Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Öt horvát költő
1966. március 1.
Antun Šoljan
SÁROS SZÁRNYÚ IKAROSZ
(Bepillantás a huszadik század horvát költészetébe)
Korunk szcientizmusa lassanként az absztrakció megszállottjaivá változtat bennünket: egyre nehezebben tudunk ellenállni az általánosítás átkának. Még azokra a területekre, ahol köztudomásúan a mellékes dolgok csodás rendetlensége, a különös következetlensége és felelőtlensége, az egyéni isteni szabadsága, a különcség borzas tangensei uralkodnak, ahol a törvényszegés az egyetlen tartós törvény, még a konfúzió e tiszta forrásaiba is behatol az egyértelműség fojtogató iszapja, az egzaktság kísértete ‒ Dali ládikós nőfigurája, a végső képletek mitológiai szörnye: az általánosítás egyfejű sárkánya.
Lassacskán botorkáltunk ezen aerodinamikus sárkány és papjai után; méghozzá gyarló emberi módon annyira lassan, hogy a távoliság köztünk folyvást nő, immár jövőbeli messzeségekben tündököl, akár valami hatalmas fluoreszcens istenség; és semmit sem tehetünk ellene, hinnünk kell vakon, mint ahogyan az Istent is hittük; ő irányítja helyettünk a világot.
Lehetőségeinkhez képest mindannyian áldozattal járulunk a telhetetlen istenség elé: áttekinthető, megszámlálható sorokba tömörülünk, s apró általánosításokkal hizlaljuk. Szívélyesen szólongatjuk, mintha azt remélnénk, egy szép napon felénk fordítja jövőbe bámuló pofáját, és sorjában, szervírozott pogácsaként, befal bennünket, gyomrának nedvei az emberfölöttiség tésztáját dagasztják valahányunkból, s tán észre sem vesz minket egyik galaktikus ételadagjának fogyasztásakor, midőn csillagok reccsennek szét egzakt fogai alatt.
A költészet, a szüntelenül újjáalakuló számtalan világ nyugtalansága, a mai szellem egének állhatatlan csillagköde mindig is megzabolázhatatlan, gyönyörűn-haszontalan lázadást jelentett, az egyén beszámíthatatlan, tiltakozó gesztusát a "valóság ócskavasa" ellen, és ma is ellenszegül korunk hűvös., higiénikus csillagászatának. Igen, gyakran beszélünk első és másodrangú csillagokról, plejádokról és konstellációkról, a költészetben is, de még mindig nincs, és nem is lesz egyhamar fixált csillagászati térképünk az ember szellemének mértanával.
És mégis, ha költészetről értekezünk, ha "irodalomtudományt" írunk, melyet nagy túlzással és annyira önhitten neveznek így, mi, e rendszerető kor gyermekei, még ha öntudatlanul, még ha csak a csillagászatból kölcsönzött analógiákkal is, de erőszakot követünk el az immár talán egyetlen igazán emberi erőszak-megvető sikoly ellen.
Épp ezért, amikor most a huszadik századi horvát költészetről írok, s felteszem a kérdést, vajon a költői világnak e gazdag makrokozmoszában van-e valami közös, központi, valamiféle a korszak és a nemzeti sajátságok sugallta struktúra, mely lehetővé tenné, hogy az európai poézis egészéből kiragadva külön egységként tárgyaljuk (éppúgy, mint mondjuk, egy-egy író opusát), tudom, hogy menthetetlenül a rendszerezés tárgyává fokozom majd le, egy lehetőség Prokrusztész-ágyába kényszerítem, hogy voltaképpen pontosan annak ellenkezőjét kutatom, mint amit kutatnom kellene: ugyanis e költészet lényegében épp a másik oldalát manifesztálja és kínálja hihetetlen bőkezűséggel ‒ az egymástól annyira különböző, különös, osztályozhatatlan, autochton alkotók, a "képzelet tájain" bolyongó magános vizsgálódók tarkabarkaságát, sokszorosságát, egyediségét, originalitását.
