EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2024. június 16. | Jusztin, Jusztina, Aurél napjaAKTUÁLIS SZÁM:1260049. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 9–10. szám

Végel László

Politička Misao

1965. szeptember 1.

Egyetlen folyóiratunk, amely kizárólag a politikai tudományokkal foglalkozik, a Zágrábban megjelenő Politička misao (megjelenik évente négyszer, kiadja a zágrábi Politikai Tudományok Katedrája) az utóbbi évben három „fiatal Lukács”-szöveget jelentetett meg. Rendkívül nagyra értékeljük ezt, mert teljesebb képet kapunk a nagy marxista filozófus és esztéta, Lukács György eszmei fejlődéséről és e fejlődés belső és rendkívüli intenzív dialektikájáról.

 

Történelem és osztályöntudat (1964/3)

Ezt a könyvét Lukács György 1923-ban jelentette meg Berlinben és a Politička misao 1964/3. számában közli a könyv utolsó fejezetét, amelyben Lukács György szervezeti problémákról ír. Lukács megállapítja, hogy a szervezeti kérdések a forradalom elméletében és gyakorlatában leginkább csak technikai és nem szellemi jellegűek voltak, úgyhogy hiányzott a világos elméleti állásfoglalás a szervezeti kérdésekben, s a pozitív tettek is ösztönszerűen jöttek létre. Elsősorban azért történt így, mert a forradalom leggyakrabban csak mint elméleti kérdés merült fel és nem mint a nap témája, másrészt a szervezési problémák nemegyszer a tömegek opportunizmusa miatt nem kerültek olyan mértékben napirendre, mint amennyiben ezt megérdemelték volna.

Határozottabban vetődtek fel a szervezési problémák Rosa Luxemburg és Lenin vitájában. Rosa Luxemburg véleménye szerint „a szervezési kérdések túlértékelése” forradalmi akcióban nem más, mint „a tömegek leértékelése”. Véleménye szerint a forradalmi helyzet konstituálását a maximális spontaneitás idézheti elő.

Lukács György elsősorban két pontban bírálja ezt a nézetet:
1) Tézise az, hogy az organizáció forma a gyakorlat és az elmélet egymásrahatása közt. Tulajdonképpen csak e forma segítségével kristályosodhat ki egy-egy elmélet lényege, autonómiája. (Elméletben ugyanis jól megférnek egymás mellett az elméletek).
2) Rosa Luxemburgnál (bár mindenesetre ő azok közé tartozott, akik e tekintetben kevesebbet tévedtek), az a gondolat, hogy a forradalom primáris tulajdonsága a spontaneitás, a későbbiek során (és a munkásmozgalom történetében ez szépen látható) tulajdonképpen az opportunista-fatalista végkövetkezések felé tendál és nem számol azzal, hogy „a proletariátus állásfoglalása, reakciója a krízisre (a kapitalizmus krízisére) nemegyszer lemarad a krízis intenzitása, nagysága mögött.”

Vagyis Lukács György ebben a könyvében, a Történelem és osztályöntudatban, lehetségesnek tartja a proletár ideológia krízisét, amely főleg akkor veszélyes, ha a proletariátus olyan osztály közötti csoportok segítségét is felhasználja, amelyeknek nincs kialakult viszonya a történelmi totalitás felé, hanem csak partikuláris közösségi érdekek vezérlik.

Ugyanis a proletariátus az organizáció segítségével kerül e kasztok fölé, ugyanakkor e forma segítségével totális osztályöntudatot biztosít magának, persze feltételezve a szervezet, az organizáció és a tömeg dialektus viszonyulását, és csak így jut el a proletariátus addig a SZABADSÁGIG, hogy megvalósítsa a történelmi fejlődést. Mert Lukács György számba vesz egy másik hipotézist is, azt, hogy a „krízis terjed minden osztályra” és a „harcoló osztályok tönkremennek, amely új barbarizmus megjelenését jelenti”.

A „proletariátus ideológiai krízise” Lukács szerint számos ok miatt jöhet létre: a burzsoá ideológia megmaradása, a kapitalizmus gondolati és érzelmi formáinak rabságában maradva, vagy pedig a túlságosan „ökonomisztikus” programok miatt. (Ez az utóbbi jelenség az, amely elfordítja a proletariátus figyelmét a történelmi totalitástól, és amely a szindikátusok egyik nagy „feladata”.)

