EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996235. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

ILIA TANÁR ÚR

Ladányi István

Parnasszus a félhomályban

2007. április 2.

Nagydarab, fekete emberre számítottam. Azzal a szorongással, zavarral, véletlenszerű ismeretekkel, zavaros képpel magunkról (Vajdaság, kisebbségi lét, közösségi kapcsolódások módja, tétje, értelme) és mindenki másról, amivel a 80-as évek közepén fiatal újvidéki tanársegédként megjelentem Szegeden, valami szerbes-romános sztereotípiák léphettek bennem működésbe a neve kapcsán. Ezt csak azért mondom, hogy illusztráljam, mennyire illetéktelenül kopogtam be hozzá. Másrészt, épp a fentiek okán, mennyire csak hozzá volt értelme bekopognom. Azt mondták otthon, valószínűleg Thomka Beáta, hogy Iliához feltétlenül nézzek be.

A kedves és fátyolos hangú bácsitól, aki kijött az egyetemi folyosóra, és egy másik szobán keresztül bevezetett a maga szobájába, még inkább megijedtem. Hogyan fogok én ezzel az ősz öregemberrel beszélgetni? Ötven körül volt akkor, nemsokára én is annyi leszek. De aztán nem kérdezett tőlem sem irodalomelméletet, sem irodalomtörténetet, csak hétköznapi dolgokat, hol születtem, család, és persze hogy mivel foglalkozom. Aztán, hogy ki hogy van, a tanáraim, írók, idősebbek és fiatalabbak, közben ő is elmondta, hogy ki volt nála mostanában, kiről mit hallott. Nem emlékszem már a részletekre. Kevés fény jön be a magas, keskeny ablakon, egy dohányzóasztal van előttem, rajta irreálisan nagyra nőtt könyvhegy, Parnasszus a félhomályban, a magyar irodalom domborzati makettje, amelyen elképesztően gazdag rétegezettségben szorítja, nyomja, összefogja egyik könyv a másikát. Nagyon furcsállottam, hogy mindenki iránt érdeklődött, vegyesen, olyanokról kérdezett, akik egymással nem voltak beszélő viszonyban, nem volt egyszerű helyzet, nem derült ki, hogy akkor ő kivel is tart a mi szekértáboraink közül, kiről mit kellene mondani.

Csak most, visszaemlékezve merül föl bennem, hogy utóvégre is abban az első találkozásban az volt a leginkább természetellenes, és azért ilyen furcsa ez az emlék, hogy mennyire nem tudtam róla előzőleg semmit, pedig nem én voltam korosztályomból a legtájékozatlanabb. Hogy mennyire nem voltak bejáródott útjaink, kapcsolattartási formáink, ismereteink. Úgy indultam el Szabadkáról Szegedre a sínbusszal, mint Kolumbusz Amerikába. Aztán kiderült, hogy jártak már ott előttem, megnézték, mi van, csak épp nem adtak hírt róla. Hiányoztak a közvetítő emberek, és még inkább hiányoztak a közvetítés legitim formái. Azt se tudtuk, hogy lehetséges lenne ilyen.

Ezért nehéz ma érvényesen szólni Ilia tanár úr tevékenységéről, mert nemigen lehet nagy szavak nélkül beszélni róla, miközben ma szinte magától értetődőnek látszik az, ahogy akkoriban tevékenykedett. De ő már akkor is magától értetődően működött azon az interdiszciplináris területen, amelyet a maga számára megformált, és másoknak a legkülönfélébb módokon prezentált, szóban és írásban, szerkesztéssel, szállással, címekkel-telefonszámokkal vagy csak azzal a természetességgel, ahogy leültette az egyetemi szobájába belépőt felejthetetlen asztalához. Magától értetődően kezelte egyként a magyar irodalom és kultúra szétszabdalt térségeit, mintha valami egyedi csiszolású lencse lett volna a szemüvegében, amivel egynek látta a széjjelszórtat, a másikról alig tudót. Erdélytől a Felvidéken át a nyugatinak nevezett emigráns irodalmakig, népiestől a neoavantgárdon át a posztmodernig.

De nem szeretném idealizálni Ilia tanár úr tevékenységét. Ez nemcsak hamis lenne, hanem, ha mégoly kritikusan is, de igényeivel, értékrendjével relációba hozhatónak tekintené azokat az életviszonyokat, amelyekben Ilia Mihály tevékenykedett évtizedeken keresztül, tulajdonképpen egész életpályája során. Pedig ezek a viszonyok irreálisan távol álltak értékrendjétől, olyan körülmények között próbált ezeknek az értékