Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 9–10. szám

Fehér Kálmán

„Jednota" jegyében

Visszatérés az úthoz (I. rész)

1965. szeptember 1.

Egy időre legalább elfelejtjük primitív szükségleteinket – mondta feleségem, M. F. Rózsa, és elaludt a padon. Egymásra talál­tak keménységeik. Ilyenkor azt szokta mondani, hogy „magamra maradtam”. Igazából egyedül.

Mellettem egy Korán Érkező Kukoricatörő panaszkodott szün­telenül egy németországinak, aki viszont arra ösztökélte, hogy jobban tenné, ha az ottani pecsalbárokhoz csatlakozna. Ő is ezt tette ezelőtt nyolc évvel, és amint jobban ment a sora, az állam­polgárságot is felvette. Csak valamilyen politikai okot kell ki­találni. Mindezt még egy párszor elismételte, mert ez sokban összefügg a kereslettel, ami nem megvetendő dolog – mondogat­ta egymás után, hogy végül csak bólogatásaival hangsúlyozza.

Tovább suttogtak.

A Korán Érkező Kukoricatörő mind jobban szorgoskodott kö­rülötte: sört hozott neki, ő meg bort ivott egy üvegből. Ha ki­ürülni látta a sörösüveget, rögtön szaladt a másikért. Már öt üveg sorakozott a lábuknál, és mintha csöppekre ki lett volna számítva, mindegyik üvegnek az alján legalább háromujjnyi sör maradt.

Egészen közel hajoltak egymáshoz.

– Nagyon szemtelenek erre Vajdaságban az emberek és nem vendégszeretők. Mi arra lent még az utolsó falatunkat is meg­osztjuk egymás közt, ezekhez, ezekhez meg még bemenni sem le­het. Vagy bezárják a kapuikat, vagy kutyákat tartanak. Még az is, akinek nincs kutyája, az is kirakja nagy, zománcos táblára hogy: PAZI! PAS UJEDA!!!

A suttogás annyira kimerítette őket, hogy a homlokuk gyön­gyözni kezdett, amit azzal a keze fejükkel töröltek mechaniku­san, amelyikben éppen az italos üveget tartották. A másik ke­züket lóbálni hagyták, mintha előkészítették volna azokra a nagy gesztikulálásokra, amivel időközökben a beszédüket kísérték.

Mind többet és többet ittak.

Mind jobban és jobban izzadtak. Pedig a váróterem inkább nagy folyósóhoz hasonlított, ami állandóan huzatos volt. Inkább várófolyosónak illet volna be. Mintha léghuzat kapta volna el az embereket az utcai ajtónál: csak a testük nyomult előre, a fejük hátramaradt és állandóan imbolygott, míg nem kényszerültek ki az ajtón. Néha csoportokba verődve jöttek, rendszerint fiatalok, akik elvesztek ruháikban. Személyiségük maga a csoport volt, és ha véletlenül kiváltak belőle, végigszaladtak a padok között, mindenkit megnéztek, és máris szaladtak vissza – s eltűntek. Utoljára még egy ideig látható volt a fejük az ajtó előtt, mintha visszakívánkozna, egy pillanatig himbálózott, de végül tényleg, mintha a huzat kapta volna el – eltűntek.

Mindenki nézett.

A rendőrök is, akik egyenlő időközökben végigjárták a pad­sorokat. Ha elhaladtak már egy kicsit az emberek előtt, rend­szerint akkor fordultak vissza, akkor néztek vissza. M. F. Rózsa ezt „gyanús nézés”-nek nevezte, amiből több fogalomkör vezet­hető le: megbízhatatlan, kétes, rosszindulat, libabőr, kisebbségi érzet stb. stb.

Csak a rosszul öltözötteket igazolták.

A jól öltözöttek ilyenkor a nyakukat nyújtogatták, mint a tú­zok, és úgy húzódtak összébb, ahogy közeledtek feléjük.

Mindig kerestek valakit.

