Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Gion Nándor
Ünnep
(Ahasvérus V.)
1966. március 1.
Századforduló volt, és ilyenkor mindig a Halállal találkozott Ahasvérus. Ezért födél alá húzódott hát, W.-ben egy félreeső utcában; lapuló takaró alatt feküdt, sápadt arccal meg fekete karikás, tágranyílt szemekkel, ahogyan már ez egy ideiglenes haldoklóhoz illik.
A beavatottak, az írástudók, persze, tudták, hogy ez csak afféle százévenként megismétlődő komédia, szerződésileg is régóta rögzített kompromisszum, kényszerű, unalmas látogatás csupán: Ahasvérusnak továbbra is élnie kellett, tehát még csak nem is tréfálhatott a Halállal, legfeljebb ‒ mert hosszú volt az éjszaka ‒ mindennapi problémáiról fecseghetett neki, mint valami útszéli, fából faragott, bajuszos, pogány szobornak, amelynek lábai gyökeret eresztettek a fű alatt, homlokából pedig görbe, zöld levelű ágak csavarodnak... Sűrű, nyirkos erdőkben találhatók még ilyen szobrok, elfelejtett, nehezen járható ösvények mellett, és eléggé valószínű, hogy Ahasvérus, aki már a fél világot bejárta, találkozott is néhánnyal, és nem lehetetlen, hogy ilyenkor hosszasan időzött lábaik előtt, hogy az évszakoktól függően az életről, a szerelemről, vagy más efféléről meséljen.
De kevesen voltak az írástudók még W.-ben is, ebben a régi egyetemi városban, ahol lehajtott fejjel járkáltak a fiatal teológusok, és az ünneplőbe öltözött emberek borzongva néztek a poros ablakú padlásszoba felé, ahol Ahasvérus meghúzódott, és ahová csak nyikorgó falétrán lehetett feljutni. És ezúttal mégis csak az ünneplőbe öltözött embereknek volt igazuk. Ahasvérus most komolyan készült a találkozásra. Előző nap még ormótlan cipőit is eladta. Meglepően szép összeget kapott érte.
Sok apró szemű, fehér hó hullott ezen az északán, puhán és zajtalanul lépkedett hát a Halál, csak a rozoga létra reccsent meg alatta, mert a Halál valójában ‒ és ezt még az írástudók sem tudták, mert ezt titkolni kellett a mítosz, a mese épsége miatt ‒ egy jól táplált kóborló szerzetes volt, sötétbarna csuhában, Péternek, Jánosnak, Pálnak vagy minek hívták, minden esetre nagyon közönséges neve volt, és már régóta ismerte Ahasvérust, még lelkes prédikátor korából, amikor vörös arccal piszokban fetrengő disznóknak és oktalan gyümölcszabálóknak nevezte a Szent Földre induló páncélos lovasokat, akiknek végezetül mégiscsak üdvösséget ígért, mert azért derék fiúk voltak ezek a vitézek, nem sértődtek ők meg Pál barát gorombaságán, sőt szerették is, tovább mesélték hangulatos prédikációit, idézőjelekben gyakran maguk is ledisznózták egymást, miközben istentelenül unták Ahasvérus bölcselkedéseit, aki az isteni igazságról papolt nekik, ha pedig Gileádról vagy Judeáról beszélt, ahol a parittyás David elődei és utódai a homokba szurkálták széthulló csontjaikat, türelmetlenül csörömpöltek sisaktaréjukkal, akár azok a későn jött, magabiztos entelektüelek, akik Gileádot csak amolyan földrajzi viccnek tekintették. Eleget csodálkozott ezen Ahasvérus ott a hosszú hajú gallok földtúró utódai között, akik meg a csörömpölő vasasokat bámulták idegenkedve; itt találkozott ugyanis Ahasvérus először Pál baráttal: éjszakánként sokat ittak a hegyoldalba vájt pinceüregekben, nappal meg rekedtre ordították magukat a lelkes buzdításokban. Aztán egyszer csak szó nélkül otthagyta Ahasvérus Pál barátot, mint ahogy minden barátját előbb-utóbb faképnél hagyott, idegesítették az ismétlődő arcok és beszédtémák, az erdők felé vette az útját, ahol csak ritkán találkozott néhány szűkszavú favágóval.
