Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 14. 15. szám

Bori Imre

Örvények és képek

(Kassák Lajos, a lírikus)

1966. március 1.

1.
A magasság, ahová az érő, forradalmi évekkel, hónapokkal felkapaszkodott ‒ érzelmi volt, s annak örvényei várták a forradalmi hullámok gátba ütközése, megtörése után a versnek égből letaszított, bukott, angyalát. Érző, de nem értelmes, világfájdalmak járják át verseit, de ennek a világfájdalomnak semmi közé sem a szentimentalizmushoz, sem pedig a század végi hangulatokhoz. Magatartása nem klasszikus költői viszonyulásokból született, nem a sajgó test és a fájó szív intimitásai érdeklik, bár a maga személye és személyessége, amely a tízes években a "látó" és a látottakat képekbe szerkesztő személytelenség eszményét közelítette meg a világra figyelő intenzív érdeklődés sugal-lataira, most a vers ihlető mozzanatai felé volt indulóban, kimozdultan mutatja magát statikus helyzetéből.
Elmozdulásoknak nyilvánvalóan le kellett játszódniok. A kataklizma, amelyet a világ Kassák körül átélt, sokkal nagyobb volt annál, mintsem, hogy hatását ne éreztette volna: a világ nem ott folytatódott, ahol az első világháború kitörésével abbamaradt. A "vándorolni, vándorolni, vándorolni" kassáki biztatás tehát nemcsak a figyelő szemre irányult, hanem egész ,,fizikai valójára" is, azon túl, hogy egész világa mozgó állapotban volt, s a tótágast álló világ képét mutatta. Amikor emigrációba költözik, a "vándorolni"-motívum is több lesz jelszónál: a költői szituáció körvonalait kapja meg, amelyben a tótágast világ olyannak láthatja meg magát, amilyen, s így a költő zűrzavarának lényegét ragadhatja meg, túljutva immár a "morális kásahegyeken", túl a logika üveghegyein ‒ a lehetetlenség elvarázsolt Óperenciáján is túl, egy olyan világban, ahol "gyalázatosan ránkszakadtak a kulisszák, már az sem bizonyos hogy 2 x 2 = 4:
a parasztok nagyvárosi poloskákat tenyésztenek a szalmazsákokban
világunk kereke hogyan fog tovább szaladni az illatos konty nélkül
temetésrendezők kartelen kívül akcióba léptek min-
denütt uram isten az utcáik fekete szekereket gargalizál-
nak fölöttünk kétszarvú angyalok hárfáznak Boccaccio
emlékirataiból...
és:
minden összegabalyodik a rozsdás föld felett minden
levetkőzik és összeházasodik önmagában a Mindennel
ó ellenőrizhetetlen számlák a főpincér tarisznyazse-
beiben ...

