Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Végel László
Egy makró emlékiratai
(VII.)
1966. március 1.
Csütörtök
Ha most akarnám, mondhatnám azt is, hogy Beával jól érzem magam. Igen. Miért ne? Mert itt az ideje, hogy én is jól érezzem magam. Torkig vagyok már azzal, hogy mindig arra gondoljak, bajban vagyok. Mert ugyan mi bajom lehetne nekem? Semmi. Semmi. Csak egy kicsit ravaszabbnak, ügyesebbnek kell lennem. Ennyi az egész. Azt hiszem, a többi már magától megy.
Bea valóban jó lány. Arra gondolok, hogy vele már nyugodtabb vagyok, és gyorsabban múlik az idő. Néha, amikor elbúcsúzok tőle, örömömben nevetni szeretnék. Mindig ki tud találni valami érdekeset, amitől az ember nem unatkozik. Egész nap talpon vagyok, nincs egy másodpercnyi időm sem a pihenésre. Mintha tudná, hogy el kell rabolnia az időmet. És ez irtó jó. Amikor elmegyek hozzá és tesz-vesz a szobában, én mindig leülök egy ódivatú karosszékbe, igazán úgy érzem magam, mint egy úr. Nézem hajlékony lábszárát, arányosan kiszélesedő térdét, nézem a kezét, nyakát, testének vonalait, és ez irtó elszórakoztat. Tudom, minden az enyém. Figyelem. Szeretnék a veséjébe látni. Pontosan megtudni, mi lesz velünk. Szeretném pontosan megmérni, van-e elég ereje. Félve gondolok arra, lesz-e elég ereje, hogy olyanná tegyem, mint amilyen a többi ember. Egészen egyszerűvé, akinek semmi sem fáj, és mindene megvan. Néha megijedek, és újsággal takarom el az arcom. Nem akarom, hogy észrevegye ‒ kételkedem benne. Nem. Mert ha megtudja, mit várok tőle, akkor lehet, hogy egyszerűen faképnél hagy. Ha látná az arcom, amikor megriad, ha látná a szemem, amikor üres, ha akkor látná az ujjaim, a karom, mint krétafehér csontdarabokat, biztosan ő is megijedne. Ha látná, hogy tönkrementem, hogy nem is szeretem őt, csak menekülök hozzá. De ne is mondjam, azért én jó színész vagyok. Néha azért nehéz elviselni az egészet. Például tegnap. Tegnap egészen véletlenül találkoztam Tanjával az utcán. Azt mondta, hogy mostanában rengeteget unatkozik, de ez nem tart sokáig, mert nyáron az öregje Görögországba viszi. Eleinte alig tudtam kiejteni valamit a számon. A zsebemhez kaptam, mint mindig, ha ideges vagyok. Ezek a mozdulataim csakis őt idézik. A szokásaimba marta magát, mintha megbélyegzett volna. Cigaretta, gyufa után kutattam. Majd rágyújtottam, s egy rövidet szívtam. "Az öregem akarja, hogy lássam az Akropoliszt" ‒ mondta. Mondtam neki, hogy engem nem érdekel az Akropolisz. Soha nem fog érdekelni. Azt mondta, őt sem, de ez az egész görögországi utazás érdekes, mert az apja most legalább kinyitotta a pénztárcáját. Az öregje azt akarja, hogy most jól felöltözzön. Aztán mesélni kezdte, hogy milyen ruhákat vesz a görögországi útra. Mondhatom, irtó jó tervei voltak. És drágák. Igen, gondoltam, az öreg valóban kitesz magáért.
Azt mondtam neki, hogy valóban stramm dolog az Akropoliszt a legdivatosabb ruhákban nézni.
Nevetett.
Ez felidegesített. Néha egészen fel tud piszkálni azzal, hogy feleslegesen nevet. Kedvem lett volna valami gorombaságot mondani, de nem mertem. Meg aztán hülyeség is lenne. Jól tudtam, hogy nekem előbb magamat kellene leszidnom. Magamat sajnálnom.
Vizsgálgatni kezdtem. Hogy legalább egy kicsit kárpótoljam magam, kerestem a hibáit. Nem kis kárörömmel állapítottam meg, hogy a dereka nem elég karcsú, sőt tömzsi, lábszára, bokája is némileg vastag. És persze a lábfeje is nagy. Biztosan nagyobb a kelleténél.
Észrevette, hogy vizsgálom. Lesütötte a szemét.
"Irtó élvezi" ‒ gondoltam magamban. "Abszolút örül, ha valaki így vizsgálja. Akárki."
