Egy közérzet krónikája

(Mészöly Miklós: Az atléta halála, Magvető Kiadó, Budapest, 1966.)

1966. május 1.

Az atléta halálának olvasásakor már magától jelentkezett a szándék: polémiába keveredni a regényről megjelent kritikákkal, amelyekkel szakosított könyvbehozatalunk "jóvoltából!" előbb volt alkalmunk találkozni, mint magával az alkotással. Már akkor, a regény olvasása előtt feltűnik, hogy például Faragó Vilmos, az Élet és irodalom hetenként jelentkező recenzense meglehetősein durva elbánásban részesítette Mészöly Miklós művét. Nem az elmarasztalás hökkentett meg, hiszen Faragó Mészöly könyvének méltatása előtt is írt már negatív recenziót, hanem az epés, a célzatosan epés hang, a magyar kritikától annyira idegen elsöprő módszer. Túlságosan egyoldalúnak és igazságtalannak éreztem, éppúgy, mint Béládi Miklós selyempapírba csomagolt véleményét a Kritika májusi számában. Béládi írása komolyabb, nagyobb apparátussal készült, és egyaránt felemlíti a regény pozitívumait és negatívumait, főleg az utóbbiakat, de hosszas kerülők után lényegében oda lyukad, ki, ahová Faragó a legrövidebb úton jutott el. Az atléta halála köré, mivel előbb jelent meg francia nyelven, mint magyarul, bizonyos politikai színezetű legenda szövődött, amely káros lehet mind a féltétlenül tehetséges, hangsúyoznám, intellektuálisan tehetséges Mészöly Miklós, mind pedig az irodalom egésze számára. Üdvös, becsületes dolog a káros legendák leleplezése, lefejtése az irodalmi alkotásról, de legnagyobb csodálkozásra Faragó a feladat felének elvégzése után meg is rekedt, vakbuzgalmában elfelejtette, hogy Mészöly regénye elsősorban mégiscsak irodalom, s mint ilyent is vizsgálni illene, minden köréje rakódott koholmánytól függetlenül. Sőt még arról sem lenne szabad elfeledkezni, hogy a mai magyar széppróza egészének szövetében kell vizsgálni Mészöly regényét, mert igazi értékei csak párbaállítás, összehasonlítás folytán tűnnének fel. Nem elégedhetünk meg: a bunkóval (ez, könnyen, és veszélyesen visszacsaphat), mint Faragó teszi, vagy a kritika rejtett, kétes értékű megállapításaival ("úgyis csak sznobok és széplelkűek gyönyörűségére íródott"), mint Béládi teszi. Igaz, hogy társtalan mű a mai magyar irodalomban, de ez nem jelentheti a "külön elbánást", az értékeik eleve tagadását. Elenkezőleg; nagyobb figyelmet és tiszteletet érdemel. Természetesen korántsem sznobizmusból vagy mímelt modernkedésből.

Most látom, annyira lelkesen Mészöly regényének pártjára keltem, az említett két bírálat ellenében, hogy egy fogadott védőügyvéd sem tenné különben. Felesleges, túlbuzgóság, hiszen az igaz irodalmi alkotásnak nincs szüksége a kritika mankójára.

Mészöly vesszőparipája a közérzet analízise, természetrajza. Ezt a regényen kívül egyik, esszéje is szépen igazolja (A tágasság iskolája, Híd, 1964/9). Ahogy Béládi is említi, erre az esszére azért kényszerül hivatkozni a recenzens, miért ",az írói gondolatrendszer néhány alapelvének megértéséhez segít hozzá", s mert "az eszmék közös áramlása rokonságba vonja a két írást".

Mészöly könyve egy közérzet regénye, vagy ahogy a címben utaltunk erre, inkább ‒ krónikája. Ha a "tartalmát" kísérelnénk még egyetlen mondatban megjelölni, akkor csak a legszélsőségesebb elvonatkoztatás, esetleg kilúgozás módszeréivel juthatnánk el oda, ahonnan Faragó Vilmos kiindult: "Mészöly Miklós regénye egy középtávfutó váratlan halálának előzményeit meséli el". Ebben a mondatban szinte minden megtalálható, ami lényegtelen Az atléta halálában. Van azonban A tágasság iskolájának egy háromsoros bekezdése: "A közérzet természetrajzához az is hozzátartozik, hogy a legvégzetesebb következtetéseket is levonja ‒ sőt oda lobban ki legszívesebben, ahol nincs semmi támaszték, ahol a fogódzók a legillanékonyabbak.'' Úgy hiszem, ennek a mondatnak az igazolására íródott a regény, ez lehet a "tartalma". S egyben kucs is Az atléta halálához, ezzel magyarázhatjuk az atlétarekorder, Őze Bálint számunkra kissé idegen, de azért érthető, igazolható közérzetét, s különös emberi magára maradását. Szépen látja Béládi: "Mészölyt nem a társadalmi, és nem a történelemiben élő ember foglalkoztatja ‒ érdeklődését az egyéni ember köti le". Ez igaz, de azért nem kell elítélni a könyvet, amely ‒ mint már említettük ‒ a regény helyett inkább a lélekrajzi krónika szubjektívabb, kevésbé regényszerű ismérveit foglalja magában. Emellett a mű szükségszerűen a krónika műfaji részletességét (nem ahogy Faragó látja és írja: "kínosan apró részleteket kapuink ‒ egy atléta magánéletéből ‒, melyek sehogy sem tudnak fontossá válni, mert nincs mihez képest fontossá válniok.") is feltételezi, amit még fokoz az a tény, hogy a könyv főhőse atléta, akinek a tized- és századmásodpercek mindennél fontosabbak. Ezért van szükség a részletek halmazára, ameyek az életben a verseny létfontosságú apró időegységeit, Mészöly gondolatvilágában pedig a közérzet-vizsgálat igen alkalmas nyersanyagát jelentik.

