Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 9–10. szám

Börcsök László

Pár vonással a lényeget

(Florio Kolomejcsuk: Lutka ispod kaputa, Bagdala, Kruševac, 1965)

1965. szeptember 1.

Kolomejcsuk, az orosz eredetű olasz író alakja egészen különálló, nálunk ismeretlen, nemcsak azért, mert a prózának egy különös formáját, legmegközelítőbben definiálva: a rövid történetet műveli – hanem mert annak ellenére, hogy művei már több mint egy évtizede jelennek meg folyóiratokban és újságokban, kötetet még nem akart kiadni.

Kolomejcsukra egyszer azt lehetne mondani, hogy mindenből irodalmat csinál, máskor pedig azt, hogy semmiből csinál irodalmat. A legmindennapibb dolgokat, a legegyszerűbb módon írja le, nem filozofál, nem bocsátkozik bonyodalmas fejtegetésekbe, hanem néhány vonással a lényeget, a dolog magvát adja. Az eseményeket kitűnően megfigyeli, s a legracionálisabb realizmussal ábrázolja, melybe csak nagyon ritkán üt be írói énjével. A pontos, a lényeget elkapó megfigyelés összehasonlíthatatlanul többet ér az üres filozofálásnál!

Az író alakja (munkások, tisztviselők, öregasszonyok, cigányok, katonák stb.) és a történetek, melyekben azok szerepelnek, nem kigondolt alakok s helyzetek. Kolomejcsuk a valóságot írja le, annyira a valóságot, hogy néha a banalitás határát súrolja. Hőseihez közvetlen, szereti őket, s még a negatív típusokat is (habár számára ilyenek nincsenek) mélységes emberiséggel ábrázolja. Nem moralizál! Nem osztályozza az embereket. S annak ellenére, hogy elég sűrűn él az enyhe szatíra eszközével – ez nem cél nála. Nem válogat az embertípusok között, hanem megfigyel (kitűnően) és leír (a témától függően hol színdúsan, hol szürkébben). Megfigyeléseiben azonban nem helyezkedik „szubjektív álláspontra”, nem szuggerál, hanem távolból, minden beavatkozás nélkül figyel. Írásaiban ritkán van jelen, nem elmélkedik, csak néha elgondolkodtat.

Pár ecsetvonással (röviden és találóan tényeket ír le) megtalálja és érzékelteti a helyzet komikusságát, durva valóságát, azonban éppen ekkor az enyhe szatíra nem válik gúnnyá, Kolomejcsuk nem csap le (nem ez a célja), hanem ártatlan megrovásban részesíti mind az igazgatót és a tisztviselőt is, mind a levéltárost a hatásos befejező mondattal (Inspektor): „Skoro su mu bile pukle vratne žile.”

Legsikerültebb darabjai elárulják irói módszerét: a tömörségre (nem mindig) és a megjelenítésre kíván alapozni.

,,Grad je izronio iz tame obasjan u mliječnoj svijetlosti.”
(Lutka ispod kaputa)

Még egy jellemző vonásuk van e történeteknek, az, hogy Kolomejcsuk mindig egy röviden felvillanó tömör képpel fejezi be őket:

„Napokon je u dalekim brdima pala kiša, i zbilja se zrak pomakao, čak je i suho lišće zatreperilo kao u jeseni. U Irviziji sanjahu o kišnom nebu i kišobranima, otvarajući usta kao jadne ribe na suhome."
(Ljeto u Irviziji)

E próza minden álérzés és retorika nélküli hű kifejezője egy egyszerű élet részleteinek. Olvasása megnyugtat, megszünteti a mindennapi bonyodalmak és komplikációk feszültségét, úgy érzi magát az olvasó, mint a városi ember, ki falura megy víkendre.