Tudni törvényeket vagy a szerszámai

Horgas Béla költészetéről

1966. május 1.

Egy fiatal költő könyvét ismerni némiképp erénynek is számít: bölcs dolog jó könyvet olvasni, amely után kevesen érdeklődnek ‒ még ha tudatában vagyunk is értékének ‒, kétszeresen bölcs dolog játszadozni azzal a felismeréssel, hogy íme: nem kel fukarkodnunk a szavakkal nem kell félnünk attól, hogy túlságos az elragadtatásunk, mert vannak esetek, amikor az elragadtatás bizonyítékok híján történik, tehát egymagában elégtelen, holmi sokrétűség és -értelműségbe temetkeznünk, ahogy ez többé-kevésbé szokás, ha egy gyöngébb költő vagy annak versei megnyerik tetszésünket: még a verseiknél is gyöngébb filozófiai vagy álfilozófiai tételekkel igyekszünk azokat jó színben feltüntetni, mintha pontosan a költészet vagy annak kritikája lenne az a terület, ahol ostobaságunkat maradéktalanul bizonyítani tudjuk.

Esetünkben e kellékek közül igen keveset fogunk igénybe venni, mert elsősorban ez lehetetlen, másodsorban pedig fölösleges.

Feltételezhető, hogy Horgas Béla egy átlagos ifjú ember, mint korosztályának minden tagja, és e szerény tulajdonsága mellett, hogy "átlagos", kevésbé "átlagos" verseket szokott írni, munkáit alapos átérzés és megérzés jellemzi. Egy olyan fájdalom, ami a romantikusoktól nem csak korban, hanem alapjában is elüt: egy más kor ‒ mert mégis romantikus, és igen helyesen az a maga nemében ‒ másmilyen romantikusa. Hogy kinek a példájára? ‒ erre csak azt válaszolhatjuk, hogy sokakéra ‒ Horgas Béla inkább a jövendő irodalom alkotója, mint a pillanatnyié.

Nem azzal a rezignációval mondom ezt, ahogy fiatal költőkről hallottam már sokszor beszélni, hogy például X. Y.-nak némely sorai "az, égig érnek", viszont mások ‒ és itt egy legyintés következik ‒, a sorok közötti kohézió... hát az rémes stb.

Én, személy szerint, nem szereltem, ha bárki munkájáról így beszélnek, különösen akkor, ha az illető bírálgató gyatra versikéket rejteget a párnája alatt, vagy tudvalevőleg anyaghiánnyal küszködő újságokban tesz közzé hasonlóikat ‒ esetileg egyetlen verssort sem írt le soha életében.

Az igazi költőket nehéz becsülni, hiszen, sok olyan dolgot hoznak szóba, ami számunkra sokkal jelentéktelenebb annál, hogy szimbólumot vagy épp jelentést lássunk és fedezzünk fel benne: szemünkben ezek a dolgok nem az igazat szolgálják, tehát nem ismerünk meg általuk semmi olyat, ami eddig talán ismeretlen volt előttünk ‒ annál inkább magunkra utalnak bennünket; a modern költészet jó részének viszont ez is a célja: mintegy apellálni az olvasó emberi tudataira és öntudatára, hogy ne feledkezzünk meg erről.

"köröz, köröz a forrósodó égen,

de nem száll le még a madár."

‒ mondja egyik versének záró soraiban. Vagy:

"azokra gondolok, akik még inkább meghaltak,

a magány kattogó centrifugái kivetették őket a feszes délkörökre."

A vers majdhogynem költő-olvasót igényel, totális embert, gondolkodót; olyanokat, akik akaratuk ellenére

" ...soha nem látják meg az ismeretlen réteket."

Itt elsősorban olyan nosztalgikus emberek jönnek számításiba. akiknek valamilyen oknál fogva létfontosságú az a tény, hogy e rétek látványának birtokába jussanak ‒ tehát számukra életbevágóan lényeges az, amit mi önmagunknak sem tudunk megmagyarázni, csupán a tragédiát érezzük:

"Lefeküdtek az utcán a lámpaoszlop mellé,

és nem vették le szemüket az égről."[1]

Pillantásuk az ég felé fordul, akár a boldog korok embereinek pillantása: a nagy kékség felett csodálatos lények élnek, és bölcs bölénycsordák száguldoznak a mennyei legelőkön, ahol rend és jóság uralkodik.

E költészet mottójává tehetnénk azt sort, hogy

"Szörnyű tornyokat építeni a csöndből"[2]

hisz a modern költő már eleve nehézkes kifejezésmódja, versformája rideg, költészetének tárgya elvont. Ezért oly gyakori az a téves felfogás, hogy a modern költészet filozófia, vagy legalábbis közel áll a filozófiához, és már annyira körül van véve a filozófiával, hogy ahhoz semmi köze sincs. Az igaz, hogy íródnak filozófiai tendenciájú versek (már Berzsenyi Dániel is írt ilyeneket), és közülük bármelyik lehet nagy költői teljesítmény, ám mindenesetre hiányos bölcselet az. A verssorokba tördelt aforizmák pedig sohasem költői igénnyel íródtak.

E verseskönyv legtisztábban talán az ember ismerkedését tükrözi a természet dolgaival: az ,,emberséged természetről" sok jó költemény szól, bár jóformán egyik sem alapul élményen ‒ ez a természet konkrét, állandóan jelenlevő és örökre kiismerhetetlen. Ahogy borús vagy viharos éjszakákon tévelyeg az ember, mondjuk, egy sötét erdőben, állandóan a helyes utat akarva talpa alatt, és titkon, talán egy idegen tudattal, reménykedve is abban, ‒ ugyanez az állapot jellemzi Horgas Béla verseinek nagyobb felét.

"sötétség partján deszkaházban

lakom egy csillag árnyékában"[3]

Nagyjából ezzel összegezhetnénk e költészetet, ezzel a költői megállapítással ‒ vagy ténnyel ‒ ezzel a nem-élménnyel ‒ vagy anti-élménnyel ‒, hiszen az élmény kiszabott, ideje van, percre lemérhető, tulajdonképpen: alaphangulat.

"fehér, fehér a mélység,

szemem világa kialudna,

ha egyszer belenéznék"[4]

Ami, mint romantikusnak, létfontosságú: ‒ Nem nézek bele, mert könnyen veszélyessé válhat. Mindenesetre pazar dolog felismerni ezt, és szárazon megúszni.

Van ebben a könyviben egy vers, kicsit talán banális is: két tehénről szól. És emlékszem egy határozottan ismeretlen és rossz festő képére, aminek körülbelül az volt a címe, hogy: Szent László vizet fakaszt a sziklából. A király körül nagyon szomjas, szinte már haldokló vitézek és fejüket az égire emelő szarvasok. Lehet, hogy készült eredetibb' kép is erre a témára, de én pont erre a rossz képre, amit meglehet, hogy egy teljesebb eredetiről másoltak rosszul, hajlandó lennék azt mondani ez után a két sor után, hogy nagyszerű:

"két szarvuk csontkürt karos gyertyatartó

bőgésük sziklából vizeket fakasztó"[5]

[1] -ig idézetek az Azokra gondolok című versből, 107. lap

[2] Felhők, fák, asszonyok, 8. lap

[3] Sötétség partján, 16. lap

[4] Öt nyolcsoros (1), 18. lap

[5] Volt egyszer apámnak, 33. lap