Kíváncsi voltam, hogy mit gondol most rólam. De nem kérdeztem semmit. Tudtam, úgysem mondana igazat. Gyorsan kitalálna valami mesét.
De az arca még irtó szép, meg a combja, a fara... ‒ gondoltam magamban. Azt vettem észre magamon, hogy mérleget készítek. Akárcsak a kamaszok. S hogy milyen nagy hülyeség ez, ne mondjam. Csak Pud lehetett annyira naiv, hogy nagy, fekete betűkkel felírta szobánk falára:
EGALITÉ, SEXUALITÉ
Azt mondja, ez a jeligéje. Én már csak nevetni tudok ezen. Pud valóban naiv. Nem tudja, hogy nem olyan világban élünk, ahol ez jelentene is valamit. Ma, akinek van egy kis esze, sok-kal fontosabb dolgokon töri a fejét. Ez igaz.
Ahogyan Tanja mellett lépkedtem, csöndben, mintha temetésre mennék, Pud még inkább naivnak tűnt. Ebben a csendben még siralmasnak is. Mert most már tisztábban látom: egy-egy lány nem a húsát, tisztaságát rejti magában. Nem. Nem a piszkosságát, nem a lányságát, vagy az ilyen költői dolgokat. Nem. Minden porcikájuk csak arra jó alkalom, hogy a lábunk meg-vessük valami biztos talajon. Ezért van az, hogy mindenki olyan lányt szeret, amilyen elgondolásai vannak az életről. Minden attól függ, hogy az ember mit képzel el magának. Mert itt van pl. Tanja. Amikor csak őt látom, mögötte mindig felsejlik egy világ, amit én akarok. És ott minden olyan, ahogy Merkurosz mondaná, előkelő. Én inkább azt mondanám, hogy normális és itt mindennek van értelme. Itt, itt és csakis itt. Ezért van az, ha vele vagyok, hiszem, hogy komolynak tartanak az emberek. Normálisnak. Különben csak úgy. Lehet, hogy egyszerűen kinevetnék. És azt gondolják rólam, hogy összevissza ügyetlenkedek. Gon-dolhatják azt is, hogy olyan ember vagyok, akinek semmi sem sikerült. Igen. Gyenge ember. S ez nemcsak mese. Istenem, nemcsak mese. Sokszor gondoltam már arra, ha tudnám azt, hogy mindig vele lehetnék, akkor megmondanám az öreg Síknak is, G. N.-nek is, meg a többieknek is, hogy menjenek a fenébe. És azt hiszem, Csi-Csivel is beszélhetnék akkor. A magam mód-ján. Komolyan. Megmondanám neki, hogy egyszerűen gyalázatosak vagyunk, mert engedjük, hogy csak úgy kinyírjanak, tönkretegyenek bennünket. És még mintha élveznénk is ebben. Úgy beszélünk róla, mint valami jó italról. Örökösen arról pletykázunk, hogy tönkremegyünk. Ilyenkor szemünk helyén már nincs is szem, csak üszkös üregek. A szánk fogatlan, öreg slágerénekesek szájához hasonló. Testünk kiszikkadt bárbohócok teste.
"Elkísérhetnél a cipészhez" ‒ hallottam Tanját. "Olyan cipőt csináltatok, hogy eláll szemed-szád. Érdekes masni is lesz rajta."
Mondtam, hogy rendben van, elmegyek vele, úgysem tudok mit csinálni. A cipész is a központban volt, közvetlenül a Duna utca mellett. Tanja hosszan magyarázott neki valamit a cipő orráról. Arról a hirtelen tompított vágásról, amihez kitartóan ragaszkodott. Meg persze a masni szélességéről. Ahogy kivettem, valóban szép cipő lehet. Azután a bulvár felé tartottunk.
"Szép lesz" ‒ mondtam Tanjának.
"Tudod mit hozok Görörgországból neked?" ‒ kérdezte. "Mit?" "Egy liter bort. Egy liter jellegzetes görög bort, jó?" ‒ kérdezte. "Jó" ‒ mondtam. S ennek meg is örültem. Még sohasem ittam görög bort. "Meg egy doboz görög cigarettát, azt mondják nagyon jók a görög cigaretták." Bólintottam. Tetszett, hogy gondol rám. Még ha nem is hozna semmit sem, akkor is örülnék. Amikor a lakása elé értünk, megálltunk. Felötlött, elhívhatnám moziba. Úgyis azt mondta, hogy unatkozik. De azután Beára gondoltam. H. emiatt biztosan kinyírna. Újra kezdené a régi mesét. Megmagyarázná azt, hogy oda akarok tolakodni, ahol nekem nincs helyem.
