EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2024. június 16. | Jusztin, Jusztina, Aurél napjaAKTUÁLIS SZÁM:1260041. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 9–10. szám

Varga Zoltán

Elbeszélés

Kisiklás után (Parafrázis egy riportfilm nyomán)

1965. szeptember 1.

Most már nem is vagyok annyira kiborulva. Valahogy olyan az egész, mintha nem is velem történt volna, mintha, úgy hallottam volna róla. Mintha semmi közöm se lenne hozzá...

De lehet, ha Apa el nem megy tőlünk, az egész meg se történik, mert akkor még Anya is más volt, nem olyan merev és aszott, meg a szája sem volt mindig olyan vékony, mint egy késpenge, szorosra préselt, mély, sötét ráncokkal a sarkában; még a szeme sem villogott mindig olyan szúrósan, hidegen, s a hangja sem csattant fel mindjárt minden apróságra, néha ok nélkül is. Akkoriban időnként még nevetni is láttam. Igaz, Apával sohasem éltek valami jól, sokszor kiabáltak egymásra, néha még verekedtek is – én ilyenkor mindig kiszaladtam a szobáiból, ki az udvarra vagy át a szomszédba –, és Apa már azelőtt is, hol elment a háztól, hol visszajött, úgyhogy mikor aztán egészen elment, Anya azt mondta, „jobb is így” meg „ne is jöjjön vissza többet”, de azért én mégis láttam rajta, hogy titokban csak Apát várja... Inni is akkor kezdett; a munkából hazajövet sokszor egészen furcsa volt a tekintete, csak bámult valahova, messze, mintha csak nézne, de nem látna semmit sem. Így tett-vett a házban, mintha oda se figyelne arra, amit csinál. Először azt sem tudtam, mi baja, csak később éreztem meg rajta az italt. Eleinte szólni se mertem erről, de később már ő maga küldött le a boltba pálinkáért. Rendszerint egy negyedliteres, kis üveggel hoztam mindig...

Még iskolába jártam, amikor Apa elment, de aztán a gyárban kezdtem dolgozni, egy csomó szörnyű zajt csapó szövőgép közé kerültem, néha valóban kibírhatatlan volt a lárma, de máskülönben nem volt ott rossz, különösen eleinte, amíg új volt minden, elég sok érdekes pofa akadt, csak a hátam fájdult meg és a karom halt el néha, de később már az egész unalmas lett, mindig csak a zaj, a csattogó vetélők, a pergő orsók, a futó szálak, szóval mindig csak ugyanaz, ugyanaz... Sokszor már alig vártam, hogy vége legyen a melónak és hazamehessek, kipihenhessem magam, szerettem volna rögtön ledőlni a díványra, csak úgy ruhástól és lehunyni a szemem, bár nem aludni igazán, csak úgy... de azért gyakran mégse mentem mindjárt haza, mert eszembe jutott, hogy Anya is éppen akkor érkezik a munkából, s aztán megint csak pálinkáért fog küldeni, és újra csak nézni fog maga elé, ami engem irtó idegesít, annyira, hogy ilyenkor a legszívesebben odavágnék valamit a földhöz, mondjuk, egy poharat, hogy szerterepüljenek az üvegszilánkok, vagy a pálinikásüveget, hogy szétfolyjon a pálinka, vagy csak hangosan sikoltani szeretnék, mert hát ezt mégsem lehet kibírni... szóval hát ezért nem mentem haza sokszor mindjárt, hanem csak lógtam az utcákon, néha egészen sötétedésig, meg még azután is, vagy, ha mégis hamarabb értem haza, hát csak bekaptam valamit és újra elmentem, néha nem is tudtam, hogy hová – Anya sohasem kérdezte, hol voltam, hová megyek. Néha ugyan mondott olyasmit, hogy túl sokat csavargok, de ezt mintha nem is nekem mondta volna, tálán nem is várt választ tőlem... én mindenesetre egy szót se szóltam, csak éppen köszöntem és már mentem is; becsukva magam mögött az ajtót, ki az utcára, be a városba, a zsivajba, a fények és az autók közé... Néha egyedül kószáltam, néha más lányokkal verődtem össze, főleg azokkal, akiket az üzemiből ismertem, máskor meg fiúkkal sétáltam, egyikük-másikuk este sokszor egészen hazáig kísért, némelyikük átfogta a derekamat, össze-vissza szorongatott és megpróbált megcsókolni, de én rendszerint eltoltam magamtól, tudom is én, miért, pedig közben azért szerettem is volna, ha megcsókol, csakhogy ilyenkor valahogy mindig Apa meg Anya jutott eszembe, már úgy gondolom, ahogy ők életek..., meg hát én elhatároztam, nekem nem kell senki... De aztán az egyik, akit általában csak Gogónak hívtunk, és mint autószerelő dolgozott valahol, mégis megcsókolt, és mindenfélét mondott, hogy ő már rég odavan értem, meg minden, fene tudja, valahogy úgy jött, hogy hagyjam, csókoljon, pedig nekem ő nem is tetszett különösebben, no nem tudom, lehet, hogy csak kíváncsi voltam... Másnap aztán újra hozzám szegődött, de én megmondtam neki, hogy nem szeretem, és menjen a fenébe...

