Búcsú

1966. május 1.

Ledönt vitorlád csontszemű tavak

párás ködtengerébe foszló síri gyász.

Utolsó sóhaj, melyben a belefeszült sikoly,

mint szemeden gyöngyöző megalkuvás:

síri kereszt néma felirattal,

mint fejeden a halál parázsló glóriája,

lehelt, lassú, meleg búcsút,

mint ahogyan Te egykor,

szűz-arany vésőddel belecsókolt bélyeget

naptanyánk égő porkéblébe.

Feledned kell. Igen.

Úgy nem fájna sok csillag, sok holdsugarú

múltad melynek lomha fénye vájja most

szilárd ködű kicsiny hétköznapunk.

Nem. Nem tudlak feledni.

Látlak csillag utad lépteivel.

Hallom az őrület feszült,

felmorajló zokogását,

e tájnak oltárt emelt fehér Anya

negédes múzsáját.

Ne sírj. Elmúltál.

És a szőke vizeik elnyelik

a fekete csontszemű tavak párás ködtengerét.

Miért?