Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 14. 15. szám

Tolnai Ottó

elbeszélései

1966. március 1.

a lábmosás
A folyóról jöttünk, a hídnál egy nagy, forró vascsőnek tá­maszkodva napoztunk. Barátom, nagyjányával, és én.
A kis, sovány gyerkőcöket lestem, ahogy a híd felső ívéről merészen ugornak a vízbe. Egész idő alatt azon tanakodtam, mi­ért ne mehetnék én is fel, és miért ne ugorhatnék én is?
Véletlenül vettem észre, hogy a fürdőzők mind a barátom nagyjányát nézik. Tényleg szép lány volt. Tizenhárom szemölcs volt az arcán. Sötét, fejlett testén meg még több.
Megkérdeztem barátomtól, le merne-e ugrani? Azt mondta, nem hinné, lusta, meg jól ki kell még használnia ezt a pár napot, mert nemsokára ősz lesz, és úgy érzi, nagyon kevés meleget rak­tározott az idén csontjaiban. Fél, nem fogja kibírni ezt a telet, s ha netán valahogy pénzre tenne szert, mindenféleképpen me­legebb vidékre költözne, és persze én is vele tartanék.
Két kisgyerek cigarettát kért tőlünk. Az egyiket Kozsának hívták, nagy, mérges szeplői voltak, és egy rossz ezüstgyűrű volt a hüvelykujján. Kacsingatva kérdezte, miért nem kezelem ezt a szemölcsös lányt? Mondtam, kap egy egész doboz Vist ha le­ugrik a hídról. Leugrott. Azután gyorsan eltűnt a cigarettával.
Barátom egy kicsit bosszankodott. Már délelőtt felbőszítette valamilyen emlékmű az egyik újságban. Elmeséltem neki azt a humoreszket, amelyben az egyik kiirtott erdőnek emelnek emlék­művet.
Az emberek nem merték fennhagyni kerékpárjaikat a hídon, le-föl cipelték a lépcsőn, a sütős homokon. Volt nálam egy könyv, de ki sem nyitottam, bosszankodva figyeltem, hogyan görbül fe­dőlapja a napon, hogyan rakódik lapjai közé a homok.
Megkérdezték, mit csinálok estére? Azt mondtam, semmit. Igaz, szerettem volna mászkálni egy kicsit, mert valamelyik este szereztem egy női övet sálnak, és szeretném kipróbálni fehér ingemhez. (Együtt aludtam végre azzal a lánnyal, akitől azt az övet kaptam, és azt mondta, fáj. Mi? Kérdeztem. Azt mondta, a térde.)
Mikor átértünk a hídon, mondtam jöjjenek be hozzám, egy üveg tejre, mert magam vagyok az egész házban, három háziasszonyom, a nagymama, a lánya és annak a lánya, nyaralni ment, a hűtőszekrény tele tejjel. A konyhában leengedtem a függönyt és az asztalhoz ültünk. Azt mondták, nem kell pohár, jobb így üvegből. Milyen jó lenne egyszer hazautazni és tarhót enni, mond­ta barátom, de nem lehetett, mert megfejnék az öregek, a múltkor is írták, hogy összedőlt a fészer. Tényleg, mondtam.
Nézd, mondta a lány, egy kis kagyló ragadt a bokádra. Le­guggolt mellém, megfogta a lábam és hosszú, ezüst körmeivel lefeszítette a csöpp kagylót. Tenyerébe tette, és sokáig nézte. Én az egyik szemölcsét néztem és örültem, hogy nincsen rajta szőr, mert én nem szeretem az olyan szemölcsöket, amelyekből szőr nő. Vannak olyan kagylók, mondta a barátom, amelyek kilyukasztják a hajó oldalát. Ez, remélem, nem olyan. Remélem, mondtam.
Te, mondta a lány (szeme éppen olyan volt, mint egy vad­gesztenye, csillogó, feketepöttyös vadgesztenye, amikor becsukta hosszú szempilláit, olyanok voltak, akár a mérges tüskék), még mindig nem engedve el hegyes bokámat, te, majd megmosom a lábad. Jó?
Nem értettem miről van szó. Barátomra néztem. Ő sem ér­tett semmit, mintha oda se figyelt volna, akár egy nagy, fekete macska szürcsölte a tejet. A kis kagylót megtörölte mutató- és hüvelykujja közt és a szájába tette, mint egy selyemcukrot. Megszorította a lábom fejét. Nem feleltem.
Hol tartjátok a lavórt, kérdezte. Valami végigfutott a lábom szárán, egészen a csípőmig. Ott, mutattam a téli takaréktűzhely felé. Kivette, kirakta belőle a rongyokat és a csapnál teleengedte vízzel. Elébem tette. Odahozta a szappant is. Leült a citromsárga linóleumra, lába közé húzva a mosdótálat, összefogta a lábai­mat és vigyázva beletette őket a vízbe. Vacogni kezdtem.
Legalább egy óra hosszáig mosogatta őket. Még a térdemet is beszappanozta. Akkor vettem észre, hogy nem is mossa, simogat­ja lábaimat. Hosszú körmeivel csiklandozva őket. Előbb nevetgéltem, viccelni próbáltam a barátommal.