Lukács külön szakaszt szán az individuum és a szervezet viszonyának, az „individuum szabadságának”. A szervezet „közvetít a kor, a történelem és az ember között”. A régi típusú burzsoá vagy demokratikus pártok egyik tulajdonsága, hogy ezt a közvetítést egyoldalúan fogták fel a vezetők és a tömeg relációján. Lukács a helyes választ keresve Max Webert idézi, aki bírálja ezt a koncepciót, hisz e struktúrának lényege az, hogy egy központi csoportba koncentrálódnak a „vezetők”, ezekhez járulnak a „tagok”, lényegében passzív szereppel, és a harmadik helyen vannak a „nézők”, akik fatalisztikusan fogják fel az eseményeket, és akik csak partikuláris problémákban vehetnek részt, mint partikuláris emberek, mert „mint teljes személyek nincsenek a szervezetben”. A következőkben Lukács az osztály belső differenciális felületeivel foglalkozik. Lukács egy-egy osztály, tehát a munkásosztály belső differenciáltságát is lehetőnek tartja, és elemzése szerint az opportunizmus egyik tulajdonsága, hogy nem akarja ezt a differenciáltságot elismerni, ezért az osztálytudat legalsó fokát abszolutizálja vagy legalábbis annak átlagát.

Ugyanakkor a szektás pártok csak egyetlenegy réteget abszolutizálnak (pl. lehet a bürokratikus réteget abszolutizálni). Lukács György kiemeli, hogy a Kommunista Párt a forradalom érdekében „a proletár osztályöntudat önálló formája” (kiemelés Lukácstól) és csak a differenciáltság dialektikus felülmúlásával tudja a proletariátus „ideológiai krízisét”, illetve annak létrejöttét meggátolni, ezzel pedig a proletár osztályöntudatot definiálni, a proletariátust a „történelmi totalitás” felé fordítani. A fejezet utolsó szakaszában Lukács a taktika és a szervezet problémáiról szól.

Lukács György e jelentős műve, A társadalom és osztályöntudat (amit a szerző megtagadott, valószínűleg a fegyelem túlzott értelemben való felfogása miatt) nagy hatással volt a mai marxista gondolatra, s mint ahogy egyik francia fordítója mondta, „föld alatti hatása van”. Ez érthető is, hisz a könyv minden hibája ellenére (az emberi gyakorlat túlzott redukálása a politikai gyakorlatra az osztályöntudat predimenzionálása) nem egy probléma felvetésekor ma is helyes és nem egy jóslata meg is valósult (pl. a proletár ideológia krízise).

Ugyanakkor jelentős e könyv dialektikus módszere miatt is, és e módszer aktualitása főleg ma nyilvánul meg, amikor a marxizmus képviselői egyre jobban tapasztalják azt, hogy századunk e korszerű tanítása a sztálinizmus ideje és hatása miatt, majdnem teljes egészében diszkvalifikálta a dialektikát mint módszert.

 

Moses Hess és az idealista dialektika (1965/1)

Míg a Történelem és osztályöntudatban a munkásosztály volt a szubjektum és az objektum reális szintézise, addig Lukács későbbi írásaiban, mint például Moses Hess és az idealista dialektika címűben, amelyet 1926-ban jelentetett meg, megjelenik egy új kategória is, a jelen. Lukács ezzel foglalkozva megállapítja, hogy Marx és Engels Hessre vonatkozó kritikája, amelyet többen revideálni akartak, teljes egészében reális, hisz Hess egy nem-reális és nem eléggé differenciált társadalmi struktúrában abba a helyzetbe kényszerült, hogy elmélete, ha követte egy struktúra realitását, ha nem volt végig következetes, szükségszerűen a reakció, és nem a haladás felé tendált. (Természetesen Hess, mint ahogy Lukács megállapítja, becsületes gondolkodó volt és eddig a pontig nem jutott el, de az elmélete maga olyan alternációkat rejt magában, amelyek más gondolkodóknál egészen a reakcióig vezettek el.)

Hess társadalom-elméletéről állapítja meg Lukács, hogy tiszta utópia volt. Elsősorban azért, mert az 1840-es években a német társadalmi helyzet nem volt érett egy teljesebb forradalmi elméletre és az „igazi szocialisták” más társadalmi gyakorlatokból vonták le elméleti következtetéseiket. Az „igazi szocialisták” mozgalma jellegzetesen intellektuális mozgalom volt.

Moses Hess neve mégis jelentős marad a munkásosztály történelmében – jegyzi meg Lukács –, bár nem mint „kapocs” Hegel és Marx között, hanem elsősorban, mert a Hegel utáni dialektikus gondolkodás egyik jelentősebb képviselője volt. Bár a hessi dialektika nem a marxi dialektika felé vezetett.

Hess, tanulva Hegeltől, miközben felül akarta múlni azt, nem vette figyelembe a dialektika mellett a polgári gondolkodás másik nagy vívmányát, a politikai gazdaságtant. Ezért hegelien akarta felülmúlni Hegelt, aminek eredményeként Hegel színvonala alatt maradt (már csak ezért sem vezethetett Marxig) és lényegében Fichte, sőt Kant pozíciójára került. Munkássága mindezek ellenére jelentős, mert megvilágítja a dialektika útját Hegeltől Marxig.

