EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2024. június 16. | Jusztin, Jusztina, Aurél napjaAKTUÁLIS SZÁM:1260011. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 9–10. szám

Utasi Csaba

Kirándulás a szemantikába

„Az istenek halnak, az ember él"
(Babits)

1965. szeptember 1.

Jól emlékszünk még arra a szigorú korra, legalábbis annak legutolsó periódusára, amikor a tábor centrumaiban a marxista gondolat már-már a betokosodás, a dogmává merevedés lejtőjére jutott, tízparancsolatos, katekizmusi „igazságos” poros, levegőtlen katalógusává vált, ahol a megfelelő betű felütésével minden emberi-társadalmi kérdéskomplexumra „megnyugtató”, de főleg kétséget nem tűrő, egyigaz okfejtés várta az olvasót. A szenvedélyes gondolkodó, aki filozófiai preokkupációiban nem a jelen pillanat „előregyártott” aspektusaiból vizsgálódott, s elméjét nem tudta kiszolgáltatni a kor igazolt vagy igazolatlan követelményeinek, sorvasztó hallgatásra kényszerült, s ha mégis megszólalt, politikai színezetű támadások pergőtüzében kellett egzisztálnia. E specifikus ellentmondás csakis azért jöhetett létre, mert az új társadalom gyors megerősödését nemcsak a külső és belső osztályellenség türelmetlen éhsége akadályozta, hanem az új társadalom gazdasági helyzete, de talán még inkább a tömegek nagy részének gondolati-érzelmi világára nehezedő örökség, a távlatok nélküli önös, kicsinyes életfilozófia is, melynek „kvalitásait” az esetek végeláthatatlan sorában csak a gyermekkorban fölszívott hazafias vagy vallásos frázisok jelentették, vagy még azok sem. Ilyen okok folytán a „fekete-fehér” marxista pedagogizálás meghódította a szellemi tevékenység minden területét, s míg a művészetekben a Nagy Tanító karmesteri mozdulataira a mitikus „népakaratnak” megfelelően a gonosz (burzsoá csökevény, hazaáruló, aljas senki) és a jó (a megtestesült szocialista emberideál) vívta elkeseredett kliséharcát, addig a filozófiában is végbement egy alapos redukciós folyamat, melynek eredményeképpen a gondolkodóknak le kellett mondaniuk a vizsgálódás bizonyos területeiről, ha nem akarták magukra zúdítani a haragvó istenek villámait. Ilyen sorsra jutott a szemantika is.

A nyugati antikommunista propagandairodalomban fölütötte fejét az a naiv és minden tudományosságot nélkülöző elképzelés, hogy a forradalmi apparátus leegyszerűsítésével minden súlyos társadalmi kérdés elirninálható, ugyanis a kellő lexikális reform után ezek a problémák egyszerre elképzelhetetlenekké válnak, ha pedig elképzelhetetlenek, nem is léteznek. Jellemző, hogy a közelmúlt marxista filozófiája, nagy általánosságban, épp ennél és az ehhez hasonló szélsőséges konstrukcióknál állapodott meg, ezen és ezeken keresztül ítélte meg az időközben egyre szövevényesebbé, összetettebbé váló szemantikát, és minden tétovázás nélkül szorította háttérbe, mint olyan áltudományt, melynek egyetlen feladata az osztályharcok csendesítése, megfékezése. Ezek a „marxisták”, akik a marxi hagyaték egyedüli autentikus örököseinek hitték magukat, valami ijesztő magabiztossággal és ellenvetést nem tűrő hangnemben „gyilkoló” kritikával ostromolták a nem-marxista nyelvfilozófia egészét, de anélkül, hogy a problémákat alaposan ismerték volna, s nem véletlen, hogy a megtámadott és lerohant, szőröstül-bőröstül idealistáknak megbélyegzett filozófiai körök olyképpen rázták le magukról a „tiszta” tudományosságnak e karikatúráit (karikatúrákká kellett válniuk, hisz az osztálygyűlölet olyannyira erős volt bennük, hogy lehetetlenné tette számukra az ellenség kézzelfogható eredményeinek elismerését, olyan erős, hogy „vigyázó szemüket” csakis a nyilvánvalóan téves, cáfolható, extrém kitételekre tudták vetni, s ezek alapján általánosítva, nem kerülhették el a szimplifikáció buktatóit), hogy folyóirataikban minden kommentár nélkül közölték e a kirohanásokat, sőt mi több, még a csak antikommunista célokat szolgáló irodalom is megengedhette magának, hogy ellenérvek és bizonygatások nélkül publikálja őket.