Felkele a vacsorától, leveté a felső ruháját; és egy kendőt vévén, körülköté magát. Azután vizet tölte a medenczébe és kezdé mosni a tanítványok lábait, és megtörleni a kendővel, amellyel körül vala kötve.

De barátom úgy tett, mintha semmit sem látna, vagy lega­lábbis semmi feltűnőt, nevetgélt, és, már a második liter tejet vet­te elő a hűtőszekrényből. Behunytam a szemem. A lány is.

Méne azért Simon Péterhez; és az monda néki: Uram, te mosod-é meg az én lábaimat? Felele Jézus és monda néki: A mit én cselekszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted.

Rettegve követtem ujjait. Barátom mind hangosabban neve­tett. Majd leesett a székről. Máshol nem tartatok tejet, kérdezte? Nézd meg ott az éléskamrában, mondtam. Bement. Barátom ta­lált egy bögre tejet. Valahogy elnézett felettünk, vagy az asztaltól nem is láthatott bennünket. Megint beszélni kezdtem hozzá.

Monda néki Péter: Az én lábaimat nem mosod meg soha. Felelte neki Jézus: Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs én hozzám. Mondta néki Simon Péter: Uram, ne csak lábaimat, hanem kezeimet és fejemet is! Mondta néki Jézus: A ki megfürödött, nincs másra szüksége, mint a lábait meg­mosni; különben egészen tiszta; ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan.

A lány vizet váltott. Valamit szólt barátomhoz, térdével be­lökte a hűtőszekrény ajtaját, letette a mosdótálat, és ismét bele­rakta lábaimat. Barátom elcsendesedett. Most meg én nevettem, mind hangosabban.

