek melyek enyhe budoárjelleget kölcsönöztek a helyiségnek jelezve hogy bármennyire is hivatalos és ünnepi az esemény ahová jöttünk itt mégiscsak munka folyik ha lényege szerint minden munkák legkáprázatosabbika is: itt készül a Nő Roland Barthes Divathölgy-e aki "egyszerre maga az olvasó és az ami álmaiban lenni szeretne" - de persze nem egészen csak erről van szó gondoltam magamban ahogyan a székekre kihelyezett 2006-os katalógust lapozgattam (Varga Ágota magyar topmodell mintn fehér-pasztell posztbarokk domina pózol az oldmobil-istállóban) hiszen a Zoób divatház profiljának csak egy része a viselésre készített pręt-ŕ-porter a másik része viszont az idők során teljesen önálló művészeti ággá kifejlődött haute couture is ahol a Nő nőiessége már túllép önmagán s a kifutó idea-világának absztrakt környezetébe emelkedve ezerértelmű szimbólummá eszmévé nemesül: a divattervező saját egyéni világ- (vagyis Nő-)képének lenyomatává.

Ínyenc módjára gusztálom a képernyőn is a kamera előtt elvonuló fin de sičcle leszboszorkákat és selyemfiúkat különösen a fekete tüllszoknyás Sötét Ámort akit már a színházi előadás nézésekor is kiszúrtam magamnak öreg napjaimra vigasztalásul a műsor további részében pedig arra gondolok hogy igen nem hiába nyomatjuk már egy idejen barátaimmal és kollégáimmal a neofrivolitást mint XXI. századi korstílust hiszen lám a történelmi szükségszerűség minket igazol. A röpke negyven perc után azonban visszatérek Tóth Krisztinához add meg a szalonnak ami a szaloné de add meg az íróasztalnak is a jussát figyelmeztetem magam szigorúan.

Ha mostanság valami komoly öregembernek elmesélném mivel telnek a napjaim és hogy az írásaimért és az előadásaimért alkalomadtán még fizetnek is a képzeletbeli öregúr bizonyára fölvonná a szemöldökét és csak annyit mondana: Mátyás azért azzal remélem tisztában van hogy amit maga csinál az kimeríti az üzletszerű kéjelgés fogalmát.

Guermantes-ék

2006. október 6.

Hosszú ez a hét egyre hosszabbá válnak az éjszakák (ennyit apu arany középútra törekvő napirendjéről) kezd bennem is szétszálazódni minden. Az emberek alakjai elmosódnak egymásba csúsznak vagy megtöbbszöröződnek. Attól kezdek rettegni hogy az alváshiány miatt még a végén inszomniás leszek megrekedek valahol az álom és az ébrenlét köztes terében. Ahogyan felszállok a metróra fejemben egy régen elfelejtett meg nem írt regényem hősének belső monológját hallom mintegy figyelmeztetésként.

Ha lemész a föld alá nem a városban vagy. Önként ereszkedsz le a szörnyeteg gyomrába mert tudod hogy a pénzedért cserébe az általad választott helyen fog a felszínre köpni. De az utat amit közben a föld alatt bejársz már nem tudod követni. Ha lemész a föld alá már nem otthon vagy. Az egyik aluljáró olyan mint a másik: ez itt a semleges tér mint a szavak között a csend. Ha el akarsz jutni egyik szótól a másikig be kell lépned ebbe a steril közegbe majd ki kell lépned onnan. Bárhová.

A Károlyi-palota kertjébe érkezve mintha egy Guermantes-éknál tartott gardenpartiba botlanék a József Attila Kör tagjai és csatolt részeik boldogan ebédelnek a szabadban Gerevich András sudár alakja kiválik a Budapestre áthelyezett Renoir-képből felénk indul itt vannak a barátaim is úgy ülünk ott négyen-öten a napsütésben mint egymás napszemüveges doppelgängerei. Igyekszem kellemes társalgónak tűnni és elnyomni a bennem visszhangzó Másik nyugtalanító mormolását.

