EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2024. június 16. | Jusztin, Jusztina, Aurél napjaAKTUÁLIS SZÁM:1260053. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 9–10. szám

Fehér Kálmán

„Jednota" jegyében

Visszatérés az úthoz (I. rész)

1965. szeptember 1.

Egy időre legalább elfelejtjük primitív szükségleteinket – mondta feleségem, M. F. Rózsa, és elaludt a padon. Egymásra talál­tak keménységeik. Ilyenkor azt szokta mondani, hogy „magamra maradtam”. Igazából egyedül.

Mellettem egy Korán Érkező Kukoricatörő panaszkodott szün­telenül egy németországinak, aki viszont arra ösztökélte, hogy jobban tenné, ha az ottani pecsalbárokhoz csatlakozna. Ő is ezt tette ezelőtt nyolc évvel, és amint jobban ment a sora, az állam­polgárságot is felvette. Csak valamilyen politikai okot kell ki­találni. Mindezt még egy párszor elismételte, mert ez sokban összefügg a kereslettel, ami nem megvetendő dolog – mondogat­ta egymás után, hogy végül csak bólogatásaival hangsúlyozza.

Tovább suttogtak.

A Korán Érkező Kukoricatörő mind jobban szorgoskodott kö­rülötte: sört hozott neki, ő meg bort ivott egy üvegből. Ha ki­ürülni látta a sörösüveget, rögtön szaladt a másikért. Már öt üveg sorakozott a lábuknál, és mintha csöppekre ki lett volna számítva, mindegyik üvegnek az alján legalább háromujjnyi sör maradt.

Egészen közel hajoltak egymáshoz.

– Nagyon szemtelenek erre Vajdaságban az emberek és nem vendégszeretők. Mi arra lent még az utolsó falatunkat is meg­osztjuk egymás közt, ezekhez, ezekhez meg még bemenni sem le­het. Vagy bezárják a kapuikat, vagy kutyákat tartanak. Még az is, akinek nincs kutyája, az is kirakja nagy, zománcos táblára hogy: PAZI! PAS UJEDA!!!

A suttogás annyira kimerítette őket, hogy a homlokuk gyön­gyözni kezdett, amit azzal a keze fejükkel töröltek mechaniku­san, amelyikben éppen az italos üveget tartották. A másik ke­züket lóbálni hagyták, mintha előkészítették volna azokra a nagy gesztikulálásokra, amivel időközökben a beszédüket kísérték.

Mind többet és többet ittak.

Mind jobban és jobban izzadtak. Pedig a váróterem inkább nagy folyósóhoz hasonlított, ami állandóan huzatos volt. Inkább várófolyosónak illet volna be. Mintha léghuzat kapta volna el az embereket az utcai ajtónál: csak a testük nyomult előre, a fejük hátramaradt és állandóan imbolygott, míg nem kényszerültek ki az ajtón. Néha csoportokba verődve jöttek, rendszerint fiatalok, akik elvesztek ruháikban. Személyiségük maga a csoport volt, és ha véletlenül kiváltak belőle, végigszaladtak a padok között, mindenkit megnéztek, és máris szaladtak vissza – s eltűntek. Utoljára még egy ideig látható volt a fejük az ajtó előtt, mintha visszakívánkozna, egy pillanatig himbálózott, de végül tényleg, mintha a huzat kapta volna el – eltűntek.

Mindenki nézett.

A rendőrök is, akik egyenlő időközökben végigjárták a pad­sorokat. Ha elhaladtak már egy kicsit az emberek előtt, rend­szerint akkor fordultak vissza, akkor néztek vissza. M. F. Rózsa ezt „gyanús nézés”-nek nevezte, amiből több fogalomkör vezet­hető le: megbízhatatlan, kétes, rosszindulat, libabőr, kisebbségi érzet stb. stb.

Csak a rosszul öltözötteket igazolták.

A jól öltözöttek ilyenkor a nyakukat nyújtogatták, mint a tú­zok, és úgy húzódtak összébb, ahogy közeledtek feléjük.

Mindig kerestek valakit.

