Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 14. 15. szám

Bányai János

Tájképvázlat, árnyék nélkül

1966. március 1.

Semmi okom sem volna Helén szemére vetni, hogy miatta hanyagoltam el Rétiéket. Azt hittem ugyan, Helénnek része volt abban, hogy időről időre megfeledkeztem róluk, nem mintha nem is gondoltam volna rájuk, csupán ritkán jutottak az eszembe. Túl nagy volt a csend bennem az utóbbi hónapokban, mintsem ennek az okát kereshettem volna. Igaz, Helén azzal, hogy nevetve persze, „unalmas, vén bolondnak” nevezte őket, hatott rám, befolyásolt, de könnyebb volt Helén befolyását elviselni, mint Rétiék felett töprengeni. Helén, akkor még azt mondta: „jobb bohócnak lenni, mint hősnek, jobb Spinozát olvasni, mint bűnügyi jelentést”, de erre már nemigen figyeltem. Mindenesetre sokáig nem gondoltam Rétiékre.
Hónapokig maradtam veszteg. Betartottam életem megszokott rendjét, semmit sem hanyagoltam el, a munkámat legkevésbé sem, csak az ismerősök, a barátok maradtak el mellőlem. Néha még találkoztam némelyikkel, különösen a baleset utáni hetekben, de ‒ amint valaki megszólított, zúgni kezdett a fülem, a zúgás emelkedett, késszúrás, sajgás, zuhany, jéghideg fal, csönd bennem, visszhangtalan csönd, s csak állok a baráttal szemben, csak állok, és válaszolok is talán neki, minden mondatára, és kérdésére még felelni is tudok, de igénytelen válaszok ezek, a zúgás mindinkább hatalmába kerít, leterít az útra, bedob a fák közé, nem ébredhetek. S lassan elmaradtak mellőlem a barátok, mindenik kialakított magának valamiféle véleményt a balesetről, annak igazi okáról, s ezután már nem is érdeklődtek felőlem.
Sokat sétáltunk Helénnel a parkban, a fűzek mély árnyékában, lassú minden mindegy járással, s ritkán, véletlenül összetalálkoztunk egy jó baráttal, bár az is hamarosan megütközve ment el, megdermedt a hallgatástól, amivel fogadtam; Helén jónéhányszor mondta már, „senkit sem tudsz megtartani magad mellett, pedig meg sem változtál”. Igyekeztem egyszer megmagyarázni, zúgás, fejfájás, visszhangtalan, nyirkos kis tér... De, persze, már az első kísérlet után beláttam, hogy mindez egészen értelmetlen. Helén akadályozott meg, hogy végérvényes nyugalommal mutassam be neki azokat a tájakat, melyek rámnehezedtek, a sok nyirkos tárgyat, a színtelen füvek ködös táncát, a hangyabolyok szabálytalan vonalú járatait, a legyek sereges felhőit... Talán erőszakoltam is a csöndet, „Túlságosan nyugodt vagy”, mondta még Helén, „mozdulatlan, mintha feladtál volna mindent.”
Nagy, szürke pulóverét viselte az utóbbi napokban, haja szabadon omlott a vállára, elől a homlokát egészen eltakarta. Már kint jártunk a homokon. Helén mezítláb. Vigyázva gyűjti az ágakat. Tüzet akar talán rakni. Szúnyog már nincs. Megfeledkeztem Helénről, elkószáltam a szögesdróttal őrzött benzinraktár felé, úgy lógattam a fejem, mint valami kivénhedt ló, de minden más elviselhetetlen lett volna az ernyedtségen kívül, így beleegyeztem. Hogy ne áruljam el magam, úgy tettem, mintha keresnék valamit. Azután a homok zajtalanul jelzi, hogy Helén utolért, de még nem láthatom, alkonyodik már, a füzek mind mélyebbre süllyednek. „Ősz”, Helén mondta, „valamit elvesztettél, de megtalálhatnád, segítek neked, keveset gondolkodol”, de nem figyeltem rá. Újra visszatért a baleset emléke, úgy tűnt fel, mintha valami feledésre ítélt emlék, ami mégis, minden részleten, minden függönyön átvilágít; a szem már hozzászokott a félhomályhoz, az akarat azonban alulmaradt az emlékekkel szemben. Délelőtt. A kísérleti terem fehér falán megcsúszik az ablakok függönyén át betörő fénysugár. Biztonságban voltam. Mindent előreláttam, mindent kiterveztem. Csak az utolsó mozdulatok hiányoztak még. Csak meg kellett tenni. Semmi más. A laboráns előkészített már mindent, csak a beintésre várt. S kezdetben minden rendben volt. Azután, ahogy a sav első cseppje elérte a befogadására előkészített folyadékot, már elkerülhetetlen volt a robbanás. Semmire sem emlékszem. Füst. Lángnyelv. Robbanás. A délelőtt tiszta fénysugara eltűnt a falról. Ki tudja, mi történt? A laboráns meghalt. Temetése után kezdtünk el sétálni, mintha semmi sem változott volna, csak szokatlanul sokat voltunk szótlanok, meg bizonytalanok; lehalkultunk.
A sövényen kéken esteledett; nem gyújtottunk tüzet. Annyira mindegy volt, hogy nem is gyújthattuk meg a tüzet. Pedig rég volt ilyen száraz, sima, tiszta a gally. Helén mezítelen lába siklik a homokon. Bokája köré csokrot fon a homok szemcséinek finom sora.
S elhagytuk a folyót. De ekkor már tudtuk, hogy ki kell menni Rétiékhez, már hónapok óta nem voltunk ott, a baleset óta, kimenni csak pár napra, talán a kora reggeli szél valami ismeretlen titkot tárhatna fel, s ezért igazán érdemes lenne kimenni. Máskor az ősz vonzott oda bennünket, most úgy hittük, megtisztultunk, s csak az hívogat: kimenni. Másra nem is gondoltunk, így egyszerűbb volt, tisztább, csak a keret érdekelt, esetleg a vászon visszája, mert a kép úgysem tehetett többet, mint a képzeletünk. Jó volna este érkezni, s lopakodva végigmenni az utolsó házsoron, fehérre meszelt, szűk ablakú házak, tiszta járda, néhol padok, de senkivel se kell találkozni, az a feketeség ott elöl valami élőlényt rejt, de gyorsan eltűnik, s az utolsó ház után a rét következik, a gyér-füvű, vakond-rágta rét s azon túl, már majdnem az epres mellett, a kis domb hajlatán a valamikori nyaralóház, előtte az egykori kertnek ittragadt része, mögötte meg a sínylődő, három, nyurga akácfa, s a tető alatti szobában gyertya ég, vár bennünket, a szúette gerendákból a fa barna, bársonyos lisztje hullik ki, s a rozsdás kanalak is ott vannak az ablak deszkáján, azokkal szoktuk délutánonként a teát hűteni.
A gátra értünk, alig száz méterre előttünk a villamos végállomása. A gát aljában rozsdás edények, drótok, megtépázott agyonrahordott kabátok, üres ládák, megroskadt, kivénhedt asztalok, szemét, ameddig csak ellátni. Inkább csak emlékeztem a szemétre, nem láthattam, hiszen nagyra nőtt már az est, elhaladt mellettünk. Helén pár nappal ezelőtt lajstromozta a szemetet; nem emlékszem már a szavakra, csak azt tudom, hogy sok címszava volt, szinte letepert bennünket a sok szó. Akkor még azt hittem, hogy hamarosan nem mehetünk ki Rétiékhez, mert könnyű volt ‒ s milyen büszke voltam erre ‒ legyőzni a kedvet, a test vonzalmát, a szemét mágneses terében maradni. Mégis oda tudtam képzelni az esti érkezéshez az epres lomha sötétjét, a fű gyatra sínylődését, a bokrok mögé bújt sejtést, a véletlent, nyúl robban ki az árokból s lúdbőrös képzeletemmel fut árnyéka elől. Hideg esti fény, tiszta szürke.
A csönd apró szemcsés felületét, a várakozás egyszerű kis izgalmát, a mosolyt ‒ mellyel köszönthettük volna egymást Rétiékkel, s nyugodtan merülhettünk volna mind mélyebbre a szótlanság, a csönd tárnáiba ‒, mindezt megrázkódtatás, minden buta képzelődés nélkül ismertem fel magamban, s ahogy Helén keze után nyúltam, egy pillanatra elkaptam a tekintetét is, egyszerre bizonyos lettem abban, hogy egészen mindegy, kimegyünk, nem megyünk ki, ezt már megszoktuk, így egészen nyugodtak voltunk; a kedv helyett feladás. Mégis, Helén szilárd tartásában láthattam: a kitalálást, a bizonytalant a lehetőség váltotta fel. Nem volt szükségünk nagy, buta rohanásokra, képzeletmadarak meg képzeletlények kergetésére, minden adva volt. Jó volt odaképzelni magunkat Rétiék halált szövögető csöndjébe.
