EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996376. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

KUKA

Zeke Gyula

„Fides Penes Auctorem"

2005. december 1.

Midőn megkaptam az EX Symposion szerkesztőjének felhívását, írnék-e valamit a Kuka-számba, tetszett a dolog. Végtére e szóban mindenestől benne van a sorsunk, életünk és irodalmunk. Gondolkodtam is sokáig, mit írhatnék ide, mi az a szöveg, amit, ilyen-olyan okból, magam is jó szívvel hajítanék ki. A feladat nehéznek bizonyult, hisz e sorstól, életemtől és irodalmamtól a lelkem mélyén ugyanakkor többet várok, mások járhatnak cudarul, ám én semmiképp sem. Így esett, a nárcizmusom okán, hogy hetekbe telt, mire eszembe jutott, már jó egy éve a gépemben kuksol ez a szöveg, amelynek publikálásától ez idáig két számomra fontos fórum is elállt, jóllehet nem csupán a tulajdonomat védem benne, de közben a hazai szellemi élet és a demokrácia tisztaságán is őrködöm. Azt hittem, van valami közeg, embercsoport, réteg, izé, amelynek ez ma és itt - az ismert állapotok ellenére és mellett is - fontos. Nem így történt. Köszönettel tartozom hát az EX szerkesztőinek, hogy helyet szorítottak neki a Kukában.

*

Kedvelem a várost. Hogy van neki határa. Hogy több ember él benne, mint kutya. Kedvelem jelesül Budapestet, sok már írt és számos még íratlan okból. Kedvelem e városnak a részeit is. A kerületeit és a kerületeken belüli kisebb-nagyobb környékeit. (Nem egyformán mindet, de erről másutt.) Kedvelem azután a könyveket, még mindig, és kivált kedvelem a városról és annak részeiről szóló könyveket, mert időre-órára elfeledtetik velem a tér és az idő kietlen frigyét, és hozzájárulnak a test új fájdalmainak háziasításához. Hogyne vettem volna örömmel és várakozással kézbe a Terézváros - Budapest szívében 2. - Emlékképek című kötetet, melyet a kerületi önkormányzat adott ki és Szabó Ferenc szerkesztett, mely az impresszum adatai szerint 2000 és 2001 folyamán jelent meg, nem tudni, hány példányban, s amely végül eljutott hozzám, hiába hagytam el három és fél esztendőre még a múlt évezredben a várost. (Bizonyos könyvek, melyekre nagy szükségünk volna, sosem jutnak el hozzánk, más könyvek viszont hanyagságunk és figyelmetlenségünk ellenére mégis és mindenképpen.) Hogy is ne lapozgattam volna örömmel és várakozással a számomra oly becses kerület múltját feltáró interjúk, visszaemlékezések, irodalmi szemelvények, történeti értékű dokumentumok és képek között, és hogy is ne csillant volna föl a szemem, amikor észrevettem, hogy köztük egy kicsiny, három szövegből álló kávéházi fejezet is vár rám. Azután nem pislogtam egy darabig, hanem fönnakadt a szemem, mert a két Abbáziáról (helyesen: Abbazia) szóló szöveg fölött ismerős cím volt látható: A Japán Kraszner Menyhért idősebb lányának visszaemlékezései. A kérdéses oldalra lapozva már bővebb alcím várt, majd a szöveg végén szerény kurzív: "Lejegyezte Szabó Ferenc". Felteszem, a fönti Szabó Ferenc, aki különféle, mindig kurzív és szerény módokon a kötet további 17 interjúját jegyzi, más Szabó Ferenc ugyanis nem található az összeállítás végen (282-283. p.) közölt kiséletrajzok közt, csak azé a Szabó Ferencé, aki Zalakoppányban született 1938-ban, tanár, szociológus, a Terézváros Budapest szívében I-II. kötet szerkesztője, a Terézvárosi Polgármesteri Hivatal munkatársa. Szükséges ezt leszögeznem például annak a kereken egy oldalnyi Szabó Ferencnek az érdekében, aki a főváros telefonkönyvében szerepel, nem is szólva a telefonkönyvekben nem szereplő budapesti, vidéki, utódállami, valamint a Földgolyó egyéb szegletein élő Szabó Ferencekről, akik bizonyára nem örülnek, hogy a nevüket önhibájukon kívül így leírva látják. Szerencséjükre és reményeim szerint ők azonban nem Zalakoppányban születtek, és/vagy nem 1938-ban, valamint… s így tovább.

Magam is szerkesztő vagyok, néha. Szerkesztettem például 1996-ban a Budapesti Negyed című ismert folyóiratba egy kávéháztörténeti számot, Budapest, a kávéváros címmel. No, annak a maga idejében 1500 példányban megjelent s hat hét alatt elfogyott számnak a közepe táján is található egy írás, a címe és az alcíme pedig így fest: A Japán - Kresalek Gábor és Zeke Gyula interjúja Kraszner Menyhért idősebb lányával (155-176. p.) Na mostan. Kresalek Gábor barátom s jómagam is elővettük - mert egy ideje romlik a memóriánk - a születési anyakönyvi kivonatunkat, és megnyugodtunk, mert egyikőnk sem 1938-ban és Zalakoppányban látta meg a napnak a világát, valamint nem magyarosította föntebb közölt nevét Szabó Ferencre. (Barátom és szerzőtársam jóváhagyásával és nevében innentől újra egyes szám első személyben folytatom.)

Csinos, elegáns. Loptak már tőlem bonmot-t, ceruzát, csókot, nadrágot, szivart, zsebórát és pénzt is, természetesen, (majdnem) egész szöveget még sosem. Fönnakadt tehát a szemem, és eltűnődtem. És lássák, szégyen töltött el, és önmarcangolásba fogtam. Büntetés ez, semmi kétség, a nemtörődömségemért. Az egoista magatartásomért. Kinyitottam a Bibliát, és látnom kellett (Mózes, II, 20.), egy szavam nem lenne, ha Szabó Ferencnek idegen istenei lennének, faragott képeket csinálna magának, ölhetne, paráználkodhatna is felőlem, kívánhatná felebarátja feleségét, ökrét és szamarát, csak most szólok, most, most. Talán ezért tartunk itt.

Jogilag egyébiránt - ha jól tudom, mi a jog -, Szabó Ferenc tiszta, ehhez elég lett volna egyetlen szót megváltoztatnia. Ő azonban több szót is megváltoztatott, Cukri bundája tépás. Egy-két kihagyott, illetve áthelyezett bekezdéstől eltekintve megtartotta az eredeti interjú szerkezetét és a terjedelem tekintélyes részét is. A mai idők fejleményeihez igazodva csupán a mi akkori utolsó elkülönített tárgyi egységünket, a "Lesz-e itt még kávéház?" címűt hagyta el, valamint - nyilván helymegtakarítás okán - az "Epilógus" kivételével mind a további 28, általunk adott alegységcímet. Az eredeti interjú összterjedelme hozzávetőleg 40 500 n, az eltulajdonított változaté 25 000 n. Átírt tehát, kihagyott és tömörített. Hogy hogyan? Nincs hely a hosszadalmas, periratba való bizonyításra, csak egy-két épületes mondatpárt rángatnék ide.

"Reggel a nagymama kezdett 6-kor, a szülőktől átvette a stafétabotot" - áll az eredetiben. (155. p.) Szabó Ferencnél: "Reggel 6-kor a nagymamám kezdett, a szüleimtől átvette a stafétabotot." (254. p.) Vagy: "Emlékszem Királyhegyi Palira, reménytelenül szerelmes volt egy időben a Gombaszögi Ellába" - áll nálunk (160. p.) -, Szabónál meg: "Emlékszem a Gombaszögi Ellába reménytelenül szerelmes Királyhegyi Pálra." (255. p.) Ám átalakító munkálatai nem csupa ilyen ártatlan stílusbravúrban merültek ki. Számtalan helyen hamisított is, láthatólag anélkül, hogy tudomása lett volna róla. Itt van mindjárt a legelső mondat.

"Apám egész 1928-ig mindig szállodás volt, a margitszigeti szállodának volt az igazgatója" - áll nálunk. (155. p.) Ám őnála már: "Apám 1928-ig szállodás volt, a margitszigeti szállodákat igazgatta." (254. p.) Lám, a Kraszner Menyhért által 1918 és 1928 közt valóban igazgatott Margitszigeti Nagyszállóból, hopp, több lett. Vagy: "Akkor a vendég elolvasott három újságot, tudta, hogy mi történt, elment, és kinyitotta az üzletét" - mondja a reggeliző vendégekről Kraszner Menyhért idősebb lánya. (157. p.) Szabó Ferencnek ez így nem tetszik, pontosíthatnékja támad: "Reggelizés közben a vendégek elolvashatták a napilapokat, három újság közül lehetett válogatni. Elolvasta, megtudta, hogy mi történt a világban, azután elment, és kinyitotta a saját üzletét." (254. p.) Az eredeti mondatból olvasni tudó ember számára kiviláglik, hogy a Japán több (s valóban: jóval több) napilapot tartott, nem hármat, csak annak a reggelizés után olvasó vendégnek nem volt kedve-ideje háromnál többet a kezébe venni közülük. Hogy Szabó Ferenc két mondattá ficamított hamisításából még egy vonatkozó névmás is hiányzik? Ilyesmin már tényleg nem kéne fönnakadnunk. Továbbá: Thonet-széket lopni a magyar nyelv mai szabályai szerint kétféleképpen lehet. Vagy a fönti alakban, a zseniális forma és a hasonnevű cég megalkotójának személyére, Michael Thonetre utalva nagybetűvel, vagy a sajnálatomra szintén legitim fonetikus, kisbetűs átírással: tonett. Ahogyan Szabó Ferenc teszi: thonet (257. p.), úgy semmiképpen.

