EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996313. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

KUKA

Szilágyi Márton

„Megáll az idő"?

2005. december 1.

Az idő mint probléma az irodalomtörténetben1

Ha az utóbbi évek hazai irodalomelméleti és irodalomtörténeti szakirodalmát akárcsak futólag is áttekintjük, határozottan az a benyomásunk alakulhat ki, hogy - szemben a 80-as évek végének, a 90-es évek elejének masszív irodalomszemléleti, elméleti szembenállásokat (mint például az irodalomelmélet kontra irodalomtörténet látszólagos kizáró ellentétét) megjelenítő vitáival - megnövekedett az érdeklődés a történetiség visszanyerése, újraértelmezése iránt. Ez persze csak relatív, pontosabban a magyar irodalomértésre érvényes újdonság, hiszen ahogyan a korábbi vitákat, úgy a jelenlegi helyzetet sem lehet mindenestül valamiféle nemzetközi tudományos trenddel szinkrónnak tekinteni: a különböző irodalomelméleti irányzatok jelentkezése a hazai szellemi életben eleve vagy megkésett, vagy igencsak szelektív volt és maradt, illetve (esetleg) oly mértékben speciális módosulásokat mutat, hogy alig hasonlít a hivatkozott külföldi modellekre. Ebben természetesen nincs semmi meglepő: a hazai irodalomszemléleti tradíciók és a magyar irodalom történetileg meghatározott sajátszerűségei alakítják azt a közeget, amelybe új elemek beépülhetnek.2 Éppen ezért lehet jelzésértéke a történetiség iránti újabb érzékenységnek, amely természetesen - nagyobb időbeli és tudománytörténeti távlatban bizonyosan - valami hiányérzetre adott válaszként is felfogható, s amely érintkezik olyan egyéb, az utóbbi időben sokat emlegetett, időnként elemzett irodalomelméleti fogalmak fölértékelődésével is, mint amilyen a kánon és a korszak.3 Márpedig az irodalom történeti dimenzióinak megértése vagy akár az ezzel kapcsolatban egyáltalán föltehető kérdések megfogalmazása is aligha képzelhető el az idő fogalmának valamiféle, akárcsak latens problematizálása nélkül.4 Annál is kevésbé, mert ha az irodalomtörténet mint történeti jellegű - de akár úgy is mondhatnám: mint történetet elmondó - tudomány határozza meg magát, eleve nem kerülheti el a szembesülést az időbeliséggel: a saját tárgyát narratív szerkezetben megjelenítő irodalomtörténet bevett közlésformái (amelyek közül bizonyos fokig csak az irodalmi lexikon lehet kivétel) mindenképpen időbeli dimenziót is igényelnek. Kérdéses persze, létezik-e olyasféle időkezelés, amely csak az irodalomtörténet sajátja - hiszen az irodalomtörténet nem lehet teljes mértékben független attól, amit a történettudomány kívánt/kíván kezdeni az idő megértésével, szegmentálásával, tagolásával, leírásával. Szándékosan használtam a meglehetősen homályos, nyílt ok-okozati viszonyt nem involváló "nem független" szintagmát: komoly kérdés ugyanis, szabad-e itt mindig egyértelmű dominanciáról beszélni. Hiszen lehetne példákat idézni arra, hogyan kölcsönöz a történettudomány korszakfogalmakat a különböző művészettudományoktól, s terminológiája miként közelít így az irodalomtudományéhoz - gondoljunk csak például a "barokk" fogalmának a művelődéstörténet megalapozta történeti karrierjére.5 Ám ugyanúgy utalhatnék arra, hogy a folyamat ellenkező irányú is lehet: ha megnézzük például a legutóbbi - azaz több mint harmincéves - akadémiai irodalomtörténettől6 használt és korszaktagolóként kezelt évszámokat, azok között bizony ott vannak olyan, eminensen köztörténeti események dátumai is, mint a Tanácsköztársaság (1919) vagy