„Vacsorára májat sütök”, mondta Helén. „Én meg lemegyek sörért, attól gyorsabban elalszom”, válaszoltam. „Van körténk is otthon”, mondta Helén. „Hideg vízbe hűtjük. Te lefekhetsz, én majd odaviszem”. „Nem fogok olvasni elalvás előtt”. „Pedig elolvashatnád azt a történetet, valaki mindig nevetett, s észre sem vette, hogy rengeteg pénze van, hajója meg pezsgője...” „De jobb lesz, ha hamarabb elalszom.” „Az jó lesz”, mondta Helén bizonytalanul. „Valóban jó.” „Ha akarod, vehetünk friss kenyeret is, csak tegnapi van otthon.” „Feketét, az jobb. Ha friss!” „Ujjongok, látod, hogy ujjongok”, mondtam és sírásra húztam az ajkamat. Helén nagyot nevetett ezen. Hirtelen megölelt s ezt súgta a fülembe: „Az is jó.” „Nagyon.” S minden így történt, mert mindig, mindig, minden í g y történik. Csak élni.
De hogy is lehetne másként?
Rongyoslevelű eperfák díszítik a hosszú, hosszú országutat. Por száll fel. Azután a levelekre rakódik, s ha eső esik, sár csurog a gyér fűbe. A kígyó siklása fényesre, tükörsimára formálja a port. Árok is van. De már nincs széle. Minden annyira egyszerű. Sehol egy lélek. Fényes, acélos reggel. Ünnepnap az országúton. Sehol senki. Az ünnepi zászlók ragyogó reggeli imbolygása elvonz mindenkit az országútról. Ünnepnapokon senki sem jár ki erre. Amott a szállás mögött újra por száll fel. Előttem a kígyó nyoma. De csak forgószél. Száraz kukoricaszár. Felszáll. Aztán imbolyogva, szédülten hullik a por vonzásában lefelé, lefelé. Annyira tiszta a reggel és forró, és forró. Lassú múlásával nem is éri el talán a délelőttöt. Még hideg lehetne a por, de már forró, forró... S nincs más kép erre, mint forró. Nyúl rohan át az egyik eperfától a másikig. Kígyó siklik a folyó felé. És semmi. Akkora ez a kép, semmibe sem fér bele, a nyárba sem, ezért látszik meg az ősz már a nyár elején a megroskadt árokpart füvén. Az eperfák mozdulatlanok. Némelyiknek kiégett a törzse. S büszkék. Az égési sebekre. A villámra, mely kiégette a törzsüket, Üszköt lehelnek most. Varjak szállnak fel a tarlóról, senki sem üldözi őket, s lassan úsznak az epres felé. Diót keresnek. Ki tudja, mikor érik be a dió? Mikor válik meg zöld burkától? Újra por száll fel, kígyónyom, nyúl veszélyes rohanása, ürge vizsgálja, amig elláthat, varjúk röpte és forróság, reggel, acélos csöndű nagy, buta reggel...
A kép állította: elhanyagoltam Rétiéket, már hónapok óta nem voltunk náluk, s ezért Helén nem hibás, hiszen írt nekik néha egy-egy fürge, tiszta levelet, amire aztán Rétiné csodálatos, dőlt betűivel, az elhalt szavak ismeretlenével megjött a válasz, mintha az évek sodrását hozta volna, s ilyenkor ellenállhatatlanul éreztem, ki kell mennünk Rétiékhez, talán még találunk a kertben málnát, meg körtét, szőlő is lesz, s a folyó ölelésébe rohanó füzesen át hosszú, nagy séták a templom felé, esti kürtszó, meg csönd Réti nagy szobájában, ahova talán már húsz, harminc, negyven évvel ezelőtt behúzódott, hogy végérvényesen megértse, miért nem mehetett el, miért kellett maradnia, s vállalnia a felesége megvetését, örökös szemrehányását, mert „gyenge, gyenge vagy Frigyes, olyan gyenge, hogy az már teljesen értelmetlen, annyira, hogy hozzád sem tudnék érni, de hiába könyörögsz majd, hiába keresel bennem bármit is, Frigyes, minden kihalt, minden, minden, még ezek a párizsi, meg londoni folyóiratok sem tudnak izgalomba hozni, az sem, hogy a birtok minden termését elverte a jég, meg, hogy leégett a pajta, s pörösködni kell, az sem, ha sétára viszel a faluba, mert semmi, semmi sem vonz már feléd, kiégtem, kiégtél belőlem, elfonnyadtunk, kiszáradtunk, annyira gyönge vagy, nem, nem tudnék hozzád érni… nem akarok gyereket adni neked, undorodok tőled, a fajtádtól”. De mindez már nem bánthatta meg Rétit (húsz, vagy harminc, vagy negyven évvel ezelőtt, tegnap), ő megértette, hogy más nem is történhetett volna, mint ez, ez az idegenség, ez az eltávolodás, ahogy növekedtek, úgy nőttek el egymástól. Sem a szülés, sem a szülést követő halál már nem vonzotta. Minden erőltetett csatazaj, minden sértődés, minden félénkség nélkül vonult be szobájába, összeszedte a könyveket, a családra vonatkozó iratokat, a falu történetének okmányait, sohasem látott ládákat bontott fel, ismeretlen fiókok megsárgult papírlapjai között kutatott, de nem mintha tenni akarna valamit, nem mintha a cselekvésvágy űzné, nem mintha változni, változtatni akarna, egyszerűen felkészült a lassú pusztulásra, csak a szirmokat kellett megtalálnia, a bűn maga volt, önmaga, megtorpant teste, kiszáradt erei. Tűnődés. A tűnődés lett egyetlen életmódjává. A választékosan kiépített, egész napokat oly tömören betöltő tűnődés. A minden-rendben is elmaradt, hiszen a tűnődés izgalmakkal, szenvedéllyel jár, határozottsággal, megvesztegethetetlenséggel. Nem az volt a kérdés, hogy mire való mindez, nem az, hogy mihez kezdhetnék még, nem is az, hogy mire való, hanem az hogy igaz-e mindaz, ami történik, aminek történnie kell, ami mindig megtörténik, amit nem lehet letagadni... S ez már több minden előrelátó töprengésnél. Az értelmetlen tűnődés világában élt tovább Réti, s ebből a hálóból senki sem menthette ki, itt megrekedt, de jól érezte magát, hiszen úgy vélte, semmi sem változik, semmi sem változik benne és körülötte, a csönd, a tűnődés csöndje, a pusztulás szirmai csak egy állapotot jelentettek nem folyamatot. Mire való lenne a jelen időről töprengeni, amikor a múlt tisztább és könyörtelenebb?
Sohasem értettem meg, hogyan jutott el eddig.
Hogyan is érthettem volna?
Este érkeztünk. Rétiné várt bennünket a ház előtti kertben, az egyik kigyomlált, szabályos négyszög alakú virágágyás mellett: sárga őszi virágok nyíltak, a föld nedves, Rétiné töretlen alakja, most feketében; a virágágyás jobb sarkában állt, mozdulatlanul, s szó nélkül, feszélyezett mosollyal adta át kosarából a körtét, mindkettőnk kinyújtott kezébe egy-egy körtét. A kosárban még szőlő is volt. „A málna már leért”, mondta, s ekkor már tudtam, hogy ugyanazzal a szorongással érkeztem, s ő ugyanazzal a kedvetlen megszokással fogadott, mint gyerekkoromban, amikor évről évre itt töltöttem minden nyarat. Helén meglepődött ugyan, de mert olyan ritkán beszéltem neki Rétiékről, s csak néhányszor volt még itt velem, sejtette, hogy bizonyos megszokott szertartásról van szó a gyümölccsel, a nagy, sárga, feszes bőrű, illatos körtékkel. Ő nem vette észre a szőlőt. „Vártunk benneteket”, mondta Rétiné azután, hogy elindultunk a ház felé, s ez, tudtam, csak annyit jelent, hogy ők is tudják, fogva tartanak bennünket, valami megvetett állapotot vagy hangulatot kínálnak fel mindig, amikor kijövünk hozzájuk, valamit, amit eldobnánk, de mert hozzájuk tartozunk, a remegés és a vonzódás láncaival tartanak fogva; a megvetés rajongást teremt, az elutasítás rabságot. Helén merev-komolyan állítja: „Mire való azt hinni, hogy beletartozunk valamibe, amikor a forgás, az örökös forgás ereje mindig kivet bennünket a láncból, megnyugvást és rendszert követelünk, amikor semmibe sem tudunk beletartozni, a csillagokat számoljuk este, pedig utálunk mindent, ami a test fennhatósága ellen vét...” Úgy éltem át azt a néhány napot, amit Rétiéknél töltöttem időről időre, néha évekig feléjük sem nézve, mintha a gyermekkori, hónapokig is eltartó vendégeskedéseket felváltotta volna a megvetéssel határos rajongás. Rétiné még feljött velünk a szobába, a tetőalattiba, mert azt választottam, amikor megkérdezte (mikor történt?), „hol érzed magad legjobban?” „Itt vagyok legmesszebb és legmagasabban”, mondtam akkor, s ő csak annyit válaszolt: „Magad határozd meg a távolságot, én nem szólhatok bele. Felnőttél már.” Azután meggyújtotta a gyertyát ‒ ebben a szobában sohasem volt villany ‒, és lement, magunkra hagyott; egyetlen szóval sem említette Rétit.
