EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2024. június 16. | Jusztin, Jusztina, Aurél napjaAKTUÁLIS SZÁM:1260076. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 9–10. szám

Végel László

Egy makró emlékiratai

3.

1965. szeptember 1.

SZERDA

Mondhatná valaki, hogy csak az ösztönök dolga az egész, de én mégis úgy érzem, hogy tegnap valami borzalmas dolog történt közöttünk. Lehet, hogy valaki nevet is majd, ha ezt hallja, hogy borzalmas, és én azt hiszem, hogy igaza is lesz, mert az emberek, ezt jól tudom, nagyon szeretnek mindenből tragédiát csinálni, de mégse tudok ellenállni annak, hogy le ne írjam ezt, hogy borzalmas.

Igen. Valami igazából történt. Tegnap körülbelül fél egy körül találkoztam Csi-csivel. Megmondom őszintén, irtó megörültem neki. Néha, mikor meglátom, egészen megváltozik minden körülöttem. Amikor meglátott, ő is nagyon megörült, és egy ideig együtt sétáltunk a városban, néztük a kirakatokat, a moziműsorokat, az új típusú autókat stb. Azután Csi-csi alig hallhatóan megszólalt. Azt kérdezte tőlem, hogy mondjam meg őszintén, lehetne-e nekem egy olyan fantasztikus ötletem, egy olyan őrülten fantasztikus ötletem, hogy egyszerűen eltűnjek valahová. Kérdeztem tőle, hogy hová. Azt mondta, hogy az mindegy, nem az a lényeges, hogy az ember hová megy, hanem az, hogy menjen, menjen az utolsó leheletéig. Megálltam egy percre az úttesten, ahol éppen elég nagy volt a tolongás, de mégis valahogy sikerült elébe lépnem, hogy szembenézzek vele. „Hová menjek, Csi-csi, hová?” – kérdeztem. „Hogy lehet valaki ennyire unalmas. Mindig azt szeretnéd megtudni, hogy hová, mintha az annyira lényeges lenne, az istenit neki. Hogyhogy, neked még nem jutott eszedbe soha, hogy egyszerűen eltűnjél és kész. Utána menjen mindenki a fenébe.” Csi-csinek gyakran vannak ilyen bolondos ötletei. Néha, ha eszébe jut valami, azon napokig lovagol. De most az egyszer másképpen, idegesebben mondta az egészet. Mondtam neki, hogy én is szeretnék elmenni bárhová, de ezek csak olyan marhaságok, mert nincs pénzünk. Mondtam neki, hogy az ilyesmiről ne is álmodozzon az ember, amíg nincs pénze. Láttam azonban, hogy nem hallgat rám, hogy az egészet most szörnyen komolyan gondolja. Arca valamennyivel sápadtabb volt, és az egész teste valahogy ideges, üvegszerű. „Már te is úgy beszélsz, mint a többiek” – mondta. „Tudom, hogy te is úgy beszélsz, mint a többiek.” Mondtam neki, hogy nem értem pontosan, mire gondolt, s hogy irtó szeretném, ha megmagyarázná, hogy mit akar ezzel mondani. „Mert hogy beszélhetnék én úgy, mint a többiek. Te jól tudod, hogy én egyszerűen nem vagyok abban a helyzetben.” „Nem ez a fontos, hát nem érted? Az a fontos, hogyha véletlenül olyan helyzetben lennél, akkor te is pontosan olyan lennél. Ez a fontos. Ha egy kis szerencséd van, akkor éppen olyan lennél.” Mondtam neki, hogy nem tudom, erről nem is érdemes gondolkodni, engem az ilyesmi egy csöppet sem érdekel. Ő erre elkezdett idegesebben, hangosabban beszélni. „Tudod-e, hogy ez aljasság? Könnyű azt hajtogatni, hogy engem ez egy csöppet sem érdekel. Könnyű úgy élni, hogy az ember mindent magába fojt és semmit sem akar. így könnyen megúszhatja az egészet.” „Mit úszhat meg?” – kérdem tőle. „Mit úszhatnék meg pontosan én, az istenért?” Erre ő azt mondta, hagyjuk az egészet, most csak egy kicsit idegesebb és nincs kedve vitatkozni velem. De én csak makacskodtam, hogy csak mondja meg, én nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi az isten lehetne az én életemben, amit én megúszhatnék? Hisz nekem nincs semmim. „Mindegy” – mondta és legyintett. Mondtam neki, hogy egyáltalán nem fogok megharagudni, meg így. Erre megszólalt, eléggé zavartan. „Én sem tudom pontosan” – mondta –, „hogy mit úszhatsz meg. De például, hogy itt se, ott se vagy, hogy mindig valami mást akarsz, mindig valami mást csinálsz, vagy az ilyesmi, az mégiscsak piszokság.” „Istenem” – mondtam neki –, „te is meg akarod váltani a világot, mint G. M. meg a többiek.” Valóban mindig irtó feldühösített, ha valaki ennyire becsületes akart lenni. Mondtam én mindig: a világ tele van becsületes emberrel, és mégis hol vagyunk. Mondtam neki, erről fölösleges vitatkozni, s jobb lesz, ha megiszunk valamit. „Most már nekem is van pénzem, hogy fizessek neked.” „Holnap majd lesz több is” – legyintett. Mondtam, hogy ennek végső ideje és én ezt nagyon szeretném. Legalább veszek majd egy normális öltönyt, mert különben kutyába se veszi az embert senki.