Költőileg tehát el sem képzelhető más, minthogy éppen az ilyennek látott s versekben megmutatott világ képe nyilvánuljon reálisnak és a kassáki költői szituáció legyen az, amely lényegét és belső törvényeit fölrajzolja és érzékivé teszi, "láthatóvá" a versek elemeinek felgyorsulásával, a gesztusok szaporításával, képein a vonalak sűrűbb hálózatával, s költői körének kisebb, az ember köré húzottságában szorosabbra vevő sugarában.
Verseiben ekkoriban szűnik meg a figyelés függőleges irányú mozgása. Ha a tízes években írt versei egy állandóan felfelé mutató irányt hirdetnek, az elemek torlódása már-már fizikailag is érzékelhető felgyűrődést hirdetnek, itt "irányváltozás" játszódik le. A vers belső s mozgó tere vízszintes irányokba indítja el a figyelmet a szabad térességnek olyan felszabadító illúziója nélkül, amelyek régebbi verseiben eleve adottak voltak. Mintha az emigráció sziget-jellege lenne az a tenyérnyi hely, amelyen meg lehet kapaszkodni, s amely térül kínálja magát. A megbomlott harmónia tehát nemcsak a költő és a világ relációiban mutatja magát Kassáknál, hanem a költemény szuverén önkörében is érezteti hatását, anélkül, hogy pusztán csak ihlető tartalomként volna jelen, mint a korszak olyan költőinél általában, akik a klasszikus költői tartástól nem tudtak megszabadulni, és verseik éppen ezért lélekállapotaik viaszlenyomataivá váltak, alkalmakká, amelyekben elsírhatták bánatukat, közölhették panaszaikat. Kassák is a megbomlott harmónia, a felbillent egyensúly, a teljesség-hiány költője ‒ de, tegyük hozzá: a realitásoké mindenekelőtt, aki verseiben a megbomlott harmónia, a felbillent világegyensúly képeit szerkesztve, effektusait hívja elő, s ez előhívó feladat szolgálatába állítja a verset a képek kiváltotta érzéki benyomások, a verskép konstrukciójának aktivitásával. Így, ha alapvető költői szándéka és költői természete csorbítatlanul vészelte át a válságos éveket, képszerkesztése folytonos változásban volt: a húszas évek elején pedig a tótágast álló világ realitásának "képesítését" vállalta, amelynek vezérgondolatát talán ez a kassáki sor adhatná: "ki ne őrülne meg a káposztásfazékba esett kórházakban".
Dadaizmus ‒ mondják az ekkoriban keletkezett Kassák-versekre. Holott Kassák nem azért írt ún. "dadaista" verseket, mert magáévá tette a dadaisták elméletét, hanem mert "látott világa" realitásai a versképnek olyan szerkesztését sugallták, amelyek dadaista versek benyomását keltik, s Kassák túl van a "lázadó és tiltakozó gesztusok" azon a szűk körén, amelyet az izmusok, s így a dadaizmus leegyszerűsített változata általában jelezhet. Kétségtelenül volt ebben a kassáki dadaizmusban az Arany emlegette gazda magatartásából is, aki a szőlőjét elpusz-tító jégverés láttán maga semmisítette meg a még megmaradt termést, mondván, uram isten, mit tudunk mi ketten, azonban hiba lenne pusztán csak erre a mozzanatra csökkenteni a húszas évek elején keletkezett költészetét. A meghökkentő gesztusoknak kétélű a kardja, s ha a versek egyes részleteiben a képzettársításokkal és kapcsolásokkal kihívni is akar, a megmutatás törekvése is benne van. Elszigetelten a vers egészétől az ilyen részletek pl. "dadaista" törekvéseket mutatnak: "1920 december harmincegyet élünk a fejünk reménytelenül vonít combunkra nyomott pénztárcánkban ki tudná felmérni jól táplált fájdalmunkat zsidók sárga foltja belesett a pápa teás findzsájába s most még nehezebb lesz nyelvünk alól kiszedni az enyvtáblákat egyedül a rózsavíz vagy a levágott ökrök segíthetnének de ők mélyen alszanak az áruházak pénztárkönyveiben ó de mindez mit is jelent a mi érző keblünknek". Ám a vers egészében (a Világanyám harmadik könyvének 6. verse) ez a "kihívó" jellege e résznek csökken és funkciót kap, része lesz annak a gondolatnak kiépítésében, amelyet a vers első soraiban a "bizony jó lesz ha mindenki aludni takarodik a tyúkokkal szörnyű éj szörnyű éj szörnyű éj" motívumában összegeződik, és mint ilyen, annak a bizonyos "emberi éjszakának" apokaliptikus jellegét hivatott érzékíteni, amelyben a "lenyelt logika" a maga torzságát hirdeti. Mert volt valami a képtelenségből abban a helyzetben, amelybe a forradalom leverésével az emigrációba szorultak és az otthon maradottak is csöppentek. A chialisztikus várakozások (gondoljunk arra a légkörre, amelyet Sinkó Ervin rajzolt Optimisták című regényében!) felfokozottsága az irrealitásba ragadta az embereket, s a húszas évek elején annál keserűbb volt az ébredés, annál logikusabb és irreálisabb jegyeit érzékelte a világ valóságára megnyíló szem. A versből kiabáló abszurdum a világban dühöngött, s a realitást látszott megidézni még az olyan költői képtelenség képe is, amit ez: "szeretett tűzoltóink försorakoztak a tohuvabohu folyó partján", s az abszurd helyzet teljessége felé tapogat a vers ilyen képe: "tudósok szentjánosbogarakat gumirabikumoznak a szakállukba s a süket pusztákban valaki fölhúzta a gramafónokat". A megzavarodott rend, a helyüket, értéküket, értelmüket vesztett dolgok látványa kínálja magát ezekben a képekben s a képtelenség sugallata, amely nem a képelemekben jelentkezik külön-külön, hanem egymáshoz kapcsoltságukban, annak reflexeként, hogy az ember és a világ kapcsolatai hibbantak meg, s a versek léppen ezért nemcsak visszhangozzák immár panaszként az így támadt fájdalmakat, hanem a visszásságok értelmetlenségét akarják képi eszközökkel mintegy előállítani, érzékeinket a benyomás totális sokkjának áramába kapcsolni.
Az érzelmek depoetizálása ez, amely az olvasóban a kritikai magatartást ébresztget, viszonyulását a világihoz akarja befolyásolni, s a keserű józanság állapotába hozva a világ egy új konstrukciójának szükségességére akarja figyelmét irányítani. Az ilyen költői magatartás ugyanakkor elképzelhetetlen anélkül, hogy önmagában is ne tartalmazná ennek a "keserű józanságnak", "istennel versenyre kelő keservnek", ironikus-groteszk fintornak az elemeit, amellyel a "való világ" jelenségeit szemléli. Éppen ezért Kassák dadaizmusa nem pusztán depoetizáció és dekompozíció, s már-már nem is nevezhető dadaizmusnak. Kassák, mint már jeleztük, csak távolról, s kevés érintkező pontot mutatva tartott kapcsolatot az izmusokkal, így a dadaizmussal is, másodsorban pedig Kassák költői formátuma sokkal nagyobb volt, mintsem hogy belefért volna akármelyik izmus keretébe, s temperamentuma sem a "törvényeket meghallgatóé", hanem a "törvényeket alkotójáé", aki mindenekelőtt az új költőiesség után nyomoz, s ezzel a világ egy új konstrukcióját is kutatja. Ehhez pedig az is tartozott, hogy a felkínálkozó jelenségeket kimerítve haladjon tovább, a "vándorolni" jelszavát a költőinek erre a területére is kiterjesztve.
A költőinek tehát nem egyértelmű a jelensége Kassák "dadaista" verseiben sem. Egyfelől ugyan előállítja a tótágast-világ és az abszurdumot érzékelő ember képeit, a dekompozíciót majdnem a végletekig feszítve letép a valóságról minden fátylat, hogy a nyers való mutatkozzék meg, a tény fellebbezhetetlensége, másfelől a világ szétdobált elemei között egy új költőiség építőköveire is figyel. Nem lesz véletlen, hogy együtt találni verseiben ilyen konstatáló elemeket:
holnap talán már senkit se fog érdekelni hogy a kis
városi szatócs kutyákat tolt be a májashurkákba...

