Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Gion Nándor
Keresztvivő a Keglovics utcából
1966. május 1.
A Keglovics utca csak egy sor házból állt. A másik oldalon rozsdás drótkerítés húzódott, a mögött volt a temető: szétmálló földkupacok meg kőkeresztek, ahová még nem értek a sírok, ott krumpliföldek voltak. A temető mögött kásás, kis folyó lapított, amely nyáron nagyon keskenyre zsugorodott, és tele volt zöld hínárral. A hínárban, ha nagyon meleg volt, fehér hasú, apró halak döglődtek. A Keglovics utca-béli gyerekek ilyenkor lejártak a folyóra, és a partra szórták a fehér hasú halakat. Sok gyerek volt a Keglovics utcában, és szerették a fehér hasú halakat, mert olyan aprók voltak, hogy ha jól megsütötték, szálkástól meg lehetett enni őket.
A folyóhoz út vezetett, a sírok meg a krumpliföldek között. A krumpliföldeket az utcabeliek bérelték, de nem sokat törődtek velük, csak hát, mert ott volt a házuk előtt, illet, hogy ők béreljék. A krimpliföldeket Gary és családja őrizte, nem tudni, mitől vagy kitől. Gary ‒ akinek rendes, becsületes neve volt, de arra már egy hihetetlenül ostoba tréfa nyomán senki sem emlékezett a Keglovics utcában, és még a gyerekeit is mindenki csak kis Garyknak hívta ‒ egy vert falú házban lakott a drótkerítés mögött. Ez volt az egyetlen ház az utca másik oldalán. A Keglovics utcában ezenkívül még tizenöt ház volt, szépen egymás mellett: ezek is vert falú házak voltak, de nagyobbak, és szebbek, mint a Gary háza, kettőnek az eleje még tégláival is ki volt rakva: az egyikben az Ácsmester lakott, ez sarokház volt ‒ az egyetlen sarokház a Keglovics utcában ‒, a másikban a szobafestő, akit Bajornak hívtak.
Az Ácsmester háza előtt egy kidöntött akácfa hevert, amiről csak az ágakat kopasztotta le az Ácsmester, a törzset az utcán hagyta, mert olyan görbe volt, hogy nem lehetett gerendát faragni belőle. Ezen a hasznavehetetlen akácfán üldögéltek esténként meg vasárnap délután a férfiak; hatan-heten, néha még többen is, és akkor is ide ültek, ha temetni hoztak valakit, mert a temetőkapu az Ácsmester házával szemben volt. Mikor a halottaskocsi a temetőkapuhoz ért, a Keglovics utca-beli férfiak fölálltak és levették a kalapjukat. Megnézték a koporsót meg a keresztvivőt: valószínűleg az elhunyt legjobb barátja vagy valami rokonféle volt, és mindig csak egy közönséges fakeresztet cipelt, amelyre a halott nevét, születési és elhalálozási évét írták, semmiféle érzelgős sírfelirat nem fért volna rá egy ilyen sebtében összetákolt fakeresztre, amit persze, a hozzátartozok később, amikor felocsúdtak fájdalmukból, legtöbbször kicseréltek valamilyen tisztességesebb síremlékkel.
A Keglovics utcában húsz év alatt nem halt meg senki. Egészséges környezet volt ez: a temetőben zöld levelű fák meg mindenféle bokrok nőttek, és elnyelték a port, meg hát nem is volt ez nagyon forgalmas utca, különben meg gödrös is; a Keglovics utca lakói még mélyítették is időnként ezeket a gödröket, nehogy bármiféle jármű zavarja a nyugalmukat.
Húsz év alatt, tehát, nem volt haláleset az utcában, és mire az Öreg Pápaszemes meghalt, addigra már a keresztvivő is megszületett.