a II. világháború befejezése (1945). Tanulságos megfigyelni egyébként, hogy leginkább a Klaniczay Tibor szerkesztette első kötet függetlenítette magát a köztörténeti korszakhatároktól - s bár nyilván nem kizárólag emiatt, de mindmáig ez a régi magyar irodalmat tárgyazó összefoglalás a legjobban használható a könyvsorozatból. Irodalomtörténeti és történeti időkezelés összefüggése tehát aligha vitatható: annál inkább kérdéses mindennek a jelentősége, illetve az értelme. Nem arról van-e szó, hogy a mindenkori történész vagy irodalomtörténész - hiszen helyesebb személyesként kezelni a problémát, s nem "a" történettudomány és "az" irodalomtudomány perszonifikált sémájának önmozgásaként - akkor menekül át a másik tudományterület valamelyik időfogalmához, amikor saját területén nem tudja reflektáltan megoldani az idő kezelését? Gyakran támadhat ugyanis olyan benyomásunk (akár az irodalomtörténeti, akár a történeti szakirodalmat olvassuk), hogy nem húzódik meg komoly átgondoltság a korszakkategóriák használatában - mintha a szerzőknek (tisztelet a kivételeknek) az lenne a kényelmesebb, ha egyszerűen alkalmaznak egy olyan metódust, amelyet a másik, hozzájuk közel álló tudományterület magától értetődőnek kezel, s ezáltal készpénznek veszik, hogy az átvett fogalomnak bizonyosan van megalapozott ismeretelméleti háttere (ott, saját eredeti közegében), így nekik immár nem is lehet feladatuk rákérdezni sem az értelmére, sem a használhatóságára. Ez a hatásos nyelvi formában is megvalósítható eljárás azonban éppen saját axiomatikusságát hagyja homályban - önmaga számára is -, így szinte saját történetiségét oltja ki. Egy történeti jellegűnek szánt gondolatmenet ugyanis aligha lesz megfoghatóbbá, ha mindenféle, a szövegbe beleíródott kétely nélkül olyan fogalmakkal operál, amelyeknek irodalomtörténeti teherbírása is kétséges, hát még az, mit is akar érteni ez alatt a kategóriák alatt a történész-szerző - ragyogó retorikai alakzatokkal persze lehet bizonyosságot sugallni, de ez a fölény csak addig tart, amíg el nem kezdünk a szöveg értelmére rákérdezni.7 Persze ennek a fordítottja is igaz: mihez visz közelebb például "az 1945 utáni magyar irodalom" jelenleg is gyakran használatos formulája, ha mindehhez nem társul az a kérdés, vajon mi is változott meg ebben az évben olyannyira, hogy érdemes korszakhatárként kezelni?8 Nyilvánvalóan ugyanis 1945-ben nem az egyes irodalmi műnemek változtak meg, vagy éppen - szűkebben - nem az egyes irodalmi szövegek poétikai szerveződése mutat szembetűnő változásokat, hanem - ha valami egyáltalán - inkább az irodalmi intézményrendszer állapota és keretfeltételei módosultak jelentősen (csak igen röviden és rögtönözve: gondolok itt a háborús pusztulásra és a háború utáni részleges újjáalakulásra egyfelől, valamint az ország fasizálásának és bolsevizálásának párhuzamos és egymást váltó hatalmi-politikai kísérleteire másfelől). Az 1945-öt egy új periódus kezdeteként meghatározó irodalomtörténeti összefoglalások többnyire azonban éppen erre, az innen valóban termékenyen belátható összefüggésre nem mutatkoznak megfelelően érzékenynek. Az irodalomtörténet és a történettudomány egymás közti viszonyában tehát nem a kölcsönzés ténye problematikus önmagában (hiszen lehet értelmet adni a máshonnan átvett fogalmaknak és terminusoknak), hanem annak elmellőzése, hogy a kölcsönzött korszak-, illetve időtagoló fogalmak milyen teherbírással rendelkeznek egyáltalán, s mit akar kezdeni vele az, aki fölhasználja.