Félórányit maradtunk a szobában. Helén végigfeküdt az ágyon, cigarettázott, pihent, én a gyertyával a kezemben végigjártam a homályban maradt sarkokat, Rétiné talán közvetlenül érkezésünk előtt takarított ki, hiszen a pókháló meg a szemét nyoma még ott volt a megkorhadt fapadlón, meg a falak szögletében. A gerendák tartását figyeltem, de nem tudtam olyan nagyszerű értéssel és akkora remegéssel követni a tető bordáit, mint máskor, minden egyszerű volt, ismert, nagyon is ismert, minden megszokott. Réti egyszer azt mondta: „A szú sercegése, fiam, nem az idő múlását, csupán egy állapotot mutat, semmi kísérteties nincs benne, semmi varázsa nincs az éjszakai, fülsiketítő sercegésnek, hiszen a pusztulás nagyon természetes, mint a legegyszerűbb számtani művelet.” Emlékezni még tudok, gondoltam most, és ennek megörültem. „Helén, hiába beszélsz nekem minduntalan a zűrzavarról, a tömeg forgatagáról, amíg emlékezni tudok, addig örülök is, addig van logikám...” „Nincs logikád”, csak unalmas vagy, és azt hiszed, hogy ez nekem elég”, mondta és felkelt az ágyból, mellém állt, egészen feszesen mellém, teste követelte az enyémet, s ahogy megöleltem, nevetve súgtam a fülébe: „Ehhez aztán nem kell emlékezni”. „Semmiképpen sem, de menjünk le, menjünk sétálni, jó?” „Az nagyon jó lesz. Már egészen beesteledett”, mondtam, és indultam azonnal. „Félsz tán?”, kiáltott utánam Helén, és én sértődést mímelve néztem vissza rá. „Majd megmutatom neked egyszer úgyis a fogam fehérjét”, kiáltottam, de nem kellett volna olyan hangosan, hiszen már utol is ért. Zuhantunk a lépcsőkön lefelé.
Még a vonatban mondta Helén: „Ha megint belemerülsz valami istentelen vitába Rétivel, úgy ott hagylak, sohasem látsz többé.” „Az is jó lesz.” „Mi?” „Hogy vitázok, meg hogy sohasem látlak többé”. „Kikészítelek, csak így beszélj velem!” ‒ kiáltotta akkor, és most visszaadtam neki a kiáltást. Szemet szemért.
Rétivel csak üdvözöltük egymást és megígértük neki, hogy vacsora után beszámolunk a balesetről, mert ‒ „Nem értem mi történt veletek, nem értem, Helén csak annyit írt, valami szörnyű történt, baleset, de tudnom kellene, hogy valójában mi is történt. Tudnom kell.” Gyorsan otthagytuk Rétit, pedig jó lett volna kifaggatni, miért kell neki olyan pontosan tudni, mi is az a baleset.
Rétiné ismét a kertben volt. „Kiszáradt az a nagy tölgy, amit annyira szerettél, az epres felett”, mondta, amikor megtudta, hogy sétálni megyünk, s talán egészen későn érünk vissza. „Majd megnézzük”, mondtam.
„Levehetek egy fürt szőlőt?”, kérdezte Helén. „Várj, majd én adok”, mondta Rétiné, és kivette zsebéből az ollót, körüljárta a szőlőtőkéket. „Ez, jó?”, mutatott egy nagy fürtre. „Mindkettőnknek elég lesz.” Azután levágta a fürtöt, Helén megköszönte. „Vigyázzatok az epresben, valami gödröket ástak ott nemrégiben”, kiáltott még utánunk, s Helén szinte örömmel mondta, „Gödröket, sírokat, lyukakat... Ha beleesünk, csak fejfát kell még fölénk rakni.” „Úgy is jó”, nevettem vele, és ahogy elindultunk az úton, tudtuk, hogy Rétiné még sokáig néz utánunk a kertből, pedig nem is igen láthat bennünket, hiszen beesteledett már.
A falu felett szürke porfelleg. Mozdulatlan. Elnyújtott kiáltások, felkiáltó szavak szitkai. Kocsizörgés. A kutyák még csendben vannak, nem jött még el az idejük. Mire leszáll a szürke porfelhő, addigra kitisztul az éjszaka és belekezdhetnek megszokott lármás csaholásukba, de ez már nem érdekelt bennünket, addigra úgyis visszaérkezünk a házba. Az epres felől egy megkésett szekér siet a falu felé, amikor közelünkbe ér, lassít, hogy ne verje fel nagyon a port, hangosan köszöntjük mindketten a kocsist, az csak bólint, tudja, ha a kocsi zörög, nem érdemes szólni. Amikor elhalad mellettünk, újra kocogásra nógatja a lovakat, és lassan halkul a kocsizörgés, amikor elmegy a valamikori nyári lak előtt és lefelé indul a dombról, már nem is hallatszik. „Lelassított, hogy láthasson bennünket”, mondta Helén. „Nem, csakhogy ne poroljon be bennünket”. „Látod, milyen buta vagy.” Már beértünk az epresbe. Nagy a sötétség.
„Tudod, hogy volt egy zongoránk?”, mondtam Helénnek, és amikor bólintott, megkérdeztem, honnan tudja, ő meg azt válaszolta ‒ „Már százszor mondtad”. „Jó, de ezt nem mondtam. Gyermekkoromban itt töltöttem minden nyarat. Amott a háború gyűjtötte a romok meg a holttestek szép kollekcióját, rendezgette, értelmezte az elmúlás és a halál változatait, ahogy te gyűjtőd ma a gyufaskatulyákat.” „Nekem csak ennyi maradt”, mondta Helén haragosan, s azután még hozzátette: „Különben is ma már másként mérik az ilyesmit. „Mindegy, csak azt akartam mondani, hogy sokszor sajnáltam, amiért nem tartott azokban az években maga mellett az anyám, sok mindent megtanultam volna tőle.” „Kitől?” „Az anyámtól meg a háborútól.” „Úgy mondod, mintha az egy volna.” „Ahogy rágondoltam az anyámra, innen, azokon a hosszú, értelmetlenül forró nyarakon, nem sok különbséget tehettem közöttük.” „Az a te bajod.” „Gyerek voltam.” „S mi volt a zongorával?” „Rétiné mondta akkor, az apám mielőtt bevonult, a lelkére kötötte az anyámnak, hogy ha mást nem, bár a zongorát őrizze meg, mindenesetre, a barnás, szilárd tartású zongorát, azokkal a megsárgult, kilazult billentyűkkel, mintha bárki is közülünk játszani tudott volna rajta, de a zongora beleszólt a sorsunkba, hideg, szertartásos nyugalommal őrizte meg közöttünk az egyensúlyt, jelen és emlékezés, titok és nyíltság...” Helén mintha nagyon figyelmesen hallgatott volna végig, s amikor mondani akart valamit, féltem, hogy ismét csak lerántja a leplet a szavaimról és megállapítja, hogy értelmetlenek, de csak ennyit mondott ‒ „Na és?” ‒ s ez is elég volt. Rétiné akkor adta el az első bútordarabot, valami szekrényfélét, sajnáltam nagyon, azt a szekrényt, mert poros belsejében töltöttem a délutánokat, amikor Réti lement a folyóra, Rétiné pedig folyóiratait forgatta, meg a sok, különféle papírlap egyikére különös, szabálytalan ábrákat rajzolt. Csillagokkal játszik, gondoltam akkor, nekem meg jó lesz éjszakát csinálni, bebújtam hát a szekrénybe. Abba, amit eladott.”