A kellemetlen meglepetésektől csak az öntudat tisztasága óv meg. Csak ennek köszönheted hogy amikor felkaptattál a szürkén kushadó lépcsősoron a felszín végül a megszokott jól ismert arcát mutatja majd neked te pedig tudni fogod hol vagy. Hogy az első kiejtett szó utáni csendből eltalálsz a másodikhoz és nem egy másik teljesen ismeretlen kifejezés csúszik ki a szádon ami adott esetben a vesztedet okozhatja. Folyamatos veszélyben élsz hiszen nem tudhatod ez a különleges adomány mikor hagy cserben. Egyelőre arra tippelsz: majd akkor amikor a legkevésbé sem számítasz rá. De mint minden dolog ami alattomos ez is úgy kezdődik hogy észre sem veszed és úgy folytatódik hogy már meg is szoktad.

A világtörténelem legfiatalabb JAK-elnökével a konferenciáról kezdünk beszélgetni te leszel a hab a tortán utal arra hogy az enyém az utolsó előadás nekem azonban a hétfőn látott félig megevett torta jut erről eszemben melyet most úgy látok magam előtt mint amit az azóta eltelt négy éjszaka alatt rongyosra szaggattak a vérszagra gyűlő éji vadak. Egy utolsó cigaretta után fölmegyünk a palota emeletére jóformán még senki sincs jelen meredten bámulom a Szerb Antal-kiállítás fekete-fehér képeit nekem is most Gubbióban kellene lennem egy nyugalmas szerzetesi cellában úgyis hullik már a hajam néhány évtized és az én fejem közepén is világító csupasz tonzúran lesz akárcsak apámén. Tovább megyek a következő terembe a kék selyemtapétáról Ingeborg Bachmann arca nevet rám egészen szimpatikus ez a nő az ő verseskötetét is meg kellene vennem valamiképpen visszatalálni a költészethez; benézek a vörös szalonba is itt fogok holnap beszélni egyelőre azonban senkin nincs a teremben a kandallóval farkasszemet néző tükörből egy homályos ismeretlen arc tekint vissza rám pedig minden arra utal hogy én vagyok az.

Először csupán pillanatokra alszik ki a homlokod mögött rezgő őrláng mintha csak pislognál. Egy-egy jelentéktelen gesztus egy-egy orrod alatt elmormogott ismeretlen szó erejéig. Később eltéveszted a megállót ahol le kell szállnod. Aztán kishíján a lakás házszámát ahol laksz. Ahogy jársz körbe-körbe az utcán az ismerős kerítéskaput keresven valami azt súgja neked a valóság csak azért folytatódik napról napra mert te továbbra is hiszel benne. Lassanként alkalmazkodni kezdesz. Megszokod hogy háromszor-négyszer kell leszállnod és visszaszállnod a metróra ha egyik megállótól a másikig el akarsz jutni mert mindig vagy korábban vagy később ébrednek fel benned a megérkezési reflexek. Inkább gyalogolnál de félsz hogy előre nem látható filmszakadásaid vajon milyen ismeretlen utakra visznek majd.

Nem sokáig maradok a konferencián fél négyre már a Zeneakadémián kell lennem ahol a csellótanárommal találkozom hogy közösen kiválasszunk néhány darabrészletet amit a felolvasóesteme fog játszani. Bizonytalanul keresem magam az Akadémia szecessziós ékszerdobozában sötét van mint egy rosszul megvilágított akváriumban a lépcsőkorlátok Zsolnay-gömbjein hatalmasra duzzadt gyöngyökként szórják a fényt és mire a legközelebb föleszmélek már a Városligeti fasoron lévő Bartók Béla Kollégiumban hágunk egyre feljebb az ostorszerűen kanyargón korlátok mentén a két épület kísértetiesen hasonlít egymásra mintha a hatalmas aula egyik mellékajtója egyenesen a kollégium faborítású zenetermébe nyílna.

Ha meginog a hited saját valóságosságodban a világ is felbomlik körülötted. Mert az érzékelés hibátlan működése az egyetlen bizonyíték a külső dolgok létezésére. Érzékeid jelzéseit viszont a tudat alakítja át értelmezhető jelekké. És ha a kódfejtő gépezetbe homokszem kerül a rendszer melyben eladdig vakon megbíztál összeomlik. Csakhogy nem ismersz más valóságot mint amellyel a saját tudatod szolgálhat. Ennek következtében az először hihetetlen dolgok is idővel természetesnek tűnnek. Képzeletbeli barátaiddal beszélgetned kell ha ugyanúgy követelőznek mint az élők. Arra hogy ők nem léteznek csak a rendszer néhány ellentmondásából következtetsz.