Az idő kérdésének az irodalomtörténet felől nézve azonban több más fontos aspektusa is lehet - igaz, ehhez is elsősorban azt kell tisztázni, milyen képet alakítunk ki magáról az irodalomtörténetről. A szövegek egymáshoz kapcsolódó, retorikai-poétikai elvű vizsgálata ugyanis nem feltétlenül historikus feladat, vagy legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan a történelmi változások és periódusok leírásában érdekelt tudományok érthetik. Ugyanakkor viszont egy ilyen, eszményileg ahistorikus vagy elméleti érdeklődésű irodalomfelfogás sem tud meglenni történeti jellegű vagy legalábbis különböző történeti indexszel rendelkező irodalmi példaanyag nélkül; gyakran éppen ezért lesz kiszolgáltatva azoknak az irodalomtörténeti diszkurzusoknak, amelyeket egyébként nem sokra becsül, s meg akar haladni: hiszen - miközben figyelmét másra fokuszálja - mégiscsak kénytelen elhinni azokat a sémákat, amelyeket készen talál, s ilyenformán "az" igazság státusával ruház fel egyedi, tekintélyi alapon továbbörökített értelemkonstrukciókat is.9 Ha azonban inkább olyan irodalomtörténetet gondolunk el, amely bizonyos irodalmi szövegek bizonyos értelmű hálózatát tekinti vizsgálati terrénumnak, akkor már nyilvánvalóan beléphetnek olyan problémák is, mint a fejlődésé vagy a változásé. Erre a problémára aztán születhetnek olyan válaszok is, mint a teleologikus marxista irodalomtudomány egyik képviselőjének az állítása, amely szerint az irodalmi formaelvek történeti változása egyszersmind azt is jelenti, hogy létezik "irodalmi fejlődés", tehát Homérosz eposzainál a modern regény "minőségileg magasabb rendű, pontosabb, hívebb" - s ezen az elképesztő kijelentésen aztán már az sem segít sokat, hogy a szerző azért hozzáteszi: "ami - természetesen - nem jelenti, hogy minden ilyen technikával készült regény jobb, mint a homéroszi eposzok".10 A változásra adott másik irodalomtörténeti válasz a műfajtörténet evolucionista metodikájú művelése lehet, amely egy irodalmi műfaj történeti változásait mintegy a biológiai fejlődés sémájára írja le, azaz a műfaj növekedését, tökéletessé válását, hanyatlását, majd halálát - ahogy ezt az első műfajtörténeti monográfiát megalkotó Ferdinand Brunetiere megfogalmazta.11 Persze a műfajtörténetnek a pozitivizmusnál későbbi fázisához tartozó művelői nem kezelték feltétlenül ennyire rigid módon saját módszertani alapelveiket, így nem feltétlenül láttak tragikus végű vagy elégikusan kezelt halált egy műfaj átstrukturálódásában.