Bementünk egy kerthelyiségbe. Istenem, hogy milyen ronda kerthelyiségek vannak a városban, ne is mondjam! Az ember mintha váróteremben ülne, alig ül le s máris érzi, hogy okvetlenül el kell mennie máshová, mintha üldöznék.

„És mit akarsz még az öltönyön kívül?” – kérdezte Csi-csi.

„Hogyhogy mit akarok?” – kérdeztem. – „Nem értem.” De ő csak makacskodott. Azt mondta, soroljam fel, hogy mit akarok még.

„Értsd meg” – mondtam neki –, „hogy én még ezen nem gondolkoztam.”

„De mi jutna eszedbe mégis?” – hajtogatta makacsul.

Mondtam neki, hogy nem tudom, de valószínűleg, ha nagyon sok pénzem lenne, akkor autót meg házat vennék.

Csi-csi erre elkezdett hangosan nevetni.

„Autót meg házat?” – kérdezte.

„Autót meg házat” – mondtam.

„Autót meg házat?” – kérdezte.

Mondtam neki, hogy igen, és hagyjuk már ezt a fenébe.

„Tudod-e, hogy nagyon megváltoztál?” – kérdezte. Mondtam neki, hogy lehetséges.

„Valamikor az ilyesmi eszedbe se jutott. Pár évvel ezelőtt még mindig azt hajtogattad, hogy hányingered van azoktól az emberektől, akik autót meg házat akarnak venni, meg akik egy megszokott feleséget akarnak. Akivel minden este becsületesen le lehet feküdni. Mindig valami belső gazdagságról papoltál. Valami olyan állapotról meséltél, ami az embert boldoggá teszi. Emlékszem, hányszor mondtad, hogy milyen ritka az ilyen ember.”

Csak most éreztem meg, hogy Csi-csi mintha számon kérne tőlem valamit. Igen, ő is komiszul számon kér tőlem valamit, mint a többiek, lehet hogy nyíltabban és szemtelenebbül, mint az öreg Sík, de hát Csi-csi nem olyan finom ember, mint Sík.

Igen, felelősségre akar vonni. Néztem őt, s arra gondoltam: istenem, milyen naivan gondolkodtunk mi még tegnap. Lehet, hogy irtó strammok is voltunk. De hová a fenébe jutnánk, ha mindig így gondolkodnánk.

Egy ideig hallgattam, éreztem, meg kell nyugodnom. Gyomromban, ujjaimban, tenyeremben valami ideges rángatózást éreztem. Valami fölösleges erőt, amitől meg kell szabadulnom, amit ki kell hánynom.

Rágyújtottam egy cigarettára és megszólaltam.

„Csi-csi, mondd meg, hogy miből élsz? Egyáltalán nem kell takargatni semmit. Mondd meg, hogy miből élsz meg most?”

„Az nem fontos” – mondta.

„Istenem, hát nem tudod még, hogy csak ez a fontos? Csak ez a fontos” – mondtam.

„Ebben az esetben nem fontos” – ismételgette makacsul.

„Jó. Majd én megmondom, hogy miből élsz. Abból élsz, hogy mindenféle piszkos üzleteket kötsz, akármilyen szivarokkal. Azt nem szabad elfelejteni egy percre sem” – mondtam.

„Az ilyesmit nem is lehet elfelejteni” – mondta ő és lehajtotta a fejét.

„És tudod-e, hogy én miből élek?” – kérdeztem.

„Tudom” – mondta.

„Abból, hogy egyszerűen ez lettem, ami vagyok. Képzeld el, az ember csak úgy eladja magát. Hogy ez mennyire borzalmas, ne is mondjam. Te is, meg én is, akármilyen szépen gondolkodtunk, akármilyen szépen gondoltunk el mindent, mégis ide jutottunk. Istenem, meg mered-e mondani, hová jutottunk?”

Hívattam a pincért. Rendeltünk két konyakot. Eloltottam a cigarettámat, és gyorsan egy másikat vettem elő. Kívántam. Csi-csi ránézett a cigarettás dobozomra. „Jobb cigarettát szívsz már” – mondta. „Jobbat” – mondtam. Aztán hozzátettem: „Ez is valami.” Egypárat szívtam a cigarettából és újra megkérdeztem tőle: „Hát meg mered-e mondani, hogy hová jutottunk?”

Most azonban ő hallgatott el. Igen, ezen a ponton el kell mindenkinek hallgatni. Mert most egy szót sem szólhat senki.

„És ártatlanok voltunk” – mondtam neki. „Ártatlanok voltunk és naivak, mint a gyerekek. Sohasem voltunk piszkosak, nem is akartunk azok lenni. Istenem, Csi-csi, hát ezt nem érted. Úgy képzeltük el magunkat, mint a felkelő napot. Emlékszel, ezt éppen te mondtad. Azt akarom ezzel mondani, hogy az ördög tudja, miért, de sorsunk nem lett az, amit vártunk. Gondolom, teljesen más sorsunk lett.”