...Mert nekem akkor, és még sokaiig, másvalaki tetszett; egy technikus, az üzemből. Már előbb is, mikor még egy szót se váltottam vele, csak úgy messziről; tetszett a hullámos haja, a barnás arcbőre, a szeme, meg a szép egészséges foga, ahogy kivillan, ha beszél valakivel, aztán egyszer, mikor az ebédszünetben kijöttem a mosdóból és éppen vörös volt a szemem a sírástól – már nem is tudom, mért, néha csak úgy minden ok nélkül elbőgtem imagam – összetalálkoztam vele, és ő megkérdezte, mi bajom, aztán beszélgettünk egy ideig, úgy, ott állva a mosdó ajtaja mellett, én az anyámról meséltem, meg hogy milyen rohadt otthon, ő meg bólongatott, láttam rajta, hogy ért mindent, aztán, mikor jelezték, hogy újra kezdődik a munka, hát csak megsimogatta az arcomat és valami olyasmit mondott: „Semmi baj. Fel a fejjel, kislány”, aztán csak mentünk mind a ketten a dolgunk után. Igen, pontosan így mondta: „Semmi baj. Fel a fejjel, kislány”, tudom jól, hisz utána annyiszor elképzeltem újra, ahogy mondja, „Fel a fejjel, kislány”, meg a tenyerét is mindig ott éreztem az arcomon – kicsit száraz tenyere volt, de mégsem érdes –, néha egész kigyúlt a helye, ha rágondoltam. Aztán, ha láttam, megint sírni szerettem volna, csak hogy újra megsimítsa az arcomat. De utána nagyon soká nem is beszéltünk egymással, ő talán el is felejtette az egészet, én meg nem tudtam, hogyan is kerülhetnék megint a közelébe, megtudtam róla, hogy házas, és ez zavart is, mert mit akarhatok én egy házas embertől... szóval tudtam, hogy az egész hülyeség, de mégis folyton ott motoszkált a fejemben, még akkor is eszeimbe jutott, mikor egyáltalán nem is akartam. Meg sokszor elképzeltem, milyen jó volna, ha nőtlen lenne...