A jelenlegi hazai irodalomtörténeti diszkurzusnak a leginkább erőteljes - s ami ezzel szinte törvényszerűen együtt jár: olykor már szinte dogmatikusan kezelt - alapelve a történetiség elgondolásához azonban a hatástörténeti érdekeltség; ez (némiképp leegyszerűsítve) egy a születő irodalom kérdésirányai és hagyományválasztásai felől mindig újra- és újraalakuló, aktuális múltképet jelent. Ebben pedig mindig azok a hagyományelemek lesznek fontosak, amelyeket az élő irodalom mint sajátjává tett hagyományt meg kíván (vagy meg tud) jeleníteni.12 Ennek az alapelvnek az érvényességét könnyebb belátni, mint érvényesíteni - hiszen hiába áll rendelkezésünkre a gyönyörű, többször, több változatban és többektől idézett metafora (az irodalom történetét nem az irodalomtörténészek, hanem a születő irodalom írja…), azért mégiscsak kiiktathatatlan a játékba hozott irodalmi tradíciókat észrevenni és leírni képes irodalomtörténész, mert különben nincs, aki tagolni tudná a folyamatokat, s rögzíthetné az akkor éppen hatástörténetileg relevánssá vált múltértelmezést. Ráadásul ott a kísértés, hogy a hatástörténetet valamiféle végzetszerű princípiumként kezeljük, azaz úgy tegyünk, mintha az éppen aktuális, tőlünk észlelt hatástörténeti elemeken kívül levő irodalomtörténeti hagyományok nem léteztek volna, nem léteznének s nem is fognának létezni.13 Az elvileg belátott lezáratlanság gyakorlati érvényesítése ugyanis azt igényelné, hogy saját értelmezői konstrukcióink állandó viszonylagosságát kellene nemcsak érzékelnünk, hanem érzékeltetnünk, sőt bevallanunk, hiszen eszerint egyetlen, számunkra nem rokonszenves irodalmi tradíciót vagy írói életművet sem marasztalhatnánk el azzal a rendkívül egyszerű érvvel, hogy hatástörténetileg érdektelen, mert hát ki lát a jövőbe, mit lehet tudni, nem születőfélben van-e éppen az az új műalkotás, amely ránk cáfol. Ez az állapot mint értekezői beszédhelyzet kétségtelenül idegesítő, nem csoda, ha kevesen akarják fönntartani.14

Elgondolható azonban egy olyan irodalomtörténeti szerepfelfogás is, amely - nem cáfolván, hanem kiegészítvén a hatástörténet alapvetően igen szépen és plauzibilisen működtethető metódusát - saját történeti jellegét az irodalom intézményrendszerének alakulástörténetében véli megragadhatónak.15 Ez a megközelítés állhat legközelebb a történettudomány időkezeléseihez, noha teljes mértékben mégsem azonosulhat vele: ha az irodalmi intézményrendszer állapota, módosulásai, az olvasóknak a szépirodalmi szövegekhez való hozzáférésének időben változó lehetőségei és a szövegek használatának történetileg eltérő módozatai állnak a vizsgálat középpontjában,16 akkor az ezt értelmező interpretációnak el kellene oldozódnia a történetírás hagyományosan mégiscsak köztörténeti időtagolásától. Nem csupán azért, mert a köztörténet merev és punktuális évszámai nem jelentenek feltétlenül érvényes korszakhatárt bármiféle intézménytörténeti megközelítés számára sem - legalább ennyire lényeges az, hogy magának egy ilyen jellegű irodalomtörténeti kutatásnak más, olykor többféle időtapasztalattal kell szembesülnie. Példaképpen hadd utaljak arra, hogy nemcsak - a biográfiaírásban szokásos módon - az emberi élet léptékével kell számot vetnie, hanem ennél rövidebb tagolásra is szüksége lehet az egyes írói teljesítmények megítélésekor: régóta ismeretesek az olyan típusú irodalomtörténeti monográfiák, amelyek például a "fiatal" Bessenyei Györggyel vagy az "érett" Kosztolányival úgy foglalkoznak,17 hogy nincs igényük egy majdani teljes pályakép megrajzolására. Ezzel szemben vagy inkább emellett azonban az irodalomtörténet szembesülni kénytelen az emberi élet tartamán messze túlnyúló folyamatokkal is: az egyes irodalmi szövegek hagyományozódása során (akárcsak ha a magyar irodalomtörténet szempontjából igen lényeges kéziratos énekeskönyvekre gondolunk) olyan szövegek első lejegyzésével is találkozhatunk, amelyek akár évszázados múltra utalnak vissza - ilyenformán pedig a szövegnek és aktuális olvasójának/lejegyzőjének a kapcsolata nagyobb időbeli távolságokat köt össze, mint amit az emberi élettartam jelenthet.18 Arról a nyilvánvaló s az irodalomtörténettől régóta vizsgált sajátosságról nem is szólva, hogy az irodalmi szövegek esztétikai hatáspotenciálja nincs keletkezésük korához kötve, hanem évszázados vagy még hosszabb távolságból is képesek lehetnek élményt kiváltani; ez a jelenség adhatja az alapját aztán annak a vizsgálatnak, amely egy-egy irodalmi szöveg időben változó értelmezéseinek föltárására irányul. Egy ilyen recepcióvizsgálat magától értetődően igényelheti az időbeliség érzékelését és tagoló szerepének megértését. Ám ugyancsak számításba veendő a családtörténet többgenerációs időtartama is: egyrészt az írói pályának mint lehetséges karriertípusnak a családon belüli vonzerejére nézvést,19 másrészt pedig olyan, több nemzedék kollektív teljesítményeként is felfogható intézményeknek az értelmezése miatt, mint amilyen - például - egy főúri-családi könyvtár.20 Újabb, sajátos lehetőséget jelenthet annak vizsgálata, hogy bizonyos, a történetírástól korszakfordulónak tekintett események (ezek hagyományosan csaták, háborúk, békekötések, felkelések stb. szoktak lenni), amelyek az adott esetben akár jelentős változásokat hozhattak a politikai intézményrendszerben vagy a nyilvánosságban, rendelkeztek-e valódi sorsfordító hatással egy konkrét írói életpálya mikrotörténeti dimenziójában is, akár az életmódot, az életformát, a megélhetési bázist, akár az írói életmű alakulástörténetét tekintve. Ez persze már akár oda is elvezetheti az irodalomtörténészt, hogy ezen a szinten is az egységes, nagy irodalomtörténeti korszaknarratívák feldarabolását kell megtapasztalnia: egy-egy történeti periódus vagy hosszabb időpillanat ugyanis egymástól gyökeresen eltérő reakciókat, korforduló-tapasztalatokat mutathat - s ezek közül "az" igazit, "a" hiteleset többnyire csak ideologikus premisszák vagy bevallatlan egyéni rokonszenvek alapján szokás kiválasztani.