Erre gondoltam, amikor hirtelen Tanja keze után nyúltam. Érdekes, hogy még sohasem fogtunk kezet. Most is nagyon nevetséges volt az egész. Mint a diplomaták a híradófilmekben.
De szerettem volna így tartani, fogni a kezét. S valami komolyat mondani vagy kérdezni. De nem. Elengedtem a kezét (sokkal melegebb volt, mint az enyém), és cigaretta után nyúl-tam. Annyit már én is tudtam, hogy neki komolyat mondani, vagy tőle kérdezni ‒ illetlenség. Ő is, meg a hozzá hasonlók is csak nevetnének ezen. Akárcsak akkor, amikor azt mondtam neki, hogy megbüntetném a felnőtteket, mert nem olyanok, amilyennek gyermekkorukban elhatározták. Emlékszem, milyen kínos volt. Ő meg Zorica is úgy néztek rám, mintha más világból jöttem volna. Elengedtem tehát a kezét, és nem szóltam semmit. Igen. Jól megjegyeztem azért, hogy komolynak lenni illetlenség. Félni illetlenség, őszintének lenni, szegénynek lenni, különbözni, kockáztatni, ez mind, mind illetlenség.
Ránevettem.
Mondtam neki, hozzon görög lányokat is.
"Hányat?"
"Sokat."
"Mégis?"
"Nem tudom. Még sohasem láttam görög lányt. Csak filmeken."
"Tetszenek?"
"Nagyon."
"Jobban, mint én?" ‒ kérdezte, és kislányos pózba vágta magát.
"Igen" ‒ mondtam túl komolyan.
"Hozok" ‒ mondta, és meghajolt előttem.
"És jól legyen felöltözve" ‒ mondtam neki, és nevettem. Az a fontos, hogy nevessek, gondoltam magamban. Hogy jókedvű legyek. Higgye csak, hogy jól érzem magam. Nekem is szükségem volt erre a nevetésre, még ha erőltetett volt, akkor is. Éppen ezért.
"De találkozunk még addig" ‒ mondta, amikor a kilincs után nyúlt.
"Persze, tudod, hogy az utcán vagyok. Még mindig" ‒ mondtam.
"Tudom" ‒ mondta, és megfogta a kilincset.
Amikor hátat fordított, hirtelen komolyan végigmértem. Mintha oda akarnám szegezni a tekintetemmel, ahol van. Legalább még egy kicsit. Mintha meg akarnám hipnotizálni. Tavaszi kabátja irtó jól állt rajta. Éppen ezt a modellt láttam a napokban az egyik francia divatlap címoldalán. Néztem, hogy milyen jól áll a haja, s ahogyan kinyitotta az ajtót, a résen át belestem a folyosóra, szememmel végigsimogattam a lépcsőket, amelyek az ajtóhoz vezetnek, egészen be azokba a szép, nagy szobákba, abba a rendezett lakásba...
"Mégis szép a világ" ‒ motyogtam magam elé, majd zsebre tettem a kezem és szétnéztem a bulváron.
Dél volt.
Még másfél órám volt, amíg Bea kijön az iskolából.
A túloldalon Gru-grut láttam piros ingében. Gru-gruval az utóbbi hetekben ismerkedtem meg. Azt hiszem H. hozta. Vagy legalábbis ő szervezte be. Én irtó sajnálom, még nagyon ártatlan. Akár egy kisgyerek. De H. biztosan megdolgozza majd őt is. Berántja mindenbe, és addig beszélget vele, amíg egy szép napon Gru-gru maga is belátja, kívül-belül piszkos, és nem ér semmit. Persze nem csinál H. semmit, csak a helyzetet magyarázza meg. Okos fiú. Mindenki beláthatja, hogy igaza van. "Nézz körül" ‒ mondja majd Gru-grunak. "Mit látsz? Mi lesz belőled? Semmi. Nincs erre semmi lehetőséged. Mindannyian tönkrementünk már. Nem szégyelled magad, még pénzed sincs". Meg így. Egyre komolyabban, egyre részletesebben. Most még Gru-gru nem érez semmit. Van neki egy kis manekenje, intelligens alakú kislány, mondhatom. Azzal látom mindig. Esküszöm, olyanok, mint a gyerekek. De egyszer Gru-gru megunja majd az egészet és elpattan benne minden. Először át akartam menni a túloldalra, hogy ne legyek egyedül. De aztán meggondoltam magam. Ha átmennék, csak H.-nak segítenék én is.
