Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Miroslav Krleža
Legenda
Fantázia az Újszövetségből három képben
1966. március 1.
Harmadik kép
A szél a vértanúk jajgatása és sírása közepette az inkvizíció korának sötét és ocsmány perspektívájától terhes. Borús ég, a középkor szűk utcái; máglyák, füst, bíbornokok talárban, püspöksüvegek, tiarák és püspökök. A távolból harangzúgás hallatszik. Szerzetesek végeláthatalan sora halad el leeresztett csuklyákkal, kezükben viaszgyertyával, s ajkukon kétségbeesett Miserere!-vel. Miserere! S a gyertyák narancssárga lánggal és kormos füsttel égnek, s a levegőt még nehezebbé, még sűrűbbé teszik. Amíg ez történik, az olajfák alól hallatszik a halászok horkolása.
AZ ÁRNY a szerzetesek éneke közben, akik kórusban énekelve a Misererét, menetelnek: Csodálatos házakat építették a te nevedben, uram! Sötét van azokban a házakban, hidegek és kellemetlenek, akár egy sörcsarnok. Csak ritkán szökik át egy-egy fénysugár a színes üvegeken. Bennük tömjént égetnek, bort isznak és életeket lopnak, és mindezt a te nevedben! Hazugságokkal csábítják az embereket ezekbe a házakba, és hívőiknek nevezik őket, a te nevedben, uram! És csodálatos edényeket öntöttek, melyeket ütőkkel vernek, csodálatos sípokat hoztak, és mindeme lármát a te nevedben csapijaik, uram! Selyemlobogóikra hímezték alakodat és pártokra szakadtak egyházadon belül. S amikor a csodálatos fegyverrel, mely tüzet ont magából, egymásra csapnak, akkor vannak, akik fekete csuhában azt kiabálják, hogy ez is a te nevedben történik! És koronákat árulnak, és a királyokat szentelt olajjal kenegetik, megáldják az ágyukat, és tudást prédikálnak a hadaknak, és mindezt a te nevedben, uram! Ha valaki ölt, megölik, ha vétett, megbüntetik; és semmit sem bocsátanak meg neki. Békesség lakozik-e lelkükben? Selyembe, damasztba és bíborba öltöztek, és azt az elsőt, akit fejüknek hívnak és a te örökösödnek, ugyanazt csipkékkel ékesítik, akár a fehér viaszbábot! Papucsát csókolgatják és csalhatatlannak hívják, szent széken magasba emelik és hordozzák, mint a szent-ség és a csalhatatlanság csodáját, és azt állítják, hogy ő a Te megtestesülésed és tanításodé a véres és sáros földön. És mindama bolondokat, akik korbácsolták magukat és pusztaságban éltek és tagadták az életet ‒ mindannyiukat szentté avatták. Fából vagy kőből véstek nekik szobrokat, és térdre hullnak előttük, és imádkoznak hozzájuk, mint halott bálványokhoz. S ezekből a szobrokból több van, mint hívőkből, és talán az, ami egyiktől a másikig vonzza őket, talán az a békesség lelkükben? ‒ Szél és kacaj.
JÉZUS felindultan: Ha így tesznek, nem tudják, mit cselekszenek, és meg kell bocsátani nekik.
AZ ÁRNY: Persze, hogy nem tudják, de te sem tudod, uram! ‒ Még van időid visszatérni! Köpj minderre és térj vissza, mielőtt a halálmadár még egyszer gúnyt űzne belőled, mielőtt a félelem másodszor is megszállná lelkedet.
JÉZUS: Nincs többé félelem lelkemben!
AZ ÁRNY: Nincs benne többé félelem, de felettünk elkerülhetetlen és közeli, biztos halál leselkedik! Jelentősen: Elárulnak! Iskariotes Júdás fog elárulni!
JÉZUS nyugodtan: Tudom!
AZ ÁRNY: Az éjjel tüzet láttam felvillanni szemében! Meggyőződésből fog elárulni!
JÉZUS még nyugodtabban és halkabban: Tudom!
AZ ÁRNY: Azon az éjjelen, amikor Lázár hazatért sírjából, egész világ omlott össze szemeiben!
JÉZUS: Tudom!
AZ ÁRNY: Ő szerelmes Máriába, Lázár nővérébe, és nem tehet róla, de Mária meg téged szeret, és ő sem tehet róla. Jézus hallgat. Szünet.