Természetesen elképzelhetők másféle variá­ciók is az irodalomtörténet felől belátható temporalitás vizsgálatában - annál is inkább, mert az egyes irodalmi korszakok jelentősen eltérnek a szövegek hagyományozásának és kezelésének technikájában is. Ezek a sajátosságok pedig nagyban befolyásolhatják a számunkra utólagosan föltáruló időtapasztalatok hozzáférhetőségét - gondoljunk csak Richard Gilman megjegyzésére, amellyel jól poentírozva jellemezte a múlt jelenlétének lehetőségét az antikvitásban: "A sors iróniája, hogy miközben a klasszikus társadalmak azt kívánták megőrizni, amit értékeltek, idővel azt kezdték értékelni, ami megőrződött."21 Ebben az értelemben is mindig ki van szolgáltatva a jelen a múltnak: ha valami nem őrződött meg, utólag sem tudunk az egykori klasszifikálás szempontjai "mögé" látni. A rendelkezésünkre álló szövegek (szépirodalmiak s ezekre vonatkozó értelmezések vagy dokumentumok) tüzetes olvasása azonban igen sokrétű forrást jelenthet a változások és variációk időbeli létmódjának megértésében. S ami talán a legfontosabb: segíthet abban, hogy komolyan vegyük az irodalomtörténet történeti jellegét, amely számomra kétségkívül a legtöbbet ígérő, legtermékenyebb szemléleti álláspont. Az időbeliségre, az időben való létezésre irányuló állandó figyelem pedig hozzájárulhat ahhoz, hogy a múltra vonatkozó konstrukcióink valamit meg tudjanak jelenítetni az idő többféle megtapasztalásából.

1 Előadásként elhangzott a Hajnal István Kör 2003. augusztus 29-i kőszegi konferenciáján.

2 Ezzel kapcsolatban l. Fodor Géza: Egy irodalomkutatási szempont elsőszülöttje. Megjegyzések Dávidházi Péter "Isten másodszülöttje" című könyvéhez. ItK 1991. 200-214.