A bumeráng visszarepült.

Adam Schaff Bevezetés a szemantikába című műve már a megváltozott körülmények között született meg (Varsó, 1960), amikor a keleti blokk társadalmainak organizmusában mind erősebben és erősebben jelentkezett a felszabadult szembefordulás hangja, amikor a szellemi akciók nagy része az édeskés kabarétól kezdve a művészeteken át egészen a tudományokig a „személyi kultusz”-szal determinált korszak elnyomorító hibáira és mulasztásaira vetette magát.

A nagy erudíciójú Adam Schaff, akinek érdeklődése elsősorban mindig is a nyelvfilozófiára irányult (már majd húsz esztendővel ezelőtt megjelentetett doktori disszertációjában is a szavak és fogalmak filozófiai kérdéseit fejtegette – Fogalom és szó, 1946), specifikus, mondhatnánk, „kedvező” helyzetbe került.

Bár jelentéstani problémák már Arisztotelésznél, de később is felbukkannak a filozófiában, a szemantika megszületését és mindinkább új tudományággá való fejlődését a XIX. század végétől számítjuk, amikor Michel Bréal, a lingvisztikai szemantika „atyja”, Essai de semantique, Science des significations című munkáját megjelentette. Azóta a szemantika a nyelvtudomány igen fontos ágává vált, de fejlődésében természetesen nem szorítkozhatott csupán nyelvtudományi kategóriákra, hanem vizsgálat tárgyává tette a szó jelentés logikai szempontjait éppúgy, mint a nyelv filozófiai kérdéseit.

A legújabb kori filozófia – Husserltől kezdve Russellen, Wittgensteinen, Carnapon, Schlicken keresztül Ch. Morris szemiotikájáig, A. Korzybski általános szemantikájáig, a Bécsi és Berlini Kör neopozitivista áramlataitól az angol analitikusokig, és nem utolsó sorban a Lavovi-Varsói Iskoláig – hatalmas figyelmet szentel a nyelv kérdéseinek. A nyelv már nem csupán eszköze a filozófiának, hanem tárgya is, sőt egyes csoportosulások egyedüli tárgyaként tartják számon. A lázas, filozófiai megújhodást ígérő kutatás és kérdésfeltevés kora ez (a harmincas években a Bécsi Kör Fordulat a filozófiában című bevezetővel bocsátja útjára folyóiratát, az Erkenntnist), épp ezért lehetetlen közös nevezőre hozni az egymással sokszor homlokegyenest ellenkező és parázs vitákat folytató iskolákat, ám az akkori marxizmus, a lingvisztikai szemantika kivételével (a Nagy Tanító ugyanis volt annyira kegyes és a nyelvészkedéshez megadta a kellő „bumaskát”), az új filozófiai problematikát egyetlen nemmel kiűzte a „paradicsomból”.