„Azokban a napokban elkísértem néhányszor Rétit a folyó felé. Egyikőjükhöz sem tartoztam, így könnyű volt megosztani közöttük az időmet. Különben sem szerettek. S ezt onnan tudom, hogy nem beszélgettek velem, pedig sok szó kellett volna ahhoz, hogy megmutatkozzak. Ha semmit sem ettek, akkor legalább beszélhettek volna. De úgy látszik, Réti arra várt, hogy felnőjek. Most már mondhat, amit akar, nem értem, nem akarom megérteni... Egészen elvesztettük egymást. S ezt talán mindhárman így akartuk. Azt kérdezed, hogy miért járok ki azért olyan sokszor? Nem is sokszor, de valami itt-tart. Ide láncol, ám nem érdekel, hogy mi. A városban semmi sem kötött le, így jobb, ha idejárok, ahol valami fogva tart. Mert, jó az, nagyon jó, ha valami fogva tart. Nagyon jó.”
Már késő lehetett. A fák közé végérvényesen bevonult az éjszaka. Az epres egyetlen tisztására értünk. Fényes fű. Bokrok a fák lábánál. Csönd. Mozdulatlan csönd. Megálltunk. A fák között még meleg volt, itt a tisztáson már lehűlt a levegő, mintha más földrészre érkeztünk volna. Különben is sokszor úgy éreztük magunkat, nemcsak Rétiéknél, mintha közönséges ügyfelek volnánk, részvénytársasági tagok, akiknek, mert fogva tartja őket a részlet, az adósság vagy a jutalék, rettegni kell, és úgy élni, ahogy muszáj, élni csak az életet, s kötelezően egyedül maradni, mert ha megkísérelnénk megközelíteni valakit is azok közül, akikkel naponta találkozunk, semmire sem jutnánk velük, csak elátkoznánk őket magunk mellől, mert ki tud különbséget tenni a jutalék, az adósság, a közvetlen, baráti viszony, meg miegymás között. Megtorpanunk a tisztáson. Nem a fű állított meg bennünket, csupán az a tény, (hogy a levegő itt már leihűlt, mintha más földrészre értünk volna, és csak elkapott bennünket egy nagy hullám, csurom vizesek lettünk egyszerre, s a meztelenség, meg a víz, meg a látomás, meg a hit borzalma, meg az öröm egyszerre rántott magával bennünket, így ujjongva kezdtünk el körözni a kis tisztáson, s amikor már elfáradtunk, amikor már elszorult a torkunk a sok nevetéstől meg futástól, levágódtunk a fűbe, úszva közelítettünk egymás felé, egyetlen szó nélkül találtuk meg egymás testének legérzékenyebb részét, mintha éppen a szív billentyűinek csendülésére hallgattunk volna. Hűvös volt a fű, földszagú a levegő, felettünk a végtelen égbolt csillagos kéksége, bennünk a titok, meg sejtések, azok feloldozásának nagy robaja. Így robbant a kísérleti teremben is. A baleset... a méreg csöppenként hullik a kék kis üvegből, a kezemen egyetlen rezdülés sincs, mindent előre kiterveztem, s utána semmi, a méreg, a méreg... Helén nagy vágya mozgásba hozta minden kis izmát, csontját, fű keveredett a vérével, hajában apró őszi, csúnya kis virágok nyíltak ki hirtelen, ahogy érzékeny testének, ennek a nyúlánk fájdalmas építménynek legérzékenyebb részeit éreztem magamon... a robbanás után füst, azután felszáll a füst, s kezemben véres húsdarab, a laboránsom nagyon közel állt a kísérleti asztalhoz, a robbanás szétvitte a hasát, csönd és méreg... Csak sokkal később éreztük meg testünkön a töviseik nyomát, nemcsak fű volt alattunk, kóró is.
„Egészen meztelen vagyok”, mondta Helén. „Fázol?” ‒ kérdeztem és takargatni kezdtem a testét, testemmel meg a szétdobált ruhadarabokkal. „Már megint megizzadtál”, mondta Helén.
Még vártunk. Várnunk kellett, hiszen mintha megtaláltuk volna egymást, mintha ezer évnyi keresés után, valami értelmetlen kis szerkezet azt mondta volna „tikk”, megnyílhatott már minden, minden egészen érvényes lett, de ahogy mind mélyebben éreztük a tisztás nagyon is hűvös levegőjét, amint mind messzebbre kerültünk az előbbi robajtól, a test csuszamlásából, ahogy múlt, lassan, bár soha el nem múlhatott a test dicsérete, úgy láttuk meg a tévedést, úgy fedeztük fel megint, ismételten magunkban, hogy egyedül vagyunk, hiába nyílt meg oly szertelenül a comb, hiába dobbant oly végérvényesen a szív, a vérünkben már halálos komorsággal rontott az emlékezés, a rossz napok, a rosszabb találkozások, a megszokott érintésiek emléke. S most is, mintha nem is most történt volna, mintha húsz, harminc, negyven évvel ezelőtt, még nem is éltünk tán, mintha éppen akkor, tegnap láttuk volna meg ezt a tisztást, ezt az acélos, tüskés fényű, hűvös tisztást. Ha nem estünk volna el olyan ügyetlenül, ha figyelmesek lettünk volna a testünkkel szemben, akkor nem maradtunk volna ennyire magunkra, hiszen még futkározhattunk volna, hiszen még legyőzhettük volna a testet, de mi értelme lett volna annak is, mire való mindaz, amit nagy bután, istentelen dőreségként megváltásnak neveznek, és amire napról napra felbíztatnak bennünket. „Fázok, egészen meztelen vagyok”, mondta Helén, s ekkor már fölálltunk. Helén bőre most földes volt, meg füves, tenyeremmel törültem le róla a nyomokat. Nevetve követte a simogatást, néha felkacagott, talán éppen most érezte magát jól, talán éppen abban a pillanatban, ahogy kezem lassú rendben végigjárt testén, talán éppen akkor érezte meg, nem volt véletlen, hogy ráakadtunk a tisztásra, s az sem, hogy olyan hirtelen magunkra maradtunk, hiszen régóta tudtuk már, de sohasem fogalmaztuk meg magunknak, hogy kettőnk között más értelme nincs is a szerelemnek, minthogy magunkra maradjunk, mert bárki mással is lennénk, nem maradnánk ennyire magunkra. Sohasem követeltük meg egymástól azt, amit mindenki más megkövetelne tán tőlünk, hogy legyünk nyíltabbak, hogy fékezzük meg magunkat, hogy tüntessük el a magányt. Senkivel sem lehettünk volna olyan magányosak, mint egymással, s ezért kellett együtt maradnunk, végérvényesen.
„Meg kell adni a testnek, ami a testé, hogy az érzésnek is maradjon”, mondta Helén, és anélkül, hogy megölelt volna, egészen hozzám simult.
„Megadtuk magunknak is, egymásnak is, semmit sem hagytunk ki a számításból”, mondtam kis idő múlva.
„Hagyd a kezed most, még mindig nem tudod, a lábakkal meg a hassal kell szeretni”, mondta haragosan Helén, és leszorította a kezemet, így támaszkodott meg, hogy minél közelebb legyen hozzám.
„Menjünk”, mondtam.
Még nem a domb felé tartottunk, nagy köröket írtunk le az epresben, lassan, egészen lassan, egymástól távol, egymás szavát sem hallottuk volna talán, de nem is jutott semmi se eszünkbe, amit mondhattunk volna. Mert ha mondani akarnánk valamit, ahhoz akkora erőfeszítésre lenne szükség, hogy talán bele is halnánk. Néha még hozzáértem néhány eperfa törzséhez, nedves tenyeremet talán fel is horzsolta a fa kérge, de mindez egészen mellékes volt, hiszen észre sem vettük sohasem a természetet, ezt a dolgozószoba-rémet, akkor sem, amikor a fövenyparton sétáltunk, Helén mezítláb, ujjai közé kis szigeteket rak a homok, bokájára meg szemcsecsokrot, akkor sem, amikor belevesztünk az epres labirintusába, mindig csak azt kerestük, amit elvesztettünk, amit még megtalálhatnánk, ha erőnk lenne hozzá, vagy egyáltalán képesek lennénk bármiféle erőfeszítésre is. A baleset után, a laboránsom temetésén értettem meg, csak a véletlenen múlt, hogy nem veszítettem el Helént, hiszen amikor dolgoztam, mindig mellettem volt, bárhol is járt, mert csak úgy tudtam felemelni valamit, vagy kezembe venni a kis, kék üveget a méreggel, ha Helént véltem magam mellett. S ha ez a kapcsolat kettőnk között ennyire mély, ennyire végérvényes, akkor mire való a test szabadkozása, a test magánykövetelése? Az éjszaka megtette a magáét. Titkos kanálisokon hozta el, egészen az epresbe a falu kutyáinak éjszakai lármáját, s nagyot nevethettünk volna azon, ha azt mondom Helénnek, hogy a falusiak csak úgy tudnak aludni, ha vonyít a kutyájuk, őket legalább el tudja altatni valami.