a rideg tények világaként a "dadaista" tótágast-képzetekkel:
ó jaj jaj oda van az asszony ó ó jaj aki vitriolt és
kék liliomokat hordott a térdkalácsában
most a szoba közepére húzták papirmasé fejében tal-
paikkal fölfelé állnak a szekrények...

s ezek ilyen hibátlan áriába tudnak torkollni:
sírjatok lányok a szűz falak között s ti szegény prole-
tárok hagyjátok benn körmeitek alatt a gyászszalagokat
gyerekek már hiába visítanak a meleg tejforrások felé
a fák lemondtak a legközelebbi tavaszról és fejjel
beleálltak a víztükörbe...

vagy:
hej de neki vagyok keseredve
add ide a rózsaszínű szalagokat hogy a szívem fölé
köthessem a mosdótálat
mindenre el kell készülnünk
az újságok megírták hogy a harangok visszavándo-
roltak az országba a békák zöldselyem ruhájukban
ráültek a szökőkutakra s az asszonyok is kürtőkbe
akasztották gyönyörű lábszáraikat

E versek horizontján "levágott fejű fák zarándokolnak üres darázsfészkekkel a hónunk alatt", s belső tartalmaikban a költő "elszabadult lendületekre apellált" s arra biztatott: "köpd ki magadból a langyos területeket", hogy mind nyilvánvalóbbá váljék annak az emberi-költői helyzetnek a ténye, hogy "hát valóban kihúzták alólunk a gyékényeket", s hogy "valami elátkozott rostán csöppenként minden keresztül hull". "Tartalmát" és "formáját" is ez adta a húszas évek elején keletkezett Kassák-verseknek ‒ egységben, ami a magyar költészetben elszakadni látszott a nem kassáki költői gyakorlatban. A költőiség diadala volt ez, mert intenzíven a valóság problematikus voltára irányította a figyelmet, s még inkább azért, mert ha emberi világnézetként nem is, de költői világképként a világ megszervezése lehetővé vált, a dekomponáltság zárt szerkezetet kapott, a disszonáns hangokból pedig egy új konszonancia csendülhetett ki ‒ az ártatlanság modern énekeiként, amelynek sejtelme és ösztönzése ott dolgozik már a Világanyám utolsó verseiben is:
az lenne a hivatásod hogy az első ruhatári számot
visszaragazd a világ homlokára
különben mit ér ha valaki le tudja nyelni a ventiláto-
rokat fizetett váltóőrnek mindig akad más dolga is
föl a logikával és a tyúkszemvágó bárdokkal
csak egy út van egyenes
és ez az uttalanság
az lesz a mi első szép napunk mikor találkozni fogunk
a kisgyerekkel
ki előtt még ruha nélkül mer megállni az anyja