Még éppen visszaérek a mai nap utolsón szekcióülésére Bacsó tanárúr mély baritonja nyugtatólag hat az idegeimre de az előadókra már csak nehezen tudok odafigyelni csak az előttem ülő Farkas Zsolt hátán felfénylő ismeretlen rendeltetésű évszámot nézem kábán és azon gondolkozom vajon van-e valami összefüggés vajon nem elfelejtett regényhősöm próbál-e üzenni ezzel a vörös tapéták selyemhímzésű virágain túlról. Hogy hogyan jutok haza azt már végképp nem tudnám megmondani a Károlyi-palota falai ugyanis egész univerzummán tágulnak körülöttem a sötét utcára kilépve mintha még mindig a perzsaszőnyegek puhaságát érezném a talpam alatt az egész város egy hatalmas bálteremmé válik a Hold helyén a vörös terem aranyozott csillárja világít az egész olyan mint tavaly volt Marienbadban és csak remélhetem hogy a körútnak álcázott körfolyosók egyik tapétaajtaján keresztül a saját Combray-i könyvtárszobámba sikerül benyitni.

A megtalált idő

2006. október 7.

Mikor tegnap éjszaka valamilyen isteni csoda folytán mégis álomra hajtottam a fejem Combray-i könyvtárszobám nyugodt magányában a mai előadás miatt szorongva Bajtai András barátom verssoraival a fejemben aludtam el: Ez az utolsón éjszakám holnap mondanom kell valamit talán néhány szemérmetlenül őszinte mondatot a tengerről talán csak fehér szavakat ezekről a boldog romokról és akkor könnyen elfelejtenek majd.

Aztán végül elég könnyen ébredek mintha a tegnapi Lynch-hangulat csak egy múló álom vagy egy különösen unheimlich film lett volna: a napfény is visszatért az Egyetem térre és végre az előadásokból is értek valamit bár lehet hogy ez annak tudható be hogy a szervezők erre a napra csoportosították az irodalmárokat. Mindenesetre amikor Margócsy István elkezd beszélni a magyar irodalom filozófiátlanságának téziséről már a vörös tapéták sem tűnnek olyan ijesztőnek helyben vagyunk gondolom magamban ezen az emberen látszik hogy szeret olvasni.

Margócsy alaposan elveri a port Lukácstól kezdve a romantika gondolkodói keresztül mindenki aki szerint a magyar nyelv nem volna alkalmas a filozofálásra és ez így rendben is van: ugyanakkor van egy olyan sanda gyanúm hogy mostanra már eléggé átbillentünk a ló túloldalára hiszen a magyar irodalom filozófiátlanságának tézisével szemben mára már eléggé erősen tartja magát az a közvélekedés hogy aki nem abszolválta legalább a Wittgenstein- Szegedy-Maszák- Heidegger- Kulcsár-Szabó- és Derrida-összest annak nem sok keresnivalója van hazánk kortárs irodalmában nemcsak íróként de még olvasóként sem. Talán ezért is választottam én a témámnak Tóth Krisztinát akinek a versei még a sarki fűszeresnénit is képesek levenni a lábáról no nem mintha a macskaszemű költőnő valami populár-lektűrírónő volna hanem azért mert a törékeny külső mögött a Nyugat Fehér Boszorkánya rejtőzik aki úgy képes beadni az orvosságot a legrakoncátlanabb gyereknek is hogy az közben meg van győződve róla hogy ribizlilekvárból torkoskodik ráadásul önszántából. Mire a gondolatmenetem végére érek már csak a szekció utolsó előadásából kapom el Tábor Ádám óvatos megjegyzését miszerint lehet hogy Térey éppen olyan nagy költő mint Ady de ebben még nem vagyok biztos.