Lehajtottam a fejem és néztem a konyakos poharat. A szomszédos asztalnál néhány egészen fiatal fiú tranzisztoros rádiót hallgatott. Valami divatos slágert. Valami divatos énekest. Úgy énekelt a szivar, mintha mindentől meg akart volna szabadulni. Biztos nagyon hathatott a fiúkra, mert el-eltorzuló grimaszokkal kísérték, meggörnyedtek, mint a gnómok, aztán egészen kiegyenesedtek, mint a némafilmek frakkos kártyásai. Persze ez a hang – egyre többet hallom. Néha én is úgy érzem, hogy teljesen azonosulni tudok vele. Hogy egy-egy pillanatra átmelegít. Csak nem szeretem az olyan slágereket, amelyek olyan lassúak, finomak. Ezeket ki nem állom. Érdekes, hogy vannak emberek, akik minden slágerért bomlanak. Néha egész cirkuszt csinálnak, ha kedvenc lemezüket hallgatják. Igaz, énrám is hatnak, de csak ha durvább hangot hallok, valami egészen kegyetlent. Azt hiszem, mondtam már, hogy általában nem szeretem a finom dolgokat. Főleg a finom emberektől undorodok. Mert azok, ahogyan Csi-csi mondaná, reggel fehér inget húznak, sötét tónusú nyakkendőt kötnek és délre beléd szúrnak egy kést. Minden reggel fehér inget húznak, sötét tónusú nyakkendőt kötnek és minden délben beléd szúrnak egy kést. Irtó utálatos, hogy az embernek ezt előbb-utóbb meg kell tanulnia. Persze, legjobb lenne olyannak lenni, mint ők. Egészen olyannak lenni. Mondhatom, hogy én már pontosan tudom, hogyan viselkednek. Még utánozni is tudnám őket. Főleg a klubban látom ezeket az embereket. Ott annyi van, mint a szemét. Amikor belépnek a klubba, irtó kedvesen mosolyognak és megnézik hová lehet és hová nem lehet leülni. Aztán leülnek, kérdezik a gyerekeket, a feleséget, meg így. Istenem, hogy hogyan tudnak ezek az emberek társalogni, ne is mondjam. Néha olyanok, néha éppen olyanok, mint a homokosok. Olyan finomak. Sokszor gondoltam pedig már rá, hogy nem is kellene gondolni rájuk. De minden hiába. Most, ahogy nézem Csi-csit, kénytelen vagyok gondolni rájuk. Persze mennyivel jobb lenne valami más, valami szebb dologból kiábrándulni, mondjuk, egy lányból, aki kinyírta az embert. Vagy olyasmiből, amiből a regényhősök szoktak kiábrándulni, valami borzasztó nagy szerelemből, egy meleg combból, barátokból vagy valami célból. Mondom, mindegy, csak szép legyen az, amiből az ember kiábrándul. Hogyha az embernek eszébe jut a régi, mondhassa, mégis volt. Ennek lenne valami értelme. Mondom, nagyon szeretném, ha lenne néhány ilyen dolog az életemben. Ezek olyan tiszta dolgok. Igaz, néhány éjszaka Memmel még néhány évvel ezelőtt. Mem felült a kaucsra és istenem, mennyit beszélgettünk. Még el is felejtettem, hogy milyen a lába, amikor így ült. De ez is csak néhány nap. Minden, ami történik különben velem, csak fáj. Érzem, hogy beleakaszkodik a csuklómba minden rossz dolog. Valahogy a kezem csuklóját kezdik ki ezek az átkozott stószok először. Mintha oda koncentrálódott volna minden idegszál. Ujjaim reszketnek és érzem, hogy belül minden üres. A szívverés tompa dobbanás. Tornádosz és Pud, a mérnök, s itt van most még Csi-csi is. Ha majd nagyon beteg leszek tőlük, először a kezemet vágom le. Levágom a kezem, valahol a kezem közepénél. Hogy megszabaduljak azoktól az idegközpontoktól. A csontot majd benövi, körülveszi egy új, egészséges bőr. Nem is veszi senki majd észre, hogy a kéz csonka. Ha azután sem lesz jobb, akkor majd biztos megvakulok. Ha majd nem látok se fehéret, se feketét, akkor jó lesz biztosan. Most is, ha behunyom a szememet, jó sokáig, akkor érzem, hogy testem egészen megnyugszik, elzsibbad. Minden porcikám nyugodtabban, szabályosabban működik. Valahol olvastam is, vagy, azt hiszem, hogy az öreg Sík mondta, hogy a látás csak fizikai mánia. Istenem, nekem irtó elegem van az ilyen mániákból. Egészen normális leszek. Mert vegyük például Csi-csit. Hogy magyarázzam meg neki, hogy nem vagyunk bűnösök, csak tenni kellene valamit, hogy normálisak legyünk. Persze, lehet, hogy csak elég lenne jó zenét homolyan hallgatni, mint ezek a fiúk, és ez is elég lenne. Mert az embertől soha sincs semmi messze. Egy darabig néztem a konyakot meg az apró hullámokat benne. Aztán az egyik fekete pulóveros odajött hozzánk és megkérdezte, hogy táncolhat-e Csi-csivel. Mondtam neki, hogy tőlem igen. Csi-csi egy darabig gondolkodott, aztán fölállt. Ő igazán szépen táncol, amikor elkezdett táncolni, mindjárt észrevettem, hogy jobban, mint a fiú. Egészen tetszik nekem, ahogyan táncol. Nem csinál sok stószt, de mégis irtó eredeti. Meg aztán azért is jó volt az egész, mert a teraszon csak néhányan voltunk, meg az a sok átkozott fehéresszürke alumínium szék, tarka műanyag-fedőlapokkal. Mondom, ezek az asztalok abszolút illenek a hangulathoz. A fiúk felerősítették a tranzisztort és mindannyian irtó élveztük a zenét. Mondhatnám azt is, hogy valami erő gyülemlett fel bennem, ami egyszerűen a szivarokhoz vonzott. Ezenkívül Csi-csi egy pillanatra jobb kedvre is derült. Kezét alig-alig a partnere vállára tette s egészen elmerült a táncban. Ó, hányszor mondta már nekem, hogy mennyire szeret táncolni. S mégis csak nagyon ritkán táncol.

