Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 17. szám

Brasnyó István

Pusztai triptichon

1966. május 1.

Kút

Nagyapám

‒ apró emberke,

ragyogóan ellakhatna egy

fél dióhéjban ‒,

késő este érkezett

meg a fogattal.

Míg vizet mertünk,

és friss szénával dörzsöltük

a lovak tomporát

(fogaik sárgán s laposan

fénylettek,

mint megannyi parázs,

és zabfelhőket fújtak

az ammóniákos levegőbe;

az alom

fehér,

fehér bolyhokba robbant),

egészen közel csillag futott

keresztül az égen, s

a hold fénye

egy pillanatra a kútba tűzött.

Sem ő, sem én

sohasem láttuk még

a hold tükörképét

a kútban.

Aztán egy pók

aranysárga lábaival

hálót szőtt

a káva nyílására ‒

kutunk vize elborult,

mintha köd lepné.

Nemsokára aludni mentünk ‒

még hallottuk,

hogy a pacsirták felrepülnek ‒

virradt.

Kerítés

Sohasem bíztam annyira

magamban,

mint amikor átléptem

a kerítést.

Valami vonzott,

hogy megnézzem a kertet,

melyet eddig még

nem láthattam.

Különböző cserjék s

bokrok tették hatalmassá,

s az apró gyümölcsfák

úgy lapultak benne,

mint egy fészekben.

Páros tükör,

amint önmagába vakul ‒

itt nem aludt s nem

ébredt senki,

gyümölcsük sem volt:

csak a kerítés két fala

és a lemérhetetlen

hosszúság.

Álltam ott tanácstalanul

s töprengve, de mégis

úgy rémlett akkor,

hogy egyszer majd bizonyára

visszajövök,

ha fegyverre teszek szert,

s bőségesen ellátom

magamat élelemmel.

A szembe eső fal

az alkonyat terébe veszett,

s két végén

fokról fokra

törtetett előre, csak

előre az est.

Hátam mögött

már teljes volt az

éjszaka.

Csillagok villantak rám

haragosan vérig sértve.

Idegen kertben jártam.

És a szürkülettel

nőttön nőtt

a kerítés,

eltakarta a lehulló

napot is.

A kert bronzfénnyel égett;

nem kopott csillogása:

mélyebbé vált.

A cserjék ága,

alig észrevehetően, néha-néha

megremegett.

Nyár

Megoldást kerestem:

óvatos fűszálak rebbentek

széjjel

a levegő simításaira,

egerek motoztak át meg át

minden sarkot:

a roppant csönd előtt

meghajolt a vihar.

Falusiak jöttek az

úton,

pórázon vezették kutyáikat,

és reménytelenül esett, esett ‒

Az öblös harangok torkán

végigfolyt a víz, mikor

a haranglábhoz futottam,

és

megrántottam a kötelet.