Ilyenképpen a század költészetének első, általános jellemvonásaiként a közös nevező hiányát említjük meg, a botanikában járatlan ősi hajósok jelentéstételeiből ismert dús lombú, legendás gyümölcsfát, melynek minden ága más-más termést hoz.
E fatörzs gyökérzete nemzeti történelmünk számos geológiai katasztrófáján és törlésén át kétségkívül a dubrovniki és dalmáciai régi horvát irodalom dús táptalajáig terjed ‒ az anonim népdalokig, a népi egyház "šekvencijáiig", a nyelvünkon írt arabbetűs poézisig. A történelem egy-egy korszakában olykor-olykor elhalt vagy elkorcsosult e gyökérzet, de a históriai aszályok és zivatarok szünetében újra friss ágakat hajtott.
A múlt század vége is egy ilyen pangása időszak; a folytonosság halódik, de nem a fin-de-siecle jóllakottságtól, hanem a sovány talaj miatt. A Kranjčević magányos, gigantikus alakjával kezdődő, napjainkban is tartó korszakot ezúttal nem nevezhetnénk másként, mint második megújhodásnak (hogy megkülönböztessük az első, az illír újjászületéstől).
Mind a megvalósulások, mind a jelentős költők egész sora folytán ez a korszak a leggazdagabb a horvát poézis történetében, csak ezt mérhetjük a dubrovniki-dalmáciaihoz, belső struktúrája csak ennek annyira organikus, mint azé, s fontosságát a kimagasló művek és az általános irodalmi színvonal jelzik.
A korszak rövid ‒ hetvenegynéhány év ‒, de mivel időben igen közel áll hozzánk, hajlamosak vagyunk egységét periódusokra bontani: noha az irodalomtanulmányozás segédeszközeként számos ilyen korszakosító kísérleteknek van bizonyos igazoltsága, mégis úgy tetszik, inkább irodalmin kívüli okok ‒ világégések, államösszeomlások, forradalmak, hidegháború ‒, és nem e költészetből fakadók hozták létre őket. Ez az egyik oka annak, hogy már több ízben elleneztem a "két háború között" terminus használatát, mely oly könnyen és oly indokolatlanul vert gyökeret nálunk.
Lényegében a generációs tagolás sem jelent sokkal többet: áttekinthetőbbé tehetjük vele a korszakot, de egyetlenegy fölparcellázás esetében sem téveszthetjük szem elől a szellem belső egységét, az értékmércét, a törekvések célját, és éljünk a továbbiakban is a tudományos terminológiával ‒ a második megújhodás struktúráját. Ha egy kis szerencsével valamiképpen végigvánszorog a század, abból a távlatból épp olyan oszthatatlan egésznek látjuk majd évszázadunk első felét, mint a dubrovniki-dalmáciai irodalmat ma.
A második megújhodás egyik jellegzetessége, s ezt már e feltételes elnevezés is magában foglalja, hogy a horvát nemzeti szellem ütötte rá bélyegét (ezt az aránylag sok politikai és programszerű költői megnyilatkozás is mutatja) ‒ mint ahogy, folytassuk analógiánkat, hasonló nemzeti-megújhodási szellem uralja a dubrovniki-dalmáciai irodalmat is, ahol azt nyelvünk használata, az olasz és latin elvetése is kifejezésre juttatja ‒, de paradox módon és a dubrovnikival megint csak analógiásan ugyanakkor a kozmopolita, európai szellemet is megközelíti, s ezzel még egyszer bizonyítani látszik, hogy csakis önálló organizmus lehet egy nagyobb közösség egyenrangú tagjává, hogy e tagság nem az egyéni jellegzetességek elsorvadását, hanem épp ellenkezőleg, kidomborítását jeleníti. Ahol újabb poézisunk sajátosabb, népibb, ott európaibb is.