Jövőbe pillantó költészet ekkor is Kassáké, s ha a húszas évek elején keletkezett versek zöme a jelen bűvöletében keletkezett, s a múlt a Máglyák énekelnekben hamvadt el, mind intenzívebb a jövő felé fordulás is, a jövendölő magatartás, amelynek sajátos hangjai oly jellegzetes kassáki ízekkel telítik majd verseit.
Tragikus versek születnek ekkoriban:
ilyen a reális élet
mindjárt ebédhez könyökölünk s lehet hogy a fanatikus
kőművesek megint asszonyvért kevernek a malterba

s felfedezi, költői világa vonzásterébe helyezi a költői Én-t, amely eddig csak közvetett módon nyilatkozott meg. Most mint a költészet hőse is jelen lesz, s megszűnőben, felbomlóban levőnek mutatja a költő és a világ addig oly szoros harmóniáját. Kassák költészetében eddig az Én mint költői probléma ritkán jelentkezett, akkor is beleolvadva a problematikus világról szóló mondanivalóba, a költő a szem volt, amely akkor is a világot látta, amikor önmagára pillantott.
kutyák ellepték az udvart s némelyek a holdtányérba
mártják orrukat
hidd el alig láthat valamit az ember önmagán kívül

Kassák verse tehát mintegy fixálja, tudatosítja és konstatálja is azt az új költői szituációt, amely versei belső erővonalainak mozgásirányából alakult ki, s jelzik ezek a költemények általában is, hogy Kassák a szürrealista törekvések felé költői logikájából következően, öntörvényeinek engedelmeskedve indult el, de azt is mutatják, hogy költői törekvései előbb adtak hírt magukról, mint ahogy költői programként s tudatosan immár meg is fogalmazódtak.
A felismerésnek, hogy "alig láthat valamit az ember önmagán kívül" költői következményei voltak tehát. Megszülettek az ártatlanságnak a modern énekei, a kassáki dúrba a lágyabb moll hangjai vegyültek, másfelől pedig a képversek lírája csendült meg ismét csak az érzelmesség felé mutatva. S ha van a Kassák-verseknek egy szürrealista képalkotási technikája is a felszínen, úgy mélyebb rétegeiben is ott lapul a szürrealista érzékenység mozzanata, amely az Én-költészet egy sajátos változatát jelenti ‒ messzebb a láztól és közelebb az emlékezéshez, ám nem azonosulva a klasszikus magyar költői magatartás változataival sem. A "látó" Kassák így hajlik lassan a "merengő" költői szituáció felé, s lesz elégiák írója és a képversekben a daloké, jelezve, hogy "Sappho napjai" múlhatatlanok. Egy nagyzenekar fortissimója után a néma csendet így váltja fel Kassák költészetében egyetlen gordonkaszólójának andante tétele a képversekben:
Le hát
a hálósipkákkal
elmúlt a 19 nap
a sövény mellett
mária átölelte fiát
és könnyeket virágzott
de ez sem ért már semmit
elröpültek
a madarak
elúsztak
a halak
s a harangozó
örökre
elaludt a kötélen
szegényke
kivilágított
városok fölött

vagy:
Anna
Annácskám
Az Úr
megjelent a vizek fölött
és keservesen
sír

Azzal, hogy a divatnak tulajdonítjuk a képvers megjelenését Kassáknál, elkendőznénk e versek lényegét és szerepét a költő alakulásában. S amennyire a divatra gyanakszunk, legalább olyan mértékben kell a "látó" költői természetre is gondolnunk, amely nem mond le a vizuális hatásokról, még az olyan rövid s csak líraiságot tartalmazó versekben sem, mint a fentebb idézettek. S ha a lírai ökonómia ki is szorította a kassáki képszerkesztés immár hagyományosnak is tartható " technikáját", az legalább a sorok komponálásánál akarta éreztetni hatását, s így kapott a rövid lírai futam is képszerű jelleget, másfelől pedig határozott konstrukciót, s lesznek ezek a versei "daloló képek", ilyenekként pedig Kassák festményeivel tartanak szoros kapcsolatot: azoknak ikertestvérei. A költő belső fejlődése, alakulása szempontjából tehát a képversek jelentős állomást képviselnek, mert mutatják: egyfelől a legtisztább lírai rezdüléseiben sem a dallam fogja a kezét, hanem a vizualitás vezeti versformáló munkájában, másfelől jelzik az érzelmi-elégikus elemnek jelentkező hatásait, munkája irányait, amelyekből egy oldottabb verstípus születik majd meg, s uralkodik el a húszas évek második felében Kassák költészetében.
2.
A húszas évek derekán a költői Én már betöltötte Kassák költészetében az egész látóteret, a vers fókuszából szól az emlékező, az evokatív vallomás:
Itt az ideje, hogy elhullott napjaimmal számoljak,
hogy megfeleljek a kérdésékre, amik az emlékezés üvegházában virrasztanak...