„Itt a szőlő!” ‒ kiáltotta ujjongva Helén. „Megtaláltam. Gyere, ha szépen megkérsz, megosztom veled.”
Azután már egymás mellett mentünk a domb felé. Réti szobájában világosság. Várnak ránk a vacsorával. S éhesek is vagyunk. Nagyon éhesek. Kár, hogy Réti sohasem szokott bort hozni a vacsoráihoz, mert mindig azt állította, hogy a bort a pincében kell inni.
„Rétiné beleszépült az öregségbe”, mondta Helén útközben. Ahogy ott állt a virágok között, amikor megérkeztünk, kicsit görnyedt hátát merevre formálta a kosár súlya, keze is hosszabbira nyúlt, de az arcán még mindig ott ragyogott a megvetett és elfeledett szépség. Miért visel feketét? Tálán azért, mert a falu megköveteli tőle, hogy azonosuljon velük? Amióta nincs meg a birtokuk, megvetik őket, tudom, azelőtt pedig féltek tőlük. „Mondd, te ismered, milyen volt húsz évvel ezelőtt? Szép?” „Gyerek voltam”, mondtam s valóban nem tudtam visszaemlékezni, csak azt tudtam, hogy az egyik nyáron falusi legényekre találtam, amíg a füzesben kószáltam, mert Rétiné elküldött, „menj most, egy fél óra múlva gyere vissza, addig megfürdök”, akik nagyon mocskos szavakat mondtak, meg mindenféle mozdulatokat tettek, mert biztonságban voltak, és nagyon jól láthattak oda a homokra, ahonnan Rétiné elküldött. „Nem tudom, gyerek voltam, nem érdekelt. Akkor még a nővérembe voltam szerelmes.” „Pedig éppen azért tudhatnád, mert gyerek voltál. Bárki férfi előtt levetkőznék, de egyetlen fiúgyerektől szégyellném magam”, mondta Helén. „Nem tudom, nem tudhatom”, szabadkoztam. „Mindegy, mindegy, én azt hiszem, nagyon szép volt, de elfonnyadt, kiégett, kiszáradt, a pusztulás csak bentről kezdte ki.”
Amikor megérkeztünk, már vacsoráihoz terített asztal várt ránk. Réti elénk jött, mintha hamarabb akart Volna bennünket látni Rétinénél, aki az étel körül forgolódott. Réti egyetlen szó nélkül vezetett be bennünket a szobába, cigarettáival kínált, és mert egyikünk sem fogadta el, ő sem gyújtott rá, „Mondjátok gyorsan, mi történt, a baleset.” S Helén mondta el: robbanás, füst, a laboráns halála, vizsgálatok, kihallgatások, depresszió, s végül is felelősség alól felmentő átirat... Olyan egyszerűen és közvetlenül mondta el, minden indulat, minden kisiklás nélkül, hogy nem ismertem magamra, s ezért nem zavart meg a baleset említése, még a fejfájás sem jelentkezett, bár a zúgás már ott kísértett... Mégis, Helén gyorsan befejezte, és Réti sem érdeklődött tovább.
Azután a vacsorához ültünk.
Vacsora után gyorsan lefeküdtünk, Rétiné fáradt volt, s különben is korán kell kelnünk, mert ‒ „Ha akarsz, Helén, kijöhetsz velem holnap reggel a kápolnához”, mondta Rétiné. A tető alatti szobában már csak az ágy meg a hintaszék maradt meg (bele sem ültem ma még!). „,:Nem adtam el, tudom, hogy szereted”, mondta Rétiné. A szekrények, a faragott dohányzóasztal, a szúette, rozoga íróasztal, a kis dívány (szövetén angyalok kergetőzték) már rég elköltözött, a falusiak házába került, talán valamelyik tanítóhoz, az orvoshoz, vagy valaki a városi utazók közül vitte magával. De nem hiányoztak. Az ágyban párna és takaró, tiszta, fehér minden. S ez elég volt, elég volt ennyit is megőrizni a tető alatti szobában. Helén vetkőzött. A gyér gyertyafény szabaddá, közvetlené, természetessé tette minden mozdulatát. Könnyedén, mintha éppen fürödni készülne, úgy vetette le magáról az utolsó ruhadarabot is. Tiszta bőréről lesiklott a gyertya fénye, sötétben maradt. Az izmok és a csontok mozgását sejtettem, de nem láthattam. Csak arra gondoltam, hogy beláthatatlan kapcsolat van a csontok, a hús meg a bőr között. Helén bőre még nyári-barnás-méz színű. Még mindig a folyó homokjának csillogását látom a pórusaiban. A homok csikorgása, vásult ropogás, a térd merevsége, azután az egész test könnyed elhajlása, a derék tiszta, összeszűkült íve. Ha szülne, elvesztené ezt a varázsát. De ki tudja, mit hozna magával a szülés, a szülés fájdalma?
Sokáig nem aludtam el. Az ablakra nem húztuk le a redőnyt, a csillagok meg a hold az ablak előtti diófába gabalyodtak, ott kergették egymást, mintha az éjszaka csak arra való volna, hogy minden távolság megszűnjön, hogy a gondolat és a szenvedély közelebb hozza az elérhetetlent, azt, amit nem is ismerhetünk, amit sohasem ismerhetnénk meg. Azután lassú rendben elhatalmasodott a szobában, kitöltött minden zugot, minden kis résbe beférkőzött Helén lassú, egyenletes lélegzetvétele. A hátán fekszik, egyenes tartással. Homlokán megcsillan az ablakon beszűrődő hideg fény. Nyugodt, szép álma lehet. Pedig legszívesebben ébren tartanám, annyira ébren, hogy ne is tudja meg soha, hol kezdődik, amit elveszített, amiről lemondott, amint megkaphatott volna, és hol ér véget mindaz, amit kapott, amit megszerzett magának.
Felkeltem. Az ablak bal szárnya elé álltam. A friss, nyári éjszaka könnyű léghuzatai lesöprik arcomról az izzadás nyomait. Változatlan, mozdulatlan, nyugodalmas...
Alig fél órát töltöttünk csak lent a vacsora után. Nyugodt csöndben szívtuk cigarettánkat, míg Rétiné az asztalt bontotta, vigyázva vitte ki a régi porcelán edényeket. „Semmi sem páros”, mondta, hogy megmagyarázhassa, miért e féltő figyelem. Helén hiába ajánlotta fel segítségét, Rétiné elutasította. „Semmi esetre sem, csak üljetek nyugodtan, magam végzem el, megszoktam, megszerettem; ha összetörök valamit, van mire gondolnom”, mondta. Helén közben félrehúzódott, könyvet tartott a kezében, s ahogy átdobta egyik lábát a másikon, az izmok feszülését figyeltem a hasa körül, jó volt megbízni ebben a testben, változatlanul hinni, hogy én ismerem így, én látom csak izmainak mozgását a ruha alatt is. De olyan mély volt a csend közöttünk, ahogy Rétiné kivitt már mindent az asztalról, csak a fehér abrosz volt még, itt, rajta kenyérmorzsa, meg egy kés, véletlenül felejtette talán itt. „Már nincsenek szúnyogok”, mondta Réti „amíg még voltak, bár volt mivel kitölteni a csöndet, fogdostuk őket”. Egészen komolyan mondta, és olyan halkan, hogy Helén nem is hallhatta, csak később gondoltam arra, hogy ellenőrizni akarja, meghallhatja-e Helén a szavát. De Helén nem mozdult, lapozott a könyviben, képeket nézett, és csak a fejezetcímeket meg a képaláírásokat olvasta el. Arcán bizalom ült, talán kissé fáradt öröm a szó meg a gondolat találkozásakor, vagy csak egyszerűen próbára tette idegen nyelvtudását (Rétiné nagyrészt csak angolul olvasott). S csak akkor döbbentem rá, amikor megszólalt, halkan, talán még halkabban, mint az imént, hogy még úgyis meg tudok feledkezni Rétiről, ha mellette ülök, mert csak akkor ismertem fel, hogy hárman vagyunk a szobában.
