Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Brasnyó István
Hét költemény
1966. március 1.
TORLASSZAL ARCOM LAPJA MÖGÖTT
Megjelent az enyhülés és elfödte havát
De mélység alá hullámai sohasem, merültek:
Fennen remegnek nyitott öblű szakadásiban.
S ha szólal harsonája libbenő szőnyegek felett
Körében kitágul s összefut egy óriás, pupilla ‒
Keres irányt, szemmagas fekete boltozaton
Honnan légi háló színeik parlagára lóg le
Iramló fények árnyát metszve át
És hánykódik alvás zöldszín sugarában
Vagy nagy békesség száll rá, rétegre réteg ám
Mezején sorakoznak a villogó képek:
Megannyi száj szétnyílt fogsora.
FA, ÉJSZAKÁBAN, SEHOL
Eltér magától ‒ csúcsára fordul, mintha
sikertelenül lenni törekedne, lenni egy külön,
számára berendezett fészekben: hogy gyökere
legyen, boga, s e földi világot kivilágítsa az; ő
E nagy sötétséget, hogy magába fogja, együtt
a csillagokkal!... Sikertelenül, egy fa.
ÉSZAK MUTATÓJA
Ág fia, kő fia, a vízre lehajlik: víz alá, kő alá
háromszor behajlik;
Téllel testesedik, nyárral élesedik, íme hegyesedik
óra óra után.
Mi jő rá, mi hajtja, kijár errefelé?
Ki jár errefelé?
Víz alól, kő alól sóhajt-e s ki sóhajt?
Ki sóhajt s ki oson falak alján tova
víznek, kőnek?
A víz habot vessen,
a kő lángot vessen,
észak mutatója.
Kürtje se szól, szeme se izzik, szava se hallik,
Elhalóan egyre fegyvere peng csak a szélben:
a víz halbot vessen.
És, míg rőten omlik haja a sós permeteg után,
Míg áll s míg domborul a tér zászlaján csontja:
a kő lángot vessen,
Észak mutatója.
ÉJFÉLI VADLIBÁK
Metszik szobám falát és metszik ablakomat.
Egész éjjel,
és egész éjjel és egész éjjel és egész
holnap éjjel.
És egész holnap éjjelig nem virrad fel,
egész holnap éjjelig: nem lesz nappal.
Sem itt benn,
sem ott künn.
Metszik szobám falát és metszik ablakomat,
akár egy lámpa fényköre
a falon túlról;
akár egy halászcsónak.
DÉLUTÁNRA
Valami hosszúságával mérek valamit.
Egész közömbösen.
Mindegy hogy meddig kell mérnem és
mindegy hogy hányszor futja egyike
a másikából.
Ha vége lesz nagyon okosan bólogatok
és, kezdem, az egészet visszafelé ‒
így egy kettéosztott apró kört kapok.
És e nyitott, ablakon át nézek majd
a rengetegbe,
mintha
a növénykórtan bölcs tanára lennék
akit tulajdonképpen nem is annyira
a növények érdekelnek...
aki belenyugodott mindebbe és egyéb
dolga sincs;
Egész közömbösen
valami hosszúságával mérek valamit
és mindegy hogy meddig kell mérnem és
mindegy hogy hányszor futja egyike
a másikából.
Az én dolgom hogy mérjek; odafelé
és visszafelé is az.
SZÓLOK A BOLDOGULÓKRÓL
Nem űznek. Pihenek hát, két folyamágy közt, melyek
szigetnek hagytak engemet a köd
tapodó csordája alatt;
Mily komoran s megfontoltan görgeti sziklafellegeit!
s izzadok e súly alatt, nyugtalankodom.
Magamról le nem vethetem. Le? Mert én
vagyok lenn. A világ bokra:
állom a tűz imáját,
mint aki túltette magát biztos érzékei halmazán
és él bizonyos dolog peremén, akár
a levegő hajósai, ‒
működöm a más terepén.
Nincsen, árnya: e földrész, akár a térkép; mint
fogalom;
a hegyek folyóknak párjai. És csak képzeletben
zúg az a tenger, mely hazát jelent és senkié ‒
én, jaj, két folyamágy közt pihenek.
Uszítsd rám, tenger, kópóidat! uszítsd rám, tenger,
véreimet!
Rezdüljön idegként sok jó harcos szava!
És, támadjon ezerszám boldog paraszt: egy világontúli
föld legényei, keljenek és szántsanak és vessenek és hajszoljanak
vadat e tengeren
s a hold útjain... Ekképpen szólok a boldogulókról:
keveset ‒ mert ismerik sorsukat.
