Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Bori Imre
Kassák, a lírikus
Kassák Lajos költészete
1965. szeptember 1.
Van Babits Mihálynak egy nagyon szemléletes, a Nyugat-nemzedék szinte egész poétikájának szellemét megragadó művészeti hitvallása: A lírikus epilógja, a szonett zártságában a zárt világ feletti sirám e nagyszerű remeke. Babits ebben a versében a lényegről beszél, arról az irodalmi, művészeti alaphelyzetről, amely a polgári társadalmakban keletkezett, alakult, kivirágzott művészeteket általában és lényegük szerint jellemezte: a zárt világ érzékelése, ennek a zártságnak az azonosulása a lírai Én-nel. Nincsen lélektől lélekig út – vezérmotívuma ez Ady költészetének éppen úgy, mint Babitsnak vagy Tóth Árpádnak, s még két évtizeddel később egy más jellegű költészet alakítása közben, világszemlélet koordinátái között József Attila is csak imaginárius síkokon tudja, az elképzelt szerelem vagy a filozófia relációban megélni a találkozást a másik emberrel, s a másik ember révén az emberiséggel. A Nyugat-nemzedék lírikusainak költészetében ez az élmény már kifinomult, légies, immár megszűrt alakjában élt, emlékként leginkább, s csak egy Adyra tört még a maga teljes brutalitásában, szenvedélyhullámzásokat ébresztve fel, viharokat kavarva, lázadást szítva. Kialakult és megcsontosodott tehát egy lírai formanyelv, kifejezőrendszer, kép-világ is: a költésnek megíródott az „etikettje”, amelyet az induló írók általában a leggyorsabban szoktak elsajátítani, mint ahogy egy József Attila, Szabó Lőrinc, később egy Radnóti Miklós példája is bizonyítja. A „formának” és a „tartalomnak” egymásba szívódása teljes tehát ezen a fokon, amit a Babits-szonett (de Apollinaire képversei is!) „látható versként” a maga anyagában is megmutat.
Amikor Kassák Lajos az 1910-es évek elején megszólalt, a Nyugat-nemzedék e formakultúrája már kilombosodott, s ez a nemzedék éppen ezekben az években kezdte termését begyűjteni, teljes egészében meghódítani, megszállni és benépesíteni a teret, amelyet expanziója első hullámában elfoglalt s ösztönösen magáénak vallott. Kassák fellépésének nagy jelentősége pedig éppen abban nyilvánult meg, hogy ő nem az első nyugatos nemzedék megkésett konkvisztádor-társaként lépett fel, hanem „mást” akart és „mást” mondott és mindenekfelett másként mondta azt, amit mondott.
Maga volt a nyíltság, a felemelt sisakrostélyos lovag ebben a „vak világként” együtt élő költői birodalomban. Nem csoda tehát, hogy amikor első verseskönyve megjelenik, Kosztolányi Dezső a Nyugatban közzétett írásában erre a Kassáknál érzékelhető „másra” nem tudott más kifejezést találni, mint azt, hogy „új”. „Ő is szűk dióhéjba szorítja a rengeteg tárgyat. Tudja, hogy ezt a sujet-ét nem lehet egy verssel vagy egy hangulattal elintézni. Új formát keres. Az expresszionizmusban találja meg...” Kassáknál azonban ez az „új” s különösen annak „keresése”, kiélezett hajszolása, mesterségesen kiprovokált volta kezdetben számba sem jöhetett, hiszen Kassák maga volt a Nyugat-nemzedék sokszor preciöz világában, egyfajta intellektuális költészetében az autodidaktizmus és ösztönösség. Kassákkal egy adottságnak a teljessége robbant a magyar költészetbe. Kassák nem tett mást verseivel, mint azt adta, ami a lényege. Tehát nem volt formabontó, bármennyire is közhelyszerűen szoktuk ismételni ezt olyankor, amikor költőről kell beszélnünk, ki a polgári világban keletkezett költészet formavilága megkerülésével, annak szabályait nem tisztelve alkot. Nincs tehát Kassáknál formarombolásról szó, hanem eredeti képződményről, költészetének eredeti megszervezettségéről, amely azután éppen úgy szívta fel az európai irodalmakból feléje áramló biztatásokat, mint ahogy Adyék világa tette a század első éveiben Baudelaire-rel vagy egy Swinburne-nel.