A szélvihar, amely az előbb, míg Jézusnak jelenései voltak, vadul tombolt, szellővé lanyhult, és később megszűnt valamerre. Csak a megtépázott fellegek maradtak, melyeken nyugtalan csillagok tűznek át. Később azok is eltűnnek, csak néha-néha röppen át egy-eg,y akár egy hattyú a békés, csöndes tavon.
AZ ÁRNY: Hallgatsz? Hosszú szünet ‒ majd jelentőségteljesen: Jobb élni! Hosszabb szünet.
Még van időd visszatérni, uram! Jézus hallgat. Az életbe, uram! Nem a halálba! ‒ Hogy visszatérj az életbe! A kicsiny, korlátozott életbe, ahol a kecsketejjel teli harmatos bögrék illatoznak, ahol az emberek izzadtan és fáradtan pihennek otthonuk küszöbén.
Abba a lehiggadt mozgolódásba asztalod körül, amikor az ember figyeli, hogyan mozdul feleslege ádámcsutkája, hogyan rágja a kenyeret és issza a vizet, s az ember boldog és nyugodt!
JÉZUS teljes békességgel, megbizonyosodással: Bizony, bizony mondom néked, túlontúl apró az a te életed ahhoz, hogy vissza akarnék térni abba a korlátozott, nyomorú szánalmasságba! És ha vissza is térnék? A fiatalos álmokhoz mint vénember térnék meg! Túl messzire jutottam az igazság útján ahhoz, hogy a kérődzésbe, a rágásba és az alvásba térjék vissza.
AZ ÁRNY: Tudtam! Már a pusztában tudtam, hogy így fog végződni. Ó, te oly merészen építettél, oly magasra, hogy már akkor tudtam, össze fog omlani az egész. ‒ Már rég össze is omlott! Azon a holdvilágos éjjelén ingott meg teljes egészében, és azóta szakadatlanul hanyatlott, mind lejjebb és mind mélyebbre, míg ma éjjel meg nem rendült alapjaiban! S amikor kacagtam a hiteden, elkergettél! Hol van most a hited ‒ uram?! Jézus hallgat. Szünet. Kacaj.
AZ ÁRNY: Füst volt a te hited, uram! És hiába csatangoltál álmatag tekinteteddel, akár a füstkarikákon, és felejtettél el földi dolgoknál melegedni. De még van időd uram, hogy otthagyd a füstöt és melegedj a tűznél.
JÉZUS: Nem tudtam a tűzről, s te sem a füstről! Mindkettő hazugság!
AZ ÁRNY: Igen, uram! Hazugság! Ám a tűz földi hazugság, amely világít és melegít, míg a füst félrevezet és sötét. Hagyd ott a füstöt és melegedj a tűznél.
JÉZUS: Én nem tudtam a fényről, és te sem a sötétségről. S mindkettő hazugság!
AZ ÁRNY: Hazugság, uram! Csakhogy a fény vígsággal tölt el bennünket, s könnyekkel a sötétség!
JÉZUS: Nem ismertem vígságot ‒ s te sem könnyeket! És mégis: Mindkettő hazugság!
AZ ÁRNY: Igen, uram! A vígság is és a könnyek is hazugság! De a vígságban élet, és a könnyekben halál van.
JÉZUS: Nem tudtam az életről, s te sem a halálról! És bizony mondom néked, az élet is és a halál is ‒ mind csak emberi csalódás és hazugság!
AZ ÁRNY: Mindez hazugság, uram! De mire szolgál akkor az igazság! Hosszú szünet. ‒ Jézus gondolkozik.
JÉZUS: Nem találtam meg az emberi és a földi életben. És hogyan térjek hát vissza azok alá a rothadt názáreti tetők alá, mikor az öröklétben sem találtam meg az igazságot. Hogy találhatnám meg egy asszony csókjában, mikor a csillagok mögött sem találtam. Hogy állapodhatna meg tekintetem az asszonyi kebleken, mikor a századok viharában sem tudtam megállapodni! Ó, itt sem találtam rá, ahol az örök kezet akartam meglelni, az örök szeretetet, az örök elmét s az örök okot. Én nem találtam ezt az örök okot, hát hogy állapodjam meg egy gyönge asszony karjaiban?