„Összeadok, kivonok... Ezzel a két művelettel meg lehet őrizni a változatlanságot. És rendbe lelhet hozni velük a dolgokat. Gondolom, rendszerint teremteni, elképzelhetőt, lehetségest. Minden tudományosság híjáin, pusztán a gyakorlat kedvéért. S megvetve minden hasznot, már évek óta csak összeadok meg kivonok. Végül semmi sem marad, nincs maradék, nincs hányados, nincs szorzás meg osztás. Látod ‒ felém fordult, éles, szürkévé fásult mozdulatlan szeme az arcomba dobja a kivonás és az összeadás minden felelősségét. Mit érthetek abból, évek kellenek, hogy megszokjam, nincs présház, el kellene felejteni a nagy pinceház nyirkos falának minden penészét, meg kellene szabadulni a hatalmas kiterjedésű akácos méhzúgásától, mindentől, mit érthetek Réti műveleteiből, hiszen csak Rétiné apró, silány nyári virágait szeretem, holnap reggel belopok majd egy kis csokrot Helén mellei közé, mi közöm Rétihez, meg mindenhez, amije nincs, s amire már szüksége sem volna, hiszen nem tudna mit kezdeni vele, mégis vonz, marasztal, sőt követelődzik a szürke szemek álmatlan mozdulatlansága, könyörtelenül megköveteli, hogy itt legyek, éppen itt, s éppen ezen a széken üljek, éppen ezt a cigarettát szívjam ‒ csak az összeadás, meg a kivonás műveletével tudom ellensúlyozni az idő múlását, az idő végtelenül közepes múlását... De mire kellene nekem az idő? Remélem, a selejtes Rétiek közül én vagyok az utolsó, annyira utolsó, hogy ha sokáig folytatom még a kivonást, és le tudom küzdeni magamban a családi hagyományból ittmaradt összeadás-komplexust, akkor elporladok, elveszek még mielőtt meghalnék. De nem tudom, hogyan sikerül majd legyőznöm a testet, hiszen valamikor azt hittem, húsz, harminc, negyven évvel ezelőtt, hogy győzelemre kell ösztökélni. Ebben sincs azonban nagy különbség. Ezért olyan közönséges az idő ‒ amikor megérkeztünk, alig néhány órával ezelőtt, azt hittem, Helén elhiszi majd nekem, nem oktalan a szomorúságom, nem buta képzelődés, s főként nem a baleset következménye a komor kedélyállapot, megérti majd, ebben a házban, ahol, amióta tudom, már megvetik az időt, puszta keserűségből, nembánoménúgysem-ből, de most, amíg Réti pillantását el nem kerülhetem, tudom, hogy Helén nem érti, hiába kutatja rajtam Réti szavainak hatását, hiszen Rétit nem hallhatja, nem érti, mire való ez a vonzódás, ez az örökös izgalmas töprengés, amivel a ház, ez a ház hatalmában tart ‒, közönséges ámítás csupán azt hinni, arra tenni fel a magunk lehetőségét, testünket, hogy betöltsük az időt, a ránkszabottat, a kiszámoltat, a meghatározhatót, hiszen mi mást várhatnánk az időtől, mint hogy megszűnjön, s testünk is arra van beállítva, hogy megszűnjék az idő ‒ az izgalom, amely végigfut rajtam, éles ostorcsattanás, most lassan a megszokott mederbe jut, megnyugszik a gondolatom, a vérem, a testem megtalálta az ellenállás pillanatát, már biztonságban vagyok, biztos abban, hogy ha elmennék, semmi mást nem vihetnék magammal, mint a szomorúságomat („miért tudsz ennyire banálisan érezni, veszélyes”, mondta egyszer Helén), annak is talán a nyomát, a jelt, a kört, a négyszöget ‒ de mire való lenne ellenállni, meg sürgetni, mindegy, csak az ész megerőltetésének fokozása lehet az ellenállásnak alapja, de arra semmi, semmi inkább nem jogosít fel, mint éppen a kivonás, csakis a kivonás... Az összeadás csak arra való, hogy ne felejtsük el a kivonást, úgyis elnövünk egymástól.”
Nagyon gyorsan feljöttünk a szobába. Nem szöktünk, de nem éreztük jól magunkat, és fáradtságot színlelve bocsánatot kértünk.
Helén megmozdult az ágyban. Réti hangja ismeretlen szikrákat hagyott bennem, megmérgezett nem is annyira az, amit mondott, alig tudtam figyelni a szavára, inkább az, ahogyan mondta, mert úgyis megjegyeztem volna a szavát, a szavak értelmét, de a hang eltűnhet, elveszhet, elsüllyedhet... Helén most megfordult, az ablak felé, felém. Még mindig egyenletesen, mélyen lélegzik. A vacsora alatt, s azután is, amíg alig fél órát üldögéltünk lenn, s én Rétit hallgattam, tudtam, hogy Rétiné ellenáll annak, amit Réti mond, mindennek, de ezt csak szótlanul teheti, ahogy évek óta, húsz, harminc, negyven év óta teszi már, s csak néha figyel Helén felé, az ügyének akarja talán megszerezni, de Helén még mindig bizalmatlan, s ezért talán idegen marad ebben a házban, nem ismerheti meg a ház csapdáit, minden rejtekét, ő csak úgy tudna beszélni, ahogy finombetűs kis leveleiben megírta már jónéhányszor Rétiéknek, hogy mi történik nálunk, hogy mit dolgozok, egészségesek vagyunk-e... Féltettem kezdetben Helént, hogy nem érti majd meg, mi történik itt, de végül is rádöbbentem, minél tovább marad ismeretlen előtte ez a ház, ez a vidék, annál tovább marad velem, annál tovább érzi majd magát biztonságban, hiszen nem osztottam meg vele mindent, rábíztam, találja meg ő is azt, amit akar, amit megtalálhat.
„Unalmas”, mondta egyik utóbbi látogatásunkkor Helén, „untatnak, közepesek, s magam is közepesnek meg unalmasnak érzem magam közöttük; amikor megérkezünk, mindig valami ismeretlen erő kerít hatalmába, valami értelmetlen vonzódás, mintha megszűnt volna minden igényem, mintha semmi mást nem kérnék és nem követelnék tőlük, sem magamtól sem a vidéktől, minthogy közepes legyen, annyira érdektelen, hogy az unalom is kivirágozhassék bennem”, megfontoltan beszélt, a szavakból sárgolyókat formált és szétdobálta azokat maga körül, lassan és rendszeresen, minden szenvedély, játékos kedv nélkül, „mert mi mást várunk, mi mást kaphatunk itt, mint buta együgyűséget, valamit, amire nem kell emlékezni, s ha eleve megszűnt bennünk az emlékezésre való felkészültség, akkor önmagunkat tettük a vadállati tétlenség prédájává... igen, féltem, félek most is, félni is fogok ‒ semmi mást nem tehetek, amikor ide jövünk ‒, másra nem vagyok képes, de ez nem elég, ez is annyira felületes, hogy figyelemre sem méltó... arra te sem vagy képes és én sem, hogy alkalmazkodjunk, az egyetlen szilárd pont, ami még életben tart bennünket, az, hogy nincs is szilárd pontunk, hogy képtelenek vagyunk alkalmazkodni, pedig rájöttünk már sokszor, nagyon sokszor, hogy más választásunk talán nincs is, mint alkalmazkodni”, az ünnepnapi, délelőtti, nyári országútra gondoltam, a valóban ünnepélyes hangulatú csöndre és mozdulatlanságra, arra, hogy semmi más nem létezett a képen, mint a por, a szél, az eperfasor, a kígyó nyoma, a rettegés, „ha valaki azt állítaná, hogy hiábavalóságokat teszünk, kivájnám a szemét, annyi méreg van bennem, talán benned is, hogy szép csendesen el tudnánk viselni egy kitervezett gyilkosság bűnét, ha arra éppen szükség lenne, ha annyira szükséges lenne a bűn fanyarságát hordozni magunkban, hogy anélkül nem is élhetnénk, akkor bizonyosan mindent megtennénk, hogy kihasználjuk a bennünk gyülemlő kígyómérget... de mire való volna? ‒ látod, ők beleegyeztek a sorsukba, mi ellenállunk nekik, de mi más vár ránk, mint az ő életük, hiszen semmit sem tettünk, még csak bűnösök sem vagyunk, semmit sem tettünk, csak kigondoljuk magunknak azt a helyzetet, ami esetleg megfelelne valaminek, ami felé törekszünk, de nem tudjuk megteremteni, csak kigondoljuk, s kész, semmi több... szabadok vagyunk, de annyira, hogy testünk is teher már, borzalmas megerőltetésbe kerül, s csak a véletlenen múlik, ha egyszer valamit is tenni tudunk a testünkkel, ha egyszer ki is tudjuk használni a test fölényét...” éppen így állt akkor is mögöttem, mint most, s ahogy visszaemlékezek a szavaira, mintha a teste illata is a régi volna, mintha az az előbbi motozás az ágyban, talán keresett, hol vagyok, míg észre nem vette, hogy az ablak előtt állok, talán az is azonos azzal, ami akkor történt, de most csak bennem vannak a szavak, csak én emlékezem, ő már elhaladt mellettem, elhagyott, most, ahogy visszatért az álomból, jóval előttem jár, ki tudja hol, elveszthetem, minden pillanatban végérvényesen elveszthetem, s talán csak ez a fájó közelségű vesztés tart még életben, talán csak erre építem mindazt, amire várok, amit elvárhatok az időtől... „nem tudunk élni a testünkkel, mindent függővé teszünk...”, mondta Helén akkor, az egyik utóbbi látogatásunkkor, s csak most értettem meg, nem volt véletlen ez a meleg tapintású emlékezés, még akkor sem, ha az alkonyi tisztás története véletlennek is látszott, vagy azt hittük ‒ véletlen.
