EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2024. június 16. | Jusztin, Jusztina, Aurél napjaAKTUÁLIS SZÁM:1259987. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

15. évfolyam 171–172. szám

Tamás Gáspár Miklós

Potencia és aktus

1979. augusztus 15.

1.

„Minden gyermek csakis a hermeneutikán keresztül jut el a szó-jelentésig.” (Schleiermacher: Hermeneutik, ed. Kimmerle, Ab-handlungen Akad. Heidelberg, 1959/2, p. 40.)

2.

„Beszélj, hogy lássalak! – Ezt a kívánságot a teremtés teljesítette be, hiszen ő a teremtményhez szól a teremtményen keresztül; mert egyik nap mond a másiknak, és az egyik éjszaka tanúságot tészen a másikról.” (Hamann: Aesthetics in nuce: Eine Rhapso-die in kabbalistischer Prose, SW, II, 1950, p. 198.)

3.

„Amit ők világnak neveznek, az nékem ember, amit ők embernek neveznek, az nékem világ.” (Schleiermacher: Monologen, Phil. Bibi. 84, 1914, p. 15.)

4.

„Ha egyetlen igazság uralkodik, mint a Nap, akkor nappal van. Ha ez egyetlen helyett oly sokat láttok, mint a tengerpart fövenye – itt egy apró fény a naphadat ragyogja túl; olyan éjszaka ez, amelybe poéták és tolvajok szeretnek. – A napok elsejének poé-tája ugyanaz, mint a napok végének tolvaja.”(Hamann: op. cit., p. 206.)

5.

„Csillagokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehetnék, / Két szeme-det nézném, csillagom ezreivel.”(Platón: Aszterasz..., ford. Szabó Lőrinc.)

6.

Mit jelent nézni? Hogyan, miért szinonimája ez a kérdés – Gö-rögországban – annak: mit jelent szeretni? A szeretők nemcsak néznek; lehunyják a szemüket, nyögve, kántálva ringatóznak, vannak és nincsenek. Miért? Mert szerelmük istene Dionüszosz. A thürszoszhordozók persze a halál-Bakkhosz fölkentjei is. De mi Erószról fogunk beszélni. Akinek – mint látható lesz – csak as-pektusa Dionüszosz; őt, a késeit, csak azért tartotta ősinek, ma-ga Phoibosz ellenesének Nietzsche, mert barbár származék, fattyú, kakukktojás. Ami dionüszoszi, lehet erős, de barbár ma-rad. Erósz nem életben-halálban kettős – mert mi a halál? – ha-nem a nyitott szemű és behunyt szemű látás fokozataiban. Mit jelent nézni? Nézni annyi, mint megbizonyosodni arról, hogy igaz az, amit az állítás állít. Nézni nem annyi, mint azt állítani, hogy létezik az állítás igazsága. Ez már egy másik, egy második állítás volna. Nézni az igazat – és látni a létezőt: ez két különböző dolog. A létezőt csak a szerelem állítja elő, mert a lét nem más, mint az igazra pótlólag kimondott emfatikus igen, az igaz semmit nem mond a létezőről, a létező mond valamit az igazról, és csak annyiban van, amennyiben mondja is. Azt mondja, hogy valaki szereti az igazat, azt, amit az állítás állít, és néz, odanéz; a szerelem cselekvésével, az erotikus tettel állítja elő azt, amit így lát – akarja, hogy nézzen, akarja, hogy igaz legyen, ami igaz: lát. Azáltal lesz túlsó az igaz, hogy látják. S ezt nevezik létezőnek. Az, amit a szerelem tesz azzal, amit az állítás állít s amit nézni lehet s amit néznek, hogy a szerető akarja ezt, új rangot érdemel: létező – s ez van is, mindaddig, amíg a szerető akarja. És való-ban, ez a létező mondja az igent az igazra, ez a létező válaszol, nem puszta világ, nem puszta adott („...amit ők világnak ne-veznek, az nékem ember...”), szól. Éppen azért önmagára is igent kell mondania. Hiszen ő az az igaz, amit az állítás állít: létezése csak annyit jelent, hogy szeretik – ember, Isten, mind-egy. Ebben minden misztikus teológiának meg kell egyeznie, s ezt tudta a misztikus antropológia – a romantikus filozófia – is. Ezen túl (a nézésen túl) csak maguk az isteni személyek vannak, mondja Origenész. (Vö. Peri arkhón, I, 1, 8: „Quidquid ergo proprium corporum est, hoc nec de patre nec de filio sentiendum est; quod vero ad naturam pertinet deitatis, hoc inter patrem et filium constat. Denique etiam ipse in evangelio non dixit quia ’nemo vidit patrem nisi filius neque filium nisi pater’, sed ait: ’Nemo novit filium nisi pater, neque patrem quis novit nisi filius’. Ex quo manifeste indicatur quod quidquid inter corporeas naturas videre et videri dicitur, hoc inter patrem et filium cognoscere dicitur et cognosci, per virtutem scientiae, non per visibilitatis fra-gilitatem.” [Rufinus ford.] Origenész azonban nem magyarázza meg, hogy miért látták számosan Krisztus Királyt, hogy„cur Deus homo?”, hogy miért bízatott annyi minden a„láthatóság törékenységére”.)

7.

Senki nem lát túl azon, ami az állítás igazsága. Senki nem jut birtokába annak, amit néz. Senki nem senkié. Az erósz, ami előállítja a létezőt, előhívja az igent az igazra, de maga nem néz; a puszta cselekvés (a „birtokbavétel”) nem találhatja el tárgyát:

mert nincs tárgy („amit ők embernek neveznek, az nékem...”).

Ami létezőnek minősül, az csak a szabad aktus: akarom nézni; nézem; igaz; szeretem. Az állítás mögött nincs szándék, nincs az intencionalitás végtelenje sem; a személy igaza, a szubjektum, nem azért és nem arra van, hogy szeressem; én sem arra s azért vagyok, hogy szeressenek – csak azért (talán), hogy én szeres-sek: és nem biztos, hogy ebből lesz lét. Én csak nézhetem az igazat; látni a létezőt nem az én dolgom, ajándék. Nem föladat boldogulni. Az igenek egybecsengése, ha van, sem örök. A lét ebben az értelemben kockázat, és csak kockázat. Nem alap, nem szubsztancia, nem prima causa: a puszta tekintet számára semmi. A léthez ketten kell, hogy legyünk. Hogy ki a másik, az misztérium a tekintet számára. Csak Erósz az, ki létet ad.

8.

„…így szól: logosz. Ez a szó egyként s egyszerre a lét és a mondás neveként beszél.”(Heidegger: Das Wesen der Sprache, in: Unterwegs zur Sprache, 1960, p. 185.)

9.

Ha a lét a megszólított: igen.

10.