Mikor megszületett, hangosan sírt, és senki sem gondolta volna, hogy hülye. Megmérték: három kiló nyolcvan deka volt, ötven centiméter hosszú. Az anyja, negyven év körüli, görbe hátú asszony, sírt örömében. Az apja, aki egy évvel azelőtt jött valamelyik határ menti falúból, berúgott, és szintén sírt. Jóvágású, barna bőrű férfi volt, nem lehetett idősebb harmincöt évesnél, mindenki csodálkozott, amikor egyik napról a másikra beköltözött az erősen öregedő özvegyasszonyhoz, és kicsit a gyereken is csodálkoztak, de örültek is, mert sajnálták a görbe hátú asszonyt, aki évekig egyedül tengődött az agyagszagú házban, amelyet kéthetenként betegesen fehérre meszelt.
Az apa istentelenül berúgott azon a napon egy közeli kocsmában, és olajos szemmel magyarázta a csaposnak, hogy az ő falujában, ott valahol a határ mentén az emberek víz helyett bort isznak, van, aki már évek óta nem ivott vizet, de a bort, azt egész nap isszák, és mégsem részegek sohasem, pedig nagyon keveset esznek közben, és akkor is csak holmi löttyöket.
A csapos a vállát vonogatta, és azt mondta, hogy ez igaz lehet, közben fogvájót rágcsált, és az apró fadarabokat az ingére köpdöste. Meg azt is mondta, hogy hallotta, hogy a tengerparton is keveset esznek az emberek, és rengeteg bort isznak. Sohasem részegek, csak nagyon soványak, és ráncos a pofájuk. Aztán továbbcsoszogott a csapos, mert sánta volt, és legszívesebben a pult mögött üldögélt, ahonnan csak a feje látszott az üvegek közül. Most, hogy leült, visszaszólt még, hogy a tengerparton azért vízzel isszák a bort. Gonoszkodva mondta ezt, mert már nagyon unta a mesét, sokszor is hallotta, mert a határ menti fekete ember, ahhoz képest, hogy a borivók földjéről, jött, elég gyorsan kikészült, az utóbbi időben egyre gyakrabban, amióta esténként nem járt el az Ácsmester háza elé, hogy a kidöntött akácfán üldögéljen.
Pedig gyorsan maguk közé fogadták a Keglovics utca-beliek, eljárogatott közéjük, és megtanulta, hogy keveset beszéljen, mint a többiek is, és hogy főleg rövid mondatokat használjon. Egyszer azonban, amikor a sarkon valamilyen bicskázásról beszéltek, nem állhatta meg, és elmesélte, hogy az ő falujában, ott valahol a határ mellett, mindenki kést hord a zsebében, és bizony, egy rossz szóért hasba szúrják az embert. Benedvesedett a szeme, és mesélt volna ő részletesebben is, de valahogy nagyon csendesek lettek a Keglovics utca-beliek.
— Utálom az ilyen bamba, verekedős népséget ‒ mondta halkan Bajor, a szobafestő, és a többiek egyetértően bólogattak. Egyedül az Öreg Pápaszemes dünnyögött valamit, olyasmit, hogy: Ki tudja, ki tudja..., de többet ő sem mondott.
Ettől kezdve kellemetlenül érezte magát az utcában, az Öreg Pápaszemessel még elbeszélgetett néha, de egyre többet járt a kocsmába. Később pedig, amikor megtudta, hogy a fia nem normális, napokig részeg volt, és végigordítozta a Keglovics utcát.
Egyéves elmúlt a fiú, amikor észrevették, hogy valami nincs rendben nála. Sehogyan sem akart lábra állni, és a szeme fáradtan megnyúlt; néha úgy tetszett, hogy a veséikbe lát, de legtöbbször csak bambán a semmibe bámult. Négyéves korában kezdett beszélni, ekkor már járt is, de olyan esetlenül, mintha csikorogtak volna a csuklói. Nehezen értette meg, ha szóltak hozzá, ezért hát idővel senki sem törődött vele, még a gyerekek sem, mert csakhamar rájöttek, hogy még csak nem is sír, ha elverik: állt és ügyetlenül emelgette a kezeit, mintha mondani akarna valamit, de folyton meggondolja. Végül már csupán a legkisebb Gary, aki vagy fél fejjel alacsonyabb volt nála, pofozta napjában többször is, de ő is inkább csak unalomból, mert egymással szemben állt a házuk, és a hülye fiú mindig az utcán üldögélt.