Amikor visszatért hozzám, hirtelen megitta a konyakját. Egy hajtással, ahogyan szokta.

„Ismered, ugye ismered Merkuroszt?” – kérdezte jókedvűen. Mondtam neki, hogy igen.

„Tudod-e, miért hívják Merkurosznak?”

Mondtam neki, hogy nem tudom, és nem is vagyok kíváncsi rá, mert hülye alak, meg így. Valóban kicsit idiotikus alak az a Merkurosz. Együtt ismertem meg őt meg a várost. El se tudnám választani a kettőt: világosbarna pulóverét, amelyet télen-nyáron hord, s amelyben éjszakánként mászkál, meg ezt a hülye várost. Este nyolc után összejárja a város minden teraszát, kávéházát, lebuját. Szisztematikusan kering egyik helyről a másikra, mintha keresne, mintha várna valakit. Megáll a bejáratnál s alaposan, figyelmesen megvizsgál minden embert. Mintha pontosan abban a teremben kellene lennie annak az ismerősnek. Aztán hirtelen megfordul, elrohan. Pedig tudom én is, tudja ő is, hogy nem keres senkit. Csak amikor besötétedik, akkor ő egyszerűen tönkremegy. Nyolctól kettőig mindig így hülyéskedik. Néhány ember, aki látja, csak legyint, azt mondják rá: hülye, mások meg csodálkoznak rajta és értelmetlenül bámulnak rá. Azt is meg lehet figyelni, hogy mindig egyedül megy. Úgy látszik, még fizikailag sem tűr meg maga mellett senkit.

„Azért hívják Merkurosznak” – mondta Csi-csi –, „mert azt gondolja magáról, hogy ő van legközelebb a Naphoz.”

„Lehet” – mondtam neki –, „lehet, hogy ő van legközelebb a Naphoz. Lehet.” Aztán elnevettem magamat azon, hogy hogyan is találhat ki magáról egy ember akkora hülyeséget. Hiszen még sohasem láttam az utcán, amikor süt a nap. Pont fordítva van. Ő az, aki fél a naptól. Mindig csak éjszaka jelenik meg. Hogy lehet ez?

„Merkurosz azt mondja, hogy mi képtelen emberek vagyunk. Hogy nem lesz belőlünk soha semmi, csak betegek vagy hülyék. Meg azt mondja, hogy idióták vagyunk. Rád azt mondja, hogy a legnagyobb idióta vagy."

„Ő is az”, legyintettem.

„Azt mondja, hogy mi képtelenek vagyunk minden normális életre. Hogy puhányok vagyunk. Az utóbbi néhány napban sokat beszélgettem vele erről. Azt hiszem, hogy ő sokkal okosabb ember, mint ahogy gondoljuk. Meg azt hiszem, hogy igaza is van.”

Mondtam neki, jobb lenne, ha egy kicsit elhanyagolná Merkuroszt, mert a városban mindenki tudja, hogy mániákus. Csi-csi kimeresztette szemét. „Mániákus?” – kérdezte. „Az” – mondtam. És azt hiszem, hogy teljesen igazam is van. Hogyan is bírná ki a normális ember, hogy minden éjszaka egyedül rohangásszon a városban. És pontosabban, miért rohangásszon éppen úgy, mintha valakit keresne. Hiszen tudjuk jól, nem jön soha senki. Ezt tudja minden ember. Ne is várjon soha senki senkit. Aki vár, az hülye. Mások is mondják rá, hogy baj van vele. „Én nem hiszem” – mondta Csi-csi. „Én sokat beszélgettem vele.” Erre már komolyabban mondtam neki, hogy hagyjuk Merkuroszt.

Csi-csi ingerülten megszólalt.

„Hát nem érted, hogy ő most irtó fontos? Hát nem érted?”

„Nem” – mondtam.

Csi-csi rámnézett. Komolyan. Idegenül. Csodálkozva.

„Igaza van neki. Igaza van neki. Mi valóban képtelenek vagyunk” – mondta és felállt.

„És nekem elegem van már” – mondta már állva.

Én is felálltam.

„Miről van szó, mondd, tulajdonképpen. Csi-csi, hiszen tudod te is, én is, mindegy, mit gondolsz, semmit sem változik. Mi kell, hogy tudjuk, akik mindig valami mást gondoltunk” – mondtam neki idegesen.

Csi-csi a kijárat felé indult.

„Azt hiszem, nem érdemes erről beszélni” – mondta.

Hívtam a pincért, gyorsan kifizettem a két konyakot és a kijáratnál utolértem Csi-csit. Megfogtam a kezét és kérdeztem.

„Velem sem érdemes?”

„Veled sem” – mondta.

Végiggyalogoltunk a Futaki utcán, azután amikor az elszűkült, mint a pokol utolsó köre, elfordultunk az egyik bal oldali utcába. Háza mellett valami épületet romboltak. Az emberek körülállták és nézték. Valaki azt mondta mellettem: „Milyen szép lesz itt holnap minden.”

A kapu előtt mégiscsak én szólaltam meg.

„Csi-csi, ide figyelj. Én nem mondtam, hogy Merkurosz biztosan mániákus. Én csak azt mondtam, hogy mindenki a városban ezt gondolja.”

Csi-csi megfogta a kezem.

„Ő az egyetlen normális fiú, akit ismertem.”