Fölmerül a kérdés: miért van szükség a „formaromboló Kassák” körüli megszorításokra, s a formarombolás fogalmának az elhatárolására. Kassákról lévén szó mindenekelőtt azt kell megemlítenünk, hogy Kassák nem egy megalkotott, kialakított és megcsontosodott formavilágból, harmónia-rendszerből készült kitörni, amelyet másképpen nem lehet megvalósítani, csak erőszakkal, nem is a formával szemben érvényesített erőszakkal, hanem önnön kövesülő világképén, amely merevségével szinte kihívja maga ellen az erőszakot.
Kassák Lajos költészete, indulásának esztendeiben, a „formába születés” páldája, mint ahogy az mestereié, Whitmané és Berzsenyié is. Az ő „formája” a kötetlenség, a nyíltság, amely a világkép szabadságának illúziójából alakult ki, gomolygott elő – s csak később, évek múltán döbben majd arra, hogy ennek a „nyíltságnak” is vannak határai, hogy az ő világa is szűkös s benne feszengeni kell, s hogy onnan is csak az a „vágy” röpíthet ki, amelynek felhajtóerejét Babits ünnepelte, még ha ez a „vágy” más szociológiai minősítésű is Kassáknál. Ezen a ponton a művészetek társadalmi vonatkozásainak finom szövetével állunk szemben, hiszen most arra kell hivatkoznunk, hogy Kassák autodidakta munkásként, munkás-őstehetségként jelentkezett, hogy fellépése után gyűjtötte már csűrbe azokat az irodalmi-művészeti ismereteket, amelyekkel a polgári művészek akkor megismerkednek, amikor még névtelenül bolyongnak vagy előszobáznak a szerkesztőségekben. Azt kell leírnunk, hogy Kassák a munkásosztály gyermekeként jelentkezett az irodalomban, s most könnyű lenne megfuttatni párhuzamunkat is, mondván Kassák versei kapcsán, hogy ahogy a munkásosztály a polgári világ társadalmi-gazdasági struktúrájának a rombolását hirdette meg, ugyanúgy tűzte zászlajára Kassák a polgári vers formakincsének szétrombolását. Jeleztük már, hogy a formarombolás ilyen értelmezésétől Kassák esetében miért kell eltekintenünk, s most még egyszer tegyük hozzá: a Kassák-féle „nyíltság” gyökereit származásával is magyaráztuk többek között, ám itt is megszorításokkal kell élnünk, hogy érzékeljük Kassák művészetének, világképének a specifikumát, költői természete felett körözve, a jellegzetes kassáki hűség jelenségén tűnődve. Kassák verseinek talaja az a nyíltnak minősített világkép tehát, amellyel csak olyan ember bírhat (anélkül, hogy ezt kizárólagosságként fognánk fel), aki „hagyománytalanul”, örökség nélkül érkezik – a munkásosztály soraiból. Megmaradt ugyan a polgári társadalom keretein belül, ám annak tehertételei nélkül. Amit a magáénak mondhat élménykörökben, kép-világában, az élet tüneteihez, jelenségeihez való állásában, az a munkásosztálytól kapott öröksége.
Kassák nem „témavilága” jellegével, versei külső jegyeivel keltett feltűnést: az 1910-es években a jellegzetes Kassák-témák a magyar költészetben polgárjogot nyertek már, s ekkora Ady is megírta proletárverseit. De ahogy ezek az immár közkinccsé vált témák Kassák művészetében megszerveződtek, valójában az újdonság erejével hatottak. Kassákkal kapcsolatban nyugodtan azt mondhatnók, hogy költészetében osztálya már akkor mind erőteljesebben megnyilatkozó potenciája, a hivatásként és feladatként benne szunnyadó történelmi pillanat lendülete, az ebből felbuzgó erő gátakat sodró áramlása kapott formát, ennek szellemisége fejeződött ki, s csak másodsorban jellemző az, amit Németh Andor emleget vele kapcsolatban, hogy „nem érdekelték, nem izgatták az olyan témák, mint isten, halál, bor, nő, betegség” – a polgári költészet témavilágának tetemes hányada ezek szerint. Az „anyag gyermeke” ő, ahogy ezt a kifejezést József Attila értelmezte, s versei pátoszát és hamvát, szűzien friss színeit éppen családfája ilyen jellegének köszönhette, hiszen az anyaggal a bensőségesebb, a rokoni viszony még nem hullott ki tudatából, még nem misztifikálódott a szemében a tárgyi világ ezer apró összetevője szellemi börtönné, amelyben az ember vergődni és szenvedni kényszerül. Közvetlen tapasztalatai is, így, „anyagi” természetűek, ellentétben kortársai polgári világképével, amely felszívta magába ugyan a természettudományok eredményeit, de ami valóban ezekből megragadta, az annak filozófiai, lélektani vonatkozásai voltak (Einstein és Freud, illetve Bergson). Van némi alapja tehát vallomásának: „Úgy érzem a szavakat, mintha téglák, kockára vágott kövek lennének, egymás mellé és egymás fölé rakom őket, mintha házat építenék.”