Aztán egyszerre megint összekerültem vele. A gyárkapu előtt találkoztunk, én éppen a buszra vártam, amikor megjelent, a motorját tolta ki a kapun – mert motorja is volt –, és megkérdezte, elvihet-e, legalább megspórolom a buszjegyet, én meg felültem mögé a hátsó ülésre... Meleg nap volt akkor, kicsit már esteledett, de még mindig meleg volt, ahogy ott ültem mögötte és a derekába kapaszkodtam, az állam meg minduntalan a vállán koccant; időnként egy pillanatra a kabátjához értettem az arcomat, enyhe dohányszag érzett a ruháján, még a benzinfüst ellenére is, és ez valahogy olyan jó volt, meg az egész utca, minden más volt, mint különben... Később egy cukrászdában ültünk, kint a szabadban, egy fehér fém asztal mellett, a technikus habos süteményt rendelt és feketét, meg cigarettával is megkínált; először alig szólt valamit, meg én se igen tudtam beszélni, hol engem, hol a csészéjét, hol a saját kezét nézte – érdekes, kicsit szögletes, erős keze volt, mutatóujja kicsit barna a dohánytól –, aztán egyszerre beszélni kezdett: elmondta, hogy összeveszett a feleségével, akivel különben sohasem élt valami jól, az asszony elment, lehet, hogy el is válnak majd, de még nem tudja biztosan, meg más mindenfélét is mesélt, sok dolog nekem kínai volt, de azért én mégis szívesen hallgattam, ahogy barnán dorombol felém, mert – magam sem tudom, mért – valahogy a hangja is barna volt, éppúgy, mint a szeme, a haja, az arcbőre és a kabátja is... éppen csak a fogai voltak fehérek, amikor néha szomorúan elmosolyodott. Később aztán – ekkor már egészen este volt – arra kért, menjek haza vele... Én nem tudom, nekem valahogy tetszett, hogy csak így egészen nyíltan mondja és nem ígér semmit, mint a többiek, akik mindjárt szerelemről meg házasságról beszélnek, meg minden, pedig én úgyis tudom, hogy hanta az egész. De meglehet, ha akármit mond is, én vele mentem volna... A lakásán lemezjátszó is volt, feltett néhány számot, táncoltunk, én meg valahogy egész gyenge lettem, mintha a térdem is remegett volna, többször el is tévesztettem a lépést, aztán egyszerre megcsókolt a nyakamon, magához rántott, majd végig fektetett a díványon... Én egy szót se szóltam... de különben nem is éreztem semmi különöset, az egész nem olyan volt, ahogy képzeltem – lehet, hogy mert először volt, meg talán féltem is, nem tudom – csak éppen jó volt tudni, hogy vele vagyok, mert hát nekem már olyan régen tetszett, és én nem is gondoltaim, hogy valaha is... Aztán újra motorra ültetett és elvitt, nem messze a lakásunktól tett le, alig beszéltünk ekkor, csak éppen elköszöntünk egymástól, bár én szerettem volna, ha mond valamit, mondjuk azt, hogy holnap találkozunk vagy ilyesmit, de nem szólt semmit, csak búcsúzólag megsimogatta az arcomat, ugyanúgy, mint akkor, mikor így szólt, „Fel a fejjel, kislány”... És nem szólt másnap se, meg azután se; az üzemben direkt bujkált előlem, pedig én nem is szaladtam utána, csak éppen vártam, hogy odajöjjön hozzám, de mondom, nem jött, később hallottam, hogy kibékült a feleségével... Hát jó, gondoltam, nem baj, végül is ő nekem igazán nem ígért semmit, az is valami, hogy legalább egyszer...

De az igazság az, hogy eléggé kiborultam, de azt senki se látta rajtam. Még csak nem is sírtam, vagy... szóval nem emlékszem, hogy sírtam volna. Csak néha gondoltam rá, hogy jó lenne elmondani valakinek az egészet, Anyának, mondjuk, ha nem lenne mindig olyan semmibe néző, de hát tudtam, neki semmit sem szólhatok, csak kiabálna rám, mint ahogy régebben is, ha mondtam, tetszik nekem valaki, mindig csak lehordott, meg olyasmit mondott, hogy a szerelem egy nagy hülyeség, hát még most, ha tudná, mi történt; de más se volt, akinek szólhattam volna, nem voltam én úgy senkivel, meg aztán minek is olyan nagy ügyet csinálni az egészből, az úgysem használ és kinek mi köze hozzá, majd elmúlik magától is... El is múlt, később már nem is fájt egyáltalán, inkább még jól is esett gondolni rá... De ez már aztán volt, amikor újra Gogóval kerültem össze: igaz, sose volt éppen az esetem, de hát tudtam, hogy ő már régen oda van értem, meg nem is rossz fiú, én pedig nem szeretek egyedül lenni, mert az a legrosszabb... vagyis, gondoltam, miért ne?, most már úgyis mindegy... és nem is volt rossz vele lenni, most már egészen mást éreztem, csak hát én azt szerettem volna, ha a technikussal érzem ugyanazt: meg valahogy – én nem tudom, hogy van ez, néha úgy is éreztem, mintha vele lennék... Hát... fura ez az egész ... no mindegy... Gogó elinte azzal állt elő, hogy mi mind a ketten keresünk, elég szépen meg tudnánk élni, csak éppen lakást kellene szerezni, meg miegymás... de én megmondtam neki, hogy hagyjon békét ezzel, mert én nem bírom az ilyesmit, és ha jóba akar maradni velem, hát többet ne is szóljon erről... Tudom is én, valahogy nem volt kedvem állandóan vele együtt lenni...