Nos én a magam részéről az ezredfordulón Ady-díját megosztva adnám Keménynek és Téreynek - Kompország Köztársasági Héjanász-rendje a Fájdalmas Kereszttel - de ez ellen szerintem Tábor Ádám se tiltakozna olyan nagyon. Az előadás végeztével lemegyünk a kertbe ebédelni végre én is része vagyok a tegnapi Renoir-képnek - déjeuner sur l'herbe - az étel kitűnő a pincérek udvariasságán azonban lehetne javítani. (Ezen azért is csodálkozom mert a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai aztán igazán tudhatnák hogy a magyar írók mennyire érzékeny viszonyt ápolnak a pincérekkel. Az én egyik első novellám is ha jól emlékszem pincér-novella volt a nagyokról meg aztán ne is beszéljünk.) Mire az ebéd utáni cigarettához érünk az árkádok alatt föltűnik Márió és Pollágh alakja akikkel végül együtt kaptatunk fel megmérettetésem helyszínére ahol az egyetlen célom: könnyednek de nem könnyűnek találtatni.

Hogy ez mennyiben történt így azt igazából nem tudnám megmondani mindenesetre úgy tűnt hogy azt amit mondani akartam sikerült világosan előadni és ezzel kapásból beelőztem a tegnapi nap egy-két filozófus-előadóját. Perszen jogosan merültek fel mindenféle kételyek a szövegem és a művészetelmélet viszonyával kapcsolatban azonban mindezekért kárpótol Réz Anna megjegyzése az előadásom5 után miszerint engem hallgatva újra kedve támadt Tóth Krisztinát olvasni; ha pedig ezt sikerült elérnem akkor ennyi nekem bőven elég is. Egy híres karmester mondta egyszer hogy onnan tudja hogy egy koncertet tényleg jól sikerült levezényelnie hogy a végén nem azzal jönnek oda hozzá hogyte öregem milyen veszett jól dirigáltál ma este is hanem azzal hogy barátom azért meg kell hagyni hogy ez a D-moll szimfónia egy igazi remekmű. Hát han irodalomról beszélek vagy írok nekem is valami ilyesmi volna a célom: átadni azt az örömöt izgalmat és lelkesedést (vagy alkalomadtán dühöt fájdalmat ölhetnéket) amit egy irodalmi mű képes kelteni bennem ha pedig ez a lelkesedés éppenséggel az agyam elméleti tekervényeit bizsergeti meg különös intenzitással mint ahogyan az a Vonalkód első olvasásakor történt akkor talán nem is szerepel olyan alaptalanul a "művészetelmélet" szó a szövegem címében.

Az éjszakai Pestszentlőrinc vidékies utcalámpái közé hazaérve anyám fejedelmi lakomája tárul a szemem elé a konyhában: főtt tojással megrakott párolt brokkoli sajtmártással hajában sült krumpli mustáros pecsenye sült hagyma- répa- és gombaszeletek tejfölös uborkasaláta plusz egy óriási rakás palacsinta hozzá darált dióval és frissen befőzött lekvárokkal - az egész megérdemelné hogy tizenöt oldalon keresztül laudáljam a látványt Marcel Proust stílusában ehelyett azonban inkább az ízre koncentrálok miközben az egész hetes fáradtságomtól tompa aggyal magambatömöm az egészet. Már majdnem megfeledkeztem róla hogy elvileg hétvége van.

Apropó hétvége gondolom magamban igazán itt lenne az ideje hogy a hétfőn lemásolt filmet végre megnézzem különben bele fogok csavarodni a folyamatos munkába ezért minden kötelezettségemet félredobva beteszem a lejátszóba a Lucky Number Slevin című kafkai ihletettségű gengszter-rejtély-filmet és csodálkozom hogy a gyönyörű Lucy Liu képes mosolygós végtelenül bájos halottkémet is alakítani nemcsak Hattori Hanzo-pengeéles szemű maffiakirálynőt. A számításom beválik bár a filmmel hajnali fél egyre végzek mégis kedvem van újra élni nem érzem úgy hogy az Idő megállíthatatlan hömpölygésével végleg maga alá temet megtaláltam a magam idejét.

Szodoma és Gomorra

2006. október 8.