A boldogulók!
S akit szőrösen s feketén kivetnék egy idegen testből,
mert azonos azzal: így az angyallal szembeszáll,
‒ azt méltón büntetik,
önmagával, örökkévalósággal. Akár egy szobrot.
A MEGSZERKESZTETT VILÁG
Ez, ami ily közel él ‒ vág; vág és hosszát méri,
amelyben teljesülő:
egy véget, hol
szabadon és tárgyát kibontva leng, függ akaratán
kemény szorgalommal...
Épül,
önhatalmát féli.
(I)
Egy este a hó pásztorai felrebbentik sikongató
páváját
és merészen üldözik, egész a láthatár vájt vonaláig;
Egy este ‒ és hajnalig kutatják haló nyomait ‒
nyugovásuk nincs, hajlongva ösvényen, fatövön
‒ és hajnalkor, ím
szembe valótlan égtájjal
fordulnak:
„Tágas erek futnak házad körül ó, házad körül
folyamodig;
erek duzzadnak, ám folyamod bő vize leszáll és
apadva apad ‒
fulladásig erek duzzadnak.”
„Mi még a gyávák faja vagyunk, borzadnunk kell,
iszonyodnunk kell,
Mi még a gyávák faja vagyunk: kedvünkre gyávák.
Mi a béklyó vagyunk, kívül a béklyón
roppantul hús és roppantul csont és
roppantul élet ‒ ravatal.”
I.
Mutatod érvényedet, bár
tartalmát nem magadra váltod ‒ elemekre,
váltod tanúkra,
(képeiden más irányt vesznek a vonalak)
ám mind-mind eggyé helyesül s helytelenül.
A szín sárkányai,
a kövült örök érés, a bábok, a névtelen
nevű rémalakok
közé térnék meg szomorúan alant.
És később felgyűlik tömbjük, álmából ébred,
tüzes golyóként,
mételyekkel és forgó levelű fákkal, ahogy
ellöki magától
a virágzást és selymes koszorúit, gyapját;
irgalmatlan tenyerében összeroppantja fáradt
állatait s ujjai közén
kiszivárog a félelem ‒ akár a teremtés;
megmerevül és visszaváltozik. Dolgát
mi sem zavarja.
Harcban egyetlen terméséért, eltéríthetetlen
magváért, mely gyomrából kitört és dúlja most
árva, melléje terülő vidékeit ‒ fájdalmat
nem ismer ‒
harcban görnyedő omlásáért, honnan méhe
a szintjére süt
s forróságot hint széjjel a bőrén:
e harcban bűnével szembeszegül.
Mert éveket osztva, napjait elhagyván maga mögött,
mögötteseivel együtt
visszautat keres. Megfogyatkoznak szerszámai.
Éhség tör rája.
Szomjúság gyötri.
S kik látják a szemét, égnek e szemért.
És táborát bontja, semmit sem hagy helyén.
„Ó fehér városok, kín városai, megviseltetek!
Ó bátor hajnalok, bűn hajnalai, elemésztetek.
Ó sivár mulatásom, időmnek dele, feselj, feselj!”
„Mert szembe velem
ki nézne, ki merne?
Oszlopom csúcsára senki sem áll. Jaj neki:
kővé dermeszteném,
nyarat behavaznám,
éjét virrasztanám”.
(II)
A volt jövője, mely félmozdulatokban szakadt meg,
eltorzult
és síkokban hajtva összetett műveinket, ma zeng
belül, mellében
‒ nagy zenélő óra ‒ bár hangjai soha ki nem juthatnak.
Ma zeng belül, mint hallásból a hangokból tökéletes,
utolsó eredő:
magába tér meg, hallás a hangba, fonalát sem
érintve,
csak vele szembe fut,
akárha a képmása felé futna, egy hegedű felé,
mely benn, önmagában,
körbe lezártan és
kívülre figyelőn
mindenestül felmarkolja kezdetét és végét
a párás üveg alatt ‒
tengersége kapuján belép és benne tűnik el,
mintha születésére válaszolna nemmel, mintha
megtagadná,
hogy leváljon saját testéről,
megváljon szemétől, fogától, szeme világától.
S hiába kényszere: távoli tőle; mély hazáját
magába tudja,
és csak annak viseli tárgyát ‒ nyugalomban,
örök határozást.
(+)
Egy csontjába feszülő karról álmodozom, amit
egyetlen festő sem tudna
megfesteni,
Oly zenéről álmodozom, mely megbotránkoztat,
akár a szirénahang.
Másról nincs véleményem: belesüketültem.