Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Gerold László
Félúton
Jegyzetek a hatkötetes magyar irodalomtörténet vajdasági vonatkozású fejezetéről
1966. március 1.
A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének hatkötetes, szintetizáló jellegű vállakózásának megjelentetésével egyik legjelentősebb dátumához érkezett el a legújabb kori magyar irodalomtörténet-írás és -tudomány. A mamutvállalkozás jelentősége, nagyszerűsége valószínűleg elvitathatatlan. De ‒ mint ilyen esetekben lenni szokott, gondoljunk csak a szintén nemrég megjelentetett Magyar Irodalmi Lexikonra ‒ ez nem jelenti azt is, hogy az irodalomtörténet esetleges hibáiról, tévedéseiről, melléfogásairól hallgatni kell vele. Ellenkezőleg.
Több mint valószínű, a dicsérő sorok mellett a támadások csípősebb mondatai is helyet követelnek és kapnak majd az egyes méltatásokban. Arra sem erőnk, sem időnk, sem pedig szükségünk nincs, hogy ezúttal az egyes kötetek vagy mind a hat könyv értékelésére vállalkozzunk. Azonban a hatodik kötetben levő Magyar irodalom Jugoszláviában (897‒924. old., írták: dr. Bori Imre, dr. Szeli István és részben Tomán László) című fejezetet már azért is alaposabban és nagyobb érdeklődéssel, figyelemmel kell vizsgálnunk, mert végre, hosszú idő után a jugoszláviai magyar irodalom, főleg "kifelé történő, külsői használatra készült" ér-tékelésének talán első, szisztematizáló, összefoglaló jelleggel bíró próbálkozását üdvözölhetjük ezen a néhány oldalon.
Az úttörő munka felemlítése és méltatása mellett ezúttal szükségesebbnek tartom, ha a hiányosságokról ejtünk néhány szót. Már csak azért is, mert a fejezet melléfogásai egyáltalán nem jelentéktelenek, s főleg nem szabad elhallgatni őket.
Röviden két pontban összegezném ellenvetéseimet:
1. Az általános irodalmi helyzetképnek a múlt javára történő eltúlozása, és:
2. egyének tárgyalása, felemlítése, mellőzése.
A két pontba történő csoportosítás azonban nem jelent szigorú differenciációt, az általános kép és az egyének tárgyalása vagy mellőzése ‒ amint ez alább majd kitűnik •‒ elválaszthatat-lanul kapcsolódik egybe.
Az első pontban az általános irodalmi klíma vázolásának a múlt javára történő aránytalan felduzzasztását említettem. Mindenekelőtt fontosnak látom leszögezni: nem tévesztettem szem elől, hogy irodalomtörténetről lévén szó, túlnyomórészt a múlttal kell és illik bővebben, alaposabban foglalkozni. Ez érthető, felesleges tovább vesztegetni rá a szót. De ha az összefoglaló jellegű ismertetés legalább némi alkalmat nyújt a legfrissebb irodalmi körkép vázolására, törekvések, atmoszféra, változások, művek felemlítésére (még ha ez nem is külön alcím alatt történik, mint a romániai vagy csehszlovákiai magyar irodalom ismertetésének esetében), akkor is élni kell az adott lehetőségekkel. Az persze külön a szerkesztőnek róható fel, hogy miért részesül a felszabadulás utáni jugoszláviai magyar irodalom terjedelemben és külön a figyelemkeltő, bizonyos fokig értékmérő alcím elmaradásával hátrányosabb megkülönböztetésben a romániai vagy csehszlovákiai magyar nyelvű irodalommal szemben, még ha mennyiségileg szegényebb is. Ugyanakkor valószínűleg a fejezet írói, a felkért munka vállalói is hibáztathatok, mert beleegyeztek egy ilyen felemás, megkülönböztetéssel járó szituációba. Esetleg ők részletesebben is foglalkoztak a jugoszláviai magyar irodalom jelenével, mint ez a kötetből kitűnik, s a szerkesztők "húzták meg" a méltatást? Akkor pedig az ő dolguk, hogy erről tájékoztassák irodalmi közvéleményünket, tiltakozzanak. Jelenleg mindez csak meddő találgatás lehet, bennünket a felmerülő hipotézisek helyett egyedül az érdekel, és kell hogy érdekeljen, ami A magyar irodalomtörténet hatodik kötetében megjelent. Ezt pedig így foglalhatnánk össze: a mai jugoszláviai magyar irodalomnak úgyszólván nincs is jelene, ez tűnik ki a fejezetből. Itt nálunk érdemlegesebb irodalmi jelentőségű esemény, vállal-kozás nem történt az utóbbi időben, s nem is történik. A régen elfelejtett, ma már úgyszólván egyáltalán nem számottevő írók hadával (Novoszel Andor, Gergely Boriska, Kristály István, Mikes Flóris, Diószeghy Tibor, Doktor Sándor, Fekete Tivadar, Kázmér Ernő, Berényi János, Borsodi Lajos, Kis Vilmos, Sziráky Dénes Sándor, Bencz Boldizsár, Adorjai András, Kende Ferenc, Kisbáry János, Arányi Jenő, Cziráky Imre, Aranyady György, Polácsi János, Draskózy Ede stb., stb.) szemben a felszabadulás utáni irodalmunk nemcsak értékekben, hanem nevekben és művekben is szegényebb, jelentéktelenebb. Hinné és hihetné a kívülálló, holott ‒ minden "családi, háztáji" átkozódásunk, szitkozódásunk ellenére ‒ is tudjuk, hogy nincs így.
