Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Brasnyó István
Látomástól megrémült költő
(Simái Mihály: Látás és látomás. Versek. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1965.)
1966. március 1.
Simái Mihály a költészetnek azt a válfaját szándékozik művelni, amely már magában véve is ‒ eredmények szempontjából ‒ a legrejtelmesebb. Az viszont bizonyos, hogy épp ezen a területen található a fontos megoldások legtöbb egyszerű, leegyszerűsített csalija. A kritika (a kritikus) általában nehezen szánja rá magát a mesterség elemzésére. A tapasztalt kritikus is legtöbbször igen szerény tapasztalatokkal rendelkezik a mesterségek köréből. Még így is ritkán beszélhet a saját tapasztalatairól. Az azonban mindenesetre világos, hogy a költészetet általában a kézművesség bonyolult formáihoz hasonlíthatjuk ‒ ám a költemény semmiképp sem lehet azonos egy fáradságosan összecsomózott szőnyeggel, hisz tudvalevően szellemi termékről van szó. A költeménynek tehát inkább szellemi csomói vannak. És nekünk ezeket kell kibogoznunk.
"mindenütt frissen mázolt
gondolataid palánkjai lógtak"
Ez az idézet többé-kevésbé egyértelműen utal a könyv egy nagyobb egységére, és úgy tűnik, magába is foglalja az egység minden negatívumát. Természetes, hogy a versekben oly gyakran előforduló poétikai hibákat mégsem elemezhetjük külön-külön, és mivel jobbára a magyar költészet egy korszakának általános hibáiról van szó, feljogosíthat a bővebb és szemléltetőbb leírásra, ami pedig mértéktartóbb esztétikai elveket követel.
1.
Az lenne az ideális, ha Simai költészete visszavonhatatlanul jelentené önmagát, ha hiányozna belőle a számtalan külső reflex, ami a poézis szempontjából egyáltalán nem jelentene semmiféle felhősödést avagy kendőzést ‒ ám így, ahogy eredeti állapotában van, késedelem nélkül meg kell állapítanunk, hogy a szerzőnek csak kevés költeménye tarthat igényt azokra a régiókra, ahol már felsejlenek a költészet határai; nem mintha nem tartanánk ugyanúgy fonáknak és szánandónak azokat a helyzeteket, amelyekbe minden emberi egyed puszta létének eredményeképpen igen gyakran belesodródik, vagy helyesnek a szerző politikai reagálásait ‒ viszont szükséges kiemelnünk, hogy bárki fülében sokkal apolitikusabban csenghetnek ezek a versek, mint egy jól megszerkesztett, valójában akár apolitikus, de elfogadható költemény. Mindenképpen nagyobb fegyvertény jó verseket írni, mint rossz napipolitikát.
Már az hihetetlen, hogy a mai ember ne tudna megmérkőzni a korszak problémáival, ahogy az is hihetetlen, hogy e
problémák nem tudják kiállni a verspróbát.
Itt feltétlenül ki kell térnünk arra az igényt formáló jelenségre, amely nem az olvasó, hanem a költő mindennapi polgári létalapjának megteremtése érdekében bizonyítani igyekszik az igazságot, hogy a költő kétségkívül teremtmény, anyagi körülményei általában szűkösek, tehát szegény, ha művészöntudata nem is, de lakásszükséglete az átlagon felüli, ám foglalkozása révén nehezen tehet szert anyagi javakra, nehezebben, mint az "adott világ mérnökei" ‒ személyes problé-makörébe a házinéni, a villanyszámla, a lakáshivatal stb., stb. is beletartozhat, és ha beletartozik, erről verset szokás írni.
Így:
"A házinéni nyelvén zöld lepkeszalag.
Ne sírj, ha a felmondás szívedbe szalad.
Könnyeid úgyis
Hiába hullanak.
A legenda kopár albérletben lakik"
vagy:
és a villanyszámláin vibráló összegeiktől
is összeszűkülhet az ember pupillája...
és a számok utálatosian következtések;
nincs benne semmi költőiség,
amikor kimondom
egy forint nyolcvanam van elsejéig".
(Ellenbűvölő)
ahogy ebben sincs:
"Egy házra gondolok,
melyet bizonyos hiányzó összeg őriz
előlem és szerelmesem elől,
beton számjegy-kerítés,
Tudom én, hogy korábban kellett volna
élesre fenni a forintokat,
s betétkönyv-szegezve stb."
(Egy házra gondolok)
Ezek után úgy vélem, hogy minden költő meg fogja bocsátani nekem azt a megállapítást ‒ akár írt efféle sorokat, akár nem ‒ hogy a fenti idézetek, és a versek is, melyek szerves részként zárják magukba az említett idézeteket, tűrhetetlenek, a költészethez semmi, de semmi közük. Kiemelhető, hogy együgyű, jelentéktelen fogalmakból nem is következhet más. Mint eset lehet kényelmetlen, de a költészetnek legelső megnyilvánulásaitól kezdve más a dolga és más a feladata és célja, ha egyáltalán van feladata és célja. Hozzátehetjük, hogy többnyire, bizony, igen kevés a komfort ebben a világban.
2.
A másik szempont, amelyből ezt a költészetet még vizsgálnunk kell, a versforma.
Hivatalos formanyelven ezt úgy mondhatnánk, hogy a hagyományos, kötött forma mellett a szabadabb változatokat is műveli a szerző.
Viszont szó sincs ilyesmiről. A kötött formát Simai feloldotta, sőt állítható, hogy egyénien széppé tette, pl.:
"Porbárány pásztora
hova
hova
Két fekete felleged
üt egymással kosfejet
Mennydörög az égi mező
Az égaljnak gyökere nő
Félrevert hajjal harangoz"
Hellyel-hellyel túllépve az epikát határoló vonalon, új fogalmat vezet be a költészetbe, a pusztán emóciókon nyugvó, a magában csak sejtető lírát, az asszociációk teljességét vonva maga után, amit nem mondhatunk el a könyv már idézett részleteiről. Azonban egy vulgáris, szabad forma dominál, valószínűleg a divat következménye.
Mivel olyan területen munkálkodunk, mely sohasem lehet eléggé világos, sem áthatolható, kénytelenek vagyunk feldolgozni, vagy legalábbis érinteni az egyik cikluscímben megadott kérdéskomplexust, ez esetben a maszk problémáját. Maszk és balzsam. Az eset sokkal jelentősebb, semhogy átlapozhatnánk felette.
A költemények során végig érezhető valamiféle ‒ hol naivabb, hol intenzívebb ‒ hit, és ez a hit a kulcsa a Simai köl-tészetéinek. Arról a hitről van szó, melyet a maszk mutat és valósít meg. A versszerző értelemben kompromittált fogalmakon és gyönge verselményeken túl megtalálja a statikust, a hitet, pontosabban a hit hitét. Ezzel szemben a látomások, melyek a kötet gerincének dinamikus hajlékonyságát kellene hogy jelentsék, már csak egyenetlen foszlányokra zsugorodnak, csak ritkán toppannak be a "láthatár forgóajtaján": amikor a szavak engedelmeskednek, amikor uraikká leszünk. De mi következik akkor?
Ezt a költészetet teljes egészében át kell építeni.
Simai költészetének a problémái kétségkívül azonosak a modern költészet problémáival. Hogyan és miért? ‒ talán e kettő képezi központi kategóriáját, de az egész mű csupán a megfelelő módszer keresésében merül ki. Látomásoktól megrémült költő.