Tudta ugyanis, hogy ki árulta el őt; azért mondá: Nem vagy­tok mindnyájan tiszták! Mikor azért megmosta azoknak lá­bait és a felső ruháját felvette, újra leülvén, mondá nékik: Értitek-é, hogy mit cselekedtem veletek?
o o o
Este felkötöttem a sálamat, és sokáig: mászkáltam.
lépcsők a madaraknak
Majdnem egy hónapig éltünk abban a Porta Marinánál levő különös házban.
A kapu feletti nehéz márványcímer már majdnem megkopott, teljesen elvesztette pajzs alakját. Deformálódott, Egyedül még csak mi tudtuk, hogy címer. Tán polipot vésett rá egykor egy mester, vagy valami hasonló szörnyet. Csak mi láttuk újnak, mert a levegő és a tenger mindig újraformálja a követ. Azért is léphettünk be olyan nagy áhítattal, azért mozoghattunk egész idő alatt olyan természetellenesen, hogy még most is félek, amikor visszaemlékezem arra az időre, amíg a Porta Marina-i házba zárattunk. És a kapu sem volt már kapu. A márvány, a kő megfeketedett, pórusai sárgán kinyíltak, beteg-piros téglával foltozták, benőtte a moha, a moszat, mintha néha egy-egy időre a tenger alá süllyedne, hogy kátrányvérű állatok járjanak át rajta, előbb egyenkint, megküzdve a pajzscímer százkarú polip­jával: de érdekes, éppen csak azért, mert a kapu túlsó oldalán nincsen semmi, csak a végtelen, mozdulatlan víz, és ismét csak a végtelen, mozdulatlan, fekete víz.
Thea, a szőke kis svéd lány parafapapucsa ‒ vékony piros szíjakkal fonta lábára, egészen térdig ‒ elmerült a tetőalakban rakodó porban.
Talált egy gyertyacsonkot és elindult fel a hálószobába. A ház padlója tele volt gyertyacsonkkal. Talán éppen ez volt a szerencsénk, vagy éppen a végzetünk. Megtömtük vele zsebe­inket.
Különös, krokodil- meg piros táskákat cipelt. Volt vagy tíz, rugós, muzsikáló csigákkal tele. Orvostáska formájuk volt. Sze­rettem a régimódi orvostáskákat. Egy rongyos orvostáskával jártam ki az iskolákat. József éppen úgy talált rá a félsziget felén ‒ ahonnan a kis város hol kék, hol mészfehér, hol lila ‒ az üres, nagy üvegszállodában, forgó, zenélve ugráló csigái között hasalva, nagy homlokát már akkor is ijesztően összeráncolva. Egy napon, még ott a szállodában, elvágódott József ajtaja előtt. Hosszú, piros kimonó volt rajta. Vékony érben folyt szájából a vér. József karjaiba kapva szaladt vele körül a félszigeten. Az emberek azt hitték, piros zászlóval rohan.
Lehajolt, apró állatnyomokat fedezett fel a porban. Letérdelt. Egyenkint forró gyertyát csöpögtetett a csillag alakú kis nyomok­ba. De akkor a forró gyertya elfojtotta a lángot, és ő a sötétben kaparászott tovább a kiöntött nyomok után, halkan ismételgetve: d ö d, d ö d ...
Őzlába megfeszült, orrlyukai kitágultak. Rövidtávon mindig az emelvény legmagasabb fokán állt, az egyik képes magazinnak adott interjújában a zen-ről mesélt, mire szülei szörnyen meg­ijedtek, aggódni kezdtek (legalábbis ő így mondta, igaz, Don a Csendes leukémiára gyanított), és eltiltották a rövidtávtól, világ­nak engedték inkább, Montreaux-ban dolgozott egy ideig, soha­sem érezte magát annyira egyedül, az egyik nagy zöldségkeres­kedés levelezője volt, teljesen kimerült, nem hiszi, hogy valaha ismét dolgozni fog, nagyanyja híres portréfestő, s mindig küld utána pénzt, ha sikerül valamit eladnia, olyankor mindig orszá­got változtat, ugrik egyet, például Hamarksjöld-verseket sza­valt Toledóban, Oraz gróf temetése alatt: a kép, különösen a felső része, mint egy spirál, de különben egyenként minden Greco-figura is, hatalmas szellőztetőszerkezet módján húzta fel, fel a magasba, a mennyei trón elé, és tovább, előbb én is meg­nyúltam ‒ mesélte ‒, majd szárnyakat kaptam, Szent Terézt, Unamunót („az egzisztencia őrület”) olvasott, és úgy keveredett valahogy Velencén keresztül ide, a hatalmas templom, Szent Eufémia alá.