Pedig amúgy tehetséges belsőépítész, kissé átalakítja a kávéházat. Vessék össze, kérem, az eredeti leírást (168-169. p.) az övével (257. p.), én nem teszem próbára a türelmüket. Itt egyébként, a negyedik bekezdés elején, bájos figyelmetlenség maradványára lelünk. Kitörölte ugyan, mint már jeleztem, az eredeti interjút tagoló részcímeket, így innen a Kávéházi tér szópárt is, ám - az interjúalany egyes szám első személyű beszédimitációját felfüggesztve - bent felejtette a saját munkacímét. "A belső tér leírása" - olvashatjuk. Már mindegy, emberek vagyunk. Aki nem lop, az is hibázik. A személyzethez való viszonya, sőt a személyzeti politikája is eltér Kraszner Menyhértétől. "Volt egy kassza, azzal csak a fizetőpincér tartott kapcsolatot. Mindenesetre a kasszában ült egy felírónő, hárman voltak összesen. Ketten váltották egymást, a harmadik meg szabadnap vagy betegség esetén helyettesített" - szól az eredeti híradás (170. p.) Szabó Ferenc hökkenetes képben gyúrja eggyé a három hölgyet, s egy füst alatt a kasszát: "A közlekedő út végén állt a kassza, a nagyhatalmú felírónő, akit mindannyian nagyon szerettünk…" (257. p.) Hát, mit is mondjak? Emlékeztessek a kerület elmúlt évtizedeire, ahol és amikor a "szerző" a pályáját kezdte? Majd utaljak ama ilyen alkalmakkor előrángatni szokás bécsi úr tételeire, aki oly komolyan szivarozott? Nem, nem. Átadom csak az olvasónak gyönyörködésre a gyöngyöt. Leültet még Szabó Ferenc a toalett elé egy vécésnénit (257. p.), bevisz a hidegkonyhába egy Ilonkát, és Rezsővel főzeti a kávét, melyet DURIT poharakban szolgáltat fel (258. p.). Mindróluk az eredeti interjúban szó sem esik, miként Heltai Jenőről sem (255. p.), még ha vele kapcsolatban igazat tódít is, hisz Heltai rögzült törzshely nélküli vándor létére számos kávéházat látogatott, köztük a Japánt is.

