EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2024. június 16. | Jusztin, Jusztina, Aurél napjaAKTUÁLIS SZÁM:1260090. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 9–10. szám

Végel László

Jegyzetek az új amerikai hősökről

Színvázlatok a gesztusokról

1965. szeptember 1.

Szenzibilitás és cselekvésre való hajlam!

Hány ellentétet és szintézist is egyesít magába ez a két fogalom így együtt.

Mert bizonyára emlékszünk, a kis Holden Coufield háromnapos „szürke” poklára. Miután a tizenhatéves Holdent kizárják Pencey-ből, elindul önállóan New Yorkba és szemlélődik. A szemlélődés szenvedélyes életcélja lesz. Szeme mindent regisztrál, a kis és a nagy dolgokat. Egy mikrokozmoszban észre tudja venni egy egész közösség groteszk vonásait, saját hősi létét, és azután újra csak kíméletlenül regisztrál gyakran olyasmit is, aminek semmi értelme sincs. Salinger-Holden szeme olyan, mint a francia új regényíróké, csak a lélek formái különböznek. Robbe Grillet-ék filozófiailag edzett, éles rendszerrel szisztematikusan regisztrálják a Semmit, az amerikai prózaírók pedig saját tradíciójukból kifolyólag mindent látnak, csak a rendszert nem. Mert ebben a prózában még ma is, amikor a világban nagy rendszerek akaszkodnak össze, még ma is megvan a látás spontaneitása, a szemek örök szűziessége.

Mert, amint tudjuk már, a rendszer lehet bármekkora, az ember sohasem férhet el benne. Az ember önmagának lehet csak mértéke, s ezért a rendszerben új rendszert épít és így megy ez tovább. Az amerikai regényhősök vannak annyira egoisták, hogy megkerülik ezt a kietlen építkezést és mindent önzően, egészségesen és gyerekesen csak önmagukhoz hasonlítanak.

Marad tehát számukra a látás! De mit is jelent tulajdonképpen ez az ő helyzetükben? Hisz nincs az a rendszer, amely a látást regulálná és vezetné, nincs ez a külső abszolútum, amelyhez mérhetnénk tapasztalataikat.

Ilyenkor fordul tehát, és mindezekért, az ember leginkább a belső formába, önmagába, és ez a befelé fordulás meg az ezzel járó szenzibilitás szinte neurotikusan érzékeny. A beatnikek karakterisztikus helyzete ez – ahol még a „szekszualitás is befelé fordul, misztikusba olvad” (Norman Meile).

A kis Holden tehát beatnik-helyzetbe jutott és ezt már több kritikusa is megállapította, csupán egzisztenciájának pozitívuma vagy negatívuma a vitás. Az, aki ebben a befelé fordulásban, ebben a szituációban csak mint önálló fenomént lát és ítél meg, az már eleve dogmatista, hisz nem látja a helyzet dialektikáját, sokszínű ellenpontjait, a makro- és mikroközösség meg az öntudat ellenpontozó játékát.

Holden külső klasszicitása fokozatosan egyre mélyebb lett, eljut önmagáig, ott kapja meg lényegesebb dimenzióját, és ekkor hősünk megbocsátó lett. Persze, ez a megbocsátás nem egy európai dogma által magyarázható (a zennel sokkal inkább, de ezzel sem teljesen), hanem úgy kell elképzelni Holden megbocsátását, mint a tapasztalat árát.

Sokan felfedték, miért nem ment Holden tovább a tapasztalatnál, miért nem lett tudatos lázadó. Valószínűleg azért, mert még csak tizenhat éves volt. De még inkább azért, mert nem látott maga előtt pontosabb célt. Ám a mindig célt keresők mindig találnak is célt, akár a mitománia, a szubjektum megszüntetés stb. árán is, és a holdeni lét e szempontokból negatív.

De az az ember előtt, aki szemével ily intenzíven lát, feltehető a kérdés, ha a célról van szó: vajon ez a világ olyan szimpla, hogy csak egyetlenegy cél létezhet benne, és van-e olyan ember, aki teljes esszenciáját egyetlenegy célba tudná koncentrálni. És vajon, ha az ember egy célt eltalál, mennyire hibázza el a másikat.