Hogyan merüljek a názáreti mindennapok csalárdságaiba, amikor minden alkalommal, ha a csillagos éj egéről fordítanám el tekintetemet, kérdeznem kellene: honnan ez ‒ és hová mindez? És ahányszor csak elaludnék, az élet fáradalmaitól kimerülten, szívem mindig ezt verné és vérem ezt hörögné: honnan ez ‒ és hová mindez? És mindig, amikor csak el akarnám felejteni, megjelenne előttem újból a kérdés: honnan ez ‒ és hová mindez? Tehát hogyan vessem magam a te meghatározatlan, valódi és földi életed karjaiba, amikor nem tudom, honnan van, sem azt, hová tart. Hát csak azért éljek, hogy keressem?
Hosszabb szünet.
JÉZUS: Én nem vagyok gyönge földi árny, amely a földön kúszik, hogy élvezni tudnám egy jelentéktelen asszony ragyogó tekintetét, én nem vagyok öröklét és igazság, hogy magammal és nagyságommal legyek teli. Én húst és vért hordok magamban tebelőled, aki a földön kúszol, és sejtéseim vannak, melyek megsejtik az örökkévalóságot. És hogy meg tudjam találni az igazságot az örökkévalóban, örökkévalónak kell lennem, mint maga az örökkévalóság. És ha nem vagyok az, azzá kellene válnom. Úgy véltem, hogy a lépcsők, melyek abba az örökkévalóságba vezetnek, a szeretet, a felebarát önzetlen, tiszta, emberfeletti szeretete felebarátjával szemben. ‒ ‒ ‒ Szünet.
S azok, akiket lelkemből szerettem, azok részegeik! És horkolnak! És elárultak!! Ó, őbennük túl sok van a te földedből és a földhöz kötött apróságokból! Ezért nem foghatják fel az igazságot. Túlságosan a földön vannak, semhogy elhagyhatnák azt és fölkapaszkodhatnának, hogy értsenek engem! És épp az, hogy úgy gondoltam, lelkeikkel beszélek, épp az volt az én hazugságom! Az volt életem hazugsága, hogy egyáltalán beszéltem e szegény halászok lelkéhez. A halászoknak, akik hálókat kötnek szeretetemből és cirkuszt csinálnak belőle! Hogy új emberek keresésére induljak ismét, akik örökkévalóvá akarnak lenni? Hogy elölről kezdjem? Hogy ismét eláruljanak, és ismét keresztre feszítsenek? ‒ Komor gondolatokba merül.
AZ ÁRNY: Köpj minderre, uram, mielőtt még másodszor csúfot űzne belőled a halálmadár.
JÉZUS: búskomoran: A halálmadár? Hát én vágyakozom! a dala után, és tudom, hogy eljött az idő! ‒ Már késő éjszaka van. Messze a hegyek fölött hunyni kezdenek a csillagok. Nemsokára megszólalnak az első kakasok.
JÉZUS: Itt az ideje, hogy elinduljak a csillagok felé!
AZ ÁRNY: De utad a csillagokig vértől és verejtéktől ázik majd. És keresztre feszítenek, mint akármelyik gonosztevőt, uram, eltörik bordáidat és megköpdösnek majd, mint egy betörőt!
JÉZUS: De eljön majd az óra, amikor nem leszek megköpdösött! Majd ha csillagokkal leszek megmosva.
AZ ÁRNY: A kezeid ‒ e kezeket gennyes, véres sebek marják majd ki az ujjnyi vastag szegektől!
JÉZUS: De eljön majd az az óra, amikor nem lesznek sem sebek, sem szögek.
AZ ÁRNY: Kimarják majd a sebek, melyek a rozsdától lesznek, ami véreddel átitatódott. És eltörik majd csontjaidat, ahogy a vihar tördeli a fiatal kőriseket! És sokáig éjszaka lesz majd, uram.
JÉZUS: De eljön majd az az óra, amikor nem lesz többé éjszaka!
AZ ÁRNY: És kopjákkal vájnak melledbe, ahogy a vakondok a száraz földet vájja!
JÉZUS: De eljön majd az az óra ‒
AZ ÁRNY: És fiatal, egészséges asszonyok sírnak majd tetemed fölött, Uram! És te nem tudsz majd egyetlen vigasztaló szót se mondani nekik! Mert ajkad száraz lesz, és kék ereidben nem folyik többé vér.
JÉZUS halkan, mintha könnyekkel küszködne: És akkor nem leszek már!