H. különben most irtó szeret engem. Amióta Beával járok, irtó jó barátok lettünk. "Stramm lány"‒mondta többször is. Ismeri. Én csak szorgalmasan bólogatok. Nem merek ellentmon-dani. Nem is akarok. Mára pedig meg is hívott bennünket. Beát és engem. Azt akarta, hogy legyünk a vendégei. Este hétkor várt meg bennünket a nagytemplom előtt. Az is irtó érdekes volt. De előbb meg kellett várnom Beát. Fél kettőkor jött ki az iskolából. Amikor Tanját elhagytam, dél volt. Ráértem.
Kimentem a Duna-partra. Még sohasem mondtam, hogy mennyire szeretek itt.
Amikor elegem van mindenből, kiülök ide, leülök egy padra, és nézem a Dunát. Nem gondolok semmire. Semmire. Egyszerűen csak a vizet nézem. Napokig tudnék itt ülni. Itt mindig van annyi erőm, hogy ne gondoljak semmire. Erről a helyről már sokszor eszembe jutott egy regény. H. adta. A címét meg az íróját elfelejtettem. Régen olvastam már. Meg azokban a napokban nem is értettem az egész regényt. Arról van benne szó, hogy egy kis szivar kiszökik a városból az erdőbe, és egy ideig ott él. És ott hallja meg a FŰ ZENÉJÉT. S ez irtó stramm volt, tetszett neki. Mikor visszament a városba, még mindig emlékezett rá. Igaz, én sohasem hallottam még a víz zenéjét. De hát az ilyesmi csak a regényekben fordul elő. Csak ott, és sehol máshol. Mert én itt nem hallottam semmit. De nekem ennyi is elég. Ülök és nézem a vizet. De arra jól emlékszem, hogy én itt sírtam egyszer. Nem tudom elképzelni, mi volt velem. Irtó dühös voltam, amikor leültem a padra. Hogy miért, azt már nem tudom pontosan. Annyira dühös voltam, hogy meg tudtam volna ölni akárkit is. Van az úgy néha... Vagy legalábbis szerettem volna olyan lenni, mint a filmekben azok a könyörtelen szivarok, akik egy szempillantás alatt megcsinálják azt, amit akarnak, és utána jöjjön, aminek jönnie kell. Igen.
És kijöttem, leültem a padra és néztem a vizet. Nem tudom, talán a víz folyása miatt éreztem, hogy egy kicsit megszédült a fejem, elhomályosodott a szemem. Aztán egy könnycsepp jelent meg a szememben, egy egészen kicsi könnycsepp. És valahogy ez nekem irtó jó volt. Még nevetni is tudtam volna. Egészen őszintén. Felálltam, egészen közel mentem a Dunához és hízelegni szerettem volna neki. Úgy, ahogy a húgom hízelgett valamikor (amikor még otthon voltam) az öregemnek, ha valami rosszat tett. Az ölébe dugta a fejét, de mindig volt elég ideje, hogy közben egy ravasz pillantást felém is vessen.
Persze ez az egész egy kicsit nevetséges. Mert egy normális ember tudja jól, hogy szégyen a Duna előtt sírni. Ha Tanja meghallaná, azt gondolná, hogy meghülyültem. Úgyis annyiszor mondta már: "Ti si šašav", és nevetett. Meg a többiek is. Lehet, hogy Csi-Csi nem szólna semmit. Mert neki vannak még bolondos ötletei.
Aztán elmentem a gimi elé, és megvártam Beát. "Feleltem." ‒ mondta. "Miből?" ‒ kérdeztem. Legyintett. "Magyarból". Erről jutott eszembe az öreg Sík. Azt mondta, hogy még ebben a hónapban át kell adni a szemináriumi dolgozatot. "Az élet rövid, a művészet hosszú". Igen, ezt. Már a számon volt, hogy változtassuk meg a címet így: "A művészet rövid, az élet hosszú". De mégis hallgattam. Eszembe jutott Pud. Azt hiszem, mégis igaza volt. Az öreg még ki is rúgna. Úgy látszik, ez a kedvenc témája. Azért is adja fel minden évben. Majd szólok Pudnak, hogy szerezzen egypár ilyen dolgozatot, és én majd átmesélem őket a saját szavammal. Így lesz a legjobb. Nem szóltam az öreg Síknak azért sem, mert irtó szigorúan vizsgált. Biztosan az ünnepély miatt.
