Félszeg elrontások

A csodákról, melyeket jobb elrontani, mint csodálni (Literature kafkastrophique?)

1965. szeptember 1.

Fiatal vajdasági írók közül talán Gobby Fehér Gyulának van legjobb alkalma arra, hogy törések nélkül, a folytonosság eleganciájával befussa azt, amit Vajdaságban egyáltalán be lehet futni. És ő vállalkozott is a felelősségteljes feladatra, ami persze nemcsak ilyen egyoldalúan fest. Körülbelül a kristályosodó műfaji egykerendszer és az irodalmi kártyaszabályok kialakulásáról van szó. A kártyázást pedig tanítják, és meg is lehet tanulni, csak egy kis ügyesség kell hozzá. Aki pedig jó partnernak bizonyult, és most megingott, azt nem lehet egyszerűen kidobni. Először is, mert új játszótársra van szükség, aki még tudatlan, és időbe telik neki a szabályzat elsajátítása. Másodszor meg egyedül azért, mert időközben a játék teljesen kimehet a divatból.

Gobbyt nem ismerem annyira, hogy bizton állíthassam, túl jól, esetleg túl rosszul csinált-e valamit, amiért igyekszik kegyvesztettnek feltüntetni magát. Mindenesetre zártsága nem megingásra utal, de ez a legkevesebb, amit ő tehet. Érdekes, drámája miatt mennyien felhördültek, a Híd se talált jobb helyet neki, mint a dupla számot. Gobby itt szabálysértést követett el, és különben is, mi szükség van az író „kafkai mélységeire”, amikor a kereslet-kínálat reális viszonyai pár év alatt sokat változtak, vagyis ha eddig a Kafka-szerű megszólalások magyar nyelven komoly „esztétikai élvezetet” okoztak, akkor most az ilyesmi magától értetődően hitelét veszti, hiszen most már igazi Kafkát is olvashatunk magyarul. Franz Kafkától viszont hol van Gobby? Ami biztos, az biztos!

Az idáig hallgató író most kezd beszélni. Elkeseredik, ő komolyra vette Kafkát, de azért megértő. (És ez a legnagyobb baj.) Jóformán mindenkitől hallottunk valamit Gobby Kafka-rezonanciáiról, csak őtőle nem. Gobby nem tud eretnek lenni (nincs is miért), a látszatot azonban megőrzi. A csoda valójában nincs meg, az író képzeletével kutatja azt, és az a csoda elrontása, ha sikerült megtalálnia. Az ügyetlenül rabságba került, sarokba szorított egzisztencia szólal meg, akinek – mivel nem meri bevallani egyetlenségét – a Rabság életszükséglet, épp lefokozott reflexeinek tökéletes tehetetlenségének feltételezett tánca. Persze, rossz tánca. Az ember talán-talán lázadni is tudott, érzett valamiféle nietzschei hangulatot, de ennek ösztönszerű jelentkezését, szűkre szabott derengését megadásra való gesztussal bunkózta le, cserélte fel: ha már sohasem érem el a várost, legalább megtartom fölényes, álomszerű flegmámat, ami végső fokon a parazita lényeg pszichológiai indoklása, majdnem hogy kihangsúlyozása. A tehetetlenség dühíti az embert, önnön vereségének képe (mert ez nincs meg) riasztja valahová, isten tudja, hová. És erről a világért sem szabad nyíltan beszélni, hiszen a vereség Gobbynál egyenlő a csodával, amit előbb meg kellene találni. Tehát Gobby igazi megsemmisülése mindaddig várat magára, míg be nem következik egy igazi csoda. Erre a sajátos viszonyra A Város felé című kulcsnovella mutat rá legjobban: „Üvöltése először szörnyen idegesített, de később megszoktam. Sőt megkedveltem, annyira, hogyha nem félek a farkasfalka jövetelétől, tán még ingerelem is rá. Idővel megkülönböztettem már az üvöltés árnyalatait és hullámzásait is. A fenevad pofája nevetségesen megnyúlt üvöltéskor, szemei összehúzódtak és a torkát kiegyenesítette fölemelve a fejét. Lassan megismertem egész testét, láttam a bogáncsokat a bundájában, és rájöttem arra is, hogy a rabságában vagyok. Rabságában, amelyből nem szökhetek, mert börtönöm a fa volt s őröm a farkas. Így állandósult a helyzetem. Rabságom ellen lázadni nem volt erőm, s örömmel nem mertem volna megbirkózni, bár bántott a gondolat, hogy talán sose látom meg a Várost.”

A kiemelt rész által jelzett magatartásnak egyetlen alibije van, „a bár”. A Farkas olyannyira eluralkodik rajta, hogy nem lesz ereje szembeszállni vele és ezáltal önnön megsemmisítését egyengeti. A kockázás és veszély nélküli helynek azonban lehetséges egy kitűnő giccses távlata is: a tragikus hősiesség. A Gobby-féle Döntés az üresség mellett szól (antropológiai nulla), tudatosan tévelyeg, és azok közül való, akik az utazást nem szokták beismerni. Természetes, hogy e tapasztalatnak meg is van az ára. Kényelmes, tűrhető, elviselhető, megfizethető (és kamatosan megtérülő) áron. Több-e hát, mint kereskedő-mentalitás?

Értelmetlen, miért nem harcol Gobby? Miért tettet bizonyos szenzibilitást? Mért konzervál?

A csodákat megértően elrontották. Mi a csudának kell a csudát elrontani? Gobby passzivitása annyira áhítozik a rombolásra, hogy csudákat konstruál és annak esik neki. Ha ennyire kedve kerekedett a megsemmisítésekre, miért nem tör, zúz, rombol, robban? Kár a halhatatlanságot így kergetni. (Szűkebb pátriánkban vannak ennek a típusnak szenvedélyesebb képviselői is, félreértés ne essék, Gobby egyáltalán nem képvisel esszenciát).

Minden sántikál, hibás kiadás: hőseit az Ismeretlen szimbóluma keríti hatalmába, a szerep individuális volta kivesz, és csak az új, ismeretlen logikai rendszer válik valamivé. Ez Gobby alibije, a tehetetlenséget jól ki tudja írni. A valamiben való örökös sántikálást elnézzük neki, mert tompává, álmataggá tesz bennünket. Gobby pont azzá vált, amit tetten kellett volna érnie.

Óvatosságra int az a tény is, hogy a nagy elődök példájára való hivatkozás mostanában mindinkább fel-felüti a fejét. Akik előszeretettel emlegetik Illyés Gyula művészetét vezérelvül, azok épp Illyésnek egyik alapvető princípiumát tévesztik szem elől: nem az a lényeges, hogy ki honnan jött, hanem az, hogy hová megy; vagy amikor Gobby azt mondja, hogy nem ereszkedünk kafkai mélységekbe, akkor ez mindenképpen azt jelenti, hogy ott még ő egyátalán nem járt. Novelláinak felderengő lehetősége talán a nietzscheánus jelleg lehetne, esetleg a tárgyak Robbe-Grillet-s lelkének feltárása. Mindezen lehetőségek maradéktalan érvényre juttatása azonban csakis gobbys-manír teljes levetkőztetésével jelenhet meg párhuzamosan. Mindenféleképpen polarizálódásról van szó. Gobby is beláthatja, a tragikus hősi sors vállalása helyett mit jelenthet küzdeni. Mert ha egyszer szembe kerül az igazi Farkassal, akkor alig hiszem, hogy képes lesz Szent Ferenc szerepét megjátszani.