Az erotikus értekezés itt kommentár. A szöveg természetesen: Plótinosz: Enneadesz, III, 5: Peri erótosz, A szerelemről. „Elő-ször is: kicsoda Aphrodité? Aztán [Erósz] tőle született-é vagy csak véle egyszerre, vagy hát miként születhetett tőle és véle egy időben? Azt mondják, Aphrodité kettős, az égi Aphrodité, akiről azt beszélik, Uranosz lánya, aztán Zeusz és Dióné lánya, aki ephoroszként keveredik a menyegzőkbe. Az elsőnek nincs anyja és nem ügyel föl a nászra, mert az égben nem házasodnak. Az éginek nevezett Kronosz [!] lánya, ő lévén az ész [núsz], szük-ségképpen ő az isteni lélek [pszükhé theisztaté], s mivel közelesen tisztából lett, tiszta és odafönn marad, nem akar és nem képes leszállni, természete nem engedi a föld színén járni, hi-szen ő más hiposztázis, a matériában nem részesülő lényeg [ametokhosz hulész uszia] – erre gondolnak, amikor anyátlannak nevezik –, és helyes azt mondani, hogy ő isten és nem daimón, vegyítetlen, tiszta és magában megmaradó. Aki közvetlenül az észből lesz, maga is tiszta, a maga erejét a hozzá közeliből meríti, arra vágyik, hogy nemzőjéhez kapcsolódjék, az egyetlen-hez, aki megtartja odafönn. Az észen csüggő lélek nem hull alá, ahogyan még ennyire sem zuhan le a fény a Napról, hanem körülötte és belőle ragyog és rá támaszkodik. Kronosz vezeti őt, vagy ha úgy tetszik, Kronosz atyja, Uranosz; meghajlik előtte, szereti, megszüli Erószt s vele együtt szemléli amazt, s ez az aktus [energeia] hiposztázist és lényeget alkot, s most együtt szemlélik [Kronoszt], a szülő és szép szülöttje, Erósz, aki egy másik szépség [kalon] felé forduló hiposztázis örökkön-örökké, ő a köztes a vágyakozó és a vágyott között, ő a szem, amellyel a vágyakozó látja azt, akire vágyik, s ez előtt halad, s ez megtelik e látománnyal, még mielőtt a vágyakozónak lehetősége [dünamisz] volna az ő mesterkedésén [organon] átlátnia; ő az első, aki lát, de nem úgy, mint a vágyakozó, akiben megrögződik a látott, ő annak a szépnek [kalon] látja hasznát, amely utoléri.” (Ill, 5, 2: 12-46.) A szem telíti azt, amit nézünk, a látománnyal; a még lehunyt szem, amellyel még nem nézünk, előlegezi a látottat: Erósz az, amit legelőbb látnunk kell, mielőtt tudnánk, kit is szere-tünk. Erotikusán kell néznünk, még mielőtt valakire néznénk. Aphrodité és Erósz szemléli Kronoszt, és ez aktus, annak a szépségnek a lényegi, nem-potenciális metaforája, amely egy-részt hiposztázis, másrészt örökké (aei) a szépség felé fordul. És ennyiben köztes. Mert a szépség általános – a szépségen ke-resztül látható az, akit-amit szeretünk, a szépség a szerelem heroldja – a szeretett lényeg (uszia) megtelik szépséggel, mert csak a szépség révén látható. A vágy a szépség által szólal meg – mint vágy a szépre –, csak egy lehet a vágy organonja. Aphrodité és Erósz aktusa szemlélet; a vágy szemlélődése a szépség lehetősége, potenciája (dünamisz). Erósz a szeretett előtt halad; a szerető őt látja először, őt, akinek aktusa az égi szemlélete. A vágyott Erósz megtestesülése, a szerető Erószt szereti. De ki a szerető? Ki ő, ha szeretik? ő is Erósz. Két Erósz szereti egymást, Erósz szereti önmagát. Erósz maga mint köztes magát a szépet látja: a vágyakozóban benne van a szépség, mert azt nézi, akire vágyik. Erószt utoléri és megelőzi a szép-ség – Erósszal végezhet a szépség, amely soha nem lehet a szerető végzete, mert ő Erószt szereti, vagyis azt, aki amiatt, hogy nézi, megtelt Erósszal.

11.

„…A Logosz mint gyűjtés az egyesítő, a Hen. Ez a Hen azon-ban kettős: először az egyesítő Egy a mindenütt első és legálta-lánosabb értelmében, s egyúttal az egyetlen egyesítő a legmaga-sabb értelmében (Zeusz). A Logosz megalapítóan gyűjt össze mindent az általánosban és megalapítóan gyűjt össze mindent a páratlanból. Hogy ugyanaz a Logosz ráadásul a nyelvi lót vízjelé-nek lényegeredetét bújtatja magában, és így a mondás milyensé-gét szélesebb értelemben logikaiként határozza meg, azt csak mellékesen kell megjegyeznünk.”(Heidegger: Die onto-theo-togische Verfassung der Metaphysik, in: Identität und Differenz, 1957, p. 67.)

12.

Az egyetlen (hen) csak akkor és annyiban egy (hen), amikor és amennyiben az egyetlenből – páratlanból – gyűjti be önmagáit. Akkor viszont nem lehet a legmagasabb (Zeusz). Ha ég vagyok, „két szemedet nézném, csillagom ezreivel”. Ugyanúgy, ahogy „csillagokat nézel, szép csillagom”. Itt a Csillag, az Asztér nevű fiú nincs sem magasabban, sem alacsonyabban, mint a csillagok. Az egy és az egyetlenek, az egyetlen és az egyek fölcserélhetők, az égen megannyi csillag – Asztér – látható. Ha a mondás, a logosz, a logon legein az egy, akkor éppenséggel nem egy, az, ami a páratlanokból összegyűlik, nem egy, a csillagokkal teli égbolt nem egy, sokan vannak azok is, akik a csillagos eget nézik, így hát az Egy nem egy, hanem: a beszélgetések többes száma. Az egyetlenekből gyűjtött. Tehát a Logosz nem Heh.

13.