Messze járt már Ahasvérus, amikor a türelmetlen, jó kedélyű vitézek hatalmas keresztet rajzoltak mellükre, és egy szép napon tényleg elindultak Kelet felé a száradó csontokat megkeresni. Pál barát pedig, mert kivételes gyakorlati érzékkel áldotta meg a sors, megtömte zsebeit száraz kenyérdarabokkal és a kocsmákban fémkupákkal ütögette a taktust, ha népdalokat énekeltek a részeg parasztok. Így jutott el W.-be, ahol az egyik suszterműhely cégtáblája alatt meglátta Ahasvérus ormótlan cipőit. Elárvultan lógtak ott a kacsaorrú, sáros cipők, és a megrökönyödött Pál barátnak a pókhálós ablakú padlásszoba felé mutogattak a vigadozó emberek, aztán meg fázósan összesúgtak a háta mögött.
‒ Ezek a barmok azt hiszik, hogy én vagyok a Halál ‒ mondta dühösen Pál barát, amikor szuszogva felmászott a létrán Ahasvérushoz. ‒ Az ember ne ünnepeljen egyedül ‒ bizalmaskodott, mintha tegnap látták volna egymást utoljára ‒, mert néha hallani kell saját hangját, hogy megtépázott önbizalma helyrebillenjen.
Elnyűtt csuhája alól borosüvegeket szedett elő, és azt mondta, (hogy szívesen megtanítja a haldokló Ahasvérust néhány népdalra, amelyek arról szólnak, hogy az ember csak akkor lehet igazán boldog, ha reménytelenül szerelmes.
‒ Bár lehet, hogy nem is népdalok, de vannak ennél még ostobábbak is ‒ bizonygatta Pál barát ‒, reggelig azokat is megtanulhatod.
Ahasvérusnak azonban most nem volt kedve énekelni és tréfálkozni sem, mert ő előző nap eladta szimbolikus cipőit az egyik vállalkozó szellemű suszternak, és elhatározta, hogy az ünnepek után előadásokat fog tartani a lesütött szemű ifjú teológusnak, és minden szombaton gondosan megszámolja majd a honorált garasokat. (Persze, egy hét sem telt bele és Ahasvérus aránylag tisztességes polgári ruhában ugyan, de már ismét a falakon kívül kóborolt, sőt, akik később találkoztak vele, a hatalmas öntözőcsatornák partján, ahol pedáns szakemberek ellenőrizték a vízállást, azt állították, hogy éppen olyan piszkos és elhanyagolt volt, mint régen. De hát honnan tudhatta mindezt Ahasvérus ezen az éjszakán, amikor az időnként elhatalmasodó rögeszmét szokatlanul komolyan vette.
— Egészen jó üzletet csináltam ‒ magyarázta Pál barátunk ‒, fanatikus koromban sohasem gondoltam volna, hogy ennyi pénzt kaphatok ezért a vacak lábbeliért, amely különben annyiszor felhorzsolta a bokámat, ha végigcsoszogtam a városok köves utcáin. Új, puha és könnyű cipőket vásároltam, meg ezt a pókhálós szobát is kifizettem fél évre előre.
— Kitűnő szoba, fenemód kitűnő szoba ‒ mondta Pál barát, és az egyik homályos sarokba nézett, ahol meleg egérfészkeket sejtett. Kénytelen volt egyedül inni, és ez egyre jobban dühítette. ‒ Fekete kalapot is kéne vásárolnod, meg keménygallérú fehér inget. Meg az ajtóra is táblát kellene akasztani, és bölcs mondásokat írni rá, hogy meghatódjanak a piros arcú, tájékozatlan tanítványok.
"Mert célom ez: a garas bőven essen, nem pedig, hogy lelkük fehérre fessem. Mit bánom én, hogy haláluk után tévelygő lelkük a pokolra száll!"
Ezt mondta Pál barát, és hangosan röhögött hozzá, ami csak azt bizonyította, hogy máris alaposan berúgott, bár még mindig nem eléggé, mert ha tökrészeg volt, elszavalta ő elejétől végig a "Bűnbocsánatárus meséjét".
Ahasvérus még mindig beesett szemekkel feküdt, orra keskenyen megnyúlt a gyertyafényben; ez a fölirathistória tényleg jó ötlet volt, csakhogy ő sokkal komolyabb, tömörebb és patetikusabb jelmondaton gondolkodott, amely esetleg így kezdődött volna: "Bajtársaim, kik körülöttem vagytok a sötétben...", de hát az ilyen mondat csak az agyoncivilizált nagyvárosban élő művelt írónak juthat eszébe, aki a Szentföldről visszatérő patetikus lovagokat csak a könyvekből ismeri.
— Nem tetszik nekem ez az útszéli cinizmus ‒ mondta végül is bosszankodva. ‒ Az ember előbb-utóbb megkívánja, hogy puha egérfészkek közelében aludjon...
— Meg hogy garasos üzleteket kössön ‒ bólogatott a derék szerzetes meglepően józanul.