Noha a modem horvát költőik több jellemvonásuk folytán kozmopolita, európai áramlatokhoz, iskolákhoz és irányzatokhoz tartoznak, kapcsolatuk a legjelentősebb modernista törekvésekkel, az avantgarde-dal és az extrém kísérletekkel közvetlen és nyilvánvaló, mégis, mintha állandóan szem előtt tartanák, hogy "e népet nem a hadvezérek tartották fenn létért való küzdelmében, hanem a poézis", s ezért költészetünkben a forrásokhoz, a népihez, a hagyományoshoz való vissza-visszatérést fedezhetjük fel: politikai, pedagógiai, szentimentális és patetikusan nemzeti, felvilágosító törekvéseket. Mindig érzik, hogy kevesen vannak, hogy nagy a szükség rájuk; népi szellemük, mintha a nemrégi halódás, tengődés, sorvadás emlékét őrizné. Ekképpen sokuknál észlelhetjük majd részint a konzervatív és hagyományos, részint az avantgardista és kozmopolita elemeknek csodálatos, olykor groteszk keveredését.
Ez az anteusi kapocs, nevezzük így, melynek súlyát örökké és tragikusan érzik legjobb költőink, kettős elágazású: egyrészt (s ez kissé gyanús előny) megóvja őket a szélsőségek zsákutcájától, a meddő bolyongástól a kiagyalt ezoterikus szférákban, aminek természetes vége a művészet negációja, a bátrak esztelenségétől ‒ s látni fogjuk, hogy a kísérletezés, a formai finesz, az artisztikus tour-de-force, a bizarrság a bizarrságért, az egzotikum és a mértéktelenség valójában marginális, nem központi a horvát költészetben, s ily módon inkább a verstechnika és forrna részleteiben jut kifejezésre, semmint egy-egy mű, egyéniség vagy mozgalom egészében ‒, másrészt azonban kétségkívül megterhelő, silány horgony, mely a költőben, műve és környezete viszonyában örökös óvatosságot, a szüntelen visszapillantás szükségességét, a megtett út rekapitulálását, a következő lépés józan eszű megokolását, a "számunkra" hasznosságának szentesítését, a szárnyalás megfékezését eredményezi. Mivel a huszadik századi horvát költészetről van szó, bármennyire szeretnénk is megkerülni, okvetlenül beszélnünk kell e kis nép irodalmának szociológiájáról: a költő vértanúságához ‒ örök és feloldhatatlan összetűzésben áll az istenekkel ‒ Ikarosz mártíromsága társul, akitől a kis nép irodalmi szükségletei ‒ ő pedig nemcsak hozzátartozónak, de a népi jelleg felelős őrének érzi magát ‒meghatározott feladatokat követelnek meg: társadalmi megrendelést, közvetlen "angazsáltságot", s ezzel a földre feszítik szárnyát. Néhány ritka kivétellel, szociológiai értelemben, a horvát poézis története mártírok története, lázadóké, kik félnek a végső lázadástól, vizionáriusoké, akik rettegnek teljesen elválni a talajtól, megtépázott Prométheuszoké, a kor marcangolt gyermekeié.
Ám e köldökzsinór, mely táplálja, de meg is fojthatja a gyermeket, e kényszerű korlátozottság ellenére is megszólal e költészetben az európai modernizmus és nem csak lokális visszhangként, hanem eredeti hangon is: a szimbolizmustól és expresszionizmustól kezdve a háborús éveket követő nyers disszonanciáikig a dubrovniki-dalmáciai irodalom korszaka után először nem érezzük akutnak a világ mögötti "lemaradást" ‒ Kranjčević, Matoš, Šimić, Krleža és Ujević hétmérföldes lépteivel (e túlzott sietés, ez a tékozlás, ez a dacolás a sárral gyakran személyes nagyságukat nyomta el; csak mellékesen, a társadalmi munka peremén, a fellélegzés ritka pillanataiban mutatkozhattak meg igazán) csökkent a távolság, és ma Mihalić és Slamnig az igazán korszerű költők, méghozzá nemcsak számunkra, akik ötven évvel lemaradtunk Európától, hanem korszerű a Weltgeistban is, a világ mai irodalmának komplexumában, mely szervesen és lényegében is egyre inkább kozmopolitává változik. Annyi idő után ez a költői generáció valósította meg a kapcsolatot Európával ‒ angol vagy francia, lengyel vagy orosz kortársaik között alkalmasint ne jut nekik túl nagy hely, de annyi bizonyos, hogy nem is anakronisztikusak, mint (ahogy távolabbi múltunkban nem egy nagy poétánk az: fenséges anakronizmus.