—Megvert a Gary ‒ mondta egyszer az Öreg Pápaszemesnek, aki ott ment el a házuk előtt.
— Az anyja istenit a Garynak ‒ mondta az Öregember, és a betegesen fehér falnak támaszkodott.
Az Öregembernek szemüvege és fehér bajusza volt, és mindig könyveket hordott a kezében. Napjában többször is végigsétált az utcán, elüldögélt a sarkon délután is, amikor a többiek dolgoztak, ilyenkor olvasott, legfeljebb a Méhész jött oda beszélgetni, mert a Méhész mindig ráért; ha nem, matatott a kaptárok körül, akkor a konyhában heverészett, vagy az utcasarkon álldogált. Ülni nem bírt sokáig, mert aranyere volt.
—No, gyere ‒ mondta aztán az Öregember, és megfogta a kezét. A fiú felállt, és elindult az Öregember mellett.
‒ Az anyja istenit a Garynak ‒ mondta, amikor leültek a sarkon az akácfára.
Az Öregember csodálkozva nézte.
—Okos fiú vagy te ‒ mondta. ‒ Nem is hittem volna, hogy ilyen okos vagy.
A fiú átemelte a lábát az akácfán, és az Öregemberre nézett. Szemei fáradtan hosszúra nyúltak.
—Úgy bámulsz, mint a kutya ‒ mondta az Öregember. – Ne bámulj úgy, mint egy rühes kutya.
A fiú félrenézett, és az orrát kezdte piszkálni.
— Fene nagy eszed van ‒ mondta az Öregember. ‒ Sor mindenre megtanítalak én még téged. Akarod, hogy mindenre megtanítsalak? ‒ kérdezte.
— Akarom ‒ mondta a fiú, és megint rábámult.
—Akkor most menj haza ‒ mondta az Öregember.
A fiú felállt, de csak tovább bámulta.
— Jól van, maradj hát ‒ mondta az Öregember. ‒ Ha már ilyen okos vagy.
Sokáig ültek még, és hallgattak. Az Öregember olvasott, a fiú meg nézte a fejét, a bajuszát meg a szemüvegét.
—Holnap reggel gyere el hozzám ‒ mondta egyszer csak az Öregember. ‒ Tudod, hogy hol lakom?
‒ Tudom, mondta a fiú.
— Tudod a fenét! ‒ mondta az Öregember.
Az öregember egyedül lakott az utca végén. Háza nem sokban különbözött a többitől, csak az, udvart verte fel a gaz, mert azzal nem törődött az Öregember. A konyhában egy asztal, két szék, egy tűzhely meg egy ágy volt. A szobában is volt egy ágy meg egy szekrény. Ennek a tetején könyvek sorakoztak.
Ezt másnap látta a fiú, amikor reggel elment az Öregemberhez
—Lebecsültelek ‒ mondta neki az öregember. ‒ Nem hittem, hogy idetalálsz. Hiába, szörnyen okos vagy. És én mégis lebecsültelek. Látod, ezért nem szabad az embereket lebecsülni. Ezt jól jegyezd meg magadnak, és akkor nem ér sohasem meglepetés. Olyan elkoptatott bölcsesség ez, hogy érdemes megjegyezni. Érted?
‒ Értem ‒ mondta a fiú.
‒ Dehogyis érted!
Ettől kezdve mindennap eljárt az Öregemberhez, egész napokat együtt voltak, az Öregember néha mesélt neki, de legtöbbször hangosan olvasott valamelyik könyvből. Senki sem járt az öregemberhez.
Egyszer jött csak egy fehér inges férfi kofferral, és rá akarta beszélni az Öregembert, hogy adja el a könyveit.
—Menj innen ‒ mondta dühösen az Öregember, és a fehéringes elkotródott. Az Öregember akkor sokáig nézett maga elé.
— Úgy bámlulsz, mint a rühes kutya ‒ mondta végül is a fiú, mire az Öregember elnevette magát.