Aztán Gogónak egyszerre be kellett vonulnia. Nagyon lekonyultan ment el, fázott a mundértól, meg talán engem is sajnált itthagyni... egyre kért, írjak neki, én meg is ígértem, s ő írt is, de én nem válaszoltam – ugyan minek, hisz mondom, sohase voltam úgy oda érte –, még akkor se írtam neki, mikor megtudtam, gyerekem lesz tőle... Pedig lehet, ha írok, nem történik az egész...

Először el akartam menni a rendelőbe, hogy elintézzék mindent, de nem is tudom, miért, folyton halogattam, lehet, hogy féltem, aztán meg arra gondoltam, milyen érdekes lenne, ha születne egy gyerekem, én meg öltöztetném, füröszteném, meg minden. Igazán muris lenne; és egy ideig még a gyárba se kellene mennem, azok közé a süket, zajos gépek közé. Meg így lenne nekem is valakim, aki hozzám tartozik, s talán még Anya is megszeretné, még ha eleinte biztos dühös is lenne, nem bámulna mindig úgy a semmibe, talán nem is inna annyit... Nem is szóltam neki semmit az egészről, amíg csak észre nem vette rajtam. Ekkor kitört a balhé. Anya rettentően szidott, rikácsolt, egész éles lett a hangja, mintha nem is az övé lenne, elmondott mindennek, aminek ilyenkor szokás, össze is pofozott, de aztán elült a vihar, s többé nem is törődött az egésszel. Csak ha éppen dühös volt rám valamiért, akkor hozta elő mindig újra...

A kórházba nem jött el hozzám senki, az egész idő alatt egyedül voltam. Én meg folyton mintha vártam volna valakit: arra gondoltam, hátha Anya mégis bejön, pedig tudtam, nem fog bejönni és még valaki mást is vártam, magam sem tudom, hogy kit. Nem. Gogót nem vártam, hisz nem is tudott az ügyről semmit, meg hát tudtam, hogy nincs is itthon és ha meg is jött volna, nem tudtam, mit mondhatnék neki, nem hiszem, hogy örültem volna, ha jön; inkább folyton a technikus járt az eszemben, elgondoltam, milyen érdekes lenne, ha megjelenne virággal a kezében, mosolyogna, a fogai kicsit kivillannának; soikszor egészen hosszú ideig, talán órákon át is, csak ezt próbáltam elképzelni, néha majdnem hittem is, egyszer csak belép, pedig tudtam, hogy ez hülyeség, mert ő már igazán... mért jönne?... hiszen lehet, nem is tudja, mi történt velem, és ha tudná is, mért érdekelné?... talán mert egyszer vele voltam, nohát, tudom, hogy az neki nem volt valami nagy ügy... De azért csak vártam valakire, már csak azért is, mert a többiekhez mind jött valaki, ott pusmogtak az asszonyok mind a férjükkel, kinn a folyosón az üvegfalnál, csak én voltam egyedül, mindig csak egyedül, a többieknek föl is tűnt ez, próbáltak is kérdezgetni, miért van az, hogy engem senki se látogat meg, pedig olyan fiatal vagyok, de én nem feleltem, csak elfordítottam az arcomat és összeszorítottam a számat vagy a plafont néztem, a fehér plafont, meg a lámpa fehér gömbjét, a fehér ágyakat, a fehér lepedőket, a nővérek fehér kötőjét... mert minden olyan fehér volt, olyan rettenetesen fehér, mint mikor hó borítja a házakat, tereket, utcákat, jégcsapok csüngnek az ereszekről, és fehéren megfagy, megdermed minden... Szóval, én nem szóltam senkihez egy szót sem s ez talán nem is volt jó, mert lehet, ha beszélgetek valakivel, kitálalom az egész ügyet, akkor talán nem is történik semmi... de hát én nem akartam, hogy sajnáljanak, mert az majdnem olyan, mintha kiröhögnének vagy kicsúfolnának, meg mit tudom én, és féltem is, ha beszélni kezdenék, egyszerre nagyon kiborulnék, meg különben is: mi közük hozzá – így hát csak becsavarodtam és a kicsit néztem, mikor már megvolt, hogy milyen szeme van, éppen olyan, mint Gogóé, arra gondoltam, később nagyon fog hasonlítani rá, és ez valahogy szörnyen nem tetszett nekem, mert hát én nem is buktam rá úgy igazán sohasem, meg az se tetszett, hogy lány, jobb szerettem volna, ha fiú lesz, mert hát egy férfinak mégis könnyebb, meg minden...