Valóban: Kassák emberi helyzete, amelyből világérzése táplálkozni kezdett, s érzelmesebb tónusokkal futtatta be a verseket, emlékeztethet "az emlékezés üvegházára", amit végső fokon a magánossá vált, egyedül maradt, a társadalmi mozgalmak politikai vonalától elszakadt emberi helyzet hozott létre. Az az emberi közeg, amelynek sűrűbb levegője a tízes években körülvette, most ritkulóban volt, s az emigráció, életeleméből való kiszakadottság is megkérte az obulusait. Egész későbbi költészetének alaphelyzete alakult ki ekkoriban, amelynek csak következményei változnak, tartalmaiban mutatkozik meg hatása, de a világhoz és a művészethez való viszonyulása megállapodik és kristályosodni kezd. Több mint másfél évtized forrongása után, a külső, látványos izmuskodások mélyén meghúzódó, egyenes vonalú alakulási folyamat után kristályosodni kezd a Kassák-vers, a konstruktivizmusban elvére lelve költői világát kezdi majd kiépíteni ‒ mint aki megtalálta helyét, felfedezte azt a pontot, ahonnan vers-világa harmonikus szerveződése a 1egcsorbítatlanabbul mehetett végbe. Ebben a költői világban a szürrealizmus kötetlen, szabad ömlését, az asszociatív körök felszabadultságát a konstruktivizmus "architektúrája" egyensúlyozta és mérsékelte, s e kép-architektúra a szürrealizmus belejátszásával melegebb árnyalatokat kapott, anélkül, hogy szerkesztettsége tisztább logikára törő voltáról le kellett volna mondania. Kassák költészetében tehát a szürrealizmus "illogikus" természete adott találkát a konstruktivizmust teremtő s vállaló "tiszta logikával" és statikával ‒ mindezeknek emberi-költői vonatkozásaként pedig a rend és a logika bűvölete szól a költő ajkán az összekuszáltságában veszett világban. Egyensúly-eszmény ez, amely itt költői célja felé tört: "Ma, amikor a társadalom materiális erői fenntartás nélkül egymás élete ellen törnek, bizonyságául annak, hogy alattunk és körülöttünk önmaga hibáiból ég a világ, a művészet természetes követelménye a fejlődésnek következő szakasza kell hogy az egyensúly állapot megteremtéséért való munka legyen" (Az új művészet él. Cluj-Kolozsvár, 1926.). A költészet síkján létrejövő harmónia ígérte magát Kassák e kori törekvéseiben, amelyekben a konstruktivizmus rendező elve, geometriája jelentette a szilárdságot, az összetartó erőt, s azt az illúziót találta, hogy legalább a költői világot rendezni lehet: "... az új művészet, ha valóban új, illetve a mi életünk kifejeződése, akkor kell hogy az építő eszme képviselője és első materializálója legyen" ‒ hirdette Kassák.
Látszólag kompromisszum árán tört Kassák e művészi harmónia felé társadalmi-politikai vonatkozásokban, hiszen a húszas évek derekán immár nemcsak a levert forradalmak látványa volt tény, hanem a világháború után kialakult társadalmi-emberi helyzet is megszilárdult, s Kassák ezt adottnak fogta fel, amelyben a világot megrengető "destrukció" a jövő ígérete lehet csupán, de nem közvetlen akcióprogram, függetlenül attól, hogy vallotta: "az átalakulás intenzíven élő korszakában vagyunk", ám riadozott a "romantikus szenvelgéstől" és "tény- és tárgyszerű-ségre" esküdve állapíthatta meg, hogy "a művészet destruktív jelentősége ma másodrendűvé lett". Nyilván e nézetei kialakulásába belejátszott az a tény is, hogy ekkor már a politikai mozgalmakból kiszorultan csak a művészet területein dolgozhatott, és e tér maradt számára máig is szinte egyetlen akció-lehetőségként ‒ amelynek jegyét költészete konstans elemei, az ezeket az időket követő negyven évben, eléggé dokumentálnak. A reálpolitikának egy sajátos és egyéni változata épült így ki, s bár szemét később is a világ dolgain tartotta, s a "homo politicus" magatartásáról sem mondott le, tény, hogy költészetében előtérbe nyomulnak művészi és emberi következményei, anélkül, hogy költői célját kaphatta volna tevékenységének ettől a politikumtól, amelyet ő eleve adottnak, s költészete tartalmi alapjainak fogott fel. S ez az a pont is, ahol Kassák "izmusai" élesen elkülönülnek a kortárs Európa hasonló jelenségeitől. Kassáknál a kezdet volt az, ami a többieknél a véget jelentette. Erre mutat a tény is, hogy a szürrealisták és expresszionisták egy része a harmincas években a forradalmi mozgalmakhoz csatlakozik, hogy a futurizmus Marinettivel a fasizmusba, Majakovszkijjal a kommunista mozgalomba fut, s a politikával szorosabb kapcsolatra ezek az egykori izmusokra esküvők mintegy művészi forrongásaikról lemondva lépték, lényegében az egy Brecht kivételé-vel, aki makacsul ragaszkodott expresszionizmusához.
Nem lesz tehát véletlen, hogy Kassákot a húszas évek derekán elsősorban ez foglalkoztatja: "ki vagy és mit csinálsz ma?" Az "ember világhelyzete" érdekli, s példáját már önmagában fedezi fel, magára mutatóan énekel s hirdeti a "valóság egyszínűségét a szívben":
Valaki fölszedte mögöttem a síneket, most egyedül vagyok az új dolgok kezdeténél.
De mégis azt mondom, ime a nagy gyűjtőlencse is én vagyok.
én vagyok az elveszett fűzfa síp és a mezítelen állatszelídítő is én vagyok...