Poézisének döntő elemét a kijelentés bizonyosságának lehetne nevezni. Olyan ember tudatának megnyilvánulásaiból táplálkozik ez a bizonyosság, akinek idegzetében az eleve adott tárgyak megmásíthatatlanságának hite él, aki a „van”-t dimenzióban érzékeli, s amikor verset ír, igyekszik minél maradéktalanabbul a költeménybe menteni ezeket a bizonyosságot lehelő tárgyi mozzanatokat, ellentétben kortársai érzelmi színezésű válogató kedvével. Az impresszió helyett ebből következően uralkodik el költészetében az expresszió, vagy az arra emlékeztető költői technika, s vele a költő és a tárgy közötti mozgások, áramlások iránya is, hiszen az impresszió egocentrikus jellegű lelkiséget feltételez, az önfigyelést helyezi előtérbe, a tárgyak üzeneteire való reagálásait figyeli, s nem magukat a tárgyakat, amelyek csak olyan mértékben érdeklik, amilyen mértékben hatást gyakorolnak, lelki reakciókat váltanak ki. Kassák figyelme éppen ellenkező irányú: a tárgyakra irányul, a tárgyi világ felé fordul. Nem benyomásokat közöl tehát, hanem tapasztalatainak és tudásának megállapításait.
Legyen szövegünk Kassák egyik legjellemzőbbnek tudott, antológiákban szereplő verse, a Júliusi földeken:
Monumentalitás.
Kék-kék-kék.
Vízszintben sárga, geometrikus táblák.
Szél. Hő. Földszag.
A nap csurog,
s a sárga táblák visszadobálják a vörös napot.
A téres meghízott földeken
Íveljétek ki ványadt karjaitokat,
testvérek.
A sárga táblákban nézzétek a parasztokat,
(az érett búza között)
amint erős, plasztikus lendülettel mozdulnak
(félaktban)
és százszoros gesztusuk
letörli a végtelen táblákat...
Expresszionista vers ez, amelyről a művészeti iránynak akár a „kórtörténete” is megírható lenne, azonban ezen belül szinte valamennyi jegy Kassák külön sajátja is, hatásoktól függetlenül is meglévő tulajdonsága. Alapja az „anyag gyermekének” ösztönös, spontán racionalizmusa, ténytisztelete. Gondoljunk csak az első versszak megállapítására, amely a tájleírást a leltározás felé sarkítja. Az egymás után következő elemek minden poétikai ékük nélkül vannak jelen a versben, éles határaik vannak, amelyeket a költő módszere még gondosan ki is rajzol. Ám ez az „atomizált” kép mégis egységes, összefogott és harmonikus: „formája” van.
„Formás” költemény, mert a felsorolással a megválasztott tárgyak és jelenségek erőteret kapnak, s bár mindvégig érzékeljük „anyagi” természetüket, az a bizonyos erőtér mégis a költőiség erejével hat. Kompozíció lesz a vers, abban az értelemben, ahogy azt a képzőművészek értik. Képzőművészetihez hasonló tehát a mozdulat, amely a verset megteremti. S az élmény is, amely megjelenik és kifejezést kap, eredendően képzőművészeti vonatkozású, „képi” természetű, amelyet azonban a látás izzása magas hőfokon tud tartani, s az a pár, kommentárként a sorok között elhelyezett mondat, amelyben a költő magát is a versbe csempészi az elemek egymáshoz való kapcsolását, egymáshoz való viszonyát jelezve, az érzelmi elem jelenlétét is lehetővé teszi.
A vers további részében a látó, részleteket felrakó költői magatartás megmarad ugyan, de az értelmező kerül előtérbe, és a mozdulatlanságot felváltja az „élő-kép” technika, amely a verset kiragadja a képzőművészetekre jellemző „mozdulatlanságból”, és a gesztus felé indul el. Ez uralja a vers belsőbb köreit a nagy, rikító és rikoltó szavak, elsősorban igék használatával, ettől pedig már csak egy lépés, hogy „kibeszélve” a versből felszólításait is leírja. Idézett versrészletünk erre is klasszikus képlet. Az első szak igéi: „a nap csurog”, a „sárga táblák visszadobálják a vörös napot”, még eredendően a kép-technikához tartoznak, de széles ívük, erőteljességük már megvan., A „csurgó” (és nem csorgó!) nap éppen úgy pikturális funkciójú, mint a „visszadobált” nap, s a színek „vastagságát”, egymáson való tükrözését jelzi. Ám gesztus is már, különösen a második ige, amely az antropomorf elem megjelenését hozza. A második szak „kibeszélő” sorai már a világot ültetik a láttató kép elé, s felcsendül a költő szózata, amelyet, József Attila verséből kölcsönzött szóval, „tanításoknak” nevezhetnénk.