„Nem illik kételkedni abban, hogy a lényegből lényeg vagy hi-posztázis válik ki, hasonló amahhoz. Hiszen ez a[z isteni] lélek egy előtte való aktusból származik; s élete a létezők lényegéé, amikor ránéz, hevesen ránéz az első lényegre [proté uszia]. Ez számára a legelső látomás, úgy nézi mint saját javát [agathon], örül annak, amit lát, és ez a szemlélődés számára nem mellékes [parergosz], és ebből a gyönyörűségből [hédoné], ebből az arra célzó erőfeszítésből, a tekintetnek ebből az intenzitásából szüle-tik valami, hozzá és ahhoz méltó, amit néz. Ebből a látottra irányuló feszültségből és abból, ami belőle kimozdul, születik a látománnyal teli szem, ez a soha kép híján nem lévő tekintet, Erósz, akinek neve talán onnan származik, hogy a látásból [horaszisz] van a hiposztázisa.” (Ill, 5, 3: 1-15.) Erósz a szem [ophthalmosz], amellyel a vágyakozó látja azt, akire vágyik, Erósz a látománnyal csordultig teli szem [ómmá]. Az isteni lélek, ne fe-ledjük, Aphrodité. Valami előtte lévő aktusból származik, bár anyát-lan, amétor. Élete összefügg a létezők (ta onta) lényegével – az a legvégén igazolódik majd! ha a lét: a megszólított –, és önnön lényege az, hogy a vakulásig hevesen (szphodra) ránéz a prima essentiára, ami a látomások legelsőbbike. Ezért éppen arról ismerheti föl, hogy Aphrodité így néz rá. Az első lényeg az első látott, a prima essentia a visio prima. A tekintet hevességéből, erőfeszítéséből irányítottságából, emfatikus intencionalitásából, ebből a feszültségből és emanációjából (aporreon) születik az, akiről beszélnünk kell. – Mit lát a látománnyal teli szem? Csak azt. Csak a látomást látja. Mit néz a szem? Mindent, bármit. De Erósz, a szem, csak a képet látja, azt, amivel tele van. Tehát lehunyt szemmel is nézhet: soha nincs kép híján. Minden tekintet nehézsége a nem-tekintetben van: annak az értelmezésében, amit látok, a kételyben, hogy nem az áll fönn (vagy – affirmativ emfázissal – nem az létezik), amit látok; a pátosz itt a távolság pátosza, a distancia pátosza. Ha megmarad a távolság: irónia, ha áttöröm a távolságot: gótikus ujjongás, áttört misztika. De az erótikus tekintet nincsen kép nélkül. Az erótikus tekintet nincsen a látott nélkül. Az elsajátító, idegent látó, tárgyat ismerő tekintet nem erótikus tekintet; az erótikus tekintetet nem illeti meg a distancia; distancia csak ott lehet, ahol a tárgyiasító tekintet bot-ránya, sacrilegiuma visszapattan arról, amit lát – Istenről a diasztázis miatt, a néma természetről a tárgylencse miatt. Erószban nincs bizonyosság, mert Erósz csak lát, tehát Erósz csak bizo-nyosság. Erósz nem-erotikus összefüggésben (a távolsággal asszociált ellenőrizhetőség hiánya miatt) maga a bizonytalanság, nincs nála gyanúsabb. De éppen annyira sacrilegium Erószra a dis-tancia szabályát szabni, mint a szem és a látomás egyazonosságát a nem-erotikus pátosztalanságra ráhazudni. Erósz az intenciona-litás, a valamire-vonatkozás örökléte, amíg és ahol Erósz min-den. Erósz nem minden, de ki kell próbálni: mi volna, ha minden volna. Erósz egyszerre a tekintet és a látomás; nincsen általános, tárgyát kereső erotikus tekintet: Érásznak a látásból van a hi-posztázisa. Erósz nem lát mást, de lát, kiváltképpen néz és lát, behunyt szemmel is; az, hogy lát, azt jelenti, hogy van számára való kép, ő pedig e kép számára van. De íme, ez nem elpihenés, nem nyugalom, nem mozdulatlanság, nem az isteni lélek – Aphro-dité – szemlélete, akinek a príma essentia a tiszta öröm: de ebben a szemléletben is van már feszültség, van már intenzitás, ha isteni is, ha mocsoktalan is, mert valamire Irányul, ami más megismerendő-tárgyi, a létezők lényege, tón ontón uszia. A kel-tejük közötti feszültségből születik a látás-kép azonosság, Erósz: Erósz már nem néz rá a lényegre, látomása ő maga. Ez lehető-ség, potencia: moccanatlan örökkévalóságából csak olyan vakító, mondhatatlan aktus váltja meg, ami már nem nézés, nem be-széd, ami repetitív és csak az Erósz-szem állandóságára vissza-pillantva örök, a szeretők ágyékának lüktetése. A növekvő, ki-nyúló phallosz, a kereső kéz nem a kutató tekintet életre kelő, megelevenedő metaforája, és ha igen, ereje nem erótikus, csak birtokló-distanciált-tárgyias és minden alkalommal megsemmisít-heti az irónia – csak akkor felel meg a látomással telített szem erótikus eszményének, ha épp ilyen növekvő-hullámzó aktivitás-sal találkozik, ha az aktus önmagát állítja, de nem egyedül. Látó és látott communiója itt nem jelképes: zárt, önazonos-ismételhető. Hogy ami ismétlődik, ugyanaz, azért csak az Erósz-szem pontenciális folytonossága kezeskedik. Ez a szem soha nincs kép nélkül – szerelmes nem lehet egyedül. Mert kép volna szem nélkül. A szerelem tudása kimondhatatlan, arrhéton. Szemben minden tudással. Tudás csak Erószról van, a potenciáról. Az aktusról nincs – minden beszéd a szeretkezésről, ha nem maga is szerelem, dialógus; tehát ha a harmadiknak szóló beszéd, Erószról szól. Erószról, annak a formájáról, ahogyan (és aminek révén) a szerelmesek látják, ölelik, kínozzák egymást, mert a teli és az üres, a forró és a jeges, az üldözött és az űző szimbolikus ellentétei fölcserélhetők, a beszéd tapasztalat előtti és Erósz nélküli, gyermeki és beteg általánosságokba szivárog el. Beszélni csak formáról lehet. Erósz is az. De hallgatósága, megvilágoso-dott és tartalmas vaksága figyelmeztet: aktusairól csak ex negati-vo lehet igazán szólni. Erósz, a szem, soha nem pillanthat meg hiányt: teljesen, tökéletesen, hiánytalanul telített. Nincs története. A történet akkor kezdődik, amikor Erósz megtörténik, de akkor Erósz már nemcsak szem, hanem szexus. Erósz a látomás maxi-muma; a látomás megelevenedik: összegabalyodó, vonagló, só-hajtó, meztelen emberpárok – róluk többé nem szabad általános-ságban beszélni, csak szerszámukról, Erószról. A közkeletű sze-relmi történetek a szerelem akadályainak vagy az Erószt elhibázó szexusnak, az Erósz nélküli lélek bánatának történetei, Erósz emlékének lenyomatai, Erósz eljövetelének előleges fantáziái. Ha Erósz hangot ad, mozdul: megszületik a legnyilvánosabb titok. Nincs az az indiszkréció, amely kifecseghetné Erósz misztériu-mait: a beszéd csak az annyira erótika-mentes általánosságról árulkodhat; a pecsét nélküli titok sértetlen marad. A szexus mint a megismerés balesete, mint betegség, mint satanizált lélek álta-lános: leírható, le is írták. A hibátlan intenciójú és megkettőzött önállítás, amely mindenestül a látott tekintet erótikus transzcendenciájában lakozik – nem hajlandó a tekintet számára transz-cendens létté válni, mert benne és róla a tekintet is odatúl van; éppen a tárgyiasító-megismerő tekintet immanenciáját szüntette meg. Az én és a lét szembeállítását nem az én föláldozása oldja föl - a lét valóban nem lesz más, nem lesz több, nem lesz kevesebb, mint a megszólított.

14.

Figyeljünk a nagy varázslóra: Hermész Triszmegisztosz mondja: „láthatóbbak [megjelenőbbek] a rosszak, a jó viszont láthatatlan a láthatóknak [aphanesz toisz phaneroisz]; nincs se alakja, se típusa” (Corpus Hermeticum, IV, 9). Emlékezzünk: Aphrodité a matériában nem részesülő lényeg. A szexus, amely nem tekintet, tárgyként látható, tehát mondható: mindenfajta spirituális gondol-kodás számára rossz a látható, mert a Rossz láthatóbb - a láthatóban, az eleven érzékiségben végbemenő Rossz hírbe hoz-za a láthatót magát. A potencia látható, mert maga nem tekintet. Az aktus tekintet: láthatatlan. A szexus látható, Erósz láthatatlan. A nemi potenciáról beszél a kórtan, a nemi aktus pedig a törté-net – a populáris regény – vége után következik: ha belevonják a cselekménybe (Henry Miller), nem lehet része a happy endnek, ha róla szól a cselekmény (Histoire d’o), akkor óhatatlanul másról fog szólni. Az aktust nem látja földi szem. Az aktust az aktorok látják – csinálják! –, ha más nézi: beteg; nem azt látja. Ha (tegyük föl) áhítattal nézi, akkor sem látja, mert nem csinálja. íme: a tekintet negatív meghatározása.

15.

„Vajon minden egyes léleknek van-é saját erósza, amely egyben lényeg és hiposztázis? Miért volna csak a hiánytalan [holé] lélek-nek és a mindenség lelkének [hé tu pantosz] hiposztázis-erósza, miért ez az erósz az a daimón, akiről azt tartják, hogy elkísér valamennyiünket, s ez az erósza valamennyiünknek. Ő kelti föl természetes vágyainkat, s mindegyik lélek a természetéhez ha-sonló erószt szerez, értékei és lényege szerinti erószt teremt. A hiánytalan léleknek hiánytalan az erósza, a rész szerintinek is megvan a magáé. Mert ahogyan az egyes lélek van a hiánytalan-nal – amelytől nem különül el, s amely annyira magába öleli, hogy mindmegannyi: egy –, úgy van az egyes erósz is a minden-ség [prosz ton panta] erószával; az egyes az egyessel van együtt, a hiánytalan pedig a nagy Erósszal, a mindenség be r% minden mindenütt: ez az Erósz, aki egy, sokasodik, s a mindenségben mindenütt mutatkozik, ahol csak akar, s olyan rész sze-rinti szkémákba és jelentésekbe búvik, aminőkbe akar. Azt kell gondolnunk, hogy az univerzumban [en tó holó] sok, benne ma-gában született Aphrodité van, mindegyikük Érásztól kísért dai-món, az egyetemes Aphroditéból fakadnak, s ezek a rész szerin-tiek, ki-ki a maga külön erószával, tőle is függenek, mert a lélek az erósz anyja, Aphrodité a lélek, Erósz pedig a jóra hajló lélek aktusa. Erósz minden lelket a jóhoz vezet, de a magasabb ter-mészetű Erósz isten, aki a lelket örökre a jóval egyesíti, az elke-vert léleké azonban daimón.” (Ill, 5, 4: 1-25.) Mit mond Plótinosz? Mindenkinek olyan érásza van, amilyet megérdemel. És Erósz minden lelket a jóhoz vezet. A sok Aphrodité démonikus: ezzel halkan sugallja, hogy a lélek (az erósz anyja) démonikus. A démonikus emberi lelket a jóra vezeti Erósz, a daimón. Hogyan?

16.