Mondtam neki, hogy nem értem.

Akkor elmesélte tulajdonképpen, hogy a temetőben ismerkedtek meg, elég régen. Csi-csi (még ma sem tudom, miért) minden vasárnap délután virágot vitt az Ismeretlen hősök sírjára. Legalább néhány szál virágot vitt minden vasárnap. Néha az utolsó vasát is virágokra adta. És Merkurosz is minden vasárnap délután kiment a temetőbe. És ahogyan Csi-csi mesélte, félhangosan olvasott fel valamilyen szöveget egy nagy, fehér papírlepedőből. Eleinte Csi-csi csak kíváncsian nézte. Én azt hiszem, abszolút nem bírta megérteni. Aztán valahogy megismerkedtek. Merkurosz eleinte nagyon tartózkodó volt, hideg. Amikor Csi-csi megkérdezte, mi az, amit felolvas, Merkurosz csak legyintett és hallgatott. Mindez szörnyen fúrta Csi-csi oldalát. Irtó nem tetszett neki, hogy Merkurosz ilyen hideg. Hetekig próbálta rászedni, hogy olvasson neki is, Merkurosz azonban nem akart beleegyezni. Amikor Csi-csi megkérdezte tőle, hogy miért, Merkurosz irtó zavarba jutott, és azt mondta neki, hogy nem akar semmit sem felolvasni, mert ez Csi-csin nem segít, mert Csi-csi is azok közé tartozik, akik képtelenek és akiket ő gyűlöl. „Aztán” – folytatta Csi-csi –, „hetekig voltam vele csak úgy. A nagy fehér papírokat nem is említettem. Egészen jól megbarátkoztunk. Adott olvasni néhány könyvet is, és képzeld el, én azokat a könyveket el is olvastam. Az egyik például egész jó volt. Engem nagyon megragadott. Arról szólt, hogy hogyan lesz egy csoport fiatal fiú meg lány vallásos. Egyszer aztán kijelentette, hogy nagyon sajnál engem. Azt mondta, hogy nagyon sajnálja, hogy elmegy tőlem. Kérdeztem, miért megy el? Azt mondta, itt az ideje, hogy elmenjen. Kérdeztem tőle, hová megy? Azt mondta, még nem tudja pontosan. És igen, ekkor ért először hozzám. Tenyerével végigsimította a karom. Alig éreztem bőrömön a kezét. Mintha szél, szellő érintett volna. Először ültünk így megrettenve, aztán úgy éreztem, hogy jó lenne, ha ez mindig így tartana. Megfogtam a kezét, simogattam ujjait. Éreztem, hogy ideges, nem mer szólni. Aztán dühösen elhúzódott tőlem. Ez nekem őrülten kellemetlen volt. Azt mondta, négy-öt nap múlva elmegy. Nem maradhat itt senki és semmi miatt. Nincs az a szó, ami marasztalná. Én csak faggattam. Akkor megmondta, hogy most már eleget élt a városban, most már ismer minden utcát, minden embert, most már meg tudja írni azt, amit akar. Kérdeztem tőle, mit akar megírni? Ekkor elmondta, hogy évekig dokumentumokat gyűjtött a város életéről, és most el kell mennie, hogy megírja, hol tévedtek itt az emberek. Azokon a nagy fehér papírlapokon naplót vezetett rengeteg emberről. Állandóan figyelte őket, hogy öltözködnek, kihallgatta, mit beszélgetnek, leste, kivel, hová mennek. Azt mondta, most már mindent tud, mindent meg kell írnia...

„Azt mondta, mindent meg kell írnia?” – vágtam közbe.

„Mindent.”

„Jó. De mit ér el vele? Mi az istent akar elérni vele?”

„Arról nem beszélt határozottabban. Csak annyit mondott, hogy az a legfontosabb, hogy egy ilyen dokumentum meglegyen és ha netalán az embereknek szüksége lesz rá... Meg ilyesmit.”

Bólintottam. Minden a szokványos recept szerint történik. Mindig van néhány hülye, aki fejébe veszi, hogy író s végül senkinek semmi normális haszna nincs az egészből.

„Ezt én tudom, Csi-csi” – mondtam. – „Hát tudod, hogy én éppen irodalmat tanulok. Én aztán valóban tudom, hogy itt miről van szó. Ne is mondjam, hogy az írók mindig kitalálnak valami meséket. Igen. Az ember, ha netalán komolyan veszi őket, akkor végképp kikészül. Egyszerűen tönkremegy. Mert két dologról van szó: az ott a könyvben, meg ez itt. Ezt még csak össze sem lehet hasonlítani. Ezért van az, hogy amit Merkurosz akar, az kész fanatizmus. Akármit csinál, úgyis mese lesz az egészből. És ez a normális embernek nem kell. Csak azoknak kell, akik már tönkrementek, no azoknak, azok még elbíbelődnek az ilyesmivel, de nekik sincs semmi hasznuk az egészből.”

Csi-csi összeszorította száját. Láttam, hogy úgyis hiába beszélek neki.

„Csi-csi, hülyeség az egész, mondom” – fejeztem be.

„Azt mondja Merkurosz” – szólalt meg erre ő –, „hogy te idióta vagy és hogy rólunk is ír. Sokat. Azt mondja, például, rólad sokat ír. Azt mondja, hogy te a képtelenek tipikus (így mondta) példánya vagy. Azt mondta, Puddal, Tornadosszal, Tanjával meg a többiekkel is sokat foglalkozik.”