A legjelentősebb dolog, amit Hess felvetett, az a jövő dialektikus felismerése volt. Cieszkowski után ő volt az, aki a jövő felé dialektikus módszerekkel közelített (Fichte is próbálkozott ezzel, eléggé normatívan, válaszok formájában anélkül, hogy feltette volna a lényeges kérdéseket.)

Cieszkowski a jövővel foglalkozva Hegel filozófiáját nem fölülmúlni akarta, hanem csak befejezni, de nem vette észre, hogy Hegel nem foglalkozott a jövő konkrétabb megismerésével, hisz dialektikája paradoxálisan abszolutizálta a jelent.

Másrészt a jövő megismerése Hessnél a dialektika módszertani problémája is lett.

Hess az időnek öt struktúráját tudta kategóriákba foglalni, amelyben a harmadik struktúra a jelen. A jövő struktúrájának elemzésekor Lukács szerint Hess utópista és moralista volt. Mert a történelem kategóriájában nem tudta felfedni az átmenetek kategóriáit. Nála a jövő nem úgy szerepelt elsősorban, mint az osztályharc eredménye, amelynek gazdasági alapja van (hogy így tekintett erre a kérdésre, az érthető is. Mert ez azt jelenti, hogy nem a jelent tette meg központi kategóriának, de ez normális, hisz abban a jelenben, amelyben élt, abból a perspektívából nem volt meg a reális gyakorlat a komplettebb perspektívára), hanem mint egy „objektív igazság”. Ezek szerint morális kérdés lett az, hogy az individuum vagy az uralkodó osztály nem tudja és nem akarja belátni ezt az „objektív igazságot”. Innen van az, hogy Hess elsősorban, sőt majdnem kizárólag etikai szemmel nézte a jelent, ami az utópizmus felé terelte figyelmét. Lukács mindezek után bírálja Hess állításait, és azt is megállapítja, hogy mindezek ellenére a probléma felvetése érdekes és hasznos, hisz egy későbbi brosúrájában (Lenin) azt is megjegyzi, hogy a marxizmus klasszikusai keveset foglalkoztak a jövő struktúrájával, főleg csak azokkal a módszerekkel foglalkoztak, amelyek elvezetnek egy újabb struktúráig.

Lukács szerint intenzívebben kell foglalkozni a jövő dialektikus megismerésének problémáival és e célból ebben a tanulmányában centrális kategóriájává a jelent teszi (az osztályöntudat mellett), a jelen gazdasági és társadalmi struktúráját. Elsősorban az osztályharcot. Ez minden bizonnyal Hess etikai koncepcióinak éles és helyes kritikája, de Lukács e fiatalkori műve sem ad választ (ahogy több bírálója megjegyzi) ugyanazokra a jelentős kérdésekre, amelyeket Hess felvetett. Tanulmányának legnagyobb értéke az, hogy helyesebb kiindulópontokat nyújtott. Bár e kiindulópontok egy része is vita tárgya lehet. Mert az osztályharc abszolutizálása csak a szocializmus megjelenéséig lehet tartható, de utána egyre aktuálisabban felvetődik az az út problémája, amelyen a munkásosztály által képviselt idea halad a történelmi totalitás és az emberi szintézis felé, egyre inkább aktuálisabb lesz e jövő strukturája.

 

Lenin gondolatainak összefüggősége (1965/2)