A természetes vágyat (epithümia) Erósz kelti föl, a látomással teli szem. A tekintet telített, a képpel, a vízióval azonos, a tekintet mint vágy nem irányul másra, ő maga is más, ő maga is – éppen telítettsége miatt-túl van, odaát. Ha az erótikus tekintet nem lát mást, csak ha megteremti a mást, akkor nem kelthet vágyat más iránt, nem lobbanthat vágyra senkit semmi iránt, amit nem a szubjektivitás maga alkot szabad akaratából.„Azt tartják”– mondja Plótinosz, hogy az erósz-daimón elkísér valamennyiün-ket. Azt tartják – ez csak vélekedés, doxa, nem biztos. De a doxa és a tan közötti különbség eltűnik akkor, amikor a különféle értékű érászokról beszél a filozófus. Az egy Erósz sokasodik, úgy jelenik meg, ahogy néki tetszik, a sok, immár nem az isteni-lélek-Aphrodité, a démoni Aphroditék kíséretében ott a sok egyedi erósz, tele van vélük a világ; az erótikus világ. Az erótikus világ-nak Erósz az istene – ez a világ maga is látomás, maga is tekintet. Tekintet nélkül arra, hogy itt is hierarchia van, hogy csak néme-lyik – jelesül éppen a princípium-adó, az isteni Erósz – egyesíti a lelket a jóval örökre, tehát visszavonhatatlanul és véglegesen, az bizonyos, hogy a jó éppen a szerelemben ölt testet. Erósz a jóra hajló lélek aktusa: az erotikusán megteremtett, a megszólított lét eleve emfatikus – a platóni létezőbb, a jó, az erótikus tekintetben s a véle egylényegű aktusban lesz több intenciónál, a jóra hajló lélek e hajlandóságát Érászban váltja meg potencialitásától. A szabadságnak Görögországban van eredménye, van aktusa, akaratom szabadsága, lelkem jóra-hajlandósága, szubjektivitá-som dualisban, látomásom Érászban érinthetetlen, mert az maga Erósz, aki energeia. A szabadságnak itt teste van.

17.

Egy szkeptikus olvasó kérdései. – Miről is beszél voltaképpen az író? Mi közöm Plótinosz eszelős boldogságához? Hogyan ad számot ez a kommentár- és töredékgyűjtemény az áremelkedés-ről, a vadsztrájkokról, az intézmények szétrohadásáról, a hagyo-mányok elhalásáról, a képzelet klimaxáról, a közép-kelet-európai nyelvek gyors kiüresedéséről, a komputerizálódó önkény szeszé-lyes rángásairól, az ízléstelenség és a mesterségesen gerjesztett unalom meg-megújuló rohamairól, a találékonyság, ötletesség, újítás, buzgalom, humor, szaktudás, műveltség kedvetlen és kel-letlen haldoklásáról, a kicsinyesség, kishitűség, közöny perzselő sivatagáról, a neurózissá poshadó meggyőződésekről, az udvari-asság, az illem, a kacérság magasabbrendű alakváltozatainak lehetetlenüléséről, a pátoszát vesztett szegénységről, a hájas, izzadó, vörös tarkókról, a monotonul, ostobán viccelődő srácokról a metró mozgólépcsőjén, az idétlen rágógumis csókolózókról, a csurranó-csöppenő félpiszkos pénzecskékről – szóval az egész-ről? Mi köze a kozmikus Érásznak ahhoz, hogy szeretek baszni? Vagy pláne: ha már nincs is kedvem hozzá? Mi köze akár a tó hibátlan fölületéhez, a barokk piactér kissé báva derűjéhez, egy .szám ízét megkeserítő trochaikus sorhoz? Nem kérdezném, ha az író nem ragaszkodnék az elevenséghez – hozzám. Nem történhet-é meg, hogy a szép görög mondatok mögé rejtett álnok vigasz csak elszomorít? Nem lehet az, hogy Plótinosz boldogsága inkább csak leverő és idegesítő?[1]

18.

„...De micsoda is a daimón és általában a daimónok természe-te? [...] Nem felel mag a doxának, ha azt állítják, hogy Erósz maga az Ész alatti világ [koszmosz] és nem a világé, azaz nem benne született, hiszen a világot boldog és önmagával beérő [autarkosz] istenségnek mondják, míg Platón Erószt szűkölködő férfiúhoz hasonlítja, aki nem is isten, meg be sem éri önmagával. De mivel a világ lélekből és testből való, s a világ lelke a világ Aphroditéja, szükségszerű, hogy Aphrodité Erósz legfőbb része legyen; mert ha a világ a saját lelkével azonos, ahogyan az ember: az ember lelke, akkor Erósz Aphrodité kellene hogy le-gyen. Aztán meg miért volna ez a daimón maga a világ, és a többi daimón – akik nyilvánvalóan egylényegűek vele – miért nem?” (Ill, 5, 5: 1; 5-17.)És tovább: „Azt mondjuk és úgy véljük, az istenek fajtája szenvedélyektől mentes, a daimónoknak vi-szont szenvedélyeket tulajdonítunk; örök lények ők, az isteneket követik, számunkra-valók, az istenek és a mifajtánk között élnek. Miért nem maradtak ők is szenvedélymentesek, miért kellett így alábocsátkoznia természetüknek? S meggondolandó az is, vajon nincsen egyáltalán daimón az intelligibilis régióban [en tó noétó], és csak a világban [en tó koszmó] volnának daimónok, s az isten az intelligibilis tartományra korlátozódnék, avagy ’itt is vannak istenek’ [é eiszi entautha theoi], vagy isten volna a világ – ahogy mindközönségesen tartják –, a harmadik; s az égitestek a Holdig: vajon nem isten-é mindegyik? Helyesebb azt mondani, hogy nincsenek daimónok az intelligibilis tartományban, mert ha a dai-món magánvaló [autodaimón], akkor isten ő; az érzékelhetőben [en tó aiszthétó] a Holdig az istenek látható istenek, másodlagosak az intelligibilis istenek mögött és őket követik, tőlük függenek, s olyanok, mint a fényesség a csillagok körül. És a daimónok? Minden e világban élő lélek formát [e/dosz] teremt? És miért csak az e világban élőnek van [daimón-formája]? Mert tiszta lélek istent szül, s mert az ő istenének neve Erósz.” (Ill, 5, 6: 9-27.) És a kérdő formájú válaszok sora: „Miért nem minden daimón erósz, és miért nem tiszta az anyagtól mindegyikük? Mert minden jót és szépet óhajtó lélek erószt szül. [...] De miért részesednek [a daimónok] az anyagból – és milyen anyagból? Bizony nem a testi anyagból, mert akkor érzékelhető lények volnának. Ha tűz- vagy légnemű testet öltenek is, természetüknek mindenekelőtt külön-böznie kell ettől a testtől, hogy egyáltalán részesülhessen test-ben, mert ami tiszta, nem egyesül közvetlenül és teljesen vala-mely testtel... Némelyek keverednek testtel, mások nem, s ho-gyan lenne ez így, ha nem volna oka a keveredésnek? S mi légyen ez az ok? Föltételezhető, hogy intelligibilis anyag [hülé noété], s közvetítésével amaz egyesülhet a testek anyagával.