Adam Schaff kedvező és munkára ösztönző helyzete tehát abban volt, hogy következetes marxistaként mérhette föl a felduzzadt szemantika parciális eredményeit, melléfogásait vagy éppen szolipszizmusba átcsapó szélsőséges tételeit, éspedig akkor, amikor már maradéktalanul fordulhatott szembe a vulgármarxizmus „igazságaival”. Két pólus között, két pólus ellenére írhatta meg művét, s már maga ez a tény, a végletekkel határolt ,,középút”-on való haladás azt sejteti, hogy munkája, ha nem is teljességgel, de nélkülözi az önálló filozófiai rendszerek sajátságait, s értékeit nem is valami egészen új, megdöbbentő felfedezésekben kell keresnünk, hanem az igazságot szomjasan kereső szellemnek abban az erőfeszítésében, ahogyan a végleteket a tudományosság térségébe igyekszik vonni, azzal a nála mindenkor ható szenvedéllyel, mely a plakátos, etikettekkel operáló, lejáratott marxista gondolat helyett a semmilyen szentséget és istenséget nem imádó, tehát önnön gondolataival és következtetéseivel szemben is rezervációkat fenntartó vizsgálódást szeretné az azt megillető szintre emelni újra. Nehéz, összetett feladat. A cím láttán első pillanatra arra is gondolhat az ember, hogy a varsói egyetem tanára, afféle jóságos professzorka, emlékeztető szerénységből nevezte meg bevezetésnek a majd háromszáz oldalas munkát, vagy talán azért, hogy olvasottságát, műveltségét, tájékozottságát sejtesse a szerény címmel, de már az első oldalak szertefoszlatják ebbéli kétségeinket. Schaff a szemantika történetét tárgyalva Bréalt idézi: „Kérem tehát az olvasót, hogy a könyvhöz viszonyuljon úgy, mint egy tudomány egyszerű bevezetéséhez, mely tudományt, javasolnám, nevezzünk szemantikának”. Schaff helyzete, láthattuk, egy kicsit bréali helyzet is, és ezért válhatott a Bevezetés a szemantikába a következetesen marxista nyelvfilozófiai kutatások útjelzője – és ugartörőjeként valóban bevezetéssé, talán a legterjedelmesebb és legalaposabb bevezetéssé a filozófia történetében.