Mintha folytonosan erre a "ki vagy és mit csinálsz?"-ra akarna válaszolni a cím nélküli versek sorában, jellegzetes funkciót adva magának a cím nélküliségnek is, amellyel az alkotás "tiszta realitásában" magára a verstestre irányítja a figyelmet, nem maga vall a címmel, s nem maga vállalja a gondolati összegezést, hanem a közvetlen hatásokat engedi érvényesülni. Önmaga csak meg akar mutatni egy emberi állapotot és egy világhelyzetet, amely azért olyan amilyen, mert a "harcok trombitái összetörtek", s az ember kiabál hiányai után, panaszolja magányát, elveszettségét prófétikus hangon továbbra is, de már tompább éllel, lázas izgalom helyett borongós bánattal, mindenekfelett pedig a felmérés és a megértés szándékával, hiszen a verssorok képekként ennek az emberi helyzetnek az újabb és újabb definíciói, a költő minden versében és szinte minden verssorában ismételten újraszerkeszti ezt az emberi helyzetet, s akárhogy is húzza meg vásznán a kiinduló vonalakat, akárhová helyezi is képei tengelyét, ugyanazokat az ábrákat kénytelen felrajzolni, nincs koordináta-rendszer, amely ne ugyanazt a világot és e világban a magános embert, lezárt horizontjaival, mutatná.
Forrongását elveszített, statikussága súlyával ható világ nyomja ezt az emberi helyzetet, nincsenek lángok a horizonton:
íme, az utakról letörölték az oroszlánok lábnyomát, ólom-
mezők alá takaróztak a virágok s a városokból valami
vad szél kisöpörte a lámpákat.
Halott itt minden, a mélység és a magasság, a kinyitott
szem, a vágy, a nyershúsú anyag...
vagy:
Itt nincs többé semmi, amit érdemes lenne számon tartani, az
idő megette pókhálóból szőtt barátaimat s a részegek
nyelvéről leszakadtak a dalpántlikák

A "süket tér" képzetei ihletik képei alkotása közben, s a szürrealizmus szabadabb asszociációs tendenciáit felhasználva páratlanul plasztikus képekben tudja az embertelenül üres és kifakult világot s benne az elveszettségének láncain vergődőt megmutatni:
Süket a tér, csak egy fa emelkedik a pusztában acélsövénnyel dereka körül
s lehet, hogy a lány ott áll a nagy fa alatt,
de a nagy fa, sárga rózsákat virágzik
és eltakarja kedvesem

S deklaratíve, az önmagukért beszélő s önmagukat hirdető képsorokon túl is versben írva találjuk ennek a világhelyzetnek nemcsak emberi, de költői következményeit is:
E pillanatban azt hiszem, halottak vagyunk mi is, megláncolt farkasokkal a mellünkben.
Az ének, amit fájdalmaimból szakítok, hogy ragyogjon, fáradtan lebeg ma fölöttetek, akár a füst,
a gyárak és műhelyek elátkozott füstje, a vonatok és hajók füstje

Költészetében azonban az Én helyzete s állapotának rajza, az elsődleges, anélkül azonban, hogy klasszikus Én-költészetet művelne: versei az ember és világa oly eleven kapcsolatát tételezik fel és hirdetik, amelyek az Én-re összpontosuló figyelmet nemcsak megsokszorozzák és kiterjesztik érvényét millió más emberre, hanem ezt az állapotot mint eleve millióknak adottat rajzolja, s ezen a téren is egyensúlyi állapotot keres az Én és a világ között. "Egy csomó vagyok én is sorsotok fonalán, eleven része az egésznek" ‒ mondja egyik versében. Képei tehát éppen ezért az objektivizációt szolgálják, s nem az Én köré fonódnak ‒ általánosabb érzések és gondolatok hirdetését kapják lépten-nyomon feladatul. Magánélete apró tényei, amelyekkel a lírai költők általában építkeznek, költészetéből még ekkoriban is kimaradnak, a költőnek magánemberi életrajza alig játszik szerepet e költészet konstruálásában, ami nem jelenti természetesen azt, hogy reflexei, objektivizáltan ne éreztetnék hatásukat. Még csorbítatlan "az ember" költői fogalma nála, s majd csak később jut el az "egy ember élete" relációinak művészi érvényesítéséhez is. Ám nem absztrakt, s nem az elvontságok énekese, még ha a "ki vagyok és mit csinálok?" kérdései bizonyos tételszerűséggel hatnak is a versek indításaiban.
Kassák költészetének van egy gyöngédség-motívuma ezekben az időkben, alighanem szürrealizmusa hatásaként, amelyek, a konstruktivista rációt enyhítik és melegséggel töltik meg ‒ felfedve a Kassák megénekelte emberi helyzet és világállapot lírai szövetét. Le tudja fojtani patetikába emelkedő hangját egy fátyolosabb árnyalattal:
Fájnak a dolgok, mikre emlékeznem kell
s egyáltalában én vagyok-e az, aki itt ül vagy a testvérem a halálraítélt?
valaki nevemen szólít, keresem a sötétben, de csak saját lépéseimet hallom.