[...] A logosz átmegy a logosz nélkülibe, ahol határozatlan a vágyakozás és homályló a hiposztázis, s olyat teremt, ami nem tökéletes és nem teljes, mert határtalan vágyból és teljes logoszból születik. [Erósz] A tisztátalan logosz, határozatlan, esztelen és korláttalan [aoriszton kai alogon kai apeiron] vágyat tartalmaz; s ez addig be nem teljesedhet, amíg annak ez a határozatlan természete van. Erósz függ a lélektől, mert benne van a szülő princípiuma [arkhé], de ő egy önmagában megmaradni képtelen, a határozatlansággal egyesülő logosz keveréke... Nem elégül-het ki, mert ezt keverék nem teheti, mert egyedül csak az telhet be, akinek az önmagában való beteltség a természete; mindig hiányt szenved és vágyakozik; ha egy pillanatra kielégül, ezt nem tarja meg; fegyvertelen a hiánya miatt, de szerez magának a logosz természete folytán. [...] A természetes szerelmek [erő-fesz] természet szerint szépek; alacsonyabbrendű lélekben ki-sebb az értéke és potenciája [dünamisz], a nemesebb lélekben nemesebb, de egyetemlegesen: lényeg; a természetellenes szenvedély nem lényeg és nem is lényegszerű hiposztázis... Általában úgy tűnik, hogy az igazi és természetes jók a határai között cselekvő lélekhez tartoznak és lényegiek, azok viszont amelyek nem az ő aktusából származnak, nem egyebek, mint szenvedélyek... [...] Szerelmünk az egyszerűek iránt [tón haplón hémin ho erósz] – mert ilyenek gondolataink [noészeisz]: ha a rész szerintit gondoljuk, az véletlen, mert ha valamely három-szög [szögeinek összegét] két derékszögnek látjuk, ez azért van, mert egyszerően háromszög.” (III., 5, 6: 27-30, 36-41, 43-46; 7: 9-18, 21-25, 39-44, 46-49, 55-58.) Látható a küzdelem: a daimón, Erósz nem isten, mert nem lakozik a noétikus tartomány-ban, de vannak látható istenek – az égitestek, a Hold (a Nap, úgy látszik, nem tartozik ide!) –, ám a daimónnak ahhoz, hogy betölt-hesse funkcióit, csak noétikus anyagban szabad részesednie, csak levegő- vagy tűzteste lehet. Plótinosznak nem sikerül a sze-relem démonikusságát megszüntetnie. Kizárólag a megismerést célzó gondolkodás analógiájával éri el – akár a maga számára is – saját okoskodását. Az idevágó, följebb kihagyott passzus így hangzik: A hamis gondolatoknak [noémata] nincs közük a lényeghez, ám a valóban igazak, örökkévalók és jól határoltak egyszerre rendelkeznek megismeréssel, megismerttel és léte-zéssel [to noein kai to noéton kai to einai], akár csak egyszerűen a gondolkodásról van szó, akár az egyes megismertre, akár minden egyes formában lévő észre vonatkozóról, s mindegyiknél tiszta megismerést és megismertet [niészin kai noéton] kell téte-leznünk, minden más nélkül, egészen egyszerűen.” (Ill, 5, 7: 49-55.) Az egyszerű, a nem-összetett a szerelem és gondolkodás telosza; maguk az intelligibiliák, fa noéta tartalma, sőt: az intelligibiliákat éppen az alkotja meg, hogy voltaképpeni szerelem és voltaképpeni megismerő gondolat egyszerű evidenciáinak kell szubsztrátumot szolgáltatniuk. Visszautasíttatik „a harmadik”, a világ mint isten. A szeretőben benne van a legtisztább és leg-egyszerűbb; tiszta lélek istent szül, mégpedig Erószt, aki a jóra hajló lélek aktusa. Az Erósszal teli egyes lélek fölismerhető, amennyiben lélek, s ez a fölismerés véletlen, mert csak annyiban mehet végbe, amennyiben van egyszerűen – haplósz – lélek, amennyiben az egyes háromszög annak alesete, hogy fönnáll a meghatározás: 2R. A logosz egyesülése a határozatlan, esztelen és korláttalan vággyal, a logosztalan logosz viszont nem tiszta és nem egyszerű. A hierarchia – ahol a leírás hangja kibicsaklik, ha a világ bajáról, és fölujjong, ha az égről beszél – a világról szól: ismer világon kívülit. A jó a világ fölött, a világon kívül van – ez a kép igaz lehet, de nehéz összeegyeztetni a világban tapasztalt jóról izgatottan, fölkavartan, meghatottan dadogó beszámolóval. Plótinosz pedig ezt próbálja. A logosz alogosz szenvedése-szenvedélye, kielégítetlensége, kínzó hiánya és sóvárgása, a noétikus anyag, a démoni matéria kettőssége végérvényesnek tűnik, hi-szen csak az lehet elégült, akinek az önmagával való beteltség a természete – de az egyszerűek szerelme, a nem rész szerinti nem a világon kívülre esik, csak széttöri a világot mint az egyszerű fönnállásának aleset-summáját; Erósz a látománnyal teli szem, ahol nincs gondolat és gondolt, benne a noétikus egy, és ebben a szemben a léttel fölruházó egyszerű-elemi evidencia szükség-képpen azonos a maga egyes eseteivel, amelyek többé nem véletlenek. Itt az intelligibilis szféra és a kozmosz nem egyszerű keverék, nem vegyíthetetlen elvek vegyüléke, csupán a kettős-ség kimondhatatlanságában egyesül. A logosz alogosz Erósz számára csak a nem-erótikus összefoglaló neve, hiába látszik épp az ő nevének: ha a „háromszög” egyes eseteinek fölfogása véletlen, a megismerés, a megismert és az emfázis (a lényeg) csak az egyszerűben van együttesen jelen, akkor ez baj minden tekintet számára, amely nem azonos víziójával, tehát minden tekintet számára, amely nem erótikus. De az, hogy ez látszhat ellentmondásos keveréknek, hogy a sóvárgás a kielégítetlenség szinonimája, az azt mutatja, hogy van, lehetséges nem-erótikus tekintet. Plótinosz számot vet ezzel a tekintettel, ütközteti spiritu-ális-erotikus eksztázisát a világgal, amelyben a logosz és a lo-gosz nélküli sóvárgás idegenként találkozik és boldogtalanul van együtt. Erósz vágyból és logoszból lett, de a jóra hajló lélek aktusaként (itt a lélek a logoszba lép) és a logosz nélkülibe lépő logosz tetteként: ez egyazon lépés. Persze a világ az a hely, ahol az alsó és fölső, noétikus és szomatikus találkozása konfliktus. Erósz számára a különbség illúzió, mert másra hajló vágya ugyanaz, mint amiből született. A nélkülöző, mezítlábas Erósz nem látja magát: csak az boldogtalan, aki láthatja őt így, mert szeme és látomása nem erotikusán egy. A rejtély csupán az, hogy miként lehetségesek nem-erótikus erószok. Mindenkinek van erósza, a leginkább nemtelennek is, annak is, aki látja a nélkülöző, hiányt szenvedő Erószt, Porosz és Penia fiát, aki ezáltal létrehozza és megtestesíti a hierarchiát, a keveredést, a szerelem démonikusságát. Mi történik, ha csakugyan szembenáll a teljes logosz a határozatlan, logosz nélküli, korláttalan vággyal?

19.

A logosz itt abba lép, ami nem ő maga – ú logosz. A logosz azt ismeri meg és mondja ki, amire a vágy irányul, de mondja – tehát csak azt mondja, hogy a háromszög szögeinek összege 2R. Számára ez a háromszög: véletlen. Mivel mondja, mivel szerepe éppen a mondás, legein, a mindenki számára valót, a mindenki számára ésszel fölfoghatót, magát az intelligibilist, a noétikusat kell mondania, és csak azt mondhatja. A logosz határozott és határolt, az, ami a beszéd nélküli, beszéden inneni és beszéden túli közvetlenségben keletkezik, ami erótikus vagy az erótikus módjára démoni, azt önmagán kívülre veti. Ha a logosznak kell megfogalmaznia a vágyat, akkor az szükségképpen alantas lesz, mert kimondhatatlansága, bizonytalan logosz-nélkülisége a ho-mályba száműzi. Erósz logosz is – de ha a logosz tárgyként, külsőként kénytelen szemügyre venni a vágyat, akkor a vizsgáló-kutató, szemlélő alany tündöklő, tiszta és hatalmas energiájához képest a homály – a logoszon kívülre lépő logosz kudarca – azt sugallja majd, hogy az, ami a homályban megbúvik, értéktelen. Holott csak az a tekintet értéktelen, amely tárgyként, általános-ként sandít a vágyra, amelynek pedig éppen a kimondhatatlan-sága jelzi, hogy nem lehet rá ekként nézni. Az Érászra vetett nem-erótikus tekintet az értéktelen. Erósz hajítófát sem érne, ha nem volna logosz, ha a szerelem nem foglalná magában akár a diszkurzivitás szabadságát. De Érásznak semmi köze az elem-zett, id est: gyanúba fogott, bizalmatlanul vizslatott vágyhoz; a vágy a szerelem levezetett, másodlagos aspektusa, ahogy a logosz is az. Ha a lélek eidosz, akkor aktusa – Erósz – noétikus, intelligibilis. És mi más a logosz? A látomással csordultig teli tekintet, az önmagában-beteltség a minta. A beteltség a betelt-ség mintája. A potencia, ha valóban erótikus, vizionárius telített-ségében, hibátlanul intencionális, valamire-irányuló mivoltában csak akkor különbözik a – szerelmi – aktustól, amennyiben van idő. Amennyiben a szerelem történik, amennyiben a logosz csak-ugyan lép, amennyiben az erótikus tekintet csakugyan önmaga, csakugyan hiposztatikus beteljesültség: és így megszűnik a dünamisz és energia rangkülönbsége, potencia és aktus a szerelem történetének ismételhető és fölcserélhető epikai, mítoszi pillanata, nem két pólus, nem képzelgés és valóság szí-vós, hazug ellentéte. Ha lélek lelket, ember embert választ, és a választás szabad, nem a hiányból, hanem Erószból, a hiposztatikusan betelt vágyból ered, az a mintája, a telített tekintet, akkor a lehetőség, a potencia nemcsak a hiány és a készség kombináci-ója, hanem valaminek, azaz aktusának a lehetősége, amelynek alanyait eggyé látja az Erósz-tekintet, és egyszerűen nincs tárgy, amit a logosz kívülről szemlélhetne. Erósz nem-erótikus szemlé-lete csak annak a ténye, hogy eltagadják a szabadságot. De ezzel megtagadták a logoszt. A logoszt is. Az erótikus kozmosz csak szubjektivitásból és szabad döntésből áll. Mi légyen hát azokkal, akik nemcsak úgy hiszik, de azt is élik át (ezért!), hogy potencia és aktus itt csak valamely szubsztancia tulajdonsága, valamely szubsztanciáé, amely tárgyként kínálja föl magát a sza-vakra törekvő szemléletnek?