"Élnek még a szüleid?" ‒ kérdezte.
"Igen" ‒ válaszoltam.
Látszott rajta, hogy még valamit akar kérdezni tőlem. Ezért álltam ott az asztala mellett és vártam. A múlt hónapban kicserélték az íróasztalát. Ez sokkal nagyobb és tekintélyesebb. Fe-kete. Aztán hirtelen, mintha ő is meg akarna szabadulni az egésztől, megszólalt:
"Mondja, kérem, kivel dacol maga? Kivel ellenkezik?"
Lehajtottam a fejem. "Senkivel" ‒ válaszoltam lassan és halkan.
"Félek attól, hogy erről van szó, csak maga nem tudja, kivel ellenkezzék. Gondolkozzon ezen" ‒ mondta.
"Jó" ‒ válaszoltam közömbösen.
"Szeretném, ha egyszer őszintén beszélgethetnénk" ‒ mondta és felállt. "Lehetséges?"
Azt mondtam, igen. Kezet nyújtott, aztán fekete aktatáskája után nyúlt. Kifelé indult. Az ajtónál elköszöntünk egymástól. Ő a könyvtár felé tartott, én pedig kifelé a fakszról. Még ebben a hónapban megcsinálom neki a szemináriumi munkát.
"És tudod mit kérdeztek?" ‒ kérdezte Bea. "Mit?" "Ady Endre szerelmi költészetét." "Tudtad?" "Alig-alig. Alig pozitívra." "Ennyi elég is." ‒ legyintettem. "Te, te mit gondolsz Ady Endre szerelmi költészetéről?" ‒ kérdezte. Ez már idegesített. Tudhatja jól, hogy az ilyesmi felidegesít. "Semmit" ‒ mondtam neki. "Nekem meg kellett tanulnom egy szerelmes versét kívülről. Két napig magoltam." "És?" ‒ kérdeztem mechanikusan. "Tudod, hogy nem értem az egészet." "Én se." ‒ válaszoltam neki, és javasoltam, hogy menjünk be a központba, mutatni akarok neki egy pulóvert, amit, ha lesz pénzem, okvetlenül megveszek. "Jó" ‒ mondta. Megnéztük a pulóvert, aztán elmentünk hozzá ebédre. Megjátszotta a háziasszonyt, főzött. Ne is mondjam, hogy mi mindent kellett ennem. Egész délután együtt voltunk. Estefelé bementünk a központba, sétáltunk a korzón, hét óra felé a nagytemplom elé mentünk, ahol már H. várt ránk.
Látszott rajta, hogy nagyon megörült nekünk. Javasolta, hogy menjünk ki a Fruška gorába valami értelmes helyre. "Mondjuk Sražilovóra. Taxit én biztosítok." Kicsit meghökkentem magamban. Sohasem volt ennyi pénze. Vállat vontam, és azt mondtam, rendben van, s közben egy lépést tettem a szembe levő taxiállomás felé.
"Irtó dilettáns vagy" ‒ mondta és megfogta a kezem. Megálltam.
"Milyen kocsin akarsz utazni?" ‒ fordult Bea felé.
"Mercin" ‒ mondta Bea nevetve. "Imádom a Merciket, a Ferrárikat, Rolls Royce, meg minden előkelő kocsit a világon. De a Mercik a legigazibb arisztokrata kocsik" ‒ mondta Bea.
"Jó" ‒ mondta H. "Mercin megyünk".
Első pillanatban csodálkozva néztem rá, de aztán közömbös arcot vágtam. Még a fejemhez vágja majd, hogy félek, kinevet és mindenkinek meséli majd. Nem, ezt nem engedhetem meg magamnak.
"Jó" ‒ mondtam. "Rendben van."
Elindultunk. Bea mindkettőnket átkarolt és Ady Endre szerelmi lírájáról mesélt. H. szemmel láthatólag unta az egészet. Aztán egy kis mellékutcába vezetett bennünket. Tele van villával. Itt vannak a legszebb villák a városban.
"Ebben az utcában lehet a legstrammabb autókat lopni" ‒ mondta H. egy előkelő kézmozdulattal rámutatott a villákra meg az autókra.
"Igen, tudom" ‒ mondtam neki halkan.
H. hátrafordult és figyelt. "Nincs senki" ‒ mondta. Én is megfeszített idegekkel figyeltem az utcát.
"Bea válassz!" ‒ mondta H.
"Ez Merci" ‒ mondtam Beának, és rámutattam az egyik kocsira.
