Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Börcsök László
Kiáltó csend világa
(Giacomo Scotti: Obale tišine, Bagdala, Kruševac, 1965)
„I znao sam:
otkriveni smo,
svako ima u sebi crva
kakvog zaslužuje."
Scotti
1965. szeptember 1.
Giacomo Scotti irodalmi működését elbeszélésekkel kezdte, s gyermekverseken keresztül vezetett útja az igazi líráig. Az Obale tišine című könyve a harmadik szerbhorvát nyelven megjelent verseskötete.
Scotti költészetének tanulmányozásához, megértéséhez és élvezéséhez okvetlenül szükséges a költő életrajzi adatainak részletes ismerete. Költészetéből a gyermekkor és az ifjúkor ismerete nélkül csak homályosan sejthetünk valamit, de a verscsinálás mesterségbeli bravúrjainak (melyek itt talán másodlagosak) értékelésén, a megszemélyesítéseken és a jelképeken, a költő sűrűn használt finom vagy fenyegető utalásain és célzásain kívül a versek s az egész kötet lényegét képtelenek vagyunk meghatározni.
Nápolyban született 1928-ban. Megpróbáltatásai már azokban az években kezdődtek, amikor éhség uralkodott, s apja napszámosként dolgozott. Ezután jöttek a háború évei: 1942-ben meghal az apja, majd két bátyja. Ő két évig a front mögött dolgozott mint útépítő, közben magánúton befejezte a gimnáziumot. S amikor a diplomáért nyúlt, politikai nézetei miatt egyszerűen kidobták. Ezt megírja itt is, különös „állatmeséiben” (Besmrtnici, Prevrtljivac, Zavist, Aristokrate), melyekben különösen kidomborodik verseinek gondolati magva, mely köré kevés számú, de mindig funkcionálisan beillesztett költői képek fonódnak. Ezután hiába próbált állást keresni, sehol sem kapott, s 1947 nyarán, amikor már semmi kilátása sem volt, hogy hazájában megélhessen, illegálisan Jugoszláviába jött.
„Odabrao sam put Istoka
ja
Ciganin drugih neba.”
(Umreti penjući se)
Életének további célját a Strujanja című versében mondja ki:
„O
tako život moj,
strujanje kratko,
mogao bi teći
klizati
u moru pesme!”
Scotti verseiben sok problémát érint. Elsősorban talán a természet, a halál, a lét és nemlét problémáját: az ember szégyenli magát a természettel szemben, mert fel tudja fogni, hogy létezik, van és miért van. A hazai emlékek, a nők, a nosztalgia és a költészete is sokat foglalkoztatják, s mindezekről írva a lírai elérzékenyüléstől kezdve a keserű irónián át az éles szatíráig minden árnyalatnak hangot ad, melyek alapját mindig az élet keserű megpróbáltatásait átélt, a sorsot már nyugodtan elviselő ember tapasztalatai alkotják.
Verseiben, annak ellenére, hogy önvallomásszerűek, tele vannak elmélkedésekkel, nem a széles elbeszélő kedv uralkodik (habár mindig rengeteg mondanivalója lenne), ha nem a rövid lírai részletek. Scotti szerint a vers szépsége az egyszerűségben és a tömör rövidségben van. Versei valóban egyszerűek. Egy-egy motívum lényege aforiszti-kusan tükröződik bennük, s kivétel nélkül majdnem minden versére jellemző, hogy okokra és okozatokra alapzottak, s általánosan emberi érvényű kérdéseket is érintenek.