„Hazudik” – mondtam neki. „Ő nem foglalkozhat velünk, semmi köze hozzánk. Mi köze lenne ahhoz, hogy mit csinálunk mi.”

Mondtam neki, hogy most elmegyek, de majd még okvetlenül beszélünk erről. Mondtam neki, minden embernek van valami rossz napja. S megfordultam, elindultam a romok felé, de ekkor Csi-csi hirtelen elébem állt.

„Tudod, mit? Holnapután én elutazok a városból. Vele. Azt mondta, megengedni, lehet, hogy hasznos leszek is neki. Azt mondta, gondolkozzak. És én elhatároztam, hogy elmegyek.”

Megtorpantam.

Hirtelen újra elkapott az előbbi idegesség. Éreztem, hogy minden a kezembe szaladt, hogy rögtön kikészülök.

„Megőrültél” – mondtam. „Egy mániákussal?”

„Nekem mindegy.”

Erre gyorsan elkezdtem beszélni, meg akartam magyarázni, hogy ez kész hülyeség. De ő csak makacskodott.

„Csi-csi, ez egyáltalán nem megoldás, jó, nekem sem tetszik itt semmi. Én is tudom, hogy egészen tönkrementünk. Mert nekem is elegem van az egészből. De, Csi-csi, ha meghalsz, ha már húsod rohadni kezd, ha már lassan földszagú lesz a húsod, érted? Akkor is bánni fogod, mert nem mertél szembenézni a farkassal. Tudod, mi olyanok vagyunk, ha egyszer szembenézünk vele, egyszer úgy igazából és őszintén, akkor minden rendben lesz. De itt kell ezt elintézni, itt, ezen a fekete kis ponton, ami itt van.”

„Megyek” – mondta.

Én csak hajtogattam, hogy ez valóban őrültség, hogy ennek semmi ertelme nincs, hogy ezzel nem ér el semmit. Ő azonban többet erről nem akart szólni, csak annyit mondott, hogy elhatározta és kész, és hogy ő semmit sem azért csinál, hogy lássa annak az eredményét, hanem azért, mert elhatározta. Aztán azt is mondta, hogy holnapután megy és ma még együtt lehetünk. És felhívott a lakására, bekapcsolta a rádiót, éppen valami jó zene volt. A csomagok már készen voltak. Úgy látszik, mindehhez én nem kellettem. Csi-csi valami finom bort vett elő „búcsúszóra”, mondta és én éreztem, hogy felesleges itt minden szó, minden hang. Nézegettem a szoba falainak megszokott barokkos képeit, azt az irtó nagy kerek asztalt, amelyen mindig a legnagyobb rendetlenség volt, egész bazár, mindenféle női kenőcsökkel, lotiónokkal, szürke tetejű Niveákkal, karcsú üvegekkel, kis idegen nevű, félig elfogyasztott tubusokkal, női holmikkal. A szerbiai bor kicsit kesernyés ízét próbálgattam, Csi-csi nagy díszes ólomkék kristálypoharainak egyikéből (Csi-csi italt itthon csak ezekből ivott), és arra gondoltam, hogy jó lenne minél előbb elmenni, amikor egészen véletlenül a nyakamon megéreztem Csi-csi finom bőrének érintését. Megnyugodtam, megfogtam kezét, valami irtó fontosat akartam mondani, de nem jött szó a számra, valahogy ez a helyzet nem volt normális. Ugyanakkor még közelebb jött hozzám, és mintha behunytam volna szemem, testem elzsibbadt, megnyugodott. „Jó van, ha elmész, akinek el kell mennie, az menjen el” – mondtam neki és fölálltam. Kikísért és mondta, ha akarok, holnapután menjek el az állomásra, este kilenc óra ötvenkor indul a vonat. Ma, amikor felébredtem, először is a kilenc óra ötvenre gondoltam, meg arra, hogy mi lesz holnap, vajon megteszi-e. De csak úgy gondoltam erre, csak úgy viccből, mert egy percre sem mertem kételkedni. Nem bírtam ki, hogy Pudnak röviden ne mondjam meg a hírt. Éppen borotválkozott, de egészen tönkrement. „Nem igaz” – mondta és újra felvette a villanyborotváját. Mondtam, hogy igaz és kimentem az utcára. Először elmentem Csi-csi lakására, de nem volt otthon, azután elkezdtem sétálni a városban le-föl, dél körül láttam Memet az autóbuszállomáson, gondoltam, szólok majd neki s elkezdtem futni, de aztán meggondoltam, lelassítottam lépteimet és visszafordultam. Kimentem a korzóra, ott sem találtam ismerősöket, bementem egyik cukrászdába, megittam egy feketekávét, aztán bementem a Putnikba, megittam két konyakot és ebédeltem, aztán újra a központba mentem, felnéztem az órára, három óra tizenhét perc volt, gondoltam, Tanja már ebédelt, sétáltam még egy kicsit a parkban és úgy négy óra felé felmentem a lakására. Ahogyan mentem fel az emeletre, éreztem, hogy irgalmatlanul nehezek a lábaim, hogy irtó fáradt vagyok, hogy tulajdonképpen pihennem kell már, az ajtó előtt még töprengtem is, hogy csöngessek-e vagy ne, de azután mégis becsöngettem. Mikor Tanja kinyitotta az ajtót, már biztos voltam benne, hogy ide kellett menekülnöm. Mondta, menjek be. Beléptem az előszoba félhomályába, aztán pedig Tanja szobájába. Odaléptem az ablakhoz és néztem azt a karcsú fehér épületet, aztán leültem a székre, és körülnéztem ebben a rendezett szobában. Irtó érdekes, hogyha az ember egy rendes szobába kerül, egyszerűen másmilyen lesz, valahogy jobb lesz neki. Valahogy tisztább lesz belül, amikor talpa alatt egy normális szőnyeget érez, szemével normális bútorokat lát. „Van új lemezem”, mondta Tanja és feltette a lemezjátszóra. Mondtam neki, hogy, egészen őszintén, már alig bírtam ki ezeket a napokat, hogy nem láttam, és hogy igazán borzasztó volt. „Mindig kitalálsz valamit”, mondta. „Nem”, mondtam és néztem és élveztem, hogy nézem. Valahogy keveredett benne az érett asszony és a kisgyerek. Aztán például majdnem mindennap megváltozik az arca, a haja. Mindig mondta, hogy túl érzékeny a bőre és ezért van. Az időjárás miatt. Csak néhány fokkal legyen melegebb vagy hidegebb, és akkor máris érzi az új vonásokat az arcán, a testén, testében. Néha borzalmas hideglelései vannak a száján, néha egészen kirepedezik a szája egy hirtelen jött napsütés miatt. Azt mondta, hogy ő is nagyon várt, és valami borzalmas dolog az, hogy nem vált el tőlem már nagyon régen, mert reflexeivé lettem. Ez irtó meghatott.