És szőke hajú feje nagy terhektől nyomva az álom ölébe hajlik. E dráma utolsó jelenetét álmodja: Csupaszon, mint egy sírból kiásott koponya teteje, meztelenül, mint a meztelen halál, úgy áll a Golgota, a jeruzsálemi asszonyok és gyermekek réme, vesztőhely, ahol senki meg nem fordul, csak hiénák és sakálok lopakodnak behúzott farokkal.
És ott messze, a Jeruzsálemi völgyben, mint egy sötét tigris, mely megdermedt a rémülettől, mint egy bibliai rém száz parázsló szemmel, amely kinyújtotta nyelvét zsákmánya után. S az a zsákmány a koponyán van és nem mozdul: három kereszt egymás mellett, három halott egymás mellett. És mindezek felett ott a hold, akár egy véres pecsét a felhők megtépázott rongyain, amelyek megrohanták a tiszta kékséget. A katonák, akiknek őrt kellene állaniuk, elhúzódtak, talán egy szikla mögé, és kockát vetnek. Ezért itt nyugalom van, halálos csöndesség. Csak a középső kereszttől nyúlik el az Árny a karszton; a zavaros vér színében játszó árny, akár a bolondok szeme. És ez az Árny, ez a véres, zavaros árny mintha titkon nevetgélne. ‒ Hosszú szünet. ‒ Azután látszik, hogy az úton, mely a városból indul, sápadt asszony vonszolja magát: Mária, Lázár nővére, Bethániából. Letört, halotti léptekkel a középső kereszt elé megy, és ott összecsuklik a bánattól és a tehetetlenségtől. És csókolgatni kezdi azokat a lábakat, melyeket annyiszor hintett be csókjaival. Csókolja azt az alvadt vért, mely kiserkedt a hatalmas szög alól. Csókolja mindazt a verítéket, mely a gyöngéd, áttetsző bőrön gyülemlett össze. És míg, akár a borostyán, ráfonódik a száraz meggyfára, görnyedt árny lopózik végig ugyanazon az úton, amelyen ő jött. Ez Iskariotes Júdás ‒ az áruló. Szemeiben szenvedély ég a szűzért, aki csókolgatja a Mestert, a sötét éjben, a vesztőhelyen.
MÁRIA azzal a szenvedéllyel, melyet sokáig titkolt, de amely most vulkánként tör ki belőle: Szerelmem keserű, ahogy életem is az! És tüskékkel teli az én szerelmem, és könnyekkel teli az én szerelmem!
És te jéghideg vagy, tanítóm, uram, szerelmem! Hideg az én szerelmem, akár a halál. ‒ Zokog. Szerelmem olyan volt, akár a tenger, melynek partjain Ő élt ‒ az én Uram! Akár a csendes, zöld víz, amelyben visszatükröződött. Ő, a tanítóm, volt a szerelmem! És most sötét bánat szakadt rám, nincs többé Ő, hogy sétáljon partjaimon! Nincs többé, hogy hallgassa énekemet, nincs többé, hogy pillantását bánatomba mélyessze. ‒ Sír. ‒ Szünet.
AZ ÁRNY: Hallod, uram, hogy sír?
JUDÁS, aki egész idő alatt rejtekhelyéről leskelődött, melléje oson most és megérinti, ő felsikolt. A hold bevilágítja arcát, haját összekuszálta a szél és szája vigyorgóra áll, kárörömmel teli, akár az éjszaka.
JÉZUS: És az mit keres itt?
AZ ÁRNY: Őt keresi egész éjjel. Volt a forrásnál, de ott nem találta, Lázáréknál, az olajfaligetben, de ott sem találta. Az utcákon sem ‒
JÉZUS: De mit akar tőle?
AZ ÁRNY: Őt akarja, Máriát, és miatta adott el téged a rómaiaknak. Pénz kellett neki, hogy olajfaerdőt és szőlőt vehessen, és földet a falak alatt és házat, hogy neki ajándékozhassa ‒ Máriának, Lázár nővérének, aki rólad álmodik egész éjjel.
JÉZUS nézi, ahogy Iskariotes Júdás Mária előtt térdepel, a Lázár nővére előtt, a középső kereszt alatt, ahogy nyújtja neki az ezüstpénzeket, de ő méltóságteljesen visszautasítja. A mozdulatokból látszik, hogy Mária sohasem fogja meghallgatni a szenvedélyes Iskariotes Júdást.