Akik álltak, azokat nem igazoltatták. Mintha ezt már régóta tudnák, a találka-lányok ott álldogáltak a sanknál egy-egy hor­dár, vagy részeg ajnározásának örülve. Ha el is tűntek, egy idő múlva ismét visszajöttek. A huzat nekik nem ártott. A fejüket sem lóbálták, inkább a testüket. Hasonlóan még csak a hordá­rok és a kofák tudtak menni. Ha megérkezett egy-egy vonat, a kofák csak átszaladtak a folyosón. Később megjelentek ismét, lassan végigsétáltak a padok között. Csak a mérleg és esetleg egy nagykabát volt a hónuk alatt. Kinéztek egy padot és lefeküd­tek. Körülbelül egy óránként váltották egymást.

Hirtelen valaki megfogta a kezem. A Korán Érkezett Kukorica­törő volt. Észre se vettem, amikor odacsúszott mellém. A másik kezével is megfogta a kezem, és egy darabig nézett. Valamit kérdezett, de nem értettem. Azt gondoltam, hogy kezet akar fogni. Kinyitottam a tenyerem és ő hirtelen belecsúsztatta a ke­zét. Különösen puha tenyere volt és izzadt. Csak ekkor értettem meg, hogy mit kérdezett. Ismét megismételte:

– Šta pipaš?

– Ko te pipa? – kérdeztem mechanikusan.

– Ti me pipaš.

Még mindig tartotta a kezemet, és amikor már vagy hatodszor kérdezte és jó hangosan, akkor jöttem rá, hogy a Korán Érkezett Kukoricatörő azt gondolja, hogy én tapogatom. Lármázni kez­dett. A németországi csillapítgatta, de ő csak a zsebeit tapogatta és állandóan azt hajtogatta, hogy „ismeri ő az ilyeneket. Az ilyen jól öltözött mind egytől-egyig lopásból él”. És hogy ő csak dolgozik, hogy kénytelen minden évben följönni erre Vajdaságba (ahol olyan vastagok az asszonyok, hogy az arravalósiakból kettő sincs ilyen), hogy elég kukoricát keressen télire...

Később valahogy elcsendesedett. A megnyúlt nyakak is vissza­csúsztak a helyükre, csak még a szemek maradtak kidülledve. Ám lassan a szuszogások fölerősödtek. És pislogni kezdtek.

Most már a németországi járt az italért.

A vonat szerencsénkre nem késett.

A Korán Érkezett Kukoricatörőt még egy pillanatra látni lehe­tett, ahogy a feje a pohár után imbolyog, mint Chagall részeg­jeinek. A neonfényben olyannak látszott, mintha kifolyt volna a vére és sárga-lilára merevedett volna minden árnyalat az arcán.

A pohár hirtelen eltűnt.

TÁJ FEKETE-SÁRGA VILLANYKARÓKKAL

A továbbiakban mindent kitöltöttek az emberek. Körülöttük minden objektivizálódott: mozdulataik darabosakká váltak, oly­annyira sokszorosodtak, hogy elvesztették minden időbeli, tér­beli meghatározottságukat.

Az ösztönök irányítottak minden mozgást.

A kinti árnyak még megpróbálták követni és szétrombolni az elterülő feket faktúrát, de lemaradtak: a fekete-sárgára csí­kozott villanykarók is ellenszegültek...

A változás csupán vizuális.

Fekete-sárga. Fekete-sárga. Fekete-sárga.

Sárga-fekete, sárga-fekete-sárga-fekete-sárga-sárga...

Sárga-sárga-sárga.

A változás csupán: SÁRGA!

A koncentrált erejű expresszionista hevületű „sárga folklór” ebben a pillanatban megszabadult a motívum minden igényétől.

Minden sötétre hangolt.

A kompozíció egy kubista festő víziójához hasonlított, amint befutottunk a budapesti állomásra.

Egy óránk volt a vonat indulásáig.

Ismét az emberek töltöttek ki mindent, azzal a különbséggel, hogy minden feloldódott, minden szubjektivizálódott, és a közeg olyan közvetlenül érintett azonosságával, hogy kénytelenek vol­tunk ismét figyelni, MINDENT NÉZNI. Ez az első pillanatokban fárasztó, de később fölenged, mint a jégember-formák elolvad­tunk ebben a közegkohézióban, ami meleget sugároz: nyelvével, gesztusaival, reklámaival, kérdés-feleleteivel stb. stb...

Most csak ennyit, ez is inkább M. F. Rózsa kedvéért.

(Folytatjuk)