Holden nagy, mert ennél a kérdésnél megállt gondolkozni. Nézzük azonban előbb azokat a tapasztalatokat, eredményeket, amelyeket eddig a pontig elért. Elsősorban elért a spontán lázadás kategóriájáig. Lázadása nem politikai, nem vallási, tehát nem parciális, hanem egész létével, esszenciájával lázad a valóság egyes kategóriái ellen, amelyeket nem tudott rendszerezni. Húgával való beszélgetés során az egészen nyilvánvaló lesz. Húgát, akit valóban nagyon szeret, talán őt szereti legjobban ebben a világban, konformistának nyilvánítja. Pheobe, a húga, polgár: nagyon jól tudja, hogy mit szabad és mit nem. Holden nem az, mert nem tudja pontosan, hogy mit lehet és mit nem lehet. Csak annyit tud magáról, hogy szeretne Fogó lenni a rozsban, hogy vigyázzon a kisgyerekekre és a kislányokra. Igen, a Burns-dal itt mégis életcél lett. De ez a cél egészen specifikus, illuzórikus, s hogy ezt meglássuk, meg kell figyelnünk az ilyen célok genézisét és szükségszerűségét.

 

II.

Mondtuk már, a beatnik befelé fordul, de mindig irigyen nézi a nagy Hemingway robosztus hőseit. Robert Jordan szkeptikus hős, de mégis van ereje az élet egyensúlyának titkát ellesni a spanyol népi forradalmároktól. A Fiesta hőseinek van erejük, hogy alkoholizmusba, szexualitásba meneküljenek. Sokat beszélnek ma Hemingway jelentőségéről, de véleményem szerint egyről leginkább megfeledkeznek: Hemingway hősei voltak az utolsó cselekvő nyugati emberek, akik a cselekvés boldog egyoldalúságában elértek egy bizonyos harmóniát. Mert a cselekvés, mint minden cselekvés egyoldalú, az egyoldalúság pedig boldogságot hoz. A forma, az életforma, amelyekről a beatnikok oly szívesen beszélnek, itt még forradalmi, függetlenül attól, hogy az a tartalom, amelyet ez az életforma ápol, nem jelentett semmit.

A beatnik irigykedve nézi ezt a hőst: ő nem ennyire egyoldalú, de szerencsétlenebb, több a tudatosság benne, de ebből nem lesz semmi haszna életformájának, tudatossága segítségével csak szemlélődik és tanul, mint ahogyan Holden tette a Fogó a rozsban utolsó jeleneteiben. Vagy mint ahogy Updike hőse, Rabbit, aki leszámolt mindennel, elrohant lelket keresni, elhagyta gyerekeit, feleségét és szeretőjét. S ezután jött rá, hogy cinikus lett, hogy a szökés forma csupán, szökéséből nem tudott formálni hősi gesztust, csak egy tudatosságot ápolt, amely így hangzik: ,,Ha van merszed, hogy önmagad légy, mások majd megisszák az árát.”

Hemingway hősei leginkább az egészség neurózisának a kifejezői, addig a beatnik hatása alatt lévő prózaírók regényhősei e neurózis tudatos, de megoldhatatlan kritikái. Mint ahogy Salinger Frannyjában is láttuk (Franny and Zooey), ahol a főhős kegyetlenül meglátja az emberi egzisztencia formalitását, de csak a maga egészen specifikus, az általánossal semmi kapcsolatban nem lévő módján tudja ezt megoldani.

A specifikus és az általános itt teljes egeszében antinómia, egyik a másikat éppen antinómia-szerűségével tételezi fel. A specifikum abban merül ki, hogy Franny a totális önösletet választja, hogy meglegyen a distanciója az általanossal, amelyet teljes egészében elítél, amellyel nincs konverzációja és nem is szándékozik ezt tenni. Ez a totális distancia Franny életfeltétele, levegője, amely nélkül nem lehet az, ami. És ez a distancia ugyanúgy beatniki tulajdonság, mint a magábamaradás. Láttuk Rabbit, de Saul Bellow hőse, Henderson, ugyanezt teszi. Afrikai útja nem más, mint a distancia folytonos keresése, és visszatérése is ugyanez. Henderson, Rabbit és Franny Holdenhez hasonlóan elérnek a tapasztalat szerzéséhez, de tudatosságuk megakadályozza, hogy tovább menjenek.