—Ez a fiam volt ‒ mondta. ‒ Piszkos disznó. Azt hiszem, nem fogom látni többet. Mit szólsz hozzá, milyen piszkos disznó!
A fiú semmit sem szólt. Szerette hallgatni az öreg hangját.
—Ki tudja... ‒ mondta később az Öregember. – Talán van is abban valami, amit apád mondott. Azokról a késekről. Mit gondolsz?
— Nem tudom ‒ mondta a fiú.
—Persze, hogy nem tudod ‒ mondta az Öregember.
Ebben az időben már esténként is eljárt a sarokra az Öregemberrel. A Keglovics utca-beli férfiak eleinte rosszallva méregették, de az Öregember kedvéért megtűrték. Később már annyira megszokták, hogy az Ácsmester egyszer nevetve azt mondta:
—Végre egy közénk való tag a határ mellől.
A többiek is nevettek ezen.
— Nem szabad az embereket lebecsülni ‒ mondta ekkor a fiú.
Erre elhallgattak, és az Öregemberre néztek.
—Ki gondolta volna, hogy ilyen okos fiú ez ‒ mondta a Méhész. ‒ Borotvaéles esze van ennek.
—Piszkos disznó ‒ mondta a fiú a Méhésznek, és erre megint mindannyian nevettek.
—Most már menj haza ‒ mondta az Öregember a fiúnak. ‒ Egyelőre eleget produkáltál.
Esténként váltak csak el egymástól. Egy este azonban visszajött a fiú az Öregemberhez.
— Az apám meg akar ölni ‒ mondta.
—Részeg? ‒ kérdezte az öreg.
— Részeg ‒ mondta a fiú.
— Átkozott bolond ‒ dünnyögte az öregember. ‒ Nem baj, aludj itt a konyhában ‒ mondta.
Később az apa arra jött, és ordítozott. Az Öregember akkor kiment az utcára, és egyszerre nagyon csöndes lett az apa.
Néhány hét múlva meghalt az öregember. Este nem jött ki a sarokra. Az egész Keglovics utca az öreg házában volt azon az éjszakán. Másnap reggel az Ácsmester csinált egy fakeresztet, és ráírta az Öregember nevét, születési és elhalálozási évét.
Az Öregembert a konyhában ravatalozták fel. Sokan álltak körülötte, a fiú alig tudott odafurakodni. Jó ideig bámulta, amint ott feküdt fehér bajuszával és félig nyitott szemével, aztán azt mondta:
—Átkozott bolond.
Erre dühösen hátralökdösték.
A délutáni temetésen azért ő vitte a keresztet. Az Ácsmester akarta így.
—Elválaszthatatlan barátok voltak ‒ mondta. ‒ Sok mindenre megtanította az Öregember.
—Ma már hallottuk is ‒ mondta a Méhész‒, de hát így is kell az öregnek. Remélem, hogy a temetőig még le is piszkos disznózza.
De nem történt semmi. A fiú egy nyikkanás nélkül elcipelte az otromba fakeresztet a temetőig.
Ezután megint sokáig nem volt haláleset a Keglovics utcában. Tizenhat éves volt, amikor Kordovánt temették. Kordován borostás képű, hajlott orrú ember volt. Nagyon komolyan és méltóságteljesen viselkedett: mély hangon és tempósan beszélt, mint a papok. Ha megszólalt, akaratlanul is oda kellett figyelni. De a nevetésével mindent elrontott, két foga hiányzott elöl, és ha nevetett, a torkába lehetett látni, és az arca is úgy összeaszalódott, akár a siralmas, festett képű bohócoké, akik a fűrészporos pódiumon nevetnek saját ostobaságaikon. Kordován nagyon rondán, teli szájjal nevetett.
Ezért aztán nem is hittek neki a Keglovics utca-beliek. Végighallgatták, ha mesélt valamit, de utána csak csóválták a fejüket,
— Hazudsz ‒ mondták neki‒, már megint istentelenül hazudsz.