Nemrég éppen dr. Bori Imre periodizálta irodalmunk háború utáni fejlődését, s ennek a felosztásnak nyoma sincs a kötetben, noha minden irodalommal foglalkozó ember számára világos, hogy a közelmúlt irodalmi változásai diktálta időrendi szakaszokra történő felosztás nem új találmány, nem a pillanat eredménye, hanem már néhány éve ismert, tudott jelenség. Lásd: Bori Imre: Irodalmunk kiskönyve [Az én olvasmányaim sorozatban, előszó 17‒18. oldal, Fórum, Novi Sad, 1964 (!)].
Hiszen történt nálunk is egy s más, ha nem is sok minden.
Például: A Hídnak nemcsak dicső múltja van, hanem ígéretes jelene is. Egy-egy évfolyama nyugodtan párba állítható a vezető magyar irodalmi folyóiratokkal. Esztétikai mércéje olykor igényesebb is. Nem lehet rövid néhány soros megjegyzéssel elintézni a háború utáni Hidat, hiszen szépirodalmi szerepe a harcos Híd politikai erejével, kiállásával mérhető. Főleg az utóbbi három évfolyam bír nagyobb jelentőséggel az egész magyar irodalmi és szellemi élet szempontjából is. Erről sem esik szó a fejezetben!
Továbbá: amikor szórványosan a mai jugoszláviai irodalmi életről írnak (919. oldal), akkor egy zárójeles megjegyzés erejéig szólni kellett volna a Magyar Szó és a hetilapok ‒ Dolgozók, 7 Nap, Ifjúság ‒ irodalmi mellékleteinek jelentőségéről, továbbá a húszéves Suboticai Népszínházról, a Novi Sad-i Rádióról, a Bölcsészeti Kar Magyar Tanszékéről és könyvkiadásunkról is. Olyan eredmények és vívmányok ezek, amelyeket semmi esetre sem szabad elhallgatni, s amelyek egy kitekintést nyújtó fejezetben föltétlenül helyet követelnek önmaguknak. Természetesen nem kérkedő vagy parolaszerű, referátumokból átmásolt mondatokra gondolok, hanem egyszerű, minden affektív telítettség nélküli, megállapító közlő mondatokra, vagy csak ennél is szerényebb, egyszerűbb zárójeles felsorolásra.
Van ennek a "vajdasági" fejezetnek egy másik fogyatékossága is. Lakkozott, főleg csak a szépet és jót említő, tipikus irodalomtörténetbe illő megállapításokat használ. Tartózkodik attól, hogy íróról vagy műről bíráló szót is ejtsen, s így hallgatja el irodalmunk egy részének regionalizmusát, lejáratott provincializmusát, mesterkéltségét, túlzott, felszínes modernkedését stb. az egyik oldalon, s a kritika, esszéirodalom (Herceg Papírhajóját meg a Leányvári leveleket nevezi esszékötetnek!?) felnövését, elterjedését, a szépirodalommal egy vonalba jutását, időnként vezető szerepét a másik oldalon.
S ami mindennél szembetűnőbb mulasztás: a fiatalok vérátömlesztést, pezsgést hozó, a hatvanas évek elejére eső jelentkezéséről ezúttal teljesen megfeledkeznek, hallgatnak. Kereken kimondva úgy tűnik: holmi furcsa, szándékos elhallgatás, taktizálás szellemében kiejtik irodalmi valóságunkból az utolsó néhány év eseményeit. Nemcsak hogy a Symposionról, a Symposion Könyvek sorozatáról (1963-ban indult!) nem esik szó, de az 1966-os kiadású kötetben ilyen megállapítás is olvasható: "A Híd négyéves interregnum után, 1945 őszén jelent meg ismét, s azóta a jugoszláviai magyar irodalom egyetlen (kiemelés tőlem G. L.) irodalmi és művészeti folyóirata." (912. oldal) Csak ezt fűzném hozzá: az Új Symposion ‒ művészeti-kritikai folyóirat ‒ első száma 1965. január 15-én látott napvilágot. Korrekcióra volt bőven idő, s hiszem, hogy mód is. Csak talán egy kicsit többet kellett volna törődni a már leadott kézirattal. Az világos, hogy nem holmi dicstelen öntömjénezés íratja le velem ezeket a sorokat, hiszen előttem két évvel éppen dr. Bori Imre tett hasonló megállapításokat legújabb kori irodalmunkat illetően:
"A gyökeres fordulatot, a jelek szerint, a hatvanas évek, az elmúlt négy év hozta meg. Egy újabb, előítéletektől már mentes nemzedék fellépése együtt járt a korszerű irodalmi törekvések eluralkodásával is, s ennek következményeként az irodalmi "réginek" és a ma már inkább művészi "újnak" a harcából a friss és kötetlen törekvések kerültek ki győztesen. A korszerű jugoszláviai magyar irodalom megszületésének az időszaka ez ‒ kifejezéseként annak a szellemi és társadalmi légkörnek, amelyben ma élünk. A társadalmiság új, művészeti távlatai, a művészinek teljes kifejtésére és kifejezésére való törekvés, az írói elkötelezettségi jugoszláv és egyben világirodalmi értelmezése, szellemének szabadsága és érdeklődéséinek nagyobb sugarú köre; az "emberi" síkjainak vállalása ‒ ezek ennek a most alakuló irodalmiságnak főbb csomópontjai. Olyan tulajdonságok ezek, amelyeket mindeddig, irodalmunk fél évszázados történetét áttekintve, nem emlegethettünk. Annak az osztódási folyamatnak az eredménye ez, amely nálunk az utóbbi években lejátszódott.