‒ Tisztességes üzletet ‒ hangsúlyozta Ahasvérus és a mennyezet felé emelte jobb kezét, mint egy elvadult alkimista, aki még hisz a test feltámadásában. ‒ Hangsúlyozom, tisztességes üzletet, tisztességes nyereséggel. A suszter, a főutcán, az is megmondhatja...
— Elég ‒ szakította félbe Pál barát, aki mellesleg hírhedt volt modortalanságáról. ‒ A suszter, a fő utcán, gyalázatosan becsapott. Jó ég, mennyit fog az keresni ezen az üzleten. "Íme, emberek, a bogaras jeruzsálemi varga cipői! A fél világ útjait bejárták! Kimondhatatlan nevű országokban dagasztották a sarat és taposták a port!"
Lelkendezett még egy ideig Pál barát, de most már akadozott a nyelve és beleunt a lármázásba. Az asztalra rakta a kezeit és elérzékenyülve bámulta őket. A bútorok és a sok kacat egyre nagyobb és rángatózóbb árnyékokat vetettek a falra. Ideje volt már gyertyát cserélni.
— Mégiscsak jobb lesz, ha magam is iszom ‒ mondta Ahasvérus, mert életében olyan ritkán fogadott vendéget, hogy illendőnek tartotta ezt a messzemenő alkalmazkodást. Meg hát ezzel Pál barátot is megnyugtatta egy időre, bár szeretett volna még vitatkozni, de csak józan elvszerűséggel, az érvek módszeres felsorolásával, ami egyelőre lehetetlennek látszott.
Ezért sokáig csönd volt a pókhálós padlásszobában. Éjfél már régen elmúlt, észre sem vették. A hó magasra nőtt a háztetőkön és világosabb lett az utcákban. A virrasztó emberek ilyenkor vagy elájulnak, vagy kijózanodnak. Ilyenkor talán még egy dühös szerzetessel is szót lehet érteni.
— Rendezett, nyugalmas város ez ‒ jegyezte meg óvatosan Ahasvérus.
Nem, nem akart ő a polgári jólétről vagy a kényelemről mesélni, hiszen csak tegnap vett magának új cipőt, csupán a lelkiismeretes tudományos munka eredményességét szerette volna ecsetelni, mert a szellemet nagyon tisztelte Pál barát is. Hiszen azelőtt, a néhai hosszú hajú gallok földjén olyan sokat beszélgettek ők a fejlődés üdvösségéről. Eredeti meglátásai voltak Pál barátnak.
De még mindig nem ismerte őt eléggé Ahasvérus. Mit neki a kijózanító, szürke, reggeli fény. Vörös arccal fölkelt az asztaltól és a sötét sarokba botorkált. Megfordult, széttárta kezét, mint egy rutinos jellemszínész a főpróbán, és hangosan, hogy az utolsó sorokban is jól hallják, hibátlan artikulációval beszélni kezdett.
— Én vagyok a Halál. Ezt megmondhatják a W.-i polgárok is. ‒ Itt szünetet tartott, és dobbantott a lábával. Talpa alatt kétségbeesetten vinnyogtak a vaksi, rózsaszínű egerek. Aztán még hangosabban, célzatos szünetekkel folytatta. ‒ Állítom, hogy a legközelebbi dolgok vannak a legmesszebb... A nyomorult tekergőn nem segít egy pár új cipő. A nyomorult költő is hiába kérte Mózes, Buddha, Jézus stb. istenét, szóval ezt az igen tehetős Istent, hogy gyúrja őt át jóravaló molnárlegénnyé. Fekete játékkoporsót vásárolt ő, és rövid, dallamos verseket írt. Küldjél nekem egy fekete játékkoporsót... ‒ Ahasvérus felé meresztette a kezét.
Ez már ripacskodás volt. Észrevette ezt Pál barát is és kedvetlenül kijött a sarokból.
— Akkor hát megyek ‒ mondta klasszikus tömörséggel és kinyitotta az ajtót. Hideg, savanyú levegő jött a szobába. Kint minden fehér volt és tiszta.
— Kellemetlen lenne, ha részegen látnának az emberek ‒ mondta szokatlan élénkséggel Ahasvérus. ‒ Részeg Halál. Nem stílusos. Szertefoszlana a csiklandós mese.
— Majd kitalálnak egy másik mesét. Az emberek szeretnek meséket kitalálni ‒ mondta Pál barát közhelyszerűen és gorombán, s lebotorkált a rozoga falépcsőkön.
Fölösleges volt aggódnia Ahasvérusnak. Az emberek ügyet sem vetettek a dülöngélő Pál barátra. Mindannyian sápadtak voltak és borgőzösek. Még mindig feszítette őket az önbizalom, és kizárólag csak magukkal törődtek. Ünnepnapokon ez már így szokás.