Az éjszaka szirmai hullanak szép, apró rendben. Helén mellettem áll, mindketten az ablak előtt, kint bukolikus nyári éjszaka, de örökösen faggató hiányérzetünk nem engedélyezi, hogy szeressük ezt az éjszakát, fel sem figyelünk azokra az imbolygó, kísérteties fényekre, ott a folyó felett, meg sem lep bennünket a szoba ablakán időközönként becsapódó szúrós, fanyar kátrányillat, meg iszappára, a folyó éjszakai lélegzetvétele... Semmi közünk hozzá, veszteg maradtunk.
Egyenletes éjszakai zúgás, bűnös cirpelés, a fű álma, a levelek összetett mozgása, távoli kutyák ádáz harca a holdfénnyel, buta, buta idill, pásztorének, furulya, csip-csip, crip-crip, misz-masz, eperfa, gesztenyefa, akácfa, meggyfa, barackfa, búza, kukorica, rendetlen éjszakai megszokottság, unalmas, undorító, undok képek, a por hűl lassan, lassú, nyomtalan együgyűséggel, néha még roppan a fák törzse.
„Menjünk ki, sétálni”, mondta Helén. Bagoly nehéz röpte a ház fölött. Utána minden csendes, mintha koporsó úszna a bagoly után. Mégis bevillant egy pillanatra a bagoly szeme hozzánk. „Félek”, mondta Helén, és egészen szorosan mellém állt. „Rosszat álmodtál?” ‒ kérdeztem. „Nem álmodtam, semmit sem álmodtam”, mondta. A fák között alig van szabad tér: mindent kitöltött az éjszaka. Bizonyosan nem múlik. „Menjünk sétálni”, mondta újra Helén, de lemondással. „Nincs értelme, aludni kellene, az ilyen éjszakai séta csak valami kényelmetlen, romantikus, buta fényűzés lehet...” ‒ válaszoltam. Helén hozzámért. Érintésére újra zúgni kezd a fejem, de most mélyebben, most mintha marna, mintha húsomat fosztaná. Már nem csak a fejemben van zúgás. Talán a hátam közepén is érezhetném, ha lehetne. Méreg csöppen az asztalra, már nem menekülhetünk. Robbanás. Nagy, szilaj erő szabadult fel. Üvegszilánkok. Láng. Füst. S semmi, semmi több.
Másnap későn ébredtünk, már rég elmúlt felettünk a reggel. Rétiék vártak bennünket, lesben álltak, talán ők előbb tudták, hiszen megtudhatták, volt rá alkalmuk, hogy még azon a napon elutazunk, s ez a távozás csúfos lesz, csúfosabb, mint bármikor eddig. Magukra hagyjuk őket, és megértik majd, hogy magányuk már végérvényes, a pusztulást már nagyon szépen kinevelték magukban, minden este megvetik neki az ágyat, s ez még sokáig eltarthat. Bár sohasem érthetik meg azt, hogy visszajövünk még, hamarosan, futva, hogy minél előbb megszabaduljunk tőlük, hiszen tárgyakká váltak, olyan tükörré, amiben ellenőrizhetjük kételyeinket, mert képtelenek vagyunk végigjárni a magunk életét, anélkül, hogy bukásainkat ne viszonyítanánk valami egészen reális tárgyhoz... Rétiné a kertben volt, virágágyásai között tett-vett, de semmi különösebbet, még csak nem is gyomlált, csak néha lehajolt, de azután viszszarettent, két lépést tett előre, vagy hátra, s alakjának, ennek a változatlan tartású szerkezetnek minden mozdulatában ott élt, kelés gyanánt, a korai fonnyadás, fakulás nyoma. Réti a szobájában ült, asztala előtt, mint mindig ‒ ameddig csak vissza tudok emlékezni, minden reggel így találtam ‒, mintha tervezgetné azt, amit nem lehet kitervezni, mintha számadatokat keresne a kivonáshoz meg az összeadáshoz. Sohasem érheti meg, hogy miért kellett itt maradnia, miért kellett cselekvőt játszania, hogy elfonnyadhasson.
Meleg, őszi reggel. „Induljunk”, mondta Rétiné Helénnek. „Induljunk, mert nagyon meleg lesz.” S elmentek ketten, Helén még visszanézett a kapuból egy pillanatra, a tornácon álltam, nem voltam biztos benne, hogy bemegyek-e Rétihez.
De Réti kijött. „Lemegyünk a pincébe”, mondta, és felmutatta a nagy vaskulcsot.
Rétiék pincéje most a ház alatt van (valamikor muskátlikat, meg virággumókat őriztek itt minden télen, nyáron meg olyan hideg volt ott a homok, hogy sokszor görcs fogta meg a lábam, s akkor menekülnöm kellett, futni fel a napra, a nyári, tiszta, szép árnyékba), csak néhány kisebb hordó van ott, azokat a ház mögötti szőlő borával tölti meg Réti minden ősszel, és az óbort sohasem éri be az újbor. Mindig savanyú, színtelen a bora, inni alig lehet. Réti mégis szertartásos buzgalommal jár le a pincébe egy-egy pohár borra, s ilyenkor komorabb, mindig hallgatagabb. Sohasem ivott meg talán három pohárnál többet, mert mértéket tartani, azt nagyon tudott mindig. Különös volt, amikor a pincéből feljövet beszédesebb hangulatban találtunk rá, ilyenkor mindig másról beszélt, megkerülve, figyelmesen, mindazt, amire évek során gondolt, most nem a számtani művelet, hanem az időjárás, a folyó vízállása, a halak párzási ideje volt a beszédtémája, de ez olyan ritkán történt meg, hogy rendszerint meg is feledkeztünk az ilyen hangulatváltozásokról, és ezért hatott ránk meglepetésként.
A pincében üres, horpadt dongájú, borköves hordók, alig néhánynak van meg minden része. A falon ujjnyi penészréteg, néhol átütött rajta a gyöngyláncként felsorakozott vízcseppek fonala, a bejáratnál meg levegőjárat sorvasztotta el a penész finom mívű szálait. A homok elpiszkolódott már, lekopott. A dohos, fanyar, áporodott levegő hűvös volt; lucskos, nyirkos érintése a bőrömön fut végig. Kabátot kellett volna magamra venni, de már nem mehetek vissza, talán nem maradunk sokáig.
Előttem Réti egyenes, sovány, szikár alakja. Az ajtón beszűrődő fényben csupán árnyék, akkora, mint maga az ember, vagy kisebb. Előttem halad, a pince mély és hosszú torkából csak a sötét, ritka pillanatokra áttetsző levegő csap felénk, váratlanul, megbolygatva az előzetes képet. Csak ilyenkor, ritka alkalmakkor, amikor nyitva marad a pince ajtaja cserélődik a levegő. Előttem hatalmas sötét folt. „Emlékszel rá”, mondta Réti, „valamikor ott, a pince végében a szellőztető nyíláson át mutattam meg neked a csillagokat. Zavarba jöttél akkor, nem akartál hinni nekem. S végül annyira értelmetlenné vált a helyzet, hogy kifutottál a pincéből, magamra hagytál. Azóta már rég beomlott a nyílás.” „Emlékszem”, mondtam, „bár sohasem voltam biztos, szemfényvesztés, vagy tényleg csillagok azok. Sokat gondolkodtam rajta, de az sohasem jutott eszembe, hogy magára hagytam. Talán meg is bántottam?” „Nem, nem fontos, mindegy volt”, válaszolta Réti, „csak később magam sem voltam biztos, hogy valóban csillagok lennének azok, s megnyugodtam, amikor beomlott a nyílás.” „Én is csináltam magamnak akkoriban éjszakát, de sohasem láttam csillagokat. A szekrényben.” Mindketten elnevettük magunkat, soha ilyén közel nem voltunk egymáshoz. Nem nevettünk sokáig, de a váratlanul létrejött kapcsolat tartós volt. „Ma sem hinnéd el?” ‒ kérdezte azután Réti hirtelen, nagyon komolyan kérdezte, és egyre csak sürgette a választ, mintha nem tudhatná, hogy milyen könnyű lenne úgy válaszolni a kérdésre, hogy tovább tartson a kapcsolat közöttünk, „Nem, ma sem hinném el, de ez nem változtat semmin sem”, válaszoltam. „Nem, nem változtat semmin sem”, mondta vontatottan, mintha nem értené teljesen, hogy min is történhetne változás. Kisvártatva felém fordult: „Abban a kis hordóban van a bor”, mutatott előre, „most már megszokta a szemünk a sötétet, odamehetünk. Kicsi az a hordó, de ha bor van benne, annyira jó, hogy egy pohár után nem is kívánod meg a másodikat”, nevetett. „Kevés”, mondtam. „Elég”, válaszolta gyorsan. „Kár, hogy nincs itt Helén, ő szereti a bort”, mondtam. Nem válaszolt. „Jobban, mint én”, tettem még hozzá, de mintha nem is hallotta volna.