Én a konyhafalakra szegezett teátrálisan süllyedő hajókhoz húzódtam. Gyertyacsonkommal az egyik kép szélére írt betűket böngésztem:
NAVIGARE NECESSE EST VIVERE NON NEOESSE
József leült a padlóra. Maga köré gyűjtötte a törmelék fás­lit, amit a fiókokban talált, s hozzálátott újragöngyölni őket. Úgy számította, három napját veszi igénybe ez a munka. A fás­lik sárgák, de tiszták voltak. Furbó, az öreg, halott halász, lába rohadt egykor.
József magához vette Furbó narancsszínű görbebotját. Grizli magához ölelte Graciellát, a galambot. Halott papagájról mo­tyogott.
Egyik éjszaka kiszöktünk a házból, és hajnalig a kőfalakon ugráltunk, valahol a dáma istállója alatt. Akkor találtuk Graciellát, a fehér galambot: átrepülte a tengert, és többé nem bírta mozgatni, használni szárnyait, lábait.
Azon az éjszaka meghalt.
Négy hatalmas albatrosz, gyertyákkal szárnya alatt temet­te, vitte le a lépcsőkön, le, le egészen az égbe...
szentjánoskenyér
Negyed kiló szentjánoskenyérrel a zsebemben értem fel a dombra.
A vékony, lyukacsos hóréteget mintha már egy kicsit meg­emelte volna a fű. Cipőm zöld nyomokat hagyott.
Még volt egy pillanatom.
Pontosan már nem is tudnám megmondani, miért határoz­hattam el magam, hogy felkapaszkodjam a dombra.
Éppen a napokban találtam meg kis, piros kalendáriumomat, az egyik láda fenekén, abban akadtam erre a mondatra: „Elmél­kedni a halálról annyi, minit a szabadságiról elmélkedni.” Egye­dül erről a mondatról, meg arról a naplementéről tudnék csak valahogy valamire következtetni, és persze a szentjánoskenyér­ről. De az is meglehet, nem én firkáltam tele ezt a kis, piros ka­lendáriumot, hiszen már nem tudom felismerni akkori kézíráso­mat, azóta csak egy-két képeslapot címeztem meg, már nem is tudom kinek, betűim primitíven megnőttek, elszakadtak egymás­tól (akárhány komoly betegséget szedtem is fel azóta, de a gra­fomániából, azt hiszem, véglegesen kigyógyultam), ezek a betűk a kalendáriumban viszont olyanok, mint valami ideges, apró kígyók, az utolsó betűk végei hirtelen előreugornak, akár a két­ágú fullánkok.
A tengerről jöttem oda a fenyvesbe. A szálloda üres volt. Szerettem az új, csikorgó falépcsőkön mászkálni. Igaz, szörnyen fáztam, féltem, megbetegszem.
Éjszaka bementem a takarítónő szabájába. Nagy, fehér háta himlőhelyes volt. Fát dobtam a kandallóba, és lekuporodtam a sarakba.
Mit csináltam eddig, kérdezte, ha jól emlékszem.
Egy nappal ezelőtt még a tengernél voltam, ha jól emlék­szem, és egy lánnyal a naplementét néztem. Pontosan egy kis sziget mellett bukott le a Nap. A sziget éppen olyan kicsi és éppen olyan nagy volt, hogy tökéletesen fedje a sziget szót. So­káig vártunk (elég hideg szél fújt már, valahol valami világított, biztos hajó) amíg eltűnt. Akkor a lány valami olyasvalamit mon­dott, nem is gondolta, hogy ilyen gyorsan forog a föld. Én meg biztosan azt mondhattam, én sem gondoltam, hogy ilyen gyorsan forog a föld. A kis szigeten három olajfa volt. Nemsokára tel­jesen besötétedett.
Aztán, hajnalig hallgattunk. A kandallóban a sötétség és a fényesség bonyolult játékát figyeltük, s azt hiszem, még egyszer dobtam a tűzre.
Reggel megkérdezte, talán a vér sós illatáról éreztem meg, hogy nem lehet? Azt mondtam, igen. Mosolyogva csóválta a fejét. Felálltam, sétáltam a szobában és kivettem kötőjéből egy százast. Tudtam, hogy lát, de azért mégis úgy tettem, mintha lopnék.
Lenn az üzletben vettem negyed kiló szentjánoskenyeret. Dél­előtt ott ténferegtem a szálloda körül. Tobozt dobtam a taka­rítónő ablakára, egy mókust követtem. Amikor a delet kongat­ták elindultam fel a dombra.
Életemben sosem éreztem magam olyan magabiztosnak, mint akkor a szentjánoskenyérrel a zsebemben. Az egyik termésben már csörögtek a magok, mint valami kis, kétélű penge szorult combomhoz a másik.