Talán nem járunk messze az igazságtól, ha megállapítjuk, hogy e kapcsolatteremtést nemcsak a legutóbbi fél évszázadban rendkívül sokat fejlődött és gazdagodott költészetünk tette lehetővé, hanem az európai irodalomban tapasztalható fáradtság, óvatosság is, az avantgardizmus elkorcsosulása, sőt bizonyos dezorieintáció, az Új kivizsgálatlan területeire való hirtelen és heves betörés utáni fokozatos visszahúzódás a tradíciókhoz, és költészetünk specifikus jellemvonásai a hagyományőrzés, óvakodás a féktelenségektől, a szüntelen kapcsolat a nemzeti alappal, a talajvesztéstől való félelem csak meggyorsították a közeledést.
III.
Említettük már, hogy a második megújhodás Kranjčevićtyal kezdődik. Poézisunknak Kranjčević annyit jelent, mint a világirodalomnak az angol romantika és Baudelaire együttesen. Költészete emberfeletti erőfeszítésektől sugárzik az akkori horvát verselés teljességgel elsatnyult a romantikus konvenciók gizgazában, nyers, és messze elmarad költőnk prométheuszi, autochton felizzásától. "Vers rude et grossier"-ja voltaképp a horvát költők sorsát példázza szimbolikusan — a sáros szárnyú Ikaroszt; Kranjčevićet úgy őrzi majd meg irodalmunk történelmi panoptikuma, mintha alakját Meštrović véste volna ki: patetikusan megfeszülőnek, szörnyű erejével is tragikusnak, nagyságának kínjai miatt olykor groteszknek. Noha a romantikának, az elcsépelt hazafiasságnak, a kor olcsó közhelyeinek is áldozott, ő mennydörög a horvát költők új plejádjának kezdetén, a próféta és lázadó, az új hit sámánja, a majdhogynem krisztusi figura egy rohadt világ széthullásának végén.
A sok kisebb költő kompromisszum-utálatának, illetve kiélezett lázongása tragikumának létrejöttében pontosan kimutatható Kranjčević részessége ‒ ilyen például Polić-Kamov, aki a maga patetikus ",a rút esztétikája"-hoz költőnkben keres tápot ‒, de hatásának erejét nem mérhetjük fel igazán, ha nem méltatjuk tanítványainak nagyságát: Kranjčević közvetlen kapcsolata Krležával, irodalmunk másik nagy harcosával és lázadójával, mítoszrombolójával és prométheuszi alakjával (természetesen nemcsak a költészetben), aki végképp romba döntötte azt a világot, melyet Kranjčević kezdett ki, világos és lényeges strukturális vonala a korszaknak.
A megújhodás mászik szellemi atyja kétségkívül A. G. Matoš, aki artizmussal, a mívesség új színvonalával, új értékmércével gazdagította a kor költészetét, felfrissítette és modernizálta a verselést, a dikciót, és elsőként egyesítette az újjászületés mindkét jellemvonását: előtérbe hozta a kapcsolatot a nemzetivel, mégpedig nem filléres hazafiúi szólamokkal, hanem a horvát irodalom első igazi politikai költészetével, de ugyanakkor, mint fáradhatatlan fáklyahordozó és propagátor fontosnak látta az összeköttetést Európával és az irodalmi modernség forradalmával is.
Didaktikus szerepe és a környezettől való szédületes eltávolodása miatt Kranjčevićhez hasonlóan ő is keservesen megfizetett: igazán nagy talentuma szétforgácsolódott a szélrózsa minden irányába. Matoš a költő és író nemcsak a saját szavaiban él, hanem követőinek és tanítványainak a műveiben is.