„Pedig”, mondta, „annyiszor gyűlöltelek már, irtó gyűlöltelek. Olyankor szerettem volna, hogy halj meg, hogy ne legyél.” Aztán még elmesélte, hogy műszempillákat vett, hogy konyakszürkére festi a haját, hogy az öregje háromszázezret hozott haza a napokban, és hogy még hoz haza kétszázat, és hogy mégsem akarják neki megvenni azt a hetvenötezer dináros téli szarvasbőr-kabátot, mert azt mondják, hogy van már neki jó télikabátja, a nővére pedig azt, hogy egy fiatal lánynak nem lenne szabad ennyire öltözködnie. „Pedig csak az fáj neki, hogy ő nem öltözködött jól a háború után. De most az öregeknek van pénzük, és kész. És különben is, most már minden más, mint a háború után. Meg ma mindenki irtó strammul öltözködik, ez ma nagyon fontos.” Mondtam neki, hogy a fiatalok valóban srammul öltözködnek. „Ez pedig abszolút fontos”, mondta ő. Aztán javasolta, hogy menjünk el Zoricához egy kávéra, mert az már egészen tönkrement Saša miatt. Mondtam neki, hogy már újra gyerekeskednek. „Hogyhogy gyerekeskednek?” – kérdezte. „Csak összevesztek.” Mondtam neki, hogy ez mind gyerekeskedés. Amikor átmentünk Zoricához, ő éppen olvasott. Mondta, hogy amikor szomorú, akkor mindig olvas. Rögtön főzött feketekávét, mert ő irtó szereti a feketekávét, mert ami nem is csoda, mert pontosan olyan, mint egy ittfelejtett török lány. Irtó szép színű bőre van, valami misztikus szín ez, amit nem lehet megnevezni, meg egészen hosszú érdekes haja. Miközben ittuk a feketekávét és cigarettáztunk, Tanja és Zorica arról beszélgettek, hogy milyen ruhákat, cipőket kell venni őszre majd. Tanja valami egészen méregzöld, vagy, ahogy ő mondja, magyarzöld, vadászanyagból készült ruhát akar venni. Mondtam Tanjának, hogy nekem irtó tetszik az a fehér pulóver, amit tavaly hordott, mert abban olyan, mint egy kisgyerek. Kérdezte, hogy komolyan ezt gondolom-e. Mondtam neki, hogy komolyan. Azt válaszolta, hogy már újra kitalálok valami meséket. Aztán odamentem hozzá és mondtam, hogy fogja át a nyakamat. Amikor átfogta, hirtelen felemeltem, mint ahogy láttam, hogy emelik fel asszonyok a pólyásbabákat. Mondtam neki, hogy pontosan ilyen, pontosan ilyen. Egészen szorosan átfogott, mert nagyon komolyan félt, hogy elejtem. Mondtam neki, hogy ne féljen. Akkor elkezdtem cirkuszolni. Mondtam neki, hogy az anyja minden este tíz óra tíz perckor így fogja át és ringatja és mondja, hogy aludj el, Tanja, aludj el, tíz óra elmúlt, aludj el, hogy szép legyél. Mert ezt már bevallotta, hogy az egész házban mindenki csodálkozik rajta, hogy milyen szép. Még az apja is. Én ezt nem tudnám így kimondani, lehet, hogy ez irtó hülyeség, de mégis van valami normális benne. De ne is mondjam, hogy abszolút érdekes így tartani egy lányt, az ember valahogy egészen tönkremegy. Mondhatnám, hogy eszembe jutott az is, hogy istenem, a világnak mégis van értelme így, meg ilyesmi. Persze, ezt őszintén nehéz elhinni, legalább is hogy mondhat az ember ilyeneket. De többször gondoltam már rá, hogy egy fantasztikus lány vagy ilyesvalami, és az ember fütyül az egész világra. És akkor azután komolyan mondhatnám másoknak, hogy a világnak van értelme, meg ilyesmiket. Amikor letettem Tanját, hirtelen eszébe jutott, hogy kimehetnénk a korzóra is. Hogy én mennyire gyűlölöm néha a korzót, ne is mondjam. Persze, mondhatná valaki, hogy miért járok mégis oda. Ördög tudja, hogy van ez, de az ember nézi azokat a fiúkat vagy lányokat, hogy mennek le-föl és cirkuszolnak, aminek nincs semmi értelme, akkor biztosan hányingert kap. A fél város este rohan a korzóra, és ott sétál le-föl, le-föl. Ez irtó nagy hülyeség – mondtam. Mondtam Tanjának, hogy nincs kedvem. „Miért?” – kérdezte ő. Mondtam neki, hogy nem tudom biztosan, de azt gondolom, hogy az egész ilyen korzó meg ilyen zsúr-stószok irtó hülyeségek, ennek nincs semmi értelme. Erre Tanja megkérdezte, hogy borzasztóan kíváncsi, mi az ördögöt gondolok én, hogy minek van értelme. Mondtam neki, hogy nem tudom biztosan, de értelme van annak, amit az ember szívesen csinál, amitől olyan friss lesz, mint egy gyerek, olyan tiszta. Tanja egy kicsit elgondolkozott, és azt mondta, hogy még a mai napig sem tudja, hogy én mit akarok és mit tartok normálisnak. Azt mondta, mindig valamit kitalálok, mindig valami mást. „Becsszóra mondd meg nekem, hogy mit szeretnél csinálni.” Hallgattam. Aztán azt mondta, hogy egész nyugodtan megmondhatom, hogyha ő ezt tudná pontosan magáról, akkor nem szégyellné megmondani, meg így. Gondoltam, hogy erről valóban beszélni kell. Legalábbis Tanjának. Mondtam neki, hogy én irtó szeretném, ha például abba a helyzetbe lehetnék, hogy megbüntessem azokat az embereket, azokat a fiúkat meg azokat a lányokat, akik nem csinálnak mindent úgy, hogyan tizennégy-tizenöt éves korukban elgondolták, akik mindig valami mást csinálnak. Akik elfelejtették, hogy mit ígértek maguknak, amikor kisgyerekek voltak, és amikor felnőttek lettek, piszkosak lettek, mindenféle stószokat csinálnak, meg így. Mert én ezeket az embereket irtó megbüntetném, ezt szeretném én csinálni...