Kassák költői magatartásának alaprajza bontható tehát így a versből ki – jegyek, amelyek a magyar költészet palettájának legkevésbé konvencionális színét adták, a kor költészetének eredeti hangjait jelentették. Ezek a jegyek határozzák meg alapvetően és döntően Kassák ritmikai-poétikai törekvéseit, stilisztikájának vonásait is. Szóhasználatában a „markáns”, a láttató szavak és kifejezések keresése, a gesztust sugalló és jelző igék szeretete, a jelzők hordozta külön feladat kényszeréből a merészebb asszociációk felé indulás, az erőszakosabb kapcsolások, a verseibe írt terminus technicusok a mesterségek színeivel – közvetlenül szolgálják ezt a Kassákban testet öltő költőiséget.
Ami pedig legegyértelműbben összefügg költői magatartása alapjaival – az a szabad vers Kassák-féle változata, a magyar verstörténet egyik legszebb vívmánya, termékeny és termékenyítő jelensége. Kassák szakított a vers zenei elemeivel, sorai melodikus fogantatásával és függőségi viszonyaival. A „láttató” költő „tanításokat” hirdető magatartása, természete, anyagelvűsége naturalizmusából eredő racionalizmusa a versmondatban is érvényesítette hatását, ebből következően pedig a maga szükségletei, természete szerint formálta azt meg. Nem véletlen tehát, hogy a szabad vers lesz uralkodó kifejezési formája, mint ahogy évtizedekkel azelőtt a szabad verssel kísérletező Czóbel Minka olyan témákról ír szabad verset, mint a granuláció. Kassákot a szabad vershez nem „szabadsága” vonzotta, hanem téressége, belső területeinek tágassága, nyíltsága, amelyben „leltározó” módszere éppen úgy otthonosan érvényesült, mint a „tanító” szenvedélye, az értelmező és kijelentő, közlő indulat, amely a versmondat racionális elemeire építkezik, de nem énekel, s ha valami előtérben van ebben a költészetben, az akkor inkább a mondatok szónokias, láttató-érvelő jellege, s ebből következően a pátosz, amelynek irama, egyesülve a mondatok logikai csomóival, egységeivel (ha tetszik, szólamaival) a ritmika biztosítékaiként hat, s így nemcsak a versmondatok szellemét, vízszintes tagolását szabja meg, hanem a függőlegest is, a versszerkezet egészét – összefogva, egységben tartva a befejezettség benyomását adja neki, a már emlegetett „nyíltságát” „határolttá” téve, a formát megszólalásra bírja, kifejezését formaként fogadtatja el velünk. Formateremtő tehát? Vonakodtunk leírni ezt a kifejezést, mert találóbbnak tartanánk forma-kibontónak nevezni, emlékezve arra a szobrászati módszerre, amely a megformálást nem a „kifaragás”, hanem az anyag már eleve adott lehetőségeinek felszabadítása révén végzi el. Kassáknál (akárcsak Ady tagoló ritmusaiban, s vajon Kassáknál is nem egyfajta tagolás van-e?) tehát a formára találás a döntő, az a tény, hogy a szabad versben nem divatot látott, mint egy nem kortársa, hanem költői lényének kifejezését, lehetőséget, amelyhez félévszázados költői pályáján mindvégig hű maradt.
Működésének első tíz évében ez a formálódó költészet együtt futott az egymás után felbukkanó „izmusokkal”. Futurizmus és expresszionizmus, konstruktivizmus és szürrealizmus ennek a költészetnek az állomásai. Részleteiben Kassák költészete számtalan változáson megy majd át, anélkül azonban, hogy alapvető intencióiban is megváltoznék. Változnak a versek ún. külsőségei, másodlagos elemei, így pl. tematikája is, de nem változik a világhoz való viszonya. Talán a legállhatatosabb magyar költőnek lehetne nevezni ennek alapján.