A mű a vállalt feladat szem előtt tartásával két átfogó részre tagolódik. Az első száz oldalon Schaff a szemantikai vizsgálódások körébe tartozó problémákról tájékoztatja az olvasót (a tájékoztató jelleg abban is megnyilvánul, hogy az író már-már a megrögzött idézgetők igyekezetével hordja össze, halmozza fel anyagát anélkül, hogy a felszínre jutó gondolatokkal szemben állást foglalna), abból a célból, hogy később, amikor saját következtetéseit vonja le, ne járjunk ismeretlen irányzatok, érthetetlen fogalmak és terminus technikusok világában. Az első rész négy fejezetre tagolódik: a Lingvisztikára, a Logikára, a Szemantikai filozófiára és az Általános szemantikára. Erőltetettnek tűnhet a fölparcellázás, az egyes diszciplínák közé húzott válaszfal, hiszen a jelentéstannal foglalkozó nyelvtudós éppannyira nem kerülheti el kutatásai során a filozófiai implikációkat, mint ahogy, mondjuk, a filozófus sem a lingvisztikai kategóriákat, mégis ez esetben igazoltnak látszik a fenti tagolás, mert az ilyen, kissé mesterséges felosztás nélkül Schaff nem adhatott volna átfogó, és ami még fontosabb, áttekinthető képet a számára legfontosabbnak tetsző szemantikai problémáról. Svetlana Knjazeva az Altalános szemantika című fejezetet nem találja helyénvalónak, mondván, hogy a szerző megfeledkezett elsődleges céljáról, tudniillik a szemantikai kérdések ismertetéséről, és az általános szemantika iskolájának fölvázolására összpontosított, s ezzel tulajdonképpen „elködösítette” a problematikát. Lehetséges, hogy a könyv struktúrája szempontjából Schaff megoldása nem a legszerencsésebb, de mivel az általános szemantika olyan terület, ahol Schaff a legelütőbb tételek szembeállításával bizonyíthatja, hogy a gondolkodóknak semmilyen intellektuális erőfeszítésre sem szabad egységes negációval válaszolni, a fejezet kiszakítása elfogadhatóvá válik. „A könyveket kétféleképpen lehet olvasni. Olvashatjuk őket úgy, hogy csak a butaságokat és melléfogásokat keressük bennük, csak »anyagot« a kritikához – így olvasnak azok az emberek, akik nem képesek tudományosan gondolkodni. De olvashatjuk őket egészen másként is, az újat keresve bennük, ami minden hiba es tévedés ellenére – akad belőlük épp elég –, mégis fölrázza és elindítja a gondolatot. Ha a tudományos műben csak egyetlen új és alkotó jellegű gondolat akad is, olyan, mely felvillanyozza a tudományos invenciót, ennek nem szabad elvesznie. Nem szabad belefulladnia a tévedések tengerébe” – írja Schaff. Ezek után nem lesz érdektelen, még ha vázlatosan is, bepillantanunk az általános szemantikába. Alfred Korzybski a tudományosságon innenre jutott, amikor bizonyos szívbetegségének, nemi elváltozásoknak, az emésztő szervek megbetegedésének, a krónikus ízületi bántalmaknak, a migrénnek, a bőrbetegségeknek, az alkoholizmusnak stb. neuroszemantikai és neurolingvisztikai eredetet tulajdonított. Elképzelése szerint a nyilvánvaló szemantogén tényezők kiirtásával elkorcsosulnak a belőlük eredő kórtünetek is. Korzybski receptje módfelett egyszerű: el kell vetnünk az elavult arisztotelészi (kétértékű) nyelvrendszert a nem-arisztotelészi kedvéért, és ezzel minden rossz okozója, a szemantikai gátlás azonnal meg fog szűnni. Az arisztotelészi nyelvrendszer nagy hibája szerinte elsősorban az, hogy csak két lehetőséget nyújt (pl. X. Y. vagy kommunista, vagy nem), míg a nem-arisztotelészi az értékelés végtelen skáláját biztosítaná, másodsorban pedig az arisztotelészi „elementarisztikus” volt, a megismerést elemeire bomlasztotta, melyek aztán abszolút érvényességet követeltek maguknak. Korzybski konkrét javaslatokat is ajánlott az arisztotelészi nyelvrendszer módosítására. Az érdekesség kedvéért említsünk meg néhányat: Úgy véli, hogy a közös főneveket indexszel kell ellátni, hogy szétzúzzuk a dolgok „misztifikált”, általános képzetét, s ezzel specifikusságuk, soha meg nem ismétlődő egyediségük kerülhet előtérbe. Szilárd meggyőződése, hogy ha a néger szót nem használnánk általánosan, hanem indexszel konkretizálnánk, mondjuk így: négen, négera stb. akkor ezzel megszüntetnénk a faji gyűlöletet. Vagy: a tulajdonnevek dátummal való ellátásával egy jelenség vagy történés frázisaira hívnánk föl a figyelmet, és ezzel rengeteg bajt kerülhetnénk el, mert megmenekülhetnénk a kellemetlen általánosítástól. Vagy: minden jellemzés után oda kellene biggyeszteni az etc. rövidítést, jelezve ezzel, hogy a teljes megismerés semmilyen téren nem lehetséges.