20.

Mi történik azokkal, akik néma hatalomnak tudják a vágyat és bensőségüktől, magukkal való meghittségüktől idegen hatalom-nak a logoszt? Azokkal, akik meglétük hiábavaló metaforájának érzik a szűkölködő Erószt és távoli, „elvont” képzelemnek a vizionárius tekintetet? Hát semmi különös, csak Marquis de Sade mennydörgő igazsága teljesül be rajtuk: minél inkább tárgyam a másik, annál kevésbé vagyok tárgy magam. Vagy a Nagy Kophta bölcsessége: „üllő légy vagy kalapács!”[2] Ne legyen félreértés: ez igazság és bölcsesség. De kiváltképpen nem-erótikus igazság és bölcsesség, mert más igazság ez a nyertes és a vesztes, a győztes és a legyőzött, a csábító és a megejtett, a csaló és a be-csapott, a szabályteremtő és az engedelmeskedő számára. Ki-váltképpen antifilozofikus igazság és bölcsesség ez, mert még a vizsgálódás megkezdése előtt kettéosztja a gondolkodókat és elmélkedőket: ez a fölosztás teremti egyik és másik kaszt igaz-ságát, nem pedig az igazság a kasztokat. Igen mélyenszántó a különben silány Leopold von Sacher-Masoch lovag epikai fogá-sa a Venus im Pelzben: a helyzet azután indul be, hogy Severin ráveszi, erőszakosan meggyőzi Wanda von Dunajewet arról, hogy korbácsolnia kell őt; akár „ellenállhatatlan belső kényszer”, akár szabad döntés vezette erre Severint (vagyis: akár beteg volt, akár erkölcstelen), minden egyéb csak ebből következik, a szeretkezések, a lakáj-travesztia, a Wanda „férfias” szeretője iránti homoszexuális rajongás, a giccs és a fetrengés, a személyi iratok meg a pénz átruházása és a „szerződés”: mindmegannyi a konvencionális házasság puszta megfordítása, ami éppen ezért nem az erkölcsöt sérti (mint a Marquis), hanem a pszichikai normalités szakácskönyveit, hisz különben csak tükörképe a pat-ria potestasnak és a 19. századi jogszokásnak. Severin és Wan-da von Dunajew (ráadásul: a „férfias” germán és a „nőies” szláv!) megegyezik abban, hogy milyen különböző életigazságai lesznek, világosan kitűnik, hogy az univerzalitás (az egyetemes kiterjesztrtefőség) normáiról lemondó, leköszönő igazság szerep, álorca – akkor is az, ha nem maguk a szereplők döntöttek így, ha csak belenyugodtak a számukra – mások által, más szubjektu-mok által – megállapított játékszabályokba. A mások igazsága iránti türelem csakis akkor indokolt, ha tisztelet, értetlenség, ké-tely és szerénység diktálja, és csak akkor fogadható el, ha a mások és a magam igazsága közötti különbség nem a magam (vagy a mások) egyoldalú előnyét szolgáló konstrukció, továbbá akkor, ha köztem és ama mások között a távolság jelentékeny. Ha eléggé közel vagyunk egymáshoz, akkor igazságunk kutatá-sának közösnek kell lennie, a különbség nem lehet eleve eldön-tött: az igazságnak nem lehetünk sem tulajdonosai, sem gond-viselői. Es csak akkor fogunk érvelni egymás meggyőzése vé-gett, ha közös igazságra törekszünk. Ha előre kijelölt szerepekre s előre megszabott logikájukra támaszkodunk, akkor a gondola-tok és az argumentumok egybekapcsolódása – a dialógus – értelmetlen és lehetetlen. Ha vannak megszabott férfi és női szerepek például, akkor nincs dialógus – és nincs Erósz. Akkor csak történet van, amelyet a palestrinai zengzetekkel kárpótolt krónikás eunuch (a pszichiáter, a regényíró) jegyezhet föl, „a nevető harmadik”, aki a maszkákat a megkívánt történetmeta-fizikai és társadalmi quadrille-ba rendezi, a hamisságról szerzett kesernyés tapasztalatai arányában és mértékében. A dolgot csak az bonyolítja, hogy a kasztok (nemek) külön igazságainak egy-idejű fönnállása ugyan maga a hamisság – mint az igazság kikutatásának és megvitatásának útjába torlaszolt akadály –, de a fönnállás maga lehetővé teszi a leírást, amely ugyan a külön-féle kasztok minden egyes tagja számára kétértelmű és ambi-valens (mert egyszerre a kaszt tagja és hipotetikusan eszes lény), de mindenki számára az, a megfelelő fordított szimmet-riákkal. Ebben az ambivalenciában mindenki számára érthető is, és a megértésre ekként szakképesített, hivatásszerű fölöttes én és szabadalmazott eunuch-nyelve mintegy a közös igazság ör-vendetes pótlékának tűnik, holott lényegét tekintve csak annak az 249 egyszerű fölismerésnek a papagájszerű ismételgetése, miszerint nincs egyenlőség, nincs szabadság és – no persze! – nincs testvériség. Persze ez az ismétlés nélkülözhetetlen és vonzó. A különbségek, a tudatok ütközése, a hagyományok, ösztönök, rög-eszmék, háborúk, konjunktúrák és stagnációk örvénylése, az em-beri lélek alakváltozásai az ideától a gleccsermorénáig, a jég törte kavicszúzalékig, az erotikamentes gyalázat elbűvölő történetkéi a leírásban a fölnőtt, illúziótlan, kiábrándult, fölülemelke-dett öntudatosság bizonyítékaivá lényegülnek át. Jobb híján csak-ugyan ezeket a beszélyeket kell olvasnunk. És hőstettként keli csodálnunk ezt a kasztrációt: az erotika nélküli Helyzet erotika-mentes leírását. De nincs heréit igazság: ez – mint annyiszor kimondták – csak a hiány kimondása, helyettesítő gesztus. E sorok írója nem pályázik a laudator temporis acti címére, nem. De a Helyzetet illető panasz és a panaszban rejlő sovány vigasz elkopott az ismétlésben; felejtünk. Nyilvánvaló, hogy totalitárius diktatúrákról nem lehet megírni A hiúság vásárál: a hiúság (nyil-vánosság híján) céltalan, és a vásár sem a régi, már az a kevés, ami megmaradt. Az ok egyszerű és a Helyzetben rejlik: a pszichi-átriai, etnológiai stb. leírás ún. igazsága a kaszt-axiómák olyas elrendezése, hogy az amúgy is működő működjék, akkor is, ha kritika: mert az axiómáknak először is magyarázatot kell nyújtani-uk arra, hogy miként működik a működő – ha nem így volna, tévedésre gyanakodnánk. Így hát a kritika azt mondja: nem jól van, ami van, arra pedig nem gondol, hogy esetleg nincs valami vagy nincs úgy. A szeparáció igazságai a maguk redukálhatatlan sajátszerűségükben megkövülnek: a macho, a hercig kis feleség, a fetisiszta, az erotomániás életaxiómái tünetek – az álságos tolerancia óta nem is különféle dolgok tünetei (a fogalomrealiz-mus emez önmegtagadása hallatlanul megerősítette őt!). Ha élet-vitelek megítélhetetlenekké válnak a „ki-ki tegyen, amit tetszik” elv álnok kiforgatásával – hiszen egyes életformák élőinek a saját életformájuk ritkán tetszik –, akkor a leírás puszta parataxis lesz, semmi köze a voltaképpeni beszédhez. Csak újabb – semleges, aszexuális – gondolati tárgy annyi más szimbólum között. Mon-dani sem kell, hogy a legrosszabb az, ha még ezt a leírást is cenzúrázzák és valamelyik kaszt-igazságot adják parancsba, je-lesül mindig a fallokrata, macho, male chauvinist pig igazságát. Ez az igazi: nő ne tegye a lábát kocsmába, hordjon csadort, messék ki a klitoriszát, kölykezzék, kurvái és anyai minőségben szolgálja a nemzeti hadsereget, legyen hű hitves és tárja szét a combját minden honfinak. Az, hogy ezt korbáccsal és a pénisznek Isten kardjává stilizálásával kell kikényszeríteni, két dolgot mutat meg: az egyik az, hogy ez a kasztok külön igazának igazi alakja, az igazság általánosíthatóságáról való lemondás követ-kezménye – még ha ez a lemondás ősibb is, mint az, amiről le-mond –, a másik pedig: látható, miért logosz Erósz.