Kordován kezdetben tiltakozott, de később már ezen is tele szájjal nevetett. Persze, hogy egyre inkább nem hittek neki.
Mert olyanokat mesélt Kordován, hogy régebben nagy kőházban lakott, és vadászpuskája is volt. Meg azt is mondta, hogy a háborúban tíz napig egyes-egyedül feltartott egy egész századot. Csikorgó hideg volt, és minden tiszta hófehér volt, mondta, és lefagytak a lábujjai. A kőházat is háborús érdemeiért kapta, mondta, de később el kellett adnia, mert a felesége nagyon beteg volt.
Mikor látta, hogy nem hiszik, megmutatta a lábát. Az ujjai olyanok voltak, mint a döglött gyíkok: görbék, és nem volt köröm rajtuk, de a Keglovics utca-beliek még így sem hittek neki. Kordován ezen is nevetett. Egyedül a fiút nem zavarta a nevetése, mert ő sohasem nézett Kordovánra, csak a hangját hallgatta lehajtott fejjel.
Kordován nem volt őslakó. Két éve lakott a Keglovics utcában Váryéknál, az utca közepe táján, az Ácsmestertől számítva a hetedik házban, mellettük egyik oldalról a Méhész lakott, másik oldalról pedig Bajor, a szobafestő. Váryéknak valamikor kocsmájuk volt, és állítólag nagyon gazdagok voltak, de a háborúban tönkrementek. Azóta albérlőket tartottak, akiknek Váryné ebédet is főzött. Váryné kövér, vörös arcú, alacsony asszony volt, azt mesélték róla, hogy iszik. Váry ősz hajú, szikár ember volt, nem sokat törődött a lakókkal, és általában semmivel sem törődött, minden este kijárt a sarokra, de csak ritkán és keveset beszélt.
Náluk lakott Kordován, és tőlük is temették el, de nem itt halt meg, hanem valamerre kinn a földeken, ahol az Ácsmesterrel a tetőt rakták fel egy új épületre. Kordovánt a Hordó ajánlotta az Ácsmesternek. Hordó görbe lábú, vörös ember volt, és már öt éve az Ácsmesterrel dolgozott, meg a házuk is egymás mellett volt.
Vasárnap délután kinn üldögéltek az akácfán, és az Ácsmester azon morfondírozott, hogy kettőjüknek nagyon sokáig tart az a munka ott kinn, az isten háta mögött, és még csak haza sem járhatnak, mert nagyon messze van, vagy húsz kilométerre a Keglovics utcától.
—Hívjuk el a Kordovánt ‒ ajánlotta ekkor a Hordó ‒, neki bárdja is van, és a Méhésznek már csinált kaptárokat.
Az Ácsmester kedvetlenül szívta a fogát, és azt mondta, hogy az még nem jelent semmit, mert ott kinn, az isten háta mögött tetőt kell csinálni gerendákból, horogfákból meg lécekből.
— Dolgozott már ácsokkal azelőtt is ‒ bizonygatta Hordó, úgyhogy végül az Ácsmester azt mondta, nem bánja, menjen velük Kordován is.
—Én is szeretnék elmenni oda ‒ mondta ekkor a fiú, aki most is ott ült velük a sarkon.
Hordó röhögött ezen, de az Ácsmester egészen komolyan vette. Lehet,hogy sajnálta is a hülye fiút meg az anyját, akiket a fekete ember már régen elhagyott. Alig néhány nappal az Öregember halála után nyomtalanul eltűnt, és azóta ezek ketten nagyon nyomorúságosan éltek.
— Állj csak fel ‒ mondta a fiúnak.
A fiú felállt, és a kezeit mozgatta, mintha mondani akarna valamit, de folyton meggondolja.
— Erős fiú ez ‒ mondta elismerően az Ácsmester. ‒ Annyi hasznunk belőle is lesz, mint abból a másik hülyéből.
Hétfőn reggel indultak. Szekér jött értük, arra felrakták a szerszámokat, felültek mind a négyen, és elzötyögtek a földek felé.
