Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Gerold László
Egy műfaj nyomában
(Ungvári Tamás: Modern tragikuim ‒ tragikus modernség, Gondolat Kiadó, Budapest, 1966.)
1966. március 1.
változásait, módosulásait mutatja, ki egyéni színezetű, de nagy jegyzetapparátusra támaszkodó megvilágításában. Azt kutatja, hogy az "esztétikailag ideális állapotban született" műfaj, amely "mint minden forma túlélte a létrehozó erőt és állapotot, s amelynek "reneszánszában, Shakespeare-nél igazából a tartalma is gyökeresen megváltozott", miként senyved el korunkban, tett tragikomédiává, és mi is a jövője; múzeumi csodabogár-e, vagy megújuló "jövőt áhító műfaj?" Ungvári válaszát már fent ismertettük, ő bízik a tragédia újbóli ‒ természetesen sokban módosult ‒ megújhodásában, ezt a tézisét a műfaj alapelemeinek szigorú és értő vizsgálataival bizonyítja, s tegyük hozzá: teszi meggyőzővé.
Az alkotóelemek ‒ dialógus, konfliktus, cselekvés, idő-kérdésének vizsgálatával kimutatott elmélet hitele mindig na-gyobb holmi ideológiai színezetű, sok esetben kierőszakolt, bemagyarázásnak is nevezhető elemzésnél, még akkor is, ha csak szigorúan formai jegyeket kutató munkával állunk is szemben. Ungvári könyve ‒ saját bevallása szerint ‒ "java-részt formaproblémák" vizsgálatában merül ki, a konstrukció és ennek építőelemeinél állapodik meg, hogy így, közvetve ki-kiruccanjon az eszmeiség sikamlósabb tájaira is. Azt immár talán felesleges hozzátenni, hogy Ungvári módszere az alaposabb, a tudományosabb (noha könyve nem tudományos igényű munka), következtései igazabbak, meggyőzőbbek.
A tragédia és a tragikum útja a görögségtől az Erzsébet-koron át egészen napjainkig annyira komplex kérdés, hogy vitathatatlanná válik: könyve tárgyát nálánál jobban más talán nem is ismerheti, esetleg a részletproblémákhoz, az egyes útszakaszokhoz szólhat hozzá, ezért szűkül szükségszerűen ismertetővé a kritika, mindössze arra korlátozódik, hogy egyszeri olvasás után mit és hogyan kap az olvasó a drámaelméletből az Ungvári-féle megfogalmazásban, a sajátos hipotézisek és tézisek láncolatából. Ilyen értelemben következő megjegyzéseink inkább az olvasó, mint a bíráló véleménye. Ungvári az "elvi mag" követése közben, főleg a könyv első fejezeteiben, valószínűleg a sűrítés elvét tartva szem előtt, zsúfolttá teszi az egyes részleteket. Majdnem minden mondata frappánsan megfogalmazott szellemességgé válik, de nyelvi, stiláris, gondolati bukfencei, szaltói miatt ugyanakkor kissé fárasztóak is ezek a paradoxonra épülő mondatok (valószínűleg erre utal Faragó Vilmos az ÉS 13. számában, amikor így idéz: "A szellemesség olykor a szellem halála."). Az izgalmas, kalandos utazás a mű derekától már nyugodtabb, szélesebben hömpölygő mederben folytatódik, s így a Dialógus és változásai, a Modern dráma és cselekvés, A tragikomédia, az Epikum és tragédia és az Új dramaturgiák, A tragédia jövője című fejezetekben már levetkőzi a képletszerű vázlatosságot, a jegyzetszerű tömörséget. Összegezésül: Ungvári műve szükséges, bizonyos értelemben korszakot nyitó könyv, amely elsősorban egy gazdag és intenzív fordítói munka, meg a gondolkodó ember mindenre érzékeny reagálásának eredménye. De semmi esetre sem lehet a feladat problémák végleges megfogalmazása, csak afféle indulás a drámairodalom, -elmélet s -történet kalandokkal kecsegtető, felkutatására sürgető tájai felé.