Ehhez nem kell kommentár. De a rendkívül érdekes és tanulságos az, hogy ugyanez a Korzybski mondja a következőket is: „A jó alkalmazkodás és a pszichikai egészség kedvéért elsősorban a világ szerkezetének jellemzőit kell vizsgálnunk, s csak azután építhetünk ki hasonló struktúrájú nyelveket, ahelyett, hogy a világnak azt a primitív szerkezetet tulajdonítanánk, mint amilyen a nyelvünké... A tudományos módszer az egyedül helyes nyelvi metódus alkalmazásában van; míg ez a természet rendjét követi, addig a legkülönfélébb metafizikák fordított, tehát – végső soron – patologikus rendszerűek.” Az általános szemantika más gondolkodóinál, pl. Johnsonnál vagy Chase-nél még tisztább megfogalmazást nyer Korzybski tétele. „A jó nyelv önmagában még nem mentheti meg az emberiséget. De a szavak mögötti dolgok fölmérése segítségünkre lehet annak a világstruktúrának a megértésében, ahol élünk. A jó nyelv segítségünkre lehet környezetünk reális kérdéseinek kölcsönös megértésében, de most még sötétségben beszélünk, számunkra idegen nyelveken” – írja Chase, s ezek után, még ha túlságosan leegyszerűsítettük is a dolgokat, világossá vált, hogy a külön fejezet azért született meg, mert Schaff olyan gondolkodó, aki a formalista kritikának hajlandó gyönge pontokat meghagyni, de nem mond le, különösen az efféle kedvező pillanatokban, a kutatás szerinte egyedül lehetséges módszerének hangsúlyozásáról. Ez pedig bőséges kárpótlás az „elködösített” kérdésszövevényért.

A könyv második részében Schaff a legfontosabbnak vélt szemantikai kategóriákat tárgyalja. Első számú problémaként a közlés és megértés filozófiai vonatkozásait boncolgatja, melyek minden ismeretszerző folyamattal szorosan összefüggenek. A munka jellege megköveteli, hogy az író ne maradjon meg az általánosan értelmezett megértésnél, hiszen az állatvilágban is észlelhetünk kommunikációs jelenségeket (pl. a madarak a fiókáikat veszélyeztető macska közeledtére vészjeleket adnak le, a megbolygatott hangyák egymáshoz rohanva értetik meg a „hangyanéppel”, hogy baj van), de ezek a filozófia szempontjából érdektelenek. Még az emberi közösségekben fennálló közlés és megértés sem egységes, hanem két elütő formára bomlik. Bizonyos váratlan helyzetekben ugyanis az emberek az állatokhoz hasonlóan ösztönösen reagálnak, különös mozdulatot tesznek, s bár ezek a mozzanatok intellektuális síkon semmit sem közvetítenek felénk, mégis megértjük őket. Ebből a meggondolásból kiindulva Schaff elfogadja és átveszi Urban kategorizálását, mely szerint vannak aktusok, melyek emotív reakciókat közvetítenek, érzelmileg „fertőznek meg” másokat, és vannak olyanok, melyek bizonyos megismerést, tudatállapotot visznek át egy másik individuumra. Schaff szerint az „emberi megértés tipikus módja” ez utóbbi, s fejtegetéseit majd erre is korlátozza, bár elismeri, hogy az ember szellemi tevékenységének egyes területein létezhet azért a megértésnek egy másféle, különös, szinte csak emberre jellemző fajtája, éspedig az „emotív fertőzéshez” hasonló. Röpke digressziójára mindenképpen ki kell térnünk. Arról van szó, hogy a zenét, részben a képzőművészeteket, de még a poézist is e specifikus megértés módjának tartja, s ezzel – úgy tetszik – olyan művészetelméleti kérdéseket világít meg, mint amilyenek a művészetbeli visszatükröződés megrögzött híveit gyötörték és gyötrik még ma is, pl. a zenét vagy az absztrakt festészetet illetően. A zenét ugyanis képtelenség „lefordítani” a fogalmi vagy képi gondolkodás nyelvére, mert a zenei hang nem hordoz intellektuális tudattartalmakat. És épp itt a bökkenő! Hogy mondhasson valaki is afféle bókokat a zenének, mint pl. „szocialista eszmeiséggel telített zene” vagy „pártosságtól duzzadó zene” stb., hiszen maga is érzi, hogy abszurd dolgokat állítana. „A zene – írja Schaff –, ha egyáltalán visszatükröz valamit, csakis érzéseket, emotív állapotokat tükröz vissza, ha közöl, közvetít is valamit másoknak, csakis ezeket az állapotokat közvetíti.” Hasonlóképpen magyarázza a képzőművészeti absztrakcionizmust is. Szerinte a művész azért fordul az absztrakt formákhoz, hogy az élmény intellektuális tartalmának elvetésével az emotív állapot legközvetlenebb (vagy, ahogy ő idézi a neoplatonisták      fegyvertárából: „igaz”) átvitelét tegye lehetővé. Schaffnak ezekben a megállapításaiban nem sok újat fedezhetünk fel, de frissességüket aktualitásuk, valamint az adja meg, hogy nyelvfilozófiai kontextusban olvashatjuk őket.