Lukács volt egyike az első marxistáknak, akik felismerték Lenin nagyságát, és aki úgy találta, hogy nem felesleges a „leninizmusról mint a marxista dialektika új fázisáról beszélni”. Az 1924-ben megjelent brosúrájában (Lenin gondolatainak összefüggősége) elsősorban a szocialista gyakorlat és elmélet összefüggéséről ír. Kiemeli, hogy egy marxista gondolkodó nagysága többek között abban nyilvánul meg, hogy mekkora intenzitással tudja meglátni a polgári társadalom jelenségeiben azokat az áramlatokat, amelyek a forradalom felé irányulnak. Már ennél az első pontnál megvédi Lenint attól a vádtól, hogy ő csak az orosz helyzetet látta, tehát ítéletei nem lehettek általánosak. Engels is, állítja Lukács, Engels is mikrokozmoszban látta meg az idő lényegét, azokat a törvényszerűségeket, amelyek az idő általános lényegét képezték. Lenin egyik fontos szerepe az volt, hogy még fiatalkori munkáiban is a forradalom aktualitását mint a nap fontos témáját és nem mint eljövendő jövőt látta. Ez azt jelenti, hogy sokkal közelebb volt a forradalom gyakorlati struktúráihoz. A jelenben meglátta, felfedezte azokat a mozzanatokat, amelyek a forradalom lényegét képezik majd, a forradalomhoz mint gyakorlathoz viszonyult. Ebből a szempontból megállapította a proletariátus vezető szerepét, és azt, hogy a vezetés objektív feltétele csak a proletariátus osztályöntudatában létezik. Tehát a proletariátus történelmi feladata, hogy kiváljon a többi osztály közösségéből, hogy megszerezze világos osztályöntudatát. Ehhez azonban szükséges az organizáció, amely lényegének határozott megállapításában Leninnek nagy szerepe és vitája volt. Lenin nem tudta elválasztani az organizációt, a szervezetet, a társadalmi megnyilvánulások más formáitól. „Mert”, mondja Lukács, „teljes történelmi illuzionizmus, hogy a proletariátus osztályöntudata, amely képes a vezetésre, fokozatosan kialakulhat a proletariátusban, teljesen önmagától, krízis és esés nélkül és hogy a proletariátus képes önmagától ideológiailag megérni a forradalmi hivatásra.” (Kiemelés Lukácstól). Ehhez szükséges az organizáció. „A párt”, mondja Lukács, „az osztályharc instrumentuma a forradalmi időkben.” (Kiemelés Lukácstól.) Ezért van az, hogy Lenin a Kommunista Párt alapszabályzatának kidolgozásakor rendkívül határozott volt, hisz a párttagok: „a proletár osztályöntudatát képviselik, amely formát kapott”. (Kiemelés Lukácstól.) Lenin szigorú interpretációja az organizáció kérdésében elsősorban azért volt reális, mert számított a munkásosztály differenciáltságára (például a munkásarisztokrácia kialakulására) és az osztályközötti kasztok potenciájára és helyzetére, amelyet a proletariátusnak fel kell használnia. Az organizáció ilyen koncepciójával Lenin ellentmond a fatalista mechanikus nézeteknek, hisz ez magába implikálja azt is, hogy a proletáriátus forradalmi helyzete nem egyöntetű. „Várni azt az időt, hogy a proletariátus egységesen és világosan induljon a sorsdöntő ütközetre, annyit jelent, hogy sohasem lenne forradalmi szituáció.”

Lukács a továbbiakban kiemeli Lenin helyes nézeteit az imperializmus és a forradalom viszonyának tárgyalásakor, elemzésekor, és a proletár állam szerepét a proletár osztályharc konstituálásakor. Az utóbbi elemzésekor jelentkezik a proletár diktatúra és a demokrácia viszonyának vizsgálata is. A polgári demokrácia az egyénre mint abszolút individuumra számít, a proletár diktatúra pedig nem és ugyanakkor be is ismeri határozott osztályjellegét. Ugyanakkor egyes „liberális” nézetek szeretnék elködösíteni a proletár diktatúra és a polgári demokratikus forma közötti különbséget. Ennek az elködösítésnek a lényege, „a többség fogalmának nem dialektikus felfogása”, a célja pedig a proletariátussal elhitetni azt, hogy a „»formális« demokrácia, amelyben egyformán érvényesülhet mindenki, a legalkalmasabb forma az egész véleményének megnyilvánulására.” Brosúrájának utolsó fejezetében Lukács foglalkozik Leninnel mint „reális forradalmi politikussal”. Megállapítja azt, hogy Lenint gyakran kompromisszummal vádolták, úgy állították be, mint a kompromisszum mesterét, de ezek a vádak nem számítottak azzal, hogy ezek a „kompromisszumok” a marxi dialektika elemei voltak. És egyben rávilágítottak a bírálók opportunisztikus felfogásaira, amelynek az a lényege, hogy a forradalom lényegét történelmietlenül fogják fel, tehát nem dialektikusan, mintha a forradalmi szituációnak nem lenne meg a történelmi diszkontinuitás mellett a történelmi kontinuitása is. Lenin a forradalmat, a forradalmi szituációt összefüggésekben látta a múlttal és nemcsak a jövő totalitásával. Forradalmisága, amely felszámolt minden utópiát, reális volt. Talán az ebből való igyekezetéből magyarázható az is, hogy Lenin műveiben keveset olvashatunk a szocializmusról, mint állapotról, inkább azokról a módszerekről, amelyekkel ez az állapot megvalósulhat. Hisz valóban abban a történelmi konstellációban ez utópia lett volna, s már azoknak a marxistáknak a feladata, akik úgy viszonyulnak Leninhez, mint ahogy Lenin viszonyult Marxhoz, és ugyanakkor, ezt ma már mondhatjuk, ugyan e marxisták feladata az is, hogy, akár Lenin a praxis szempontjából elméletileg foglalkozott a módszerekkel, amelyekkel el lehet jutni a szocializmusig, mint állapotig, ugyanúgy a modern marxisták egyik feladata foglalkozni a marxi dialektika segítségével, azokkal a módszerekkel, amelyek a szocializmus további útjait mutatják fel és a szocializmus közvetlen gyakorlati struktúráját vetítik elénk.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.