A bor savanyú volt, meg könnyű. Lassan ittam ki a poharat, mintha ízlelném, hideg, hideg, a fogam is elvásult, a nyelvem összezsugorodott, de a kortyok, bentről, lassan mégis melegíteni kezdtek. Két kézzel tartottam a poharat, így szertartásosabb. A pohár itt áll mindig, a hordó dugójára fordítva, s a mosatlanságtól mintha zsíros lenne; a bor tiszta, tiszta-savanyú; lassan, bár alig ízleltem meg, mégis lassan ittam ki a pohárból és azt hittem akkor, ha bárhol is iszok bort, mindig felismerném ezt. A borral ittam le a pince minden nyirkos csöndjét. „A bor mindig megmondja, amit tud, sem többet, sem kevesebbet. A részegség is onnan vesz, ahol talál”, mondta egyszer Helén.
Réti elvette tőlem a poharat, töltött magának, de nem ivott, előbb még azt mondta, „egyetlen pohárral iszok meg naponta, azt a pincében, jól tudod, hiszen az asztalnál nem jó bort inni”. Nyelvemen volt a bor íze, de igazán csak akkor ízleltem meg, amikor Rétit inni láttam. Szikár teste feszes tartással fogadta a poharat, csak a feje mozdult, mintha a pohár parancsolna az egész testnek. Vékony, már ráncos nyaka, a fej tartását egyenletesen változtatva, a korty ütemét szigorúan betartó fegyelemmel követte a bort, a bor útját. Arcán semmi változás, csak a szemhéj ereszkedett mind mélyebben a szürke szemre. S láttam, a korty több volt közönséges kortynál, olyan szabályos volt és meggondolt, de a látszat ellenére is a tombolás, a szilajság megfékezését véltem kiolvasni, ha nem is Réti mozdulatából, inkább a magam benyomásából, abból a majdnem súlytalan állapotból, melybe testem zuhant, amint beléptünk a pince ajtaján, bár mindeddig ellenállt, szívósan, kitartóan. Most lebukott. Megszűnt az ellenállás a testem meg a savanyú bor kesernyés íze, a pince penésze, a kikopott homok között. Réti mutatta meg az ellenállás feleslegességét, azzal, hogy kiitta a poharát, ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy tombolni, szilajon, csapzottan élni is csak úgy érdemes, ha kint, egészen rajtunk kívül, a testünkön nem áruljuk el az égési sebeket. A bort is csak azért kell inni, hogy lehűtse a sebek lázát, buta lenne, ha bor ejtene rajtunk sebet. „Kérek még egy pohárral”, mondtam.
Azután hosszantartó csönd közöttünk. A poharat tenyerem között melengettem, azután újra csak lassan kiittam.
Később a kertben sétáltunk. „Sokszor azt hittem, hogy csak a pince tart még életben, az a napi néhány perc, amit lenn töltök, mintha megváltoztatna”, mondta Réti. „Persze csak szimbolikusan, mert semmiféle változásba nem tudok beletörődni. Nem tudnék belenyugodni abba, hogy bármi is történjék. Nézd, itt a virágok között, mindig csak arra gondolok, hogy vissza kellene mennem a pincébe, leköltözni oda, de nem merem sohasem megtenni, visszatart az, hogy ott még történhetne valami.” „De mire vár akkor?” ‒ kérdeztem. „Nem ingathatsz meg abban, amire feltettem az életemet: elkerülni minden történetet.” „Érthetetlen, csupa képzelődés”, mondtam.
Sokáig sétáltunk így egymás mellett, már egészen felmelegedett. A kert kicsi volt, alig néhány virágágyás, néhány virágbokor, meg a három silány akácfa, de azok alig vetettek árnyékot. Réti még beszélt nekem, előadta a kivonás meg az összeadás néhány változatának komplikált hatását a gondolkodásra... meg a télről beszélt, meg a tájról, meg arról, hogy fogva tartja mindaz, amire gondolni tud, egyetlen gondolatsor képezi csak az életét, de az sem más, mint a marasztalás... azután mind távolabbra került tőlem, mert nem válaszoltam neki, alig hallgattam, csak ritkán figyeltem fel egy rövidebb, egyszerűbb mondatára, de az is elszállt, eltűnt... a verebek serege szállt át a ház fölött, a csoportból néhányan megpihentek egy pillanatra az akácokon, de azután, hogy felnéztünk rájuk, tovább szálltak, apró kis golyók felettünk, süvítenek... a virágágyások közötti kitaposott út olyan keskeny volt, hogy nem mehettünk egymás mellet, így hangosabban kellett Rétinek beszélnie, hogy meghallhassam, amit mond, de talán nem is volt számára fontos, hogy értsem is, miről beszél, hiszen a beszélgetésnek van egy olyan változata is, melyben csak a szavak léteznek, valamiféle lázadás a cselekvés ellen, valami együgyű, gyakorlatlan elutasítása a gondolatnak, annak, amit minden beszélgetés létrehozhat, a megértésnek... nem értettük egymást, s ez elég volt ahhoz, hogy sokáig tartson a beszélgetés, s hogy mind értelmetlenebb legyen, mind üresebb.
„Elfáradtam, bemegyek”, mondta Réti, „ha visszajöttek, mondd meg Helénnek, hogy jöjjön be hozzám, szeretnék megmutatni neki valamit.” Tudtam, hogy még mielőtt bemehetne, elmegyünk.
Már délfelé járt, amikor Rétiné és Helén visszajöttek. „Induljunk”, mondta Helén, amikor Rétiné odébbállt, „mennünk kell, minél előbb.” A hangjából az eltökélt szándékon kívül semmi sem csengett ki, legkevésbé az, hogy mi történt a délelőtt folyamán, merre jártak Rétinével, mit mondtak egymásnak, s hogy mi köze van ennek az elhatározásnak ahhoz, ami egyáltalán megtörténhetett. Rétiné már bement a házba, talán ebédet készíteni, mi ketten pedig leültünk egy pillanatra a cédrusok alatti padra, de nagyon odatűzött a nap, az éles déli napsütés, a meleg izgatottá tett bennünket, talán bizonytalanná is.
„Ahogy a füzesen mentünk”, mondta Helén, „Rétiné megállt egy pillanatra, egy kis dombra mutatott, azután odamentünk, előttünk a leapadt folyó szürke, mozdulatlan víztömege, s az ágak közül éppen odalátszott a homokos part egy kis része. „Innen néztek a falusiak, nagy erős falusi legények, amíg fürödtem, s én ezt jól tudtam, legnagyobb érzéki élményem az volt, hogy mind többen gyűltek össze, mind hangosabban néztek”, mondta Rétiné, s ahogy végignéztem rajta, arca sápadt volt, haja csapzott, szemében indulatos izzás. „Sohasem ért hozzám egyik sem közülük, akkor azt hittem, akárhányan volnának, mind befogadhatnám, ma biztos vagyok abban, hogy ha valamelyikük is megkísérelte volna, hogy megérintsen, talán azon nyomban belehalok, annyira kívántam, annyira üres volt a testem, hogy egyetlen érintésre is rombadőlhetett volna”, remegett, s a remegés időtlen időkig eltarthatott volna, ha nem fogom meg a kezét, azt akartam neki mondani, hogy elég a vágy is ahhoz, a kedv, a képzelet, de nem mondhattam, mert elvágódott és sokáig feküdt ott a szúrós, őszi fű között, fölé a száraz gallyak különös hálót fontak, szemét lecsukta, néhány indulatosabb remegésroham után megnyugodott, éppen, mintha nem is egyedül feküdne ott, azután már mindegy volt, hogy hová vezet.”
„Menjünk, induljunk el”, mondta most már követelőzve, mert nem érthette, mi történt.
S úgy mentünk el, hogy nem is köszöntünk be Rétiékhez, csúfos volt ez a távozás, mintha menekülnénk, s ha egyikőjük is utánunk kiáltott volna, talán sohasem jövünk ide vissza, de minél távolabbra értünk a háztól, annál világosabbá vált, hogy hamarosan visszatérünk, mert bármilyen csúfosan is akarjuk, nem szabadulhatunk Rétiék vonzásából.