És valahogy nem éreztem semmit... Én nem tudom, valahogy azt hittem, hogy ez az egész valami különös lesz, hogy ki tudja, mit fogok érezni, de semmi, minden úgy maradt, mint előtte, csak éppen a kicsi volt ott mellettem, és nem is tetszett nekem a vörös arcával, idegesített, ha felsírt, néha egész összerándultam... Meg valahogy féltem is tőle; már ekkor eszembe jutott többször, hogy én borzasztó hülyeséget csináltam ezzel a gyerekkel, ezután még majd lélegzeni sem hagy és mindig otthon kell maradnom vele, nem mehetek sehova miatta, úgy ahogy megszoktam... szóval, én nem tudom...

Hazafelé a buszra is egyedül szálltam föl, karomon a gyerekkel: borús, felhős idő volt, nem esett éppen, de minden nedves volt, akármelyik pillanatban újra megeredhetett és erős szél is fújt, rajtam meg csak vékony ruha volt, az úton, a buszig nagyon fáztam, meg még benn a kocsiban is, talán nem is a szél volt az oka, inkább a hideg rázott. Miután jegyet váltottam – éppen annyi pénzem volt, hogy kifizethettem –, csak leültem és összekuporodtam, nem szóltam senkihez, igaz, nem is lett volna kihez, nem törődött velem senki, pedig talán jobb lett volna, ha szólnak hozzám, de hát – igaz, a busz tömve volt – én mégis egészen egyedül voltam... És minden olyan furcsa volt körülöttem, mintha semmi se lenne igazán, csak én látnám a busz belsejét, az utasokat, az utcát, meg még a kicsit is, még akkor is, mikor sírni kezdett, mert megint elbőgte magát, vinnyogva, de rekedten, szinte dühösen, mint a macska, ha a farkára lépnek, és én nem tudtam, mi baja lehet, éhes-e vagy fáj valamije, megtapogattam, de nem volt vizes, sokáig rázogattam, amíg elcsendesedett... Közben a busz csak ment tovább, csak később vettem észre, hogy már elhagyta a megállót, ahol le kellett volna szállnom... Erre aztán sietve ugrottam le a következő megállónál, egész elkámpicsorodtam, amiért még elég hosszú utat kell megtennem visszafelé hazáig... mert rettenetesen fáradt voltam, pénzem meg nem volt, hogy másik buszra szálljak. Lehet, ha nem tévesztem el a megállót, nem is történik semmi...

Kürölöttem már egész sötét lett és a szél továbbra is fújt, meg picit az eső is szemerkélni kezdett, úgyhogy megint csak fáztam, még jobban, mint az előbb, az utcának meg mintha nem is akart volna vége lenni, mindig azt vettem észre, hogy még egy újabb sarkot kell menni hazáig. Néha majd azt hittem, eltévesztettem a járást, meglehet, el is tévedtem, körülöttem a házak egy cseppet sem voltak ismerősek. Mintha a mi környékünkön jobban világítanák az utcákat, és a házak sem lennének ilyen alacsonyak, roskatagok és elhanyagoltak...