E korai forradalmi időszakban potenciáljának igazi kifejezéséhez, megénekléséhez Vidrić áll a legközelebb, Bunić-Vučičević óta ő az első valóban tiszta lírikus a horvát költészetben. A kis irodalom e Verlaine-je a nyelv zeneiségének virtuóz ismerete ‒ nem lehet lefordítani a kritika nyelvére, vagy mellékesen mondva idegen nyelvre ‒, talentumának tisztasága és ezoterikussága, a társadalmi megrendelés figyelembe nem vétele, különössége folytán még mindig nem talál kellő visszhangra irodalmunk panteonjának termeiben.
Mivel itt csak a megújhodás legfontosabb jelenségeit vehetjük számba, ezennel költészetünk kéjt monumentális alakjához érkezünk, A. B. Šimićhez és Tin Ujevićhez; talán bennük teljesedett be leginkább a megújhodás szelleme. E két költő jelentőségét még mindig nem tudjuk teljességgel fölmérni, rajtunk keresztül mindkettőjük a jövőbe lép. Az expresszionizmus asszimilációja az egyiknél vagy a szimbolizmusé a másiknál, az európai mozgalmaknak e lokális változata mellékes mozzanat. Ellentéteikkel szinte kiegészítik egymást az új poézis spektrumában: míg az egyik klasszikus tisztaságú, fegyelmezett, aprólékosan gondos, világos programú, s így az artizimus korszerű megszállottjának ragyogó példája, addig a másik eruptív, végtelenül gazdag, látszólag hagyományos formákat ápol, a nyelv varázsának mestere, a konvenciók kíméletlen megszegője, s ekképpen a "fantázia diktatúrájának" misztikus homályát jelenti — mindketten az új vallás, a művészet önfeláldozó misztikusai.
E két költő nagy elődeivel, Kranjčevićtyal és Matošsal ellentétben nem annyira nemzeti bárd, sokkal inkább korszerű költő, nem annyira ikonoklaszta és lázadó, mint építő és kutató. Költészetük a megújhodás első igazi terméke.
E gazdag aratásban külön helyet érdemel Krleža Éjszakának virrasztója c. műve, poézisunk kettős irányulású fejlődéséről vázolt tézisünk kitűnő illusztrációja: a lázadó és romboló lázongásának hitelessége végett történelmi analógiát keres, igazolást, népi szubsztrátumot a szó szoros értelmében, és egy remek artisztikus tour-de-force-szal, egy artificiális, csak első pillantásra történelminek tetsző nyelv megalkotásával, tehát egészen modern eljárással, megleli a nemzeti epopéiát.
E kíméletlen kertészeik keze nyomán, akik jótékony viharként gyomlálták ki a dudvát, tördösték le a fonnyadt hajtásokat, a horvát poézis törzse minden irányban szétfutó ágazattal dús lombot hozott, és sokfajta gyümölcsöt érlelt: egy Tadijanovic nyelvezetének robosztus egyszerűsége, egy Cesiarić lírai kantilénája, egy Krklec metafizikus hagyományápolása a kettős elágazás hol egyik hol másik pólusát közelíti meg, de mindig figyelmesen óvja a kapcsolatát a törzzsel.
A horvát költészet törzse megújhodásának vitalitását és maradandóságát a második világháború szörnyű zivatarában Goran klasszikus tisztaságú és fényű Tömegsírjával bizonyította és Kaštelan éneklésre bírt Tífuszosaival, de erről az életrevalóságról tanúskodik a háború utáni jegességben is, melyet a felfeslő rügyek anyás ápolgatásával (elsőként a többiek között) Vesna Parun segített fölolvasztani.