"Öreg" ‒ mondta Bea.
Tovább mentünk. "Ez az" ‒ állt meg Bea az egyik kocsi előtt, és megfogta a vállamat. "Nézd meg, milyen gyönyörű. Ugye, hogy gyönyörű?"
"Igen" ‒ mondta H., és jelezte, hogy menjek előre, Bea pedig visszafelé. "Ha jön valaki, fütyüljétek a Dzso-dzsót. Ha kész leszek, én is ezzel jelzek. A szerelmespárok nem számítanak."
Előre mentem vagy száz métert. Nekitámaszkodtam az egyik villanykarónak és egész testemben remegtem. Féltem, bár a legjobban attól reszkettem, hogy nem veszem észre, ha jön valaki. Még az árnyékomban is ellenséget sejtettem. Beának könnyű. Neki mindenki megbocsátana. De ha én tévednék, senki sem tudna megbocsátani. Semmi neszt nem hallottam. Csönd volt mindenfelé. Milyen szép is ez az utca. Az arcomat a levegőbe fúrtam. Néhol már a fák is virágoznak. Érzem. A levegő árulja el. Alig vártam már, hogy H. jelezzen. Hogy kész az egésszel. Mert ha együtt leszünk, és úgy kapnak el, az már nem lesz baj. Jöjjön, aminek jönnie kell. Nem félek tőle. Abban az esetben senki sem mondhatja rám, hogy ügyetlen voltam. De így minden egészen más. A tények nem érdekelnek senkit. Elfelejtik őket az emberek. Csak azt jegyeznék meg, hogy tévedtem, hogy elárultam barátomat. Mindenki azt gondolná. Bea is, H. is, Csi-Csi is. H. például azt mondaná, hogy ő ezt előre megérezte. Néhány lépést még előre mentem. Egészen a mellékutcáig. De senki sem jött. Ekkor H. jelzését hallottam. Végre, gondoltam. Most már éreztem, hogy mindenre képes vagyok. Óvatosan, de határozott léptekkel mentem a kocsi felé. Bea már ott volt. Nekitámaszkodott a kocsinak és engem várt. Odaléptem hozzá és megcsókoltam. "Féltél?" ‒ kérdeztem. "Nem" ‒ mondta. "Ez nem is volt annyira nehéz". "A Mercedes zárja irtó kellemetlen. Sokáig kell bajlódni vele. Azért tartott ilyen sokáig" ‒ magyarázta H. Beült a kocsiba. Kinyitotta a hátsó ajtót. "Üljetek hátra, úgy előkelőbb" ‒ mondta. Beültünk. H. babrált a motorral és elindultunk. A régi hídnál jobbra fordultunk. Csak arra emlékszem jól, hogy Beát szorongattam. Sohasem szerettem úgy, mint ezen az úton. Szinte neurotikus kapaszkodással fogtam át testének minden porcikáját. H. egész úton hallgatott. Csak a vállát láttam, amint néha-néha megmozdult. Egyszer szólalt meg. Azt mondta, hogy ilyen kocsit a legnagyobb élvezet hajtani. Egészen másként érzi magát, ha kormánykereket tart. Később lefékezett. Kiszállt, körülnézett, aztán bedugta a fejét a kocsiba. "Szálljatok ki gyorsan és észrevétlenül. Itt kell hagynunk a kocsit". Aztán egy kis mellékútra vezette a kocsit. Visszajött. Azt mondta nem mehetünk tovább. Van még fél kilométer a kávéházig, azt gyalog is megtehetjük. Ki tudja, mikor veszi észre a tulajdonos, hogy hiányzik a kocsija. Nem mehetünk vele a vendéglőig. Ott gyorsan elkapnának bennünket.
Kiszálltunk. H. becsapta az ajtót. Némán mentünk előre. Beának néha-néha eszébe jutott egy-egy sláger és félhangosan dudorászta. Mindig másikat.
Szerettem volna elkezdeni a beszélgetést. De ebben a pilanatban teljesen lehetetlennek éreztem. Igen. Úgy éreztem, H. valamit végérvényesen bebizonyított. Mit is mondanék én, éppen most? Most látom, hogy H. az igazi. Nem fél. Nem torpan meg minduntalan. Kemény gyerek, mondhatom.
Az autóbuszállomás előtt megálltunk, és megvártuk az autóbuszt. Amikor az emberek kiszálltak, mi is csatlakoztunk hozzájuk, bementünk a vendéglőbe, mintha velük jöttünk volna. Mindezt H. irányította, anélkül, hogy meg kellene szólalnia. Mi gépiesen követtük minden mozdulatát.