Már este van amikor elindulok lefelé a Műegyetem mellett és megcsapja orromat a rakpartokról ideszüremlő dunaszag. Emlékszem pár héttel ezelőtt egy hétfői napon fedeztem fel újra magamnak ezt a szagot amikor az Eötvös Collegium felé menet leálltak a villamosok és a Gellért térnél le kellett szállni. Akkor még nem tudtam hogy nemcsak a villamosok de aznap az egész város valahogyan nem találta a megszokott kerékvágást és hogy éjszakára nyerítő csatalóként fog végigszáguldani az utcákon a félelem. Csak annyit láttam hogy az emberek leszállnak a villamosról és gyalog indulnak el a sínek mentén mintha egyetlen pillanat alatt hétvégére váltott volna a naptár és mindenki úgy döntött volna hogy elege van a zörgőn kényelmetlen tömegközlekedésből inkább sétálna egyet a Bartók Béla út platánjai között ha nem is egész úton de legalább a Körtérig. Leszálltam és a híd korlátjára támaszkodva szívtam be magamba a víz illatát miközben arra gondoltam hogy a fenébe is azért ez mégiscsak egy gyönyörű város. A vénasszonyok nyara akkor még ott csillogott az egymást kergető habok hátán mint valamin távoli reménysugár mint egy előzetes a következő nyárból hogy legyen mit elraktározni a nehéz időkre legyen valami ami télen is tartja bennünk a lelket.

Ma már igazi ősz van még nem sál- és sapkaévszak de már pulóveridő; a zakómat összehúzva baktatok a Duna partján kicsit zaklatott vagyok én is akár az októberi égbolt. Egész délelőtt szerkesztőségi ülést tartottunk a Kilincs6 stábjával végre összeraktuk a duplaszámunkat hamarosan mehet tördelésre korrektúrára nyomdába. Miután végeztünk még ottmaradtam a főszerkesztőnknél egy kávéra a végén kicsit politizáltunk is innen most ez a zaklatottság. Hogy miért indulnak meg bennem is egy-egy jelentéktelen hívószóra olyan történelmi görcsök melyeknek nem is lehettem tanúja melyeket születésemnél fogva még csak ismernem sem kellene. Miért van az hogy néhány fogalom mögött az én fülemben is csizmák dübörögnek mozgalmi dalok harsognak hajnali csöngetések sikongnak hogy az én szemem előtt is börtönrácsok és szögesdrót kerítések meredeznek a XXI. század elején amikorra már nekem is tudnom kellene hogy a legveszélyesebb bennem pont ez a katatón félelem ami engem is megakadályoz abban hogy európai módjára megvitassak valamit a barátommal és emberi párbeszédre cseréljem az udvarias és tartózkodó ám ijedten néma mosolyt ami ilyenkor az arcomra fagy.

Megyek végig a rakparton nézem az ólomszürken égboltban tükröződő Dunát és azon túl a város másik felét a Másik Várost az otthonomat. Az A38 hajóra tartok éppen a Litera születésnapjára arra a hajóra ahol egy évvel ezelőtt a költészet napján Kemény István az egyik legszebb vitorlabontón beszédet mondta a Dunáról és a Városról ami mondható. Óhatatlanul az ő szavai jutnak eszembe a túlpartot nézve: A két város előtt egy látszólag reális feladat állt: összenőni. De soha nem sikerült mégsem. Nem lettek egy város. Így fejlődtek ki külön-külön magukban pusztultak el épültek újjá sóvárogva egymásra és jobb híján lenézve egymást.

A helyzet egy év alatt mit sem változott sőt egyre inkább romlani látszik. Szodoma és Gomorra két bűnös város néz egymással farkasszemet miközben egyik sem veszi észre hogy a saját bűneit olvassa a másik fejére. Ha létezik egyáltalán olyan hogy bűn és nem csak vétkek vannak amiket meg kellene beszélni fel kellene dolgozni és tanulva belőlük továbblépni. Ha nem arról van szó inkább hogy a vétkeket csak az elhallgatás erjesztő némasága érleli bűnné.