Akik álltak, azokat nem igazoltatták. Mintha ezt már régóta tudnák, a találka-lányok ott álldogáltak a sanknál egy-egy hor­dár, vagy részeg ajnározásának örülve. Ha el is tűntek, egy idő múlva ismét visszajöttek. A huzat nekik nem ártott. A fejüket sem lóbálták, inkább a testüket. Hasonlóan még csak a hordá­rok és a kofák tudtak menni. Ha megérkezett egy-egy vonat, a kofák csak átszaladtak a folyosón. Később megjelentek ismét, lassan végigsétáltak a padok között. Csak a mérleg és esetleg egy nagykabát volt a hónuk alatt. Kinéztek egy padot és lefeküd­tek. Körülbelül egy óránként váltották egymást.

Hirtelen valaki megfogta a kezem. A Korán Érkezett Kukorica­törő volt. Észre se vettem, amikor odacsúszott mellém. A másik kezével is megfogta a kezem, és egy darabig nézett. Valamit kérdezett, de nem értettem. Azt gondoltam, hogy kezet akar fogni. Kinyitottam a tenyerem és ő hirtelen belecsúsztatta a ke­zét. Különösen puha tenyere volt és izzadt. Csak ekkor értettem meg, hogy mit kérdezett. Ismét megismételte:

– Šta pipaš?

– Ko te pipa? – kérdeztem mechanikusan.

– Ti me pipaš.

Még mindig tartotta a kezemet, és amikor már vagy hatodszor kérdezte és jó hangosan, akkor jöttem rá, hogy a Korán Érkezett Kukoricatörő azt gondolja, hogy én tapogatom. Lármázni kez­dett. A németországi csillapítgatta, de ő csak a zsebeit tapogatta és állandóan azt hajtogatta, hogy „ismeri ő az ilyeneket. Az ilyen jól öltözött mind egytől-egyig lopásból él”. És hogy ő csak dolgozik, hogy kénytelen minden évben följönni erre Vajdaságba (ahol olyan vastagok az asszonyok, hogy az arravalósiakból kettő sincs ilyen), hogy elég kukoricát keressen télire...

Később valahogy elcsendesedett. A megnyúlt nyakak is vissza­csúsztak a helyükre, csak még a szemek maradtak kidülledve. Ám lassan a szuszogások fölerősödtek. És pislogni kezdtek.

Most már a németországi járt az italért.

A vonat szerencsénkre nem késett.

A Korán Érkezett Kukoricatörőt még egy pillanatra látni lehe­tett, ahogy a feje a pohár után imbolyog, mint Chagall részeg­jeinek. A neonfényben olyannak látszott, mintha kifolyt volna a vére és sárga-lilára merevedett volna minden árnyalat az arcán.

A pohár hirtelen eltűnt.

 

TÁJ FEKETE-SÁRGA VILLANYKARÓKKAL

A továbbiakban mindent kitöltöttek az emberek. Körülöttük minden objektivizálódott: mozdulataik darabosakká váltak, oly­annyira sokszorosodtak, hogy elvesztették minden időbeli, tér­beli meghatározottságukat.

Az ösztönök irányítottak minden mozgást.

A kinti árnyak még megpróbálták követni és szétrombolni az elterülő feket faktúrát, de lemaradtak: a fekete-sárgára csí­kozott villanykarók is ellenszegültek...

A változás csupán vizuális.

Fekete-sárga. Fekete-sárga. Fekete-sárga.

Sárga-fekete, sárga-fekete-sárga-fekete-sárga-sárga...

Sárga-sárga-sárga.

A változás csupán: SÁRGA!

A koncentrált erejű expresszionista hevületű „sárga folklór” ebben a pillanatban megszabadult a motívum minden igényétől.

Minden sötétre hangolt.

A kompozíció egy kubista festő víziójához hasonlított, amint befutottunk a budapesti állomásra.

Egy óránk volt a vonat indulásáig.

Ismét az emberek töltöttek ki mindent, azzal a különbséggel, hogy minden feloldódott, minden szubjektivizálódott, és a közeg olyan közvetlenül érintett azonosságával, hogy kénytelenek vol­tunk ismét figyelni, MINDENT NÉZNI. Ez az első pillanatokban fárasztó, de később fölenged, mint a jégember-formák elolvad­tunk ebben a közegkohézióban, ami meleget sugároz: nyelvével, gesztusaival, reklámaival, kérdés-feleleteivel stb. stb...

Most csak ennyit, ez is inkább M. F. Rózsa kedvéért.

 

(Folytatjuk)


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.