3 Az újabb hazai szakirodalomból ennek kapcsán kiemelendők a következő tanulmányok: Kulcsár-Szabó Zoltán: A "korszak" retorikája. A korszak- és századforduló mint értelmezési stratégia. In: Uő.: Az olvasás lehetőségei. Bp., 1997. 15-39.; Takáts József: Megfigyelt megfigyelők. In: Klasszikus - magyar - irodalom - történet. Tanulmányok. Szerk. Dajkó Pál, Labádi Gergely. Szeged, 2003. (Tiszatáj Könyvek) 9-29.; Hansági Ágnes: Klasszikus - korszak - kánon. Historizáció és temporalitástapasztalat az irodalomtudomány történeti koncepcióiban. Bp., 2003.

4 A továbbiakban nem kívánok foglalkozni a temporalitás megértésének kiterjedt nemzetközi irodalomelméleti szakirodalmával, csak utalok a magyarul is hozzáférhető - számomra legalábbis a legfontosabb - tanulmányokra: Paul Ricoeur: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Ford. Angyalosi Gergely, Bogárdi Szabó István, Jeney Éva, Lőrinszky Ildikó, Miss Zoltán, Vajda András. Válogatta, szerkesztette és az utószót írta: Szegedy-Maszák Mihály. Bp., 1999.

5 Ezen a ponton hadd emlékeztessek csak arra, milyen koncepcionális szerepet kapott Kosáry Domokos művelődéstörténeti modelljében a "barokk" fogalma (késő barokk versus felvilágosodás) - bár természetesen nem szakirodalmi előzmények nélkül: Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Második kiadás. Bp., 1983. Kosáry koncepciójának legerőteljesebb bírálata egyébként az irodalomtörténet felől érkezett: Tarnai Andor recenzióját l. ItK 1982. 363-370.

6 A magyar irodalom története I-VI. kötet. Főszerk. Sőtér István. Bp., 1964-1966.

7 Lásd pl. a következő, némileg találomra kiemelt megállapítást, amely - megítélésem szerint - nem sokkal visz közelebb ahhoz, hogy megértsük a liberalizmusnak nevezett eszmetörténeti képződmény történeti helyét: "1816-18 táján a szentimentalizmus immár határozottan szembefordul a klasszikával, szakít vele, áttöri azt: megjelenik a romantika, amely nem más (sic! az én kiemelésem - Sz. M.), mint - Victor Hugo híres megfogalmazása szerint - a liberalizmus az irodalomban." Gergely András: Szentimentalizmus és liberalizmus - Bezerédj István és kora. In: Emlékkönyv Bezerédi István születésének 200. évfordulóján. Szerk. Rozsonits Géza. Hely nélkül, 1996. 30. A történetírói tevékenység retorizáltságának a vizsgálatára egyébként l. Carlo Ginzburg: Die Wahrheit der Geschichte. Rhetorik und Beweis. Aus dem Italienischen von Wolfgang Kaiser. Verlag Klaus Wagenbach, Berlin, 2001.

8 Ebből a szempontból tünetértékű, hogy Kulcsár Szabó Ernő nagy jelentőségű, kismonográfia-terjedelmű irodalomtörténete is ezzel az évvel indít - igaz, a szerző rendkívül tisztességesen, saját elméleti alapvetése felől igyekszik számot vetni a korszakhatár kérdésével: Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. Bp., 1993. (Irodalomtörténeti füzetek 130.). 7-14.

9 Ezzel bővebben és konkrétabban egy recenzióban próbáltam meg számot vetni: Szilágyi Márton: A deKONcepciók szabadsága (Kovács Sándor s. k.-Odorics Ferenc: Posztmagyar; Hárs Endre-Szilasi László: Lassú olvasás) Jelenkor, 1998. július-augusztus. 839-844.