Mert ennél a tudatos embernél nem a cél a fontos, hanem az út, ami azt jelenti, hogy az életforma előtérbe kerül. Vagyis, ha precízebben fejtjük ki ezt a globális tézist, akkor nyilvánvaló a következő: Franny imádságának nincs meghatározott objektív végső abszolutúma, egy materializált, stabil célja, mint ahogy Henderson utazásának, Rabbit szökésének sem. Tulajdonképpen ez nem is fontos: a cél mint objektív emberi megvalósítás nem érdekli őket, csak a tudatos bolyongás a semmiig, amelynek a holdeni cél a szimbóluma és egyben racionalizációja is. Vagy ahogy ez Kerouac egyik hőse, Dean esetében oly nyilvánvalóan jutott kifejezésre, csak azért lopott autót, mert élvezte a sebességet. Ide tartozik még a francia Godard filmjének (Kifulladásig) Michelje, aki kimondja, hogy mindenki végezze saját feladatát, a tolvaj lopjon, a szerelmes szeressen, és ebben a megnyilvánulásban Michel amerikai beatnik-hős a filmen, az amerikai egzisztencializmus legközelebbbi európai rokona. Ennek a magatartásnak a koefficiense egészen plasztikus, érthető, megvan benne az állandó kohéziós erő. Közös pillanat a cél struktúrája és paradoxális irányulása alkotója felé.

Minden cél csak addig lehet regulátor az életben, ameddig parciális és relatív, vagyis amíg az emberi tevékenységnek csak egy részére irányul és nem hatja át a totális embert, és ameddig cserélhető, változtatható, amíg a közösség dialektikus fejlődésével párhuzamosan önmagát negálni képes. Az ember mint közösségi lény, ha egész totalitásával egyetlenegy cél relációjára összpontosítja magát, abban a pillanatban vetődik fel a gesztus problémája, annak tragikus, majdnem lehetetlen volta. Mert az a cél, amely az ember teljes esszenciáját angazsálja, az azonosul magával az emberrel, tehát abban a pillanatban nem létezhet: önmaga dialektikus negációjához jut el. Ugyanez a helyzet, ha a cél nem relatív. Ha az ember abszolutizál (időtlennek tart) egy célt (amelyet nem korrigálhat, és amelyet nem változtathat), az annyira indeterminálttá válik, hogy annak lényege emberfeletti lesz, egyenlő lesz magával a Semmivel, mert az indeterminált Abszolútumot nem érhetjük el, csak örökösen vágyakozhatunk utána, lényege tehát nem a materializált forma, hanem a megfoghatatlan távolság.

A beatnik érthető okokból mindkettőt akarja, a totális célt is és az Abszolútum-Semmit is. Akarja, mert lemondott a cselekvés boldog egyoldalúságáról, mert mint ember esszenciálisan nyitva van, őt még nem definiálta a cselekvés, akarja, mert megőrizte szenzibilitását és tudatosságát az életformák felé, amennyiben ez utóbbi lényege az is, hogy kötetlen, szabad formát akar választani, ami ugyanúgy nem létezik.

De amint láttuk, a totális cél önmaga negációjával „valósulhat meg”, az abszolút cél pedig semmiző tulajdonsággal bír, mert csak addig lehet az, ameddig az ember számára teljesen és mindörökre elérhetetlen, megfoghatatlan lesz.

Végső fokon a beatnik kategóriája a Semmi, és ebbe kell ágyazni minden temporális konstrukcióját. (Ha a beatniknál csak egyik kategória érvényesülne, akkor a beatnik könnyen istenhívő is lehetne.)

És ez a pszichikai mechanizmus, amellyel ezt teszi, első rangú antropológiai kérdéssé válik. Holden irreális és teljes egészében megvalósíthatatlan célja, hogy vigyázzon a kisgyerekekre, nem „neurotikus tünet”, inkább a neurózis „kritikája”. Abban a pillanatban, amikor tudatosan célt konstruál a Semmibe és tudja, hogy ez lehetetlen, hisz nem a praxis területére vonatkozik, mert nincsen meg hozzá az instrumentuma, abban a pillanatban elismert egy egészen új dimenziót az én és a nem én között: a Semmit, ami után vágyakozik. Vagyis elismerte azt, hogy a totális cél és az Abszolútum-Semmi értékes lehet számára minden kvalitásával együtt, felfedezett egy új emberi dimenziót, a világnak egyik új dimenzióját, és ez a felfedezés így együtt jelenthet egy megvalósítást is. Ez az a dolog, amely felé a beatnik „irányulhat” azzal a megjegyzéssel, hogy ez az irányulás az én és a nem-én közti reláció objektivizálása egy bizonyos ÚJ TÉRBEN, amely a fenti kvalitásokkal (Semmi) bír. És ha látjuk e kvalitások viszonyát – az Abszolútum-Semmi és a semmiző totális cél viszonyát –, dialektikus ellentmondásaikat az én felé, csak akkor vehetjük észre, hogy a beatnik pszichológiai problémája elsősorban antropomorfológiai kérdés, vagyis egy univerzális síkra emelkedett. Plasztikusabbat: Rabbit nem azért rohan el a Semmibe „lelket keresni”, mert lelki megnyilvánulása (élete) aszinkronba került esszenciájával, hanem azért, mert esszenciája kerül aszinkronba a világgal mint objektív tudatformával. Míg a pszichológiai forma csak interperszonális relációkon forog, az antropológiai univerzálisabb jelentőségű.