Négy éves idén a Litera és ötven éves a legutóbbi magyar forradalom. A színpadon csupa idén ötvenéves magyar író és írónő ha nem jönnek be annak idején a szovjet tankok azt mondhatnám egyidősek a szabadsággal. Ha csak közvetlenül a forradalom után kezdődött volna el az ország kollektív amnéziája és nem jóval korábban azt mondhatnám hogy egyidősek az elhallgatással. Mivel azonban e kettő közül egyik sem áll csak annyit mondok: pontosan egyidősek a szüleimmel. Ha ők a forradalom gyermekei akkor mi az '56-os generáció fiai és lányai vagyunk az unokák. Fellép a színpadra Németh Gábor akin annyira hasonlít apám bátyjára hogy mindig azt hiszem tulajdonképpen ő az kicsit magabiztosabb irodalmári kiadásban. Ettől az apai nagybátyámtól örököltem valami furcsa genetikai csoda folytán az egyetlen emlékképet ami engem az '56-os forradalomhoz köt mintha az ő néhányéves szemében rögzült látvány a sajátom volna. A kép egy külvárosi pinceablakból kifelé sandítva készült és kisfiús izgalommal naiv lelkesedéssel figyelt tankok vannak rajta amint az Üllői úton éppen a belváros felé tartanak. Apámat akkor pár napja hozták még csak haza a kórházból amikor a lövések elől a ház pincéjébe menekült a család apai nagymamám vitte az apámat apám néhány éves bátyja meg a bilit.

Hallgatom a felolvasókat akik többnyire ehhez hasonló születéstörténetekkel illusztrálják a Horus Archívum fotográfiáit de valahogy mégis Bárdos Deák Ági egyik mondata rak fészket leginkább az agyamban akit a Rákóczi Pékségben ért pár héttel ezelőtt a forradalom tragikus kortárs paródiája egy csapat rohanó tüntető és futballhuligán valamint az őket követőn rohamrendőr-falanx formájában. Hogy nekünk írástudóknak most az lenne a feladatunk hogy végigmoderáljuk ezt a sokkterápiát amin jelenleg a Város és az ország keresztülmegy. Valahogy hangot találjunk Szodoma és Gomorra katatón görcsbe rándult partjain között megtaláljuk az emlékezés és a felejtés közötti józan egyensúlyt ahogy Kemény István mondja: Kétszer kettő az négy. Ha sosem mondod el - elfelejtik. Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el.

Partra szállok a műsor vége után az A38-ról fel a hídra onnan nézem a két város álmában is fényekkel megrakott testét mélyen magamba szívom a friss dunaszagot aztán elindulok hazafelé Gomorrából vissza Szodomába vagy fordítva ahogy tetszik. Nem félek. Tudom hogy a Város szíve nem az egyik vagy a másik parton hanem valahol mélyen a Duna medrében dobog és elég egy kis megértő hallgatás hogy a ritmusát a hídon kopogón lépteim is átvegyék.

Részlet a szerzőn Lányregény című könyvéből

1 Vö.: Imitatio Petri c. Dunajcsik Mátyás-vers

2 Nemes Z. Márió: Tűzhalál magnéziumfénynél (Hajas Tibor Kényszerleszállás című kiállításáról Balkon 2005/7-8. szám http://www.balkon.hu/balkon05_07_08/05nemes.html

3 Vö. Alagśtnapok 2005.

4 Vö. Litera: Több csupornyi szép c. kritika

5 Vö. http://kkl.mentha.hu/full/versproza/ujversek/jimmy.html

1 Vö. http://kistango.hu/kinekamije/03_nemes_z_m.html

2 http://kistango.hu

1 Arnon Grunberg: Uborkaszezon. JAK-Osirisn Budapest 2003.

2 Pál Dániel Levente: Sortűz a körkörös éjszakára. Kráter Budapest 2006.

1 http://www.hi.zpok.hu/

2 Dicsőség az élőknek - gondolatok Turányi Tamás Kerek szeptember című kötetének kapcsán különös tekintettel a Lazac-emlékmű című versre Kalligram 2006/9-10.szám

3 Ld. http://kistango.hu/kritika/04_egyeb_konyv/03_schnabel_j.html

4 Vö. http://www.ulpiushaz.hu/cikkek/azelsoerzekiklub.htm

5 Élőfilm és összecsengés avagy Tóth Krisztinan művészetelméletéről Világosság 2007/6. szám

6n http://kilincsfolyoirat.hu


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.