Ennek a hatását tükrözik kiadványaink is. A Híd mellett, amely a korszerű törekvések képviselője lett, az újságok irodalmi mellékletei is (Kilátó, Visszhang) gazdagabb és változatosabb formát kaptak. Az Ifjúság irodalmi melléklete, a Symposion elsősorban a legfiatalabb írónemzedék írásait közölte, s így jött létre a Symposion Könyvek című könyvsorozat is.
Az elmúlt tizenöt esztendő során olyan jugoszláviai magyar irodalom alakult ki, miként Szeli István megállapította, "amely elsősorban jugoszláv és európai ihletésű, de természetszerűleg magán viseli az egyetemes magyar költészet nyelvi, képi-formai örökségének a jegyeit is. Irodalmunk mai pillanatának jellemzői ezek a vonások." (Irodalmunk kiskönyve, 17‒18. old.)
Miért nem került ez így át az Akadémia gondozásában megjelent kötetbe? Amit az Irodalmunk kiskönyvében vallunk, miért hallgatjuk el máshol, ahol talán még inkább tudomást kellene venni róla, jelenünk irodalmi helyzetével, klímájával ismerkedve és azt ismertetve. Nem nevek, emberek és művek hosszú sorát vártuk és kérjük jogosan számon, hanem a jelenség ‒ baráttól, rosszallótól egyaránt ‒ elismert, tagadhatatlan jelentőségének felemlítését.
Egyelőre ennyit az első pontról. Hátra van a második: egyének tárgyalása, felemlítése, mellőzése.
Az nyilvánvaló, hogy senki sem lesz íróvá azáltal, hogy lexikonban vagy összefoglaló irodalomtörténetben szerepel és fordítva, enélkül még lehet valaki író. Esetleg az is érthető lehet, hogy egyesek szubjektív mérce, antipátia miatt maradnak ki, vagy rokonszenv miatt kerülnek be. Érthető lehet, de nem igazolható.
Úgy tűnik, a jelen írói épp olyan hátrányos megkülönböztetésben részesültek a Kalangya és a régi Híd írói körével szemben, mint napjaink irodalmi helyzete a két háború közötti irodalmi körkép ellenében. Az egyének és az általános kép azonban szorosan együvé tartozóak, egyik nélkül elképzelhetetlen a másik.
Ami a legszembetűnőbb mulasztás, az mindenképpen B. Szabó György teljes mellőzése. Pedig irodalmi életünk irányítói között volt egészen haláláig. A Főiskola első tanárai között találjuk közvetlenül a felszabadulás utántól, sőt előtte is a Kalangya írói köréhez tartozott. Számos értekezése, s néhány könyve is megjelent. Nélküle ‒ három évvel halála után is ‒ elképzelhetetlen a vajdasági irodalom és általában az irodalmi élet!! Ez a fejezethez csatolt bibliográfiából is kitűnik, hiszen korunk irodalmi életének éber, szorgalmas és tudós kísérője volt. Ilyen gyorsan megfeledkeztünk róla? B. Szabó György mellett föltétlen említést érdemelt volna Lőrincz Péter, Csépe Imre, Kopeczky László és nem utolsó sorban Tolnai Ottó. Valószínűleg Ács, Fehér, Németh, Pap, Major munkássága is bővebb méltatást kívánna, ha már a múltból jó néhány amatőr számára jutott hely.
Szólni kellett volna a vajdasági írók műveinek szerbhorvátra történő fordításairól és a jugoszláv irodalom magyar nyelvre való átültetésének jelentős eredményeiről. Ha röviden is, de lehetőleg teljes képet adni irodalmunk jelenéről!
Befejezésül: ellenvetésem korántsem egyének, írók vagy szerkesztők (hazai és külföldi) ellen íródtak, hanem egy káros gyakorlat tanulságaival, eredményei kapcsán a további vállalkozások érdekében történtek. Öntsünk végre tiszta vizet a pohárba: korrektül, tárgyilagosan számoljunk azzal és szóljunk arról, amink van, ha erre mód adódik.