Végezetül pedig, mi az, ami ebben a költészetben mégis változott, s alakulására kihatott. S ezen a ponton ismét perelni kell a közfelfogással, amely Kassák úgynevezett izmusos korszakát, „váltásait” külsőségekkel, a divat hatásával szokta magyarázni. Verseinek tanulmányozása azonban éppen arról győzhet meg, hogy a „változó elemek” metamorfózisai szükségszerűen következtek be. Abból az írásunk elején emlegetett nyíltságból kell kiindulnunk, amely költői magatartásának alapvonása volt. Ez a nyíltság azonban igen kedvezőtlen társadalmi körülmények között akart érvényesülni: a háború éveiben. Nem csoda tehát, hogy Kassák is mind szűkebb körökbe kényszerül, s ennek tehertételét érzékelni, elég Ady költészetére hivatkozni, pedig Ady sokkal kedvezőbb emberi helyzetből indulhatott ki még ezekben az években is. Ezzel a szűküléssel, mintegy az eltűnő lehetőségek, valóságos helyzetek kompenzációjaként, az imaginárius tér szélesedik ki, s a lelki tájak húzódnak mind közelebbre és közelebbre hozzá. A forradalmak rövid intermezzója után a bécsi emigráció éveiben lesz teljessé ez a virtuális világ, amikor Kassáknak ez a kezdetben oly természetes viszonya a világhoz imaginárius síkokra kényszerül, s ekkor a megzavarodott világ összefüggéstelensége, meghibbanásának következménye lesz a „vers-vászon”-ra kerülő kép sugallója és meghatározója. S ezt érzékeltetni, íme az idézetek kis antológiája:
Rest árnyéka bennem Jézus ájuló testének:
ó, Szomorúság! Lásd, a szakadt, fekete városokban,
hol most a kadáverek kék rózsái illatoznak
s csak a legyek bús falánksza vándorol ide-oda a csöndben,
én a szüzek bűnbeesésére kóstolom a mustot
s az új Messiások elé harangozok,
kiket majd a század telt ütőere dob ki a fórumokra.
Én most az öröm égő bokraiba takaródzom
s nekem már nincs semmi: ami van
s csak az van: ami nincsen.
A hült romokon Énem új arcát énekelem
s a rónák kiserkedt zöldjét, a hegyek fehér gleccsereit,
nyers, keveredő tömegeikkel a roppant metropoliszokat
s külön a kovácsok öklét, a bankárok sárga tigrisszemeit,
a leszálló búvárt, a kertészt s a kötélidegzetű pilótát.
Az élet billió lehetőségét csapolom magamból
s a nevetés aranyvillája koppan a fogaimon...
(Örömhöz)
A húszas évek elején így énekelt:
Vérrel és fekete ráccsal vagyunk körülvéve. Nincs gondolatunk, amit megélhetnénk. Lent járunk az emlékeink között, öreg gyerekek utaznak velünk, a fákról leolvadnak az acéllevelek, kinyitjuk a tenyerünket és azt mondjuk: ami benne van repüljön föl a szabad levegőbe.
(Versek cím nélkül, XXV.)
1924-ben megjelent kötete, A ló meghal, a madarak kirepülnek így kezdődik:
Az idő nyerített akkor azaz papagájosan kinyitotta
szárnyait mondom széttárt vörös kapu
szeretőmmel kinek fekete gyémántok voltak befalazva
az arcába s 3 gyereket cepelt kétségbeesésében
a gyárkémények alatt ültünk
tudtuk holnap görbe vonalak
ho zsup ho zsup...
S így fejeződött be:
madarak lenyelték a hangot
a fák azonban tovább énekelnek
az már az öregség jele
de nem jelent semmit
én KASSÁK LAJOS vagyok
s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár
Csavargók, alkotók című tanulmányában írta a következőket, önjellemzésként is, költői lényege alapjaira mutatva rá:
„A polgári művész, mintegy homlokán a halál előjelével kezdi meg pályafutását, tárgytalan félelmet, megoldhatatlannak tűnő ellentmondások élnek benne, az ő egyénisége kibontakozása a családi tűz elhamvadását és a végzet beköszöntét jelenti – az autodidakta első művészi megnyilatkozásai hajnalhasadás a sötétségben, kapunyitás a tévelygők előtt, a család, sőt az egész osztály egy fokkal való felemelkedését jelenti és mindenekfölött jelenti a nyers, magába nyomorított egyéniség előretörését, a végtelen meghódítására irányított akarat megszületését, egyszóval az én eszmélését a káoszban. Nem befejeződése valaminek ez a pillanat, hanem kezdete valami soha be nem fejeződő folyamatnak, azonosulás a dolgokkal és mégis fölibekerülés azoknak a szellem szárnyain. Az ő művészi fellépésük nem pont egy diadalmas mondat végén, hanem felkiáltójel egy új, még ismeretlen mondat elején úgy, ahogyan ezt az írásjelet a spanyolok használják.”