S végül a háború utáni költők plejádjában a megújhodás jegyei. Mihalić és Slamnig poézisában jutnak kifejezésre a legerősebben. Slamnig talán mindeddig legnagyobb artistája költészetünknek, a nyelvi lehetőségek, a tematika, a forma legmerészebb kutatója, friss, eredeti szellem, örökké új, derűs kötéltáncos, s lehet, hogy költészetünkben az lesz a szerepe, mint ami az angol és amerikaiban Ezra Poundé: hogy asszimilálja az európai hagyományok gazdag színképét, hogy a sajátunkévá tegye (Ujević mellett neki van a legnagyobb befogadóképessége poézisunkban), és ugyanakkor aktualizálja a miénket.
Mihalić műve egy program szilárd költői architektúrája, korunk időszerű kommentárja, tehát eszmék poézisa, de mindig költői megvalósulásban. E látszólag kompromisszumot nem tűrő modernistában, mintha szintézis jött volna létre ‒ igaz, kissé dezilluzionált, pesszimista, egyáltalán nem patetikus ‒, mely egész újabb poézisunk lázadó, disszidens, eretnek elemeit egyesíti.
Ha meghúzzuk e két költő származásvonalát a múltba, azt mondhatjuk, persze nagyoltam és metafizikusam, hogy Slamnig A. B. Šimić követője, Mihalić pedig Ujevićé. S e kettősség itt végül a poézis világában jut kifejezésre, nem a mindennapi klisék vonalán.
Ugyaniannak a törzsnek a hajtása Slamnig is, Mihalić is. De velük újabb szférákba nőtt a lombozat, ahonnan gazdagabb és bővebb ózont szívhat magába, s egyre kevesebbet kell a sárnak adóznia. Kritériumukkal, szellemükkel, állásfoglalásukkal és műveikkel ők az első európai költőink a régi dubrovniki-dalmáciai kozmopolitizmus után.
For. Utasi Csaba
Ivan Slamnig
A KÖTÉL
Nem sokkal dél előtt láttam: az égből kötél csüng alá.
Elmentek mellette és én csodálkoztam,
miért nem kezd mászni senki sem fölfelé.
Lehetséges, hogy megzavarta őket az,
hogy a kötél nyomtalanul ért véget a kékségben, akár a horgony lánca?
Mászni kezdtem rajta fölfelé: most ránéztek
és jegyezni kezdtek finom üvegtollaikkal,
melyek az e célból meggyilkolt szüzek vérével voltak töltve.
A TENGERÉSZ
A kocsma előtt egy tengerészt láttunk.
Sört ivott valami különösen nagy korsóból,
Ült, szembenézve mindannyiunkkal,
és a pincérnő őt szerette.
Magyarázott,
hogy ő mindig magával hordja házát
és megmutatta a kék, tetovált házat
szétrántott inge alatt a mellén.
Nevetett
és mindannyiunkat nézett
készen arra, hogy kegyelmet kapjon, hogy megbírságolják,
talpa keményen feszült a földre
(ha az netán hánykolódni kezdene).
A tengerrel harcolt ő még mindig
és mi tenyerünkkel eltakartuk
pislákoló szorongásunkat.
Jure Kaštelan
BALESET UTÁN
Elvesztettem emlékeimet. Csak rángások maradtak.
Ha a szél összehordhatna, de senki sem közelíthet meg
itt, ahol vagyok. Kúszok és repülök és sem egyiket, sem
a másikat. Végül semmi az egészből. Semmi. Semmi. Nem
létezem, s ez, ami helyemben van, lehetne bármi más, ami össze
szedhető lapáttal. Senki sem közelíthet meg itt, ahol
vagyok. A kígyók sem. Senki. Szükségét érzem a sírásnak, de
nem bírok. (Semmit sem bírok. Sohasem tudtam, hogy érzékem
volna az esésre. Minden lehullott, mindigre összetört, mindétig.
Legyek röpködnék át rajtam és a por piócái. Csak ez az érzék
nem hagy el. Mindentől megszabadulok, s nekem semmi
sem marad. Senki sem közelíthet meg itt, ahol vagyok.
Csak ez a megközelíthetetlen érzék, melyben tetű fészkel.