De térjünk vissza ad rem.

Az emberi megértés schaffi kategorizálása első pillanatra azt a benyomást váltja ki az olvasóból, hogy egy érdekes probléma homályosságokat maga után nem hagyó megoldásának a szemtanúja. De ha belegondolunk, hogy az embernek nincs külön gondolati és külön érzelmi, hanem csakis gondolati-érzelmi világa, akkor egyszerre úgy érezzük, hogy szerzőnk nem vezette következetesen végig gondolatát, mert a zenének az emotív „fertőzés” nem-intellektuális effektusai mellett mégiscsak lehetnek, kell, hogy legyenek, még ha eddig kellőképpen nem világította is meg őket senki, bizonyos nem-konkrét, másodlagos, következmény-jellegű, tudatunkra ható intellektuális elemei, hisz máskülönben a zenét az állatok is be tudnák fogadni, meg tudnák „érteni”. Schaff nem tudott mit kezdeni ezzel az izgalmas kérdéssel. Tétovázásáról az is tanúskodhat, hogy eleinte még az intellektuális megértést találta az emberi megértés tipikus módjának, de később már energikusan figyelmeztet, hogy a megértés emberi módja a szellemi élet egészére vonatkozik, az emóciók szférájára éppúgy, akár a gondolati, intellektuális élmények világára. Az egység tehát létrejött. Ennek megfelelően az intellektuális megértésről beszélve nem is állítja azt, hogy az nélkülözi az érzelmi árnyalatokat, sőt gyakran célja is lehet éppen az, hogy érzelmi állapotot hozzon létre, de az emotív mozzanatok itt mindig következményesek, és az intellektuális tartalmon keresztül jönnek létre. Tiszta sor, de csak még inkább megerősíti abbéli feltételezésünk jogosságát, hogy a zene nyilvánvaló „lefordíthatatlansága” ellenére sem szűkíthető le mereven érzelmi állapotok közvetítőjévé, mert ezzel az ember szellemi aktusainak szférájából automatikusan kitagadunk egy komponenst (milyen érzelem az, melynek nincsenek értelmi velejárói?), ami pedig kiváló alkalmat ad arra, hogy a leghihetetlenebb metafizikai spekulációk itt építsék ki hídfőiket. Nem véletlen, hogy a neoplatonista misztika – mely szerint a „közvetlen megismerést” maradéktalanul a csalóka empirikus megismerés fölé kell helyezni, mert csak az engedhet bepillantást a dolgok lényegébe – állhatatosan ismételgeti, hogy a nyelv segítségével igaz megértés nem jöhet létre ember és ember között, és Schiller szavaira hivatkozva („Spricht die Seele, spricht die Seele nicht mehr”) többek között a zenében is az „igazi”, par excellence megértés frappáns példáját látja.

Schaff tehát pillanatnyi „üzemzavar” után továbbsiet, s a megértésnek egymással farkasszemet néző naturalista és transzcendentalista koncepciója ellenére megkísérli marxista módszerrel megformulálni – most már kizárólag az értelmi megértésre koncentrálva a kérdés lényegét.