S a versek zárlataiban, ezekben a sajátos kassáki megnyilatkozásokban, szinte az objektivizált állapotnak lírai következményei levonásaként hatnak ezek a gyöngédség-motívumok, amelyeknek visszfénye mintegy lágyabb pasztellszínbe tudja vonni a vers nagyobbik felét képező szigorúbb és zártabb, racionálisabb jellegű kompozícióit. Ha a vers indítása Kassáknál rendszerint dúr-hangú, kijelentésszerű tényközlés, akkor a zárlat ennek moll-sóhajként való megismétlését adja, egy oktávval mélyebben és oldottabban:
Ritkán megyek emberek közé, szomorú vagyok, néha egészen szememre húzom a kalapom...

kezdi a verset, hogy így fejezze be:
Szeressétek az elzárt tereken élő báránykákat.

vagy:
Lámpák vörös fejét kibontani a ködből, ez a feladat
és a vér, ami megtört kezeinkből csepereg...

de:
A nap megitatja az állatok szemeit,
nyomorúságunk fészkeiből megszületik a kiáltás és a gyöngy,
ami a vizek színén világít.
Lírai miniatűrök csokrát lehetne összegyűjteni ezekből a zárlatokból, amelyekből nemegyszer a nagy költészet szárnysuhogása hallatszik ki:
Emlékek száradnak a nyelvünk alatt ‒
a szerelem közeli rokona az olajnak: súlyos és beleissza magát a csontokba.

vagy:
A fájdalom lehull a tűz előtt és fehérbe öltözik.
Kinyíltak a szavaim és élnek,
egy madár szállt a fűre,
vizek tükröket remegnek,
a szőke elefánton, a nagy égi állaton utazom szakadatlanul.

vagy:
Fehér madarak szálltak a víz fölött, énekeltek és csőrükkel megsebezték az alacsony felhőket.

Nemcsak a "természetet" hozzák ezek a zárlatokban megmutatkozó képek, nemcsak a világot ültetik a versben megszólaló Én köré ‒ hanem elégiába is ragadják, s tényükkel mintegy érzelmileg is hitelesítik a vers egészének tényszerűségét, a helyzet fatalisztikus meghatározottságát. Ugyanakkor mozgalmasságukkal, dinamikájukkal a statikus állóképet is érzelmileg dekomponálják ‒ a vers elemeinek összhangját és egyensúlyát hozzák létre, mint ahogy egyensúlyra jutott a szürrealizmusra emlékeztető képzettársítások és képkapcsolások törekvése a költő "konstruktív logikájával", amely az absztrakcióban az egyszerűsödés lehetőségét villantja fel, s vele a képzelet burjánzása is féket kapott, s lett a vers a végletek találkozóhelye.
A magyar költészet költői érzékenysége még meg nem írt történetének egy jelentős szakaszát képezik ezek a versek, s hogy mennyire felszívódtak Kassáknak ekkoriban kimunkált költői eredményei, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a nálánál fiatalabb nemzedék költészetében nemcsak nehezen vesszük észre Kassák költészetének termékeny befolyását, hiszen a köztudat sem nagyon tud róla, hanem hajlamosak vagyunk eredeti vonásnak tudni azt, ami Kassák versében öltött képet.
Kassák fentebb idézett zárlatában az elveszettség elégikus-lírai kifejezéseként egy kisgyerek-képzet bukkan fel. Előbb szelíden:
Nem mondom ki a neved, a szél és a vizek örvényei rólad beszélnek
és a szoba, ahol játékaim között ülök.

majd mind jobban kiélezve a magány rettenetességét, visszhangos sivatagát az "elveszett gyermek" figuratív plaszticitásához nyúl:
Az utca mélyén elveszítettem a gyermeket, aki én voltam, ó,
kettéhasadva kárpitfalak és tetők, mélyekből a keserű múlt szivárog.