Egy-egy tetű. Már sehová sem jutok.
Semmi sem történhet többé.
Milivoj Slaviček
VALAMI A VILÁGBAN
Minden városban él valami amiről a város majdnem semmit sem tud
sem azt hogy honnan van sem hogy valójában miről is van szó sem hogy mit akar és mit nem
Az meg csak nagynéha mesél a téren ahol köréje gyűlnek
vagy valahol egymagában mesél
Csodálatos minden városnak van valami ilyenje
de sohasem tudni hogy szerencse-e ez vagy szerencsétlenség
jobbára azt gondolják zavarosan és csak menet közben hogy itt valami nincs rendjén
Minden városban él valami amit sok régi lakos sem látott még
harminc vagy száz éve egyszerűen nem ismerik
Minden városban ‒ a kisebbekben is ‒ van valami ilyen
de senki sem tudja hogy valójában miről is van szó
és hogy egyáltalán szó van-e valamiről
S ha végül valaki föl is jegyzi mindezt
még akkor sem tudni semmit és az adat
valami életbölcsesség lesz
de lehet hogy valaki még kérdezi is:
mi ez és mit lehetne tenni
és hogy ez az-e vagy mi ez a Világban
Slavko Mihalić
A TÓ
III.
Dél
Ismerlek kék víz test tiszta felülete
Pillantásom te tüdőmből vagy megadón kerengek utánad
Minden redőd megjegyzem mikor gégémen szorít
Hívásaidra vagyok ének mosoly s álom
Ha szél libbenti hevesen e selyemfátylat
Te ajtómban készséges víz fénylőbben tündökölsz-e
Dalnok legyőzött harcos s az a mezítlábas fiú voltam
Most pohár borodnak bármeddig hajtasz is fel
Arany pánikjaim pikkelyeiből víz te
(Mert magamból én többet adok mint elveszek)
Sietős árbocok de higgadt vitorlák vize
Test vagyok mely tartamát reménnyel ízleli
Azért jöttem-e hát hogy mindenről lemondjak
És szemem a megnyesett fáira rátalált
Akarom kik megmenteni akartak hagyjonak
Csak egy napot döntés nélkül egy kék delet
Akarom hogy többet használjak hagyjonak
Veled víz szabadon mind tágabb légzésben
Szikla vagyok s kellenek éhes sirályaim
Napom hogy minden könny mélyebb fényű legyen
Mindenből s mindenkiből kinek szüksége van rám
A vízig lehajló égbolt örömével vagyok
Szilárdan gyökerezem minden irányba
De van elég hely az álmoknak is
A páfrányokkal éneklő erdők jóságával
Többé nem tudom: fölfelé vagy a vizek mélyébe
haladok-e e pillanatban tudom hogy nem adom fel
Bárki is legyen ezzel én s azok kik maradnak
A tó s az én felsebzett de állhatatos kezem
Arany felhőkkel álmodó dél aljáig elmerülten
Vesna Parun
A VAKSÁG ÜNNEPNAPJA
Ha valódi szemünk volna, ha nem vakon születünk,
Nem a tájat látnánk magunk körül, nem a szilvásokat,
Látnánk, hogyan vénül a város, mint haldoklik a szél,
Látnánk, hogyan helyeződnek egymás közt a játék indítékai,
Lényeget lényeg hogyan érint, mozgást gondolat.
Látnánk elalvó embert óriás növény tenyerén,
Ahogy viszi őt az éjben, mely árnyat bont neki.
Magunkat látnánk, nem másoktól környezve: metszve
Rövid pályájuktól, áttetsző húsunkon keresztül.
Látnánk magunkat a tükörben, velőnkkel már másokba nőtten,
S ahogy a vihart nézzük, úgy néznénk egyenesen a
Kölcsönösség megrázó drámáját, magunk is belekeveredve.
Ha a delek agg tornyainak szeme volna, mily nagyon elszégyellné
Magát ez a mi nemlétező énünk,
És térdre omlana.
Brasnyó István fordításai