 

III.

Tévedés lenne azonban mindezek után azt hinni, hogy a beatnik e „metafizikai csapda” segítségével zeni állapotba jutott, még akkor is, ha a beatnik írók jelentős része szeret ebben a pózban tetszelegni. Mert a beatnik számára a zen nem állapot, hanem ugyanaz az abszolútum sem és a totális cél, ami után vágyakozik, és ez az utóbbi szándéka már ellentmond a zeni princípiumnak. Annyiban van csak köze a beatniknek a zenhez, hogy elismeri a zeni kategóriákat. Mondhatjuk azt is, hogy ez a viszony túl kevés, meg túl sok is. Túl sok, amennyiben kitűnő alkalmat talál arra, hogy racionalizálja a zent, és ezzel azt a látszatot keltse, hogy problémáit megoldja. A Franny and Zooey-ban ez egészen világos, ugyanúgy, mint a Fogó a rozsban is. Holdennek és Frannynak a problémája tulajdonképpen egy. Salinger csak variált és gazdagított. Holden a problémáját egy burns-i életcélban racionalizálja, Franny pedig egy zeni mítoszban. (Mert a zen itt már valóban nyugati mítosz lett és nem realitás, állapot.) De számunkra az a fontos, hogy mindkettő racionalizálhat olyan irányban, ami teljesen elérhetetlen, s egy ilyen racionalizáció fundamentálisan ellentmond a zen-princípiumoknak. Ha a kiindulópontok néha közösek is, számunkra az a fontos, hogy hová vezetnek. Már a priori különbséget jelent az, hogy a zeni állapotot óhajtozók lehetnek ennyire izgalmas regényhősök, egy modern empirikus prózában, ami ha nem is teljesen az állapot negációja, de mindenesetre polarizáció. És a pólusok örökös ellentétét biztosítja az, hogy a beatnik racionalizált állapotának, amint már mondtuk, a semmibe törés a legfőbb tulajdonsága, racionalizációja pedig az, ami a személyét nőtteti a Semmi ellen, az én irányába. Ezért van az, hogy önös életet élnek, és hogy minél inkább önös életet élnek, annál inkább távolódnak el maguktól, a befelé fordulás önmaguktól zavarja el (ami szintén nem pszichikai, hanem antropológiai kérdés). Ez az önös lét jelzi, hogy egyik irányba mennyire távolodnak el a Semmitől, a másik irányba pedig önmaguktól. A beatnik tehát a Semmi ellen harcol a Semmiért, a harc formája pedig a racionalizáció, amely által egzisztenciája dialektikus ellentmondásba jut önmagával, és önmagáért harcolva önmaga elleni helyzetébe kerül. Mindez mutatja, hogy a beatnik azért cselekszik, hogy cselekvésének ne legyen semmi értelme s minden, amit tesz, összefüggéstelen, még csak nem is öncélú, mert a Semmi felé irányul. Ez az az ember, aki autót lop magáért a sebességért, és akinek a jelszava, hogy a tolvaj lopjon, a szerelmes szeressen stb.

A beatnik ilyen dialektikus viszonyulását a zenhez kitűnően illusztrálja a beatnikek annyira kedvelt zenéje, a jazz is. Még Charlie Parkerhez, akit a beatnikek nagy példaképnek tartanak, az utolsó művésznek a Rimbaud-k és Dylan Thomasok fajtájából, nyúlik vissza az az időszak, amikor a jazz differenciálódni kezdett, és azóta ez a zene egyre „idegesebb” (Wilfrel Meller), „természetellenesebb” (Philipe Warkin) lett. Hol van ettől már egy lehetséges szintézis vagy identifikáció gondolata is?