Ezt a képzetet variálja tovább pl. az ártatlanság színeibe öltöztetve a magány képét:
A harangok elvándoroltak a városokból,
a bányászok széthullatták bíbor vércsöppeiket,
a munkások részegek voltak,
s csak egy pirinyó gyermekkel nem számolt senki:
a porban ült és házat épített fölből és vízből.

‒ hogy végül a Követ dobtam a magasba... kezdetű versében már a negyedik sor hordozza e képzet legtisztább és legegyszerűbb megfogalmazását líra és konstruktivitás harmóniájában, egyúttal pedig annak az emberi szituációnak a rajzaként is, amelyből ezek a versek táplálkoztak:
Árva gyermek vagyok én, akit szál ingecskében itt felejtettek a város közepén,
az idő múlik fölöttem s én egyhelyben forgok emlékeim hintaján...
József Attila költészetében él tovább ez a "gyermek-képzet", s nem véletlenül egy sokban hasonló élethelyzet rövidzárlatának a kifejezéséként.
De Radnóti Miklós is, amikor fojtogató elhagyatottsága és halálraítéltsége állapotát megénekelve képet keres, a Kassák-vers képzete dolgozik benne tovább:
Kérdezek tőle, nem is válaszol
és hiába kérdezem az angyalt is, aki ott áll a halottas ágy fejénél
ő sem válaszol.

A klasszikus értékű Kassák-vers típusa tehát a húszas évek második felében elkészült, s lett a maga számára törvény, túllépve és elhagyva esetlegességeit, retorikus sallangjait. A képzőművészeti indítású versszerkesztés költőileg is felszívódott, s nem véletlen, hogy szinte mindegyik verse nemcsak "látott' vers, hanem a költemény mélyén Kassák képzőművészeti alkotásainak geometriája is dereng, s egyszerűségében, mint Jean Gassou mondta Kassák konstruktivista képeiről, a gáncstalanság, hajlíthatatlanság, kristálytisztaság képzeleteire hivatkozhatott. S ezt a versszerkezetet az érzékenység lágyabb és gyöngédebb foltjai-képei töltik ki (ilyenek is pl.: "Viharok síró liliomokat fésülnek"), hogy teljessé tegyék a vers kassáki formáját.
Így oldódott fel költészetében az az emberi holtpont, amely a társadalmi mozgalmakból való kirekesztettsége egyenes következményéből ered. S ezért lehetett útja is éppen ellentétes a magyar költők legnagyobb részének útjával. Ő nem "váltságköltészetet" művelt a bukott forradalmak után, hanem kiteljesítette azokat a kezdeményeket, amelyek jegyében már a tízes években énekelt, s harmóniába tudta szelídíteni tapasztalatait: folytonosan felfelé tört, izmusos váltásai egyúttal új szelek vitorlába fogásai is voltak, és amikor a húszas évek derekán "csúcsra" ért, olyan fennsíkon találta magát, amelyen, íme, immár negyven esztendeje termékenyen és mind újabb és újabb kötői forrásokra lelve énekel. A maga élete motívumainak erezete futja be majd költészetét ezután, s a magyar költészet szerelmes verseinek pl. egy szép köre éppen az ő költészetében születik meg.
Az ember világa ‒ mint költői tárgy, ez foglalkoztatja, s ezt énekli a maga, jellegzetesen kassáki módján és művészete intencióival. Kassák "fújta csak furulyáját" akkor is, amikor a magyar költészet útjain már nem volt az ő útjelzője, s lettek versei a "tölgyfa levelei", ahogy egyik utóbbi kötete címe jelképesen sugallja, lombozat, amely több mint fél évszázada kínálja magát rendületlensége monumentalitásában, megkapó egyszerűségében, gazdagsága változataiban. S az is immár bizonyos: ezt a "magános költői tölgyet" nem lehet megkerülni, ha a XX. századi magyar költészetről van szó. Rendíthetetlen? A húszas években megtalálta, azt a költészeti koordináta-rendszert, előző eredményeit folytonosan tagadva, de értékeit át is mentve, amely költői alkata és esztétikai nézetei érvényesülését biztosította ‒ s negyven esztendőn át ennek kiteljesítésén, elmélyítésén dolgozott. Zárt rendszert teremtett, s teljes világképpé fejlesztette e koordináta-rendszert állítva tengelyébe azzal az állhatatossággal és hűséggel, amellyel csak egy Ady dolgozott még rajta kívül. S Kassák nem tévedéseihez ragaszkodott csökönyösen, hanem megtalált igazságaihoz ‒ az egyetlen költőként, aki a magyar avantgarde mozgalmait, éppen ezért, diadalra vitte ‒ a maga költészetében. Kassáknak nemcsak költészete van, hanem szuverén költői világa is ‒ mind tartalmi, mind esztétikai vonatkozásai teljességében.