Amikor leültünk az asztalhoz, H. megszólalt, nyugodtan, mintha mi sem történt volna.
"Halat eszünk, és bort iszunk" ‒ mondta. Beával bólintottunk. "Irtó érdekes volt ez az út" ‒ mondta Bea. H. elnevette magát.
"Az a fontos, hogy jól szórakoztál" ‒ mondta H. és Bea felé fordult. Mintha csak neki mondaná az egészet. Most vettem észre, hogy Beának szörnyen imponált a lopás. Szemei csillogtak, mozdulatai lányosabbak lettek. Mintha megfiatalodott volna. Nem tetszett, hogy H. az előbbi mondatával engem ki akart zárni a beszélgetésből. Legalábbis úgy éreztem, ezt akarja. Bea arca eléggé kipirult, és ez nagyon jól állt neki. Rajtam valami szorongás vett erőt. Arra kezdtem gyanakodni, hogy Beától elkoboztam valamit. Igen. Azt, hogy fiatal. H. tehát ezt akarta bebizonyítani ezzel a lopással. Pontosan ezt, és persze azt is, hogy nincs jogom erre.
Bea azt mondta, hogy szörnyen jól érezte magát.
"Mindenesetre kitűnő dopping arra, hogy az ember ne aludjon el" ‒ mondta H.
"Kitűnő dopping" ‒ mondtam én is, hogy valamiképpen bekapcsolódjak a beszélgetésbe.
H. tenyerébe hajtotta az arcát és néhány percig így ült. Csendben. Meg sem mozdult. Nagyon szép, fékete sörénye van. Ez és a szeme a legérdekesebb rajta. Érdekes, hogy milyen keskeny válla van. Ezt most vettem észre először. Mindig valami sportos típusnak képzeltem el. Pedig nem az. Azt hiszem, sohasem sportolt. Ha jobban megnézi az ember, láthatja, hogy elég sovány. Majdnem vézna. Ahogy kezének csuklóját néztem, madarak csontjai jutottak eszembe. De talán éppen ez adta meg mozdulatainak frissességét, keménységét.
Amikor felemelte fejét, komolyan, mondhatnám barátságosan a szemembe nézett. Láttam rajta, hogy szomorú is.
"Mondd, Bub" ‒ mondta ‒ "mondd meg őszintén: féltél?" Felemeltem a poharam és a két kezembe fogtam. Nem éreztem semmi izgalmat, amikor azt mondtam, hogy igen. Utána gyor-san Beára néztem. Támogatást vártam tőle. Ő azonban lesütötte a szemét, és úgy tett, mintha az asztalt vizsgálná. Elfordítottam a tekintetem. Meg is bántam, hogy ránéztem. Miért segítsen éppen rajtam ‒ gondoltam magamban.
"Sejtettem" ‒ mondta H., s aprókat bólogatott fejével.
"És te nem féltél?" ‒ kérdeztem tőle energikusan.
H. körülnézett a teremben, aztán Beára nézett. Arcvonásai nyugodtak voltak, kisimultak, csöndesek voltak, mint éjjel a nyílt tenger.
"Én leszoktattam erről magam"‒ mondta. ‒ S elkezdett beszélni. Azt mondta, úgy érzi, hogy neki már nincs is joga félni, meg ilyeneket. Többször is töltött a borból. Látszott rajta, hogy jólesik beszélnie. Úgy tűnt, hogy újra csak Beához szól, nem hozzám. Ez irtó zavart. Azt mondta, hogy azért nem fél, mert nincs mit vesztenie, s ennek irtó örül. Szabad ember. Mert nincs senkije és semmije. Pontosan azt csinál, amit akar.
Amíg beszélt, Beára pillantottam. Többször is. Kíváncsi voltam, milyen arcot vág. Hogyan reagál. Láttam, hogy irtó figyeli H-t. Mintha minden szavát meg akarná jegyezni. Igen. Láthat-tam most, H. számára milyen fontos Bea. Azt gondolja, hogy akkor majd engem is megfog. Mind jobban. Irtó alak, mondhatom. Mindig azt gondolja, hogy megfoghatja az embereket. Mindig. Hogy olyanok legyünk, mint ő. Éreztem, nekem is szólnom kellene valamit, hogy megszabadítsam Beát, és magamat is. Valami fontosat kellene megmagyaráznom. Meg kellene kérdeznem tőle, nem gondol-e arra, hogy mi csak véletlenül vagyunk együtt. Véletlenül vagyunk hasonlók. Ezért vagyunk barátok. Csak azért, mert mást nem tehetünk. De nem szóltam erről semmit. Úgy éreztem, hogy úgysem tudnám ezt megmagyarázni. Mert nekem is zavarosnak tűnt az egész.
