prinsengracht 263

– anne-frank-ház

1979. január 2.

A csoda elért bennünket,
a csoda minket sújtott: mi
élünk. Úgyhogy nem kérdezünk, miért pont
mi és miért nem ők.

Mindenféle gyilkos hihetetlenségek után
ezennel kényelembe helyezzük magunkat. Egyes dolgokra
szükségünk van, másokra nincs: bizonyos
arcokat szívesen nélkülözünk,
néven nevezhetnénk, ha a papír hiányát
nem szenvednénk, ha a papír nem lenne
másoknak fenntartva: láthatóságunk
önmagunknak.

Csak ezért van szükségünk az égre,
némi kékségre, fiaskókra,
csillagokra, Nap és eső,
egy kupola, annak harangjátéka,
óránként egy melódia kezdete,
mely félbeszakad: a holtak
rendelkezésére állunk, kiknek
sírja sehol
emlékezetünket kivéve.

hirdetés,
berliniesen

A fantáziának nem adnak szárnyakat
ahogyan elődeik:
a leszakított házak.
A virradattól alig elkendőzött szegénységben
lépnek a város színpadára
az ablakokkal
világító tojássárga fekete alapon
mindegyik minden este megismételt ígéret
tündöklő egyszeriség: te amögött
páratlan tartalom
titkos ijedelem titkos kedv
szürke függöny mögött porosodik be
életem te idegen életem
mert az egyik látszatból és tüneményből emészt
a másik: az ágyasom
egy szétfolyó árnyék volt
kínom meztelen lámpa
reménységem üres kalitka
végem hirtelen kialvása a fénynek:
a felperdült őszi tapéták
elárulták nekem a város történetét
a málló kövek a kapu előtt
filozófiai utasításokat osztogattak
az eső mintái
a kialudt homlokzatokon megtanítottak engem
a művészetre és a felismerés művészetére:
ki nyújtózkodva a Nagaszaki és a Detroit
a Varsó és a Rotterdam utcák között
egészen az Alexander térig Berlinben
a szorgalmasan létrehozott kopárságban röpülésképtelen
az eltévedt madár

Tari István fordítása

Günter Kunert: Verlangen nach Bomarzo című, úti-verseket tartalmazó kötetéből Carl Hanser Könyvkiadó, München 1978.