10 Szerdahelyi István: Az esztétikai érték. Bp., 1984. 455-458. Az idézet: 456.

11 Erről a problematikáról l. Dávidházi Péternek az Imre László A magyar verses regény című monográfiájáról szóló recenzióját: ItK 1992. 112-118.

12 Ennek legjobb hazai kifejtése: Kulcsár Szabó Ernő: Történetiség - megértés - irodalom. Bp., 1995.

13 Innen nézvést tanulságos idézni Kulcsár Szabó Ernő summázatát: "Egyszerűbben szólva: az új gondolkodásmód sorsa éppúgy a hatástörténet kezébe van letéve, mint a pozícióit őrző hatalmi diszkurzusé. Némi túlzással úgy is fogalmazhatnánk, hatástörténeti nézetből alighanem azért merő időpazarlás az uralmi helyzetű paradigmákkal való viaskodás, mert maga a hatástörténet az, ami - bár nem közreműködésünk nélkül, de - bizonyosan eldönti helyettünk ezeket a dilemmákat." Kulcsár Szabó Ernő (1995) i. m. 64. A meglehetősen ambivalens mondatból én most - a jóakarat hermeneutikája jegyében - a "bár nem közreműködésünk nélkül" közbevetésre helyezném a hangsúlyt, s nem a hatástörténetbe vetett, egyébként rokonszenves metafizikai zárványokat mutató reménységre.

14 Ehhez hozzászámítandó Takáts József figyelmeztetése is, aki Gyáni Gáborra hivatkozva mondja: "Hazai irodalomértelmezők mostanában túlhangsúlyozzák a jelen irodalmának a múlt irodalma értelmezésére tett hatását, s általában a jelen érdekeinek vagy perspektívájának a múlt történészi leírásában játszott teremtő szerepét. Gyáni hivatkozott fejtegetései viszont arra figyelmeztetnek, milyen nagy mértékben ťki van szolgáltatvaŤ a történész előtte járt kollégái interpretációinak, illetve múltbéli forrásainak, amelyek maguk is interpretációk." Takáts József i. m. 28.; Gyáni itt emlegetett tanulmánya: Miről szól a történelem? Posztmodern kihívás a történetírásban. In: Uő.: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Bp., 2000. 11-30.

15 Erről bővebben l. Szilágyi Márton: Irodalomtörténet és társadalomtörténet. In: Bevezetés a társadalomtörténetbe. Hagyományok, irányzatok, módszerek. Szerk. Bódy Zsombor, Ö. Kovács József. Bp., 2003. 559-572.

16 Egy ilyen típusú vizsgálat legújabb kísérlete: Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867). Bp., 2002. (Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3.)

17 A két, némileg találomra kiválasztott példa: Bíró Ferenc: A fiatal Bessenyei és íróbarátai. Bp., 1976.; Kiss Ferenc: Az érett Kosztolányi. Bp., 1979.

18 Vö. Csörsz Rumen István: Könyvek önmagunknak. Magyar kézirattípusok a 18-19. században. In: Az olvasó - az olvasás. Irodalmi tanulmányok. Szerk. L. Simon László, Thimár Attila. Bp., 1999. 75-89. Számos konkrét példa található a következő szövegkiadásban: Közköltészet 1. Mulattatók. Sajtó alá rendezte: Küllős Imola. Munkatárs: Csörsz Rumen István. Bp., 2000. (Régi Magyar Költők Tára - XVIII. század)

19 Ennek értelméről - egy konkrét életpálya vizsgálatában - l. Szilágyi Márton: Lisznyai Kálmán. Egy 19. századi írói életpálya társadalomtörténeti tanulságai. Bp., 2001. 17-28, 70-72.

20 Ennek módszertani kérdéseire l. Monok István: Könyvkatalógusok és könyvjegyzékek Magyarországon 1526-1720. Forrástipológia, forráskritika, forráskiadás. Szeged, 1993. (Olvasmánytörténeti dolgozatok V.)

21 Richard Gilman: A dekadencia, avagy egy jelző különös élete. Ford. Fridli Judit. Bp., 1990. 63.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.