Ha Mészöly A tágasság iskoájában a közérzet-analízis esetleges tudomány-rangú létezésének fontosságát is megemlíti, annak ellenére, hogy "sehol a fogódzók ilyen illanékonysága", akkor Az atléta halálával már igazolja is fenti mondata második részét: "holott éppen az, aminek az aurájaként jelentkezik a közérzet, mindig a legidőszerűbb, konkrét valóság." Ez az idézet a konkrétumhoz való viszony ellenére azonban kizár minden jelképet, rejtett tartalmat, üzenetet, politikai célzatú "második értelmet". Még ha a franciák adták is ki először Mészöly regényét, meddő időtöltés lenne vele politikai hátterű, üzenetű alkotásként foglalkozni. Az igaz ugyan, hogy a keret ellenére némi hiányérzettel tesszük le a könyvet, de ez semmi esetre sem poitikai természetű. Inkább úgy tetszik, hogy kényelmesen vitetve magunkat Őze Bálint ütemesen haladó közérzethintaján, váratlanul ér bennünket a befejezéssel együtt járó erősebb huppanás, noha a nem mindig szerencsés szerkezetű regény csomókkal tarkított fonalának döccenőin megszokhattuk volna már előzőleg is a zökkenőket.

Tulajdonképpen két közérzet krónikáját adja könyvében Mészöly Miklós. Az egyik a rekorder Őze Bálinté, a másik pedig Hildáé, Őze és saját, mozaikkockákból összeálló élettörténetének mesélőjéé, aki a szerető kissé kényes szerepében kísérte végig Bálint életének egyik feét, míg a másikról is tudomása volt. Mindkettőjükét a bizonytalanság, a magány kínozta és hozta egymáshoz közel, esténként pedig rövid időre eltávolította őket. Azt hisszük, Hilda Bálint emlékét kutatva írja meg a könyvet, pedig tulajdonképpen az orvul rátört magánytól menekül kétségbeesetten. Mert elvesztette, amiről azt hitte, hogy végre birtokolja ‒ a szerelmet, a boldogságot, a nyugalmat.

Hilda vallomásait Mészöly hideg tárgyiassággal mondatja el. Kettős célt kíván ezzel elérni, a lelki-térkép realizmusát, a közérzet krónikája elemzésének vaós voltát, s ugyanakkor a Báintra és Hildára nehezedő magány, közöny, hidegség illusztrálását. Divatos lenne elidegenedésről beszélni Mészöly könyve kapcsán, mert a hidegségben, tárgyiasságban megnyilvánuló elidegenedés mögött ott érezzük a jelenséggel folytatott tragikus kimenetelű harc hiábavalóságát. És talán egy melegebb üzenet, egy biztatás az, ami hiányzik Az atléta halálából. Mert minden intellektuális írói nagyszerűsége ellenére hiányérzettel tesszük le a könyvet; a részletek egyértelműek, az egész mégis bizonyos kívánnivalót hagy maga után. Bálint sorsa a természeténél fogva magára maradó individuumé, aki az őt befogadó legszűkebb baráti társaságban is idegen, aki minden problémáját föltétlenül egyedül kívánja megoldani. Szinte hihetetlen, hogy Bálinton és Bálintban semmi nyomát sem találjuk az 1938-tól az ötvenes évek közepéig lejátszódó eseményeknek. Nem találja meg a járható emberi utat, mondhatnánk talán azt is, hogy változatlanul az marad, aki fiatal korában volt, csupán fizikailag változott meg, ha elszántsága, kamaszos virtusa az évek foyamán nyomasztó bizonytalansággá nem apadna. Halála nem jelképes. Nem is érdekel, hogy miért, hogyan halt meg, még ha ez megokolatlan is a regényben. Nem érdekel, esetleg érdekes lehet, de fontos nem. Azon van a hangsúly, amit csinált, ahogy élt és gondolkozott. S ez Mészöly könyvében elgondolkoztatóan, megrázóan emberi. Béládi említi Mészöly "saját nyelvét", ami azonban nemcsak egyszerűen saját, hanem sajátos is a mai magyar széppróza egészében. Sajátos és különös helyet, intellektuális rangot biztosít számára. Mészöly regényében benne van ‒ nem teljesen és nem mindig ‒, ami a modern gondolati prózát jellemzi, az intellektuális izzás, a gondolatiság magas hőfoka, ami a felkapott magyar regényekből hiányzik. Esetleg igaz lehet, hogy mondjuk Berkesi András Húszévesek-je izgalmasabb, cselekményesebb olvasmány, de hőse sokkal szürkébb, laposabb, tettei inkább kívülről, az író által diktáltak, mint a belső élet, az egyéniség egyenes származékai. Berkesi könyvének hőse a közelmúlt történelmének illusztrálásáért van, Őze Bálint pedig a saját történelmének, egyéniségének megismételhetetlen, egyszeri képe. Ezért sikeresebb és hitelesebb regényhős, mint bármelyik társa a legújabb mai magyar prózáiban.

Béládi írja: "kihívóan, provokatívan különbözik nemcsak a megszokottól, az elfogadottól, hanem attól is, ami mostanában, nem kevés ellenállást legyőzve, úgy-ahogy meghonosodott''.

Nézzük talán másik végéről a jelenséget: nem, "honosodtunk-e" mi meg egy valamivel régimódibb regényszemléletnél, és ezért idegien számunkra Mészöly könyve? Ez is megeshet.