Mindhármunknak töltöttem és rágyújtottam egy cigarettára.
"Jó" ‒ mondtam. "Azt csinálsz, amit akarsz. De mit akarsz csinálni? Erre irtó kíváncsi vagyok" ‒ kérdeztem tőle.
H. végignézett rajtam. Úgy nézett rám, mint a székre, asztalra, pohárra, mintha nem is ember lennék. Aztán mély lélegzetet vett, mintha szólni akarna valamit. De hallgatott. Jó sokáig hallgatott. Tekintete ide-oda röpködött, mintha a pincérek mozgását figyelte volna. Aztán eloltotta félig elszívott cigarettáját, és csöndben, mintha csak magának beszélne, megszólalt.
"Azt te sohasem értenéd meg" ‒ mondta és legyintett. Azt mondta, ahhoz, hogy én őt megértsem, mindennel fel kellene számolnom. Minden ambícióval, minden vággyal. Mindent ki kellene űznöm magamból, mint az ördögöt. Ha egyszer őszintén érezném azt, hogy nem akarok semmi lenni, akkor megérthetném az ő logikáját. De így nem. Soha. Mert nekem minden csak félig sikerült. Félember vagyok. Ezért van az, hogy annyira ragaszkodott ahhoz, hogy rendes ember legyek. Egyre gyorsabban ivott. Nem tudtam, mit válaszoljak. Éreztem, hogy nincs is mit beszélgetnünk egymással. Fáradtak voltunk. Meg sokat ittunk. Jól látszott ez rajtunk. Még jó, hogy itt volt Bea, legalább táncolhattunk. H. irtó ügyesen táncolt. Bea is. Mindenki őt nézte. Én nem mondhatom magamról, hogy jól táncolok. Azt hiszem, nem is tudok táncolni, csak ügyetlenkedek. Úgy teszek, mintha tudnék, de azért többször is felkértem Beát. Igaz, nem tudtam élvezni a táncban, de azért jó volt táncolni vele. Tánc közben arról beszélgettünk, hogy mit csinálunk holnap. El akartam felejtetni vele ezt a mai napot. Azt ígértem Beának, hogy holnap majd jó stószokat csinálunk. Azt akartam, hogy örüljön nekem. H. miatt is. Igaz, nem voltam féltékeny H.-ra, mint fiúra. Nem. Inkább csak meg akartam szabadítani Beát a hatása alól. Tudtam, hogy másképpen nem számíthatok rá soha.
Amikor a zenekar végképpen elhallgatott, újra beszélgetni kezdtünk. De semmi fontosról sem szóltunk. Csak arról, hogy milyen filmek játszanak, meg ilyeneket. Egyszer kiböktem, hogy levelet kaptam Csi-Csitől. Gondoltam, ezzel majd megpiszkálom. Amikor meghallotta Csi-Csi nevét, egy pillanatra megrezdült. De nem szólt semmit. Irtó jól megjátszotta magát ‒ gondoltam. Részeg fejjel még arra is gondoltam, hogy egész este csak megjátszotta magát. Azért lopott kocsit is. Irtó nagy színész. Mintha rajtunk próbálná ki, hogy mire képes. Még az is megvillant a fejemben, amit sohasem mondott. Csak a stósz kedvéért beszél. ",Sportból", ahogyan Bea mondaná.
Amikor kiértünk a friss levegőre, már ki is ment a fejemből. Átöleltem Beát és irtó jólesett, hogy nem vagyok egyedül. Néha eszembe jutott, hogy mi lesz a kocsival. Magamban nagyokat nevettem, ugyan milyen arcot vág majd a szivar, ha kijön a villája elé, és keresni kezdi a kocsiját. Ezen jót nevettem. Mondtam Beának is, hogy a szivar szörnyen meg lesz keveredve. Ő is nevetett ezen. Beszálltunk az autóbuszba és tíz-tizenöt perc múlva a központban voltunk. Éjszaka volt. H. elbúcsúzott tőlünk. Azt mondta, megy a bárba. Mi nem akartunk vele menni. Jobban örültem annak, hogy Bea velem van.
Sokáig csavarogtunk a városban és néztük a kirakatokat. Megígérte, hogy vesz nekem egy kockás inget.
(Folytatása következik)