A beatnik tehát kettős öngyilkosságot követett el: eltávolodott a Semmitől és az ellenkező irányba törő éntől is.

Prométheusz így lesz öngyilkos.

Nem szabadul meg láncaitól, de megszabadul szenvedéseitől.

 

IV.

És végül post restumként felmerül a kérdés, miért nem identifikálódott a beatnik, amikor „teljesen nyitva van”, amikor ennyire a megvalósulatlanság ideges állapotában él, miért nem identifikálódott még azzal sem, amivel legjobban akarta, a zennel.

Hogyan lehet ő ennyire autonóm, akinek lényege a paradoxon?

Válaszolhatnánk erre úgy is, hogy megfordítjuk a kérdést és azt mondjuk, hogy a paradoxon lényege az autonomitás és talán a paradoxon az egyetlen dolog, mely autonomitást biztosít az embereknek, mert az az, ami nem fér el a múlt–jelen sémáiban, és amely az egyetlen reális forma, éppen azért, mert irreális, az ember és a Semmi között.

Ha a beatnik társadalmi helyzetét vizsgáljuk, hasonló választ kapunk. Talán csak jobban megerősítjük előbbi tézisünket. Ha társadalmi helyzetét vizsgáljuk, szembeötlő a beatnik nagyfokú függetlensége. A társadalmi fejlődés dialektikája nem determinálja annyira, bár természetesen ő sincs a történelmen kívül. Mindenesetre helyzete olyan, hogy nincsen akkora függőségre ítélve, mint akik vezetnek, vagy mint akiket vezetnek. Jelenléte a hegeli értelemben vett történelmi ravaszság eredménye, ami persze legkevésbé jelenti azt, hogy ő most szabad, a szó legteljesebb értelmében. Hisz az ember minél kevésbé függ társadalmi, gazdasági struktúráktól, annál inkább függ valami mástól, valami univerzálisabbtól, ami már a jövő struktúrájához tartozik, de amit végül mégiscsak a jelen struktúrája határoz meg. Vagyis a beatnik mint közösségi lény megszabadult egy pár parciálisabb problémától, de ez a szabadsága olyan problémák elé állította, amelyek univerzálisak: szabadsága a semmivel való végérvényes találkozását idézte elő, ami ugyanúgy a világ lényegéhez tartozik, mint minden más, csak gnoszeológiai képtelenségünk arra ítélte ezt a lényeget, hogy ma még nem tudjuk a praxis kategóriájába sorolni. A beatnik ezzel a szituációval sok dologra figyelmeztet bennünket történelmi előrelépésével, legfőképpen arra, hogy az ember teljesebb egyéniség, mint ahogy azt hiszi magáról, és a történelem eddigi menete során bármennyire is sikerült adaptálódnia, bizonyos társadalmi és gazdasági formációkhoz mégis ,,az örökös jelenben” hordozza saját negációját, ami ugyanannyira lényeges, mint az affirmációja – és a történelem fejlődése előbb-utóbb arra készteti, hogy szembenézzen saját totalitásával (mint potencióval).

A beatnik torz jövő, ami nem konzerválódhat.

De az, hogy univerzális problémák elé került a (semmi), azt jelenti, hogy mint jelenség ő is univerzális, amely nem függ kizárólag a társadalmi-gazdasági struktúráktól, a társadalmi-gazdasági struktúrák sorsdöntő szerepe abban nyilvánul meg, hogy a beatnik-lét előbb kapja meg csoporttudatát. Hisz ahol már kiforrtak bizonyos csoporttudatok (még ha a történelmi fejlődés negációjaként is), ott sokkal előbb formálódik ki egy újabb csoport. A nyugati társadalmak éppen negatív formációjukkal feltételezték az emberi életforma új experimentumát. Más kérdés az, hogy ezek az experimentumok a történelmi perspektívából, majd ha beolvadnak az egészbe, maguk is negatívakká válnak.

És ekkor válik a beatnik bukás, mint egy csoportöntudat bukása olyan képletté, amely egy új struktúrában egészen más funkciót nyerhet.

Az új amerikai regénynek ez a legfőbb objektivitása és atemporalitása.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.