Tanja elkezdett nevetni, meg Zorica is. „Megbolondultál?” – kérdezte Tanja. „Ezt nem lehet csinálni. Ne is mondjam, hogy lehet ilyesmit kitalálni.”

Ez irtó megzavart. Egy kicsit el is szégyelltem magamat. Mintha valami rosszat csináltam volna. Mondtam, hogy nem kell azért azt gondolni, hogy én ezt komolyan így gondolom. Csak úgy, mondtam. Hogy éppen mondhassak valamit. Aztán elbúcsúztunk Zoricától, és aztán kimentünk a Bulevárra, kértem Tanját, hogy menjünk fel a várba. Ennek irtó megörült. „Jó zene van ott” – mondta. Fölmentünk és irtó finom külföldi italokat ittunk Zoricától, és kimentünk a Bulevárra, kértem Tanját, magamat.

 

CSÜTÖRTÖK

 

Kikísértem Csi-csit az állomásra. Merkurosz kezet fogott velem és alaposan végignézett. Csi-csi sokat mesélt arról, hogy valószínűleg a tengerpartra mennek majd. Merkurosz talál valami munkát, meg lehet, hogy ő is. Attól függ. Csi-csi irtó sokat mesélt.

Aztán mondtam Merkurosznak, hogy jól vigyázzon Csi-csire. Beszéltem még arról is, hogy én nem tudom fölfogni, hogy minek ez az egész cirkusz, mert hogy én nem hiszek azokban a dokumentumokban, de semmire sem válaszolt.

Egy kis szünet után csak Csi-csi mondta, hogy jobb lenne, ha én is elmennék.

Kimentem velük egészen a peronra.

A vonat előtt Merkurosz kijelentette, hogy tulajdonképpen ő is egyezik Csi-csivel, valóban jobb lenne, ha elmennék.

„Én nem vagyok gyáva” – mondtam.

Valóban irtó sajnáltam az ilyen gyáva alakokat, mint Merkurosz. Hisz egészen világos, hogy mindenféle kibúvókat talál arra, hogy eltakarja azt, hogy ő is lényegében olyan képtelen, mint én. És még ő mond valamit. Még ő mondja, hogy képtelen vagyok, minden barátommal, ismerősömmel együtt képtelen vagyok. Igen, még ő mondja. És szörnyen „intelligensen” mondja ezt. Azt még nem is mondtam, hogy például így fejezi ki magát (Csi-csi mesélte): „Képtelenek nagy csoportja, amely tökéletes ösztönök segítségével tömörül össze.”

Azt mondta, hogy nekem fogalmam sincs, mi a gyávaság, és hogy még én nem jutottam odáig.

Ez irtó feldühösített, most már komolyan kezdtem hinni, hogy valóban mániákus, és hogy az embereknek valóban igazuk van.

Jelezték, hogy indul a vonat. Gyorsan megcsókoltam Csi-csit, ő meg azt mondta, hogy irtó sajnál, és láttam rajta, hogy nagyon fáj neki, hogy itt hagy. Igen. Ne is mondjam, mennyire szerettük egymást.

Amikor elindult a vonat, Csi-csi integetett, én is integettem és szaladtam a vonattal, és aztán hirtelen hátat fordítottam az egésznek. „Menjen a fenébe” – mondtam magamban, zsebre tettem a kezem és elindultam a városba.

 

(Folytatása következik)


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.