A transzcendentalisták abból indulnak ki, hogy az emberiség egymástól abszolúte külön álló individuumai között csak azért jöhet létre megértés, mert az „igaz” megértés közvetlen, s ezt egy sajátos metafizikai közeg, a „transzcendens »Én«”, illetve másképpen szólva az „általános tudat” teszi lehetővé, melyben ezek az individuumok participiálnak, vagy részei annak. A naturalisták velük szemben azt állítják, hogy szükségtelen természetfölötti erőkre hivatkozni, hisz a dolog igen prózai és egyszerű, mert csak egyes személyes tapasztalatok kölcsönös átviteléről van szó, amit az értő felek organizmusának hasonlósága és a közös valóság tesz lehetővé. Schaff a transzcendentalisták misztikus spekulációit nem tartja érdemesnek arra, hogy vitába szálljon velük, mert nyilvánvaló, hogy ezek a filozófusok a legkényelmesebb utat választották maguknak, gondolatfuttatásaikban ott csaptak át a mindent megoldó természetfölöttiség térségébe, ahol tulajdonképpen a probléma kezdődik: lehetséges-e a megértés, és ha igen, mi teszi lehetővé? A naturalisták nagy igyekezetükben talán épp ezért kerültek a velük való viták során az ellenkező határpozícióra. Annyira leegyszerűsítették a kérdést, hogy eleve lehetetlenné vált a következtetés, magyarázat. Helyesen veszik észre, hogy az emberi megértés egyik fő komponense az „organizmusok hasonlósága”, de ennek a hasonlóságnak az okát nem tudják megmagyarázni. Ám magyarázat híján még a legkézzelfoghatóbb tényeket is metafizikai síkra lehet transzpontálni! Honnan a hasonlóság? A transzcendentalisták elégedetten mondják ki, hogy ők ezt már rég megoldották („transzcendens »Én«”), s a naturalisták koncepciója szerintük épp azért hazug, mert olyasmit fogad el alappillérül, amit bizonyítania kellene. Ha bizonyítani mernék és akarnák az organizmusok hasonlóságát, előbb-utóbb ők is eljutnának a megértés transzcendens mozzanatáig, ami pedig egész eddigi kutatásaik fölöslegességéről győzné meg őket. A végnélküli vita e pontján Schaff könnyedén, egészen közismert marxi gondolatok segítségével világítja meg a naturalista felfogás gyönge pontjait. A naturalisták ugyanis Feuerbachhoz hasonlóan elszigetelt, absztrakt individuumoknak fogják fel az embereket, az emberi nem olyan „példányainak”, akiket csak természeti szálak kapcsolnak össze. De az ember „a társadalmi viszonyok összessége”, mégpedig olyan értelemben, hogy genézisét és szellemi fejlődését csakis társadalmi és történelmi kontextusban érthetjük meg. A további részletezés fölösleges.

Schaff, miután megteremtette a vizsgálódás marxista alapját, az intellektuális megértés elemeinek (jel, verbális jel) tárgyalására és rendszerezésére tér át, valamint a jelentés „jelentésének” kérdésére. Írásunkban, melynek elsődleges célja a schaffi módszer egyszerű megkörvonalazása volt, nem térünk ki ezekre a nagyon érdekes, de szerteágazó részletkérdésekre.

Amint láthattuk, Schaff nem igyekszik túlságosan originális lenni, nem az „eredetiséggel” szeretné fölhívni magára a figyelmet, sőt – s ez a legszimpatikusabb vonása könyvének – egyáltalán nem magának, a saját eredményeinek kíván babérokat szerezni, fürdőzni a csodáló szemekben, hanem a marxista gondolatot akarja rehabilitálni. És ez a Schaff-féle rehabilitációs kísérlet pedig azt jeleti, hogy lassanként egészen felszakadoznak a felhők, nemcsak Schaff örömére, hanem a miénkre is. Lassanként élmény lesz tervszerűbb kirándulásokra is elbarangolnunk.

 

Adam Šaf: Uvod u semantiku (Predgovor: Svetlana Knjazeva, Nolit, Beograd, 1965). Az idézeteket Schafftól vettem át.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.