‒ Miféle istenverte hely az, ahová megyünk? ‒ kérdezte az Ácsmester az úton a kocsistól.
—Vacak ‒ mondta a kocsis. ‒ Semmi nincs ott, csak kukoricatáblák. Rengeteg sült kukoricát ehetnek.
Tényleg vacak hely volt. A kukoricatáblák között egy kopasz dombon fehér téglafalakat építettek a kőművesek. Alacsony és hosszú falak voltak, egészen kis ablakokkal. A falak mellett gerendák, oszlopok meg lécek hevertek.
—Sehol egy istenverte fa ‒ mondta dühösen az Ácsmester. ‒ Megvakít bennünket ez az istenverte nap.
— Mi lesz itt tulajdonképpen? ‒ kérdezte a Hordó, aki a falak közé ment.
— Valamilyen állattenyésztő farm, vagy ilyesmi ‒ mondta az Ácsmester.
— Itt? ‒ kérdezte Hordó.
— Itt ‒ mondta az Ácsmester. ‒ Nagyon okosan betervezték, az embernek eláll a szava, olyan okosam betervezték. Drótkerítést is húznak majd.
— Az oszlopokat faragni kell ‒ mondta Hordó.
— Majd a Kordován ‒ mondta az Ácsmester. ‒ Tudsz te bárddal dolgozni? ‒ kérdezte.
— Hogyne tudnék ‒ mondta Kordován, és nevetett.
Nem tudott. Mindjárt látták, amint a bal kezét rakta előre. Végül is Hordó mutatta meg néki. A fiú a lyukakat ásta az oszlopoknak, az Ácsmester és a Hordó a gerendákat meg a horogfákat szabták. Meleg volt és mindannyian rosszkedvűek voltak. Rengeteg vizet ittak. A kút messze volt, a kukoricák között, és a vízben bogarak úszkáltak. Fenn a dombon is volt egy kút, de az kiszáradt. Mély volt és sötét. Este kukoricát sütöttek, és égve hagyták a tüzet, hogy elűzze a szúnyogokat. Közel húzódtak a tűzhöz, és egész éjjel köhögtek a füsttől.
Másnap mégis jobb kedvük volt. Kordován felfedezte, hogy a kiszáradt kútban csillog valami, és elmesélte, hogy egyszer, amikor messze a hegyek között templombontásnál segédkezett, a kőkockák alatt aranypénzeket találtak. Olyan színük volt, mint a holdnak, mondta. Nagyon régi és nagyon súlyos pénzek voltak, így mondta Kordován. Az egész környék megvadult, az emberek napokig turkáltak a romok között.
Az Ácsmester és Hordó, persze, ezt sem hitték el neki. Kordován végül ajánlkozott, hogy leereszkedik a kútba. Az Ácsmester kerített egy kötelet, alighanem a másik kútról oldotta le, és Kordován derekára kötötte. Óvatosan eresztették le: egészen beleolvadt a sötétségbe. Lent gyufát gyújtott, de csak üvegdarabokat talált.
— Keresd az aranyaidat ‒ röhögött felülről Hordó szikrázó vörös hajával, és azt mondta, hogy ő most ebédelni fog.
— Húzzatok most már ki ‒ mondta Kordován.
— Majd ebéd után ‒ mondta az Ácsmester, és ő is röhögött.
A kútnál csak a fiú maradt, és belebámult az egyre szűkülő sötétségbe.
— Hagyjátok az ostoba tréfát ‒ mondta Kordován, és megint kérte, hogy húzzák ki.
Hordó a fal mellett evett.
— Ismerd be, hogy sohasem volt kőházad, akkor kihúzunk ‒ kiabálta.
Kordován hallgatott.
— No volt, vagy nem volt? ‒ kérdezte Hordó
— Volt ‒ mondta Kordován.
— Akkor keresd tovább a tallérjaidat ‒ mondta Hordó, és tovább evett.