S még valami. Az ilyesfajta interjúk - aki csak egyet is készített életében, tudja jól - mindig kegyes csaláson alapulnak. Ha sikerül elhitetnünk az olvasóval, hogy a kérdezett "valódi" szavait-mondatait látják leírva, hát ezt csak kerülő úton, figyelmes mesterkedés árán érhetjük el. Szó sincsen arról, amit a szerkesztő szerény igéi sugallnak. "Rögzítette Szabó Ferenc", olvashatjuk az említett 17 interjú nagy többségének végén. Visszahúzódó kérdező jelenik meg előttünk, aki alig szólal, csak gombokat nyomogat, szalagot cserél, majd leírja és közzé teszi, amit alanya mondott. Nos, nem. Az esetek döntő többségében az interjú készítője és alanya közt többmenetes beszélgetés zajlik, amely nem csupán az élőbeszéd ismert nyelvi ziláltságát, a megértést és -értetést célzó mondatszerkezeti és nyelvtani szabálytalanságait viseli magán, de amelyet a folytonos kérdés-felelet tovább tördel. Az alany sok mindent mond, amire nem lesz szükségünk, és nem egy számunkra fontos információt nyaggatva-faggatva kell kiszedni belőle. Nyersanyaghoz jutunk csupán, amely e játék résztvevőinek képességeihez és erőfeszítéseihez mérten lehet gyenge vagy érdekes, kevés, elegendő vagy sok, ám az elhangzott formában a legritkább esetben alkalmas a publikálásra. Az élőbeszéd stílusa, ritmusa, egyéni fordulatai, no és nem utolsósorban az interjú elvárt heurisztikai sűrűsége - látszólag paradox módon -, csak utólagos szövegmunka árán és révén, az írott szöveg merőben más törvényeihez idomulva állítható elő. Ha őzet óhajtunk látni a falon, nem fogjuk be, koncoljuk és függesztjük fel, de festőhöz folyamodunk, s így tovább… A szerénység azonban itt a végletekig fokozódik: "Lejegyezte: Szabó Ferenc". Az alázat archaizálódik, deákos, óegyiptomi írnokos már. Pedig, láttuk, dolgozott ő, sokat és korszerűen. Átírt és tömörített, másolt és másított. Mindevvel cseppet sem sikerült eltüntetnie tette nyomait, ám a legteljesebb mértékben sikerült eltüntetnie "alanya" személyiségét, eltorzítania közlendőit. "Szövegmunkája" nem csupán valótlanságokat avat történeti tényekké, de olyan mondatok tömkelegét eredményezi, amelyek nem hagyták és soha nem is hagyhatták el a színesen és élvezetesen, humorosan és lendületesen beszélő Kraszner Menyhért idősebb lányának ajkát. Szellemi árucikke így nem csupán lopott, mindenestől hamis is. (Az olvasó kárpótlására és tájékoztatásául talán itt helyénvaló elmondanom, hogy a Budapesti Negyed főszerkesztője - sokunk számára örvendetes módon - épp a "Budapest, a kávéváros" újranyomásával kívánta emlékezetessé tenni folyóirata tízéves fennállásának ünnepét. Április óta ismét elérhető hát az eredeti interjú szövege.)

Hímivarsejt-jellegű magatartás és idiotizmus e sajátosan hazai kevercse mindig ámulatra késztet. Ha Szabó Ferenc a megkérdezésünk nélkül csupán átír és tömörít, ám a munkája végeztével odaírja, hogy hol található az interjú eredetije, és kik a szerzői (mint tette egyébként a kötet minden más "vendégszövege" esetében), jó eséllyel számíthatott volna rá, hogy szó nélkül hagyjuk a dolgot. Abban az esetben is pofátlanság lett volna, amit művel, így azonban tűrhetetlen. Ugyan mire számított? Hogy nem veszem észre a Terézváros - Budapest szívében 2. című kötetet? Előbb-utóbb? Éppen én? Hogy nem akad olvasója, aki a Budapest, a kávévárost is ismeri, és látja, hogy mivel van dolga? Hogy észreveszem, de nem szólok, mert az az ügy vétlen szereplőinek is kellemetlen? Vagy csak elég vastag a képén a bőr?

Épületes eljárása - végül, ám cseppet sem utolsósorban - Kresalek Gáboron és rajtam kívül másokat és mást is sért. Sérti mindenekelőtt Kraszner Menyhért idősebb lányát és leszármazottait. Szabó Ferenc a személyükön és az egykori elvtársak által a város színéről eltörölt Japán kávéház emlékén átgázolva éppen azt az etoszt kompromittálja, melyet ők ama elvtársak uralta nyomorú évtizedeken át is megtartottak és képviselnek ma is. Sérti kiadóját, a VI. kerületi önkormányzatot. Polgármestere, aki fényképes bevezetővel köszönti a kötet elején az olvasót, feltehetőleg nem más által létrehozott szellemi termék eltulajdonításával és megnyomorításával bízta meg. Sérti azután magát a Terézvárost, Vázsonyi Vilmos egykori kerületét, s politikai alakján át a nagyvárosi demokrataság oly becses múltját és érszűkületes jelenét is. Méltatlan helyzetbe hozza a kiadvány lektorát, akinek nevét várostörténeti munkássága iránti tiszteletem jeléül le sem írom ebben az összefüggésben, s nem utolsósorban civil interjúalanyait, akik életük fontos közlendőit adták át neki. Az olvasóban joggal vetődik fel ezek után a kétely: vajon hogyan sáfárkodott mindeme rábízott szellemi munícióval.

"A görög történetírás atyjának, Hérodotosznak tulajdonítják a mondást - olvashatjuk a szerkesztő bevezetőjében (9. p.) -: Fides penes auctorem (A dolgok hitele a szerzőben vagyon)." Ott, kétségkívül.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.