JÉZUS: Ő visszautasítja a földet is, a házat is, az ezüstöt is és a szőlőt is!
AZ ÁRNY: Ő visszautasítja a földet is, a házat is, az ezüstöt is és a szőlőt is, de kedvese jéghideg és halott a keresztfán!
JÉZUS: És ő?
AZ ÁRNY: Júdás, akár a hiéna vonszolta magát a ligetekben, míg Mária az ő lábait csókolgatta. Júdás elárulta Dávid Fiát, hogy hozzáférkőzhessen e fehér asszonyhoz! Júdás tudta, hogy ő egyiptomi borral altatta el fivérét, és azt is tudta, hogy a bethfágai kőfaragó, aki Lázár sírját véste, néhány titkos nyílást hagyott a kőlapon, hogy Lázár meg ne fulladjon. És amíg ő emésztette magát az álmodozó miatt, aki éjszakákat beszélgetett át árnyékával, Júdás leselkedett utána, akár a rühes kutya! És azon az éjjelen, amikor illatos balzsammal mosta meg az ő lábát ebben a Ligetben, azon az éjszakán Júdás elszánta magát a tettre! Vagy Dávid Fia, vagy Iskariotes Júdás! És most ő elhozta neki véres ezüstjeit ajándékba, s ő nem akarja elfogadni!
Mintha közeli zsákmányt érezne, a sötét, tintafekete és elködösült égen szomorúan károgva varjúsereg röpül át. Mária, Lázár nővére, keservesen zokog a középső keresztfa alatt. Árnya, ahogy a hold egyre véresebbre válik, úgy tetszik, összefolyt a megfeszített árnyával, és mintha ölelkeznének. Iskariotes Júdás leverten és némán tűnik el a sötét golgotai éjszakában.
AZ ÁRNY: Én vagyok annak az embernek az árnyéka, akiben ez a leány hitt, és elillanok majd, ha a véres hold elrejtőzik a felhők mögött. És sohasem kacagok többé a csillagokra, és sohasem fogom többé nézni a meleg, fiatal, fehér asszonyokat!
Mária az árny felett, mely emberi alakot öltött és a kereszt előtt áll, mint egy eleven testi teremtmény, húsból és vérből, szürkén lebegő lény az éjszaka szürke fátylában, a szürke golgotai föld felett.
MÁRIA, valójában az árny előtt térdepelve: Te vagy Dávid Fiának árnyéka?
AZ ÁRNY: Igen, asszony, én vagyok Dávid Fiának árnyéka!
MÁRIA: És tudod-e, mit jelentett nekem Dávid Fia ebben a siralomvölgyben?
AZ ÁRNY: Tudom!
MÁRIA: Akkor, miért nem szólaltál meg addig, amíg Dávid Fia élt? Ó, ha nekem itt a Gethsemane-kert holdfényében csak egyetlen szót súgtál volna. Csak egyetlen szót...
AZ ÁRNY: Akkor még ő élt! De most, amikor már nincs többé, most be merem neked vallani, hogy én, az ő árnyéka, kissé több vagyok nála! Ő sohasem vallotta be magának földi igazságait, ő költő volt, aki sír a holdfényben, de most, amikor véres lábait jöttél megcsókolni és ujjaiddal bordáit megérinteni, most, amikor hideg, akár a viasz, most be kell hogy valljam neked, hogy a Gethsemane-kertben sírt fehér élete után, és te fehér voltál és meleg, akár az ő élete.
Mária keservesen sír és elterül a kereszt alatt, boldogtalanul, élettelenül. Hosszú csönd, csak az égen szállanak a felhők. És magasan az éjszakában varjak kárognak.
Jézus álmában sír, az árnyék eltűnt. A Kidron-völgyből véres fáklyafények szűrődnek át az olajfák ágai közt, kibontakoznak a római sisakok és a farizeus burnuszok. Vértek és sisakok csörgése közepette közeledik a római hatalom, s egy púpos vezeti őket: Iskariotes Júdás.
JÚDÁS odalép Názáreti Jézushoz, és amikor ez álmából az emberi morajra felriad, csókolja mindenki előtt, gúnyosan kacagva: Üdvözlégy Dávid Fia!
Odalépnek a római páncélosok és Jézus vállára teszik a római kardot a törvény nevében.
Függöny
(Brasnyó István fordítása)