Az Ácsmester unta már a dolgot, a kúthoz ment, és egyedül kihúzta Kordovánt. Erős, nagydarab ember volt az Ácsmester, rengeteget evett, és valamikor sokat ivott is. Egyszer azonban nagyon égetni kezdte a pálinka, és akkor befogták az orrát, és másfél liter tejet öntöttek le a torkán. Attól kezdve nem ivott többet.
Kordován fehér volt, és remegett a szája, mikor előbújt a sötétségből.
— És még azt mondja, hogy tíz napig tartotta magát egy egész század ellen ‒ mondta megvetően az Ácsmester.
Délután az oszlopokat fűrészelték. Kordován elmesélte, hogy valamikor bűvészként járta a falvakat. Tudott egy nagyszerű trükköt. Ládába bújtatott egy embert, és a közönségből ketten felmentek a színpadra, és kettéfűrészelték. Persze két ember volt a ládában, az egyik a kezét, a másik a lábát nyújtotta ki. Úgy vonaglottak, mintha nyúznák őket. A láda közepét állati belekkel tömte meg, amiket a hentesnél vásárolt. Förtelmes bűz volt, mondta, a közönség tombolva lelkesedett.
Este a tűz köré feküdték, és a fiú hallotta, amikor Hordó azt mondta az Ácsmesternek:
— Unom már a hazudozásait. Meg a pofáját is unom.
— Nekem kezdettől fogva nem tetszett a pofája ‒ mondta az Ácsmester.
— Én elhiszem, hogy elfűrészelte az embert ‒ mondta ekkor a fiú. ‒ Meg azt is elhiszem, hogy lefagytak az ujjai.
— Mert hülye vagy ‒ mondta Hordó, és ásított.
Harmadnap a gerendákat cipelték, és ekkor történt a szerencsétlenség. A falra tették fel a gerendákat: egyik végét az Ácsmester és a fiú, a másikat Kordován és Hordó.
— Előbb emeljétek fel ti ‒ mondta az Ácsmester.
Aztán a fiúval emelni kezdték a másik végét. Nem látták, hogyan csúszott le a falról; alig tudtak félreugrani. Csak Kordován kapkodott utána, és a gerenda a fejére zuhant. Az Ácsmester futott oda hozzá.
— Eltörött a nyakcsigolyája ‒ mondta. ‒ Egészen lötyög a feje.
Hordó a fal mellett hányt. Szeme teljesen kerek volt.
Váryék házából temették, és a keresztet megint a fiú vitte. Valahonnan egy idegen házaspár is érkezett; valószínűleg Váryné táviratozott nékik. A vizenyős szemű, bajuszos férfi azt mondta, hogy ő a Kordován bátyja. Felesége töpörödött asszony volt, és állandóan a hasát simogatta.
Este, amikor kint ültek a sarkon, a Méhész azt mondta:
— Megkérdeztem a testvérét. Azt mondja, hogy a lábujjai még gyerekkorában lefagytak. Nem is volt sohasem háborúban.
— Hazudik ‒ mondta az Ácsmester. ‒ Most láttam először, de egyáltalán nem tetszik a pofája.
— Én elhiszem, hogy gyerekkorában fagytak meg az ujjai ‒ mondta a fiú.
Többet ekkor nem is beszéltek az esetről.
A Keglovics utca harmadik halottja Gary lett. Gary erősen kopaszodott, a háta annyira meghajolt, hogy a válla már a fejére nőtt, és nehezen, sisteregve szuszogott, mert asztmája volt. Ritkán járt el az Ácsmester háza elé, inkább otthon fúrt-faragott, meg volt egy kis esztergapadja is, amit lábbal hajtott, és mindenféle fadarabokat esztergált. Ezenkívül órákat meg öngyújtókat is javított.
Garynak sohasem volt pénze, és ezért legtöbbször csak krumplit ettek meg halat. A halat a gyerekeik szerezték be. Sok gyereke volt Garynak, négy vagy öt, és ezek egész nyáron a hínárból szórták ki a fehér hasú halakat, és vödörben vitték haza. Gary nyáron nagyon vigyázott magára, nem bújt elő a házából, mindig a hűvös szobában ült, és pipázott. A napon fulladozott, és cigarettáznia sem volt szabad. Még így is folyton kis, fehér pirulákat kellett nyelnie, hogy könnyebben szuszoghasson.