A Kőrösnél, a fejetlen Szent Jánosnál szedtük mindig a szentjánoskenyeret, meg a zsidómeggyet. Olyankor ősszel már nem volt meg a feje. Mindig ősszel ütöttük le. Nagy rítus volt az... Azt mondtuk, ősszel Szent Jánosnak is szomorúnak kell lennie, és az ember, ha szomorú, akkor semmi szüksége sincs a fejére. Tavasszal újraöntötték a fejét a kőművesek, kékre fes­tették a palástját. Ahogy messziről jöttünk a szentjánoskenyér-fák felé, a ködben a fejetlen Szent János imára kulcsolt kézzel, hosszú köntösében, úgy fej nélkül, olyan szomorúnak tűnt, beleol­vadt a töltés, a veteményes árterület (amit Firenzének hívtunk, fogalmam sincs; máért), a folyómenti kopasz, fésűs fák alkonyi hangulatába, hogy már egyikünk sem merte hazavinni, otthon rejtegetni a cementlabdát, a szent fejét: ijedve fordultunk össze szentjánoskenyér-kardjainkkal kezünkben.
És akkor rohanni kezdtem le a dombról. Csak a szentjánoskenyér magjainak csörgését hallottam.
Meglehet lőttek is utánam, komolyan mondom, nem emlék­szem.
a tuskó
Tegnap meglátogattam a barátomat.
Tulajdonképpen már őt sem nevezhetném barátomnak, de valahogy őhozzá volt még kedvem ellátogatni, amikor ebbe a városba értem. A többieknél nem szeretem azt a selyemgubók bűzére emlékeztető jellegzetes illatot. Gondoltam, őt fogom meg­látogatni, hiszen senkivel sem nevettem olyan jóízűket, mint egykor vele. A nevetőgörcstől néha már négykézláb másztunk. Mondhatnám, éveikig mást sem csináltunk, csak nevettünk. Iga­zán szépen tudtunk nevetni.
Hátha sikerül megint nevetnünk. Talán csak ezért is jöttem.
Már majdnem esteledett, amikor nagy nehezen megtaláltam a börtönt. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen kis, kopott, baromfiketrecre emlékeztető házikó lenne. A 100 libát kezdtem fütyülni. Szép idő volt, sokan voltak az utcán, kicsit furcsán néztek. Nem­sokára meg is jelent a dróthálós ablakon. Bent már sötét volt, csak nagy, fekete szemei csillogtak a háló mögött. Azt mondta, próbáljak bejönni az udvarba, mondjam, hogy rokona vagyok. Úgy kapaszkodott, mert hallottam, ahogy leugrott.
A kiskapun egy tágas udvarba léptem. Megmondtam, kit ke­resek, hogy rokona vagyok, és hogy csak átutazom.
Azt mondták, de csak pár percre.
Szép tavaszi este volt. Megzavart az udvar közvetlen, ottho­nos hangulata. Éppen olyan volt, mint egy iskolaudvar. Két-három rab bakot ugrált, amott a sarokban meg seggreverőcskéztek. Azt hiszem, hogy egy kis park is volt az udvarban. De a ra­bok legnagyobb része, kb. százan zsebre dugott kézzel az udvarban ácsorogtak egy óriási tuskó körül.
Barátom kopasz volt. Nem is tudtam, hogy ilyen nagyok a fülei. Jócskán piszkosak voltak. Megkínáltam cigarettával, majd odaadtam neki az egész dobozt.
‒ Mit csinálnak azok ott a tuskó körül? ‒ kérdeztem.
‒ Nézik azt az alakot.
‒ Valóban, még sosem láttam ilyein hatalmas tuskót, akkora volt, mint egy ház, mint egy fél tengeri polip.
‒ Mit csinál vele? ‒ kérdeztem.
‒ Hét nappal előbb fog kimenni, ha összedarabolja.
‒ És ti?
‒ Mi csak nézzük. Lelkesítjük, tanácsokkal látjuk el, fogadozunk, veszekszünk, mulatunk körülötte. Délelőtt kint dolgo¬zunk a városban.
Úgy tűnt, mintha csak szikrázna baltája alatt a tuskó.
‒ Miért nem vállaltad el te? ‒ kérdeztem mosolyogva. ‒ Valami Henry Moore-os motyót faragtál volna belőle. Vagy valami hatalmas emlékművet.
‒ Kinek?
‒ Nem tudom.
Nevettünk. Ismét jóízűt nevettünk.
‒ Mikor jöttél fel a víztől? ‒ kérdezte.
‒ Most ‒ mondtam.
‒ Miért?
‒ Nem tudom.
‒ Lent már süt?
‒ Már egészen.
‒ Visszamész?
‒ Nem tudom. Azt hiszem, nem.
‒ Miért?
‒ Sehol sem találom a helyemet. Mindenütt ferde nekem, egy kicsit, de itt nálatok valahogy tetszik. Különösen ez a hatalmas tuskó. Kedvem lenne nekiveselkedni.

Nevettünk. Jött a rendőr. Elköszöntem. Ismét megkínáltam cigarettával, és ismét odaadtam neki az egész dobozt. Visszasom­fordált a tuskóhoz. Megkínálta barátait. Én is megkínáltam a kapust. Ő is fegyenc volt, csak biztos a megbízhatóbbak közül.
Már esteledett, ahogy kiléptem a kapun. Éppen újhold volt. Megcsörgettem az aprópénzt. Köptem. A holdat kezdtem vizsgálni. Sehogy sem tudtam rájönni, mire is emlékeztet. Azt gondoltam, hogy a törökök azért választhatták, mert olyan, mint egy penge, de engem most valami egészen másra emlékeztetett. Később vég­re rájöttem. Kisgyerek koromban otthon volt egy kenyerestál­cánk, arra emlékeztetett. Nem tudom miért, de pontosan tudtam, hogy arra. Egy kerek üveglap volt, félkörben lyuggatott alumí­nium lemezzel.
A folyó felé indultam. Amikor utoljára jártam erre, akkor még ki akart önteni.