A kicsi egy ideig hallgatott, de aztán újra sírni kezdett, megint olyan türelmetlen, rekedt, akaratos, követelőző hangon is... hiába csitítgattam, rázogattam, sehogy se akarta abbahagyni... Úristen, gondoltam, még csak ez hiányzott, és megint csak az jutott eszembe, micsoda marhaságot is csináltam én ezzel a gyerekkel... Aztán megtapogattam és éreztem, újra vizes, jaj istenem, hiszen csak az előbb tettem tisztába, mielőtt a kórházból elindultam, majd arra gondoltam, van még egy tiszta pelenka a táskámban, tisztába kellene tennem... akkor talán elhallgatna. Körülnéztem, hova is mehetnék hamarjába, aztán megláttam egy sötét kapumélyedést; az utcán éppen nem volt senki a közelben, egészen sötét volt már, és különben is, ha szerelmeskedni lehet egy kapumélyedésben, hát mért ne lehetne egy gyereket tisztába tenni... végül is, mi van abban?... De én nem is tudom, mért lett ez nekem egyszerre olyan fontos, hazáig igazán kibírhatta, meg én is kibírhattam volna ... csak hát valahogy úgy hirtelen rámjött, hogy... nahát... szóval, hogy tisztába tegyem...

Letettem a kicsit a lépcsőre, lekuporodtam melléje és kezdtem kioldani a pólya szalagját. Türelmetlenül rántottam meg – fáztam és szerettem volna minél előbb tovább menni –, úgyhogy hírtelen elpattant és a kezemben maradt. Kék selyemszalag volt...

...Aztán egyszerre otthon voltam, de a kicsi már nem volt nálam, s én nem is tudtam, mi lett vele. Csak Anyát láttam előttem és hallottam a hangját, ahogy kérdezi: „Hát a gyerekkel mi van?”, aztán a saját tangómat hallottam: „Meghalt, mindjárt a szülés után”, majd megint Anyáét: „Hát, talán jobb is így...”, de különben elég rendes volt, megkérdezte, fázom-e és akarok-e egy csésze forró teát. Én mondtam, akarok, és gondoltam is, hogy jólesne, mert rettenetesen rázott a hideg, sokkal jobban, mint odakinn az utcán...

...Később a díványon ültem és a teát kortyoltam, mereven bámulva a csészébe, az meg egyre nagyobb lett a kezemben, először akkora, mint egy vödör, egy dézsa, majd, mint egy kútkáva, végül óriási kör lett belőle, végtelenül nagy, úgyhogy belefért az egész világ...

Másnap délután Anya ébresztett föl; egészen addig aludtaim, nem is tudom, hogy nyomott el annyira az álom, nem emlékszem, hogy valaha is ennyi ideig aludtam volna egyfolytában. Azt mondta, két férfi keres.

A folyosón vártak rám. Az egyik alacsony volt és köpcös, barnászöld ballonkabátot viselt, apró fekete bajusza volt, éppen csak egy kis piszok az orra alatt, a másik magasabb, de különben nem emlékszem rá. A nevemet kérdezték és hogy nekem született-e gyerekem tíz nap ellőtt. Meg hogy hol van... Én pedig megmondtam, hogy meghalt, mire a ballonkabátos megjegyezte:

„Ezt már tudjuk.” Aztán szólt, hogy menjek velük.

Ezután egy szobában voltam, ahol valami asztal állt, melyen fehér lepedővel vagy inkább törölközővel letakarva valami kis halom hevert – odahaza mi a kenyeret szoktuk így letakarni.

A ballonkabátos megkérdezte, én tettem-e, erre én mondani akartam valamit, valami olyasmit, hogy én csak tisztába akartam tenni, de egy hang se jött ki a számon... Aztán csak bólintottam, Pedig nem is emlékszem semmire... Mondom, csak tisztába akartam tenni...

Hát szóval ez volt. De most már nem is vagyok úgy kiborulva. Azóta elég sok idő múlt már el.

Meg valahogy olyan az egész, mintha nem is velem történt volna; mintha csak úgy mesélték volna nekem. Mintha semmi közöm sem lenne hozzá...


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.