21.

Et perdre dans le vent les idées sans saveur

Les rires comprimés

Les yeux aux feux baissés

Les sentiments rudes

Enfin tous les atouts de ces mauvais visages[3]

-------------------------------

Pendant le frottement féroce coeur à coeur

Si le couteau cruel descendait sans retard

Si la main s’appliquait sur la plaie mal rouverte

Et toutes ces rigueurs lentes et bien trempées

A travers les paquets des idées compromises

La flamme du réveil crépite dans la nuit

La révélation sourde où tout se décide

A travers les remords que le temps m’a données

Le plomb des souvenirs

L’or de l’incertitude

(Pierre Reverdy: Grand caractère – a „Ferraille“ ciklusból)[4]

22.

A leíráson és a leíráson keresztül „nevető harmadik” heréit és miskároló; de a logosz potens. A kasztok igazságait, az egyes emberek igazságait, a pillanatok igazságait, az igazságok emblé-májaként áthevülő és átszellemülő képeit az autentikusság tüné-keny pontjainak – postaládákat, gardéniákat, csikkel borított busz-megállókat, lépcsőket, vitorlavásznat, üveggyöngyöt, kést, isme-retlenek gyanútlan arcát, kutyaugatást, vagonajtó-kilincset, jelen volt személyek érdektelen szavait – a logosz köti össze azáltal, hogy beszédbe kezdenek körében. Az autentikus pillanat monásza nem törik szét, ha igazát érvényesítik. Csak akkor, ha sza-bállyá, előírássá, algoritmussá változtatják. Ami abszurdum. Kommunikálhatatlan, pontszerű történést nem lehet szabállyá verbalizálni, az autentikusság parancsa antierótikus. Szabály csak az lehet, ami nem monadikus: a tiszta gyakorlati ész szabálya. Itt egyetemleges kritika sem lehetséges, nincs elméleti tétel, erköl-csi törvény vagy a szép analitikája. Erósz hontalan. A logosz egyetlen tartományához sem tartozik; maga is logosz. Mértéke a külön igazságoknak, amelyeknek – szemben véle – van referen-ciájuk és bizonyíthatók. Mindezeket a külön igazságokat a distan-cia hozza létre; ez az, ami az erotikában nincs, csak az önazonos távolsága önmagától. A szerelmes tekintet szerelmes tekintetet lát, ha távolodik, hogy láthasson és közeledhessék, önmagát látja (majd önmagához közeledik), aminek az a szigorú föltétele, hogy ne tükörbe nézzen. Az erótikus tekintetben két lélek azonos tá-volsága rejlik – önnön magától. Ebből a távolságból (origo: az együttlét) látszik a két lélek, külön-külön; a látvány szuverenitása biztosítéka az eksztatikus unió valódiságának.

23.

Érósznak van igazsága, de nem tranzitív.

24.

,,lm-igyen hát semmi nincz, amit eő keressen és az Sóvárgás ugyan-úgy megyen: mert az sóvárgás az kereső akarásnak Figuraya, az Wr szemének példaya, az örökké-való Szemnek thwköre, s im-igyen Wrnak neveztetic.” (Jacob Boehme: Viertzig Fra-gen von der Seelen, I, 42, Sämtl. Sehr. IV, 21730.) Itt a tekintet-Erósz már magát a teológiát alkotja meg, s mint látni fogjuk, a mindenséget. „Ez a thwkör fundámentom, kezdet & vég nélkuelvaló, & még-is vagion örökké-való kezdettie & végezete, ’s az kutfeye ennec hogi az mélysség színe kék, seteeth és twzess. Ez az czillagoknak és az elementumoknak kut-feye, mert az Firma-mentum a’ másik Thwkör, & amabból születék ez. Mert minden dologban Hármas Kin [Qual] vagion, ’s eghic az masicnac thwköre, fogantatása és kut-feye, ki-vevés nélkwl, ’s minden az hár-mas numerus essentiaya szerént vagion. Im-igyen az thwkör az mélysségbenn vagion, ahól-is az Kin maga-magát onnan béwwlóel nézdeli, ez is Figuraya és Kép-Mása a’ Kínnak, és ez a’ Kin eloett jár, és nem tészenn avagi szwl semmit-se, mert eő az kin szűz leánia, az-kiben az Villam keserwseghe magát véghetetlen nagy számban láttia, és benne meg-nittia ezudayit... (Boehme: op. cit., I, 53-54.) És az I. kérdés függelékében: ,,Az lélek megesth szem az örökké-való melisegbenn [Ungrund]: Példaya az örökké-Valosaghnac; Figura és Kép-más az első Principium szerént és az Wr az Atya szerént, Personaya és az örökké-való Natura szerént.” (Das umgewandte Auge, in: Boehme, eodem loco, §1.) A lélek „twz, amely az öröcke-valosaghban fekszic és fú, ahol megesth az öröckevaló Natura Jelenési az örökké-valoság óta állanac, ’s egyeduel az Wr bölezeségeben, az isteni Magiaban az öröcke-valoságban mint Figurac és kép-massoc ismerszenec-meg mi-voltuc hiyán. Ez a’ mi-volt nem vala sub-stantialis hanem-ha essentialis: és in principio az villamban ismertée-meg ahonnan minden twz is kifollyt; és ennec árnyéka örökkoen az Wr eroessen áhittó akaratában mint figurális kép-más figurái..(ibidem, §§ 2-3.) S a dolog merituma: „Az-mi tisztán az lelket egyedül illeti, in Centro, az essentialis twz az örökké-valóság Szemében. Aztán ugianvalost áhittó ez az Szem mint nevezetesenn az Wr boelczeségénec figuraya es képe: és áhittásában, imaginatioyäban áll-meg az kép-más mert a Fiat verbum megragadta vala, hogi Istennec boelezesége szerént len-ne figura és kép-más, az-ki Istennel az Wrral lakozic, az-kiben az Wr az oe Szt. Lelkeuel maga-magát ki-nylvanittaná ahogian ez örökkévaló Tanáczábann ez mindig-is volt. Annak-okaértt föl-langol az Wr maiestassa a kép-másbann, az essentialis twzben, hahogy az essentialis twz az oe igenn-erős meg-kivánását bévezetné az maiestasba: ahol ezzel ellenkezvén nem-tenné, ott az kép-más faragatlan lészenn, és az tinctura hamis; uy-fönt az kép-más az tincturában állana, ’s az tincturában kut-feye az világosság vólna, nem-pedig az twz Kinya; ugyanilyen módon az Wr szive avagi Szava originalis állapattyát az világosságból, maiestasát-pedig az Atya twz-tincturayaból venné: avagi az léleknec kép-mását is.” (ibidem §§ 12-13.)

25.

Címváltozat: Potentia & actus, avagy hogyan metszette le Guilelmus Occam beretvája Abaelardus mester férfiasságának virá-gát.

26.

Az akarat és a szem Boehménél találkozik: nála csak erótikus tudat és erótikus lélek van. De hol van Jacob Boehme? Hol van az erótikus tekintet? Ki látja? Hol van az esszenciális tűz? A világot teremtő sóvárgás, az akart és meglévő beteljesülés világa hol van? Minek közepette?

27.

A végére értünk.[5] ,,A mítoszok, ha valóban azok – írja Plótinosz –, külön kell hogy válasszák az időket abban, amit mesélnek, és meg kell hogy különböztessék a sok létezőt a hasonló létezőktől, amelyeket csak sorrendjük vagy dünamiszuk választ el egymás-tól… (III, 5, 9: 24-26.) Az erótikus traktátusban Erósz min-denható: az erótikus tekintet csak magához hasonlót láthat. Erósz nem szeretheti a nem-erótikusat: nem látja a nem-erótikusat. („Amours continuez la ronde / la chasse du mauvais accueil / Au plus triste retour du monde” – fütyörészi Reverdy.) A beteljesült nem látja a szűkölködőt. És mégis: maga is szűkölködő, valami meghatározottnak, valaminek a hiányát jelenti, és ennek a hiány-nak is a beteljesülés az előképe. Egyszerűen – a jó hiányát jelenti. A tiszta intenció ez, szabad döntés valami mellett, amit nem kell jelenlévőként az affirmált létbe rögzíteni, mert akkor magva, az affirmáció ismételt és ismételhető gesztusa válnék értelmetlenné. Az erótikus tekintet jelentheti a jó hiányát mint a jóra irányuló tiszta intenció aktusát; de Erósz hiánya ilyeténkép-pen az összes szükséges terminus hiányát jelenti – nem lehet intencionálni a jót akaró szubjektumot is a maga elvont jót-akarásával együtt, mert akkor zártként és meghatározottként vennénk szemügyre azt a szubjektumot, intenciójával mint tárggyal együtt, erótikus aktusait csak elvont potenciaként értenők meg ... Erósz puszta hiányának állítása és átélése gondolati vétség, amit be-tegséggel, ürességgel, pusztasággal, a vonatkozás nélküli imma-nens létezés sívó homokjával fizetünk meg. Erósz azért nem látja az Erósz nélküli világot, mert az nincs. Nincs, mert nem lehet néz-ni. Mert nem lehet látni. Ez a pokol. Erósz nem szereti az Erósz nélküli világot, vízióval teli szemében nem ez van: ott a jó van. Ez a jó pedig: Erósz. Az esszenciális tűz az örökkévalóság szemé-ben. A lélek szem az örökkévaló Ungrundban. A szem óhaja és képzelete, a sóvárgó akarat a képmást létrehozó Legyen. Létet – azaz láthatóságot – csak ez a Legyen ad. Egyszerű: nem akarni semmit, ami engem nem akar. (Ha tekintet nélkül intenciójára és azzal mint tárggyal együtt kívánok valakit, akkor valóban meg-teremtettem az objektivitást, valóban sikerült tárgyi érvényt és általánosságot szereznem a megkívánt szubjektumnak és vá-gyamnak [mint ahogy általában is az objektivitás az erőszak rejtjele, la propriété c’est le vol], mivel az intenciójával egyetem-ben általános potenciának tekintett szubjektum némává lesz és csak az én beszédemre lesz utalva, ám úgy csak róla beszél-hetek, hozzá nem – ami a megismerő logosz szokott lárvája. „Beszélj, hogy lássalak!” Ez az erótikus gondolkodás axiómája. Ez a filozófia nem ismer tárgyat.) Azt mondja végezetül Plótinosz: Erósz „Porosztól és Peniától született, mint mondják, a hiány és a vágy találkozott felkében a logoszok emlékével és kiváltotta benne a jóra irányuló aktust [tén energeian tén prosz to agathon], ami az erósz maga. Anyja Penia, mert mindig a vágy teszi kívá-natossá. Penia az anyag, mert az anyag hiányt szenved minden-ben s mert határozatlan a jó megkívánásában – és nincsen forma [morphé], sem pedig logosz ennek vágyában –, ez anyagszerűvé teszi a vágyakozót, amennyiben vágyakozik. Az alak [eidosz] csak magára vonatkozik s ezért magában megmaradó. [...] Erósz anyagi, a lélekből lett daimón, amennyiben a lélek nélkülö-zi a jót és vágyik rá.” (Ill, 5, 9: 45-57.) Némák volnánk, ha Erósz maga volna a jó. Ha pedig Erószt akarnánk – azt, aki maga a szeretet –, nem pedig Erósszal a jót, akkor hiánytalan volna a pokol és végtelen a distancia. Ha ki belezuhan ebbe, eltűnik szemünk elől: mert megvakul. Lehet-é beszélnünk ahhoz, aki nem válaszol? Hiszen őt nem látjuk. Hiányának ú toposza elcsábít: jóra való hajlandóságunkból erőszakot gyárt. Aki vak és láthatat-lan annak erőszak a jóra való aktus, s ez kettősen affirmálja tárgyi, tehát nemlétező voltát: nem lehet helyette a jót akarni, s intenciója, beszéde, felénk való aktusa nélkül őt magát sem. A szeretet erőszaka gonosz. A szeretet nem formája a szeretett személy anyagának. A logosznak meg kell állnia a beszéd hatá-rán. Ahonnan nem érkezik válasz, ott nincs semmi. A néma tárgy: nincs. Az erótikus logosz kényszere elpusztítja Erószt, és nem marad más, csak az, amit olyan jól ismerünk, a magában lélegző, üres princípium.

 


[1] Diotima: „Akiket ugyanis te szállottál meg, ó Más-Szerelme, azok először is szerel­mesüket nem képzelik földöntúli lénynek, sem szebbnek, sem derekabbnak, mint amilyen valóban, hanem épp ez a te első igazán isteni ajándékod, hogy szemei­ket az igaz látására nyitod meg, és csodálhatjuk őt úgy, amint az istenek komolyan vagy játékból csodálatos és kiszámíthatatlanul változatos művészettel megteremtették, emberi szemnek talán nem fogyatkozások nélkül, de az igazság fényében minden költői műnél elbájolóbban. Azután az, aki így valóságos és nem képzelt szerelmesét egyszer megpillantotta, olyan jósággal telik el őiránta s érte mindenki iránt a világon, hogy egy parányi maga-szerelme nélkül mindent, amije van, feláldoz neki, még saját magát is, azonban a szabadságából nem veszíthet semmit, sőt ellenkezőleg, annál szabadabb ember lesz, mennél hatalmasabb a jósága, mert a jóság az igazság meg­ismeréséből sarjad, és ki a szabad, sőt a királyi ember, ha nem az egyedül, aki csalóka képmások helyett az igazságot látja?” (Pszeudo-Antiszthenész: Beszélgeté­sek a szerelemről [Szathón]. ford. Kerényi Károly, Sziget, Budapest, 1943, p. 31.)

[2] Goethe

[3] És szétszórni a szélben ami ízetlen gondolat / Lepréselt nevetés

[4] Lesütött fényű szem / Érzést ami brutális / S végül mind e rossz arcok aduit // Amíg ádázul súrlódik a szív a szívhöz / Ha az irgalmatlan kés pontosan lesújt / Ha a kéz a föltépett sebre rásimul / S mindez a lassú és eláztatott szigor / A kompromittált gondolat csomagolásán átüt // Az ébredés lángja hunyorog az éjben / A sötét megvilágosodás hol minden eldől / A bűntudaton időm ajándékán keresztül / Emlékek ólma / Aranya a bizonytalanságnak.

[5] 3x9=27


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.