A fiú akkor ismerte meg közelebbről, amikor Gary rajzolni kezdett. Valamilyen találmányon dolgozott. Azt állította, hogy olyan csőrendszert szerkeszt, hogy egy petróleumlámpával bemelegít egy egész nagy szobát. Bajornak, a szobafestőnek mondta el ezt, és másnap már tudta az egész Keglovics utca.
—Nem hiszem, hogy ilyesmi sikerülhet ‒ mondta a Méhész.
— Sohasem hallottam ilyesmiről, és nem is hiszem, hogy sikerülhet.
— Petróleumlámpa mellett a kis Garyk meggebednek a télen ‒ mondta a kövér Opana, aki valamikor zsákhordó volt, és mindig a nőkről beszélt; évente kétszer-háromszor is házasodott: mindig valami kiszáradt vénasszonyt vett el feleségül.
Bajor, a szobafestő, elmondta Garynak, hogy az utcában senki sem hiszi, hogy sikerül a találmánya.
—A rajzokat már el is küldtem az egyik gyárnak ‒ mondta csillogó szemekkel Gary. ‒ Megmondhatod az Ácsmesteréknek, hogy ha nem sikerül, felhúzhatnak az első fára. Ha akarják, írásba is adom.
‒ Isteni volna felhúzni az első fára ‒ mondta Opana. ‒ Írást kellene kérni tőle.
A fiú, amióta a Keglovics utca-beliek megharagudtak rá, mert elhitte, hogy a Kordovánnak még gyerekkorában lefagytak az ujjai, mindennap eljárt Garyhoz bámészkodni. Szeretett taposni az összetekeredett faforgácsokon, amelyek olyanok voltak, mint a nagy, lusta csigák, és halkan csörögték a talpa alatt. Néha segített is Garynak, lábával hajtotta az esztergát, Gary meg a késeket irányította, és halomszámra csinálta a kikerekített figurákat. Gary a fiúnak is elmagyarázta a találmányát, és azt mondta, hogy hamarosan választ kap a gyártól. Akkor aztán itthagyja a Keglovics utcát, a krumplival és a fehér hasú halakkal együtt. Szörnyen utálja már a halat, mondta, akárhová megy, mindenütt halszagot érez.
— Ha nem sikerül, felhúzzák az első fára ‒ mondta neki a fiú.
— Ha nem sikerül, nyugodtan felhúzhatnak ‒ mondta Gary, és nevetett.
Egy meleg nyári napon azonban Gary mégiscsak túl sokat nyelt le a fehér pirulákból. Nem tudni, hogy kapott-e választ a gyártól, vagy sem.
Most Bajor, a szobafestő ragaszkodott ahhoz, hogy a fiú vigye a keresztet. A keresztet megint az Ácsmester készítette, és Bajor, a szobafestő írta rá a nevet, a születési és elhalálozási évet. A három közül ez volt a legszebb kereszt. Az Ácsmester gondosan simára gyalulta, Bajor a szobafestő pedig befestette sötétbarnára. És nem is volt nehéz. A fiú könnyedén elvitte a temetőig.
A temetés után a kis Garyk az anyjukkal együtt elköltöztek. Később úgy hallották, hogy az asszony férjhez ment egy nyugdíjas katonatiszthez.
Nemsokára a fiú elköltözött a Keglovics utcából. Az anyja takarítást vállalt egy étteremben.
—Elköltözik a keresztvivő ‒ mondta Opana egy este a sarkon.
Szép, csillagos este volt, a Keglovics utca-beli férfiaknak megkékült az arcuk. Sokáig hallgattak, Opana már azt hitte, hogy talán nem is hallották, mit mondott.
—Nem baj, ha elköltözik a keresztvivő ‒ mondta egyszer csak Bajor, a szobafestő. ‒ Mostanában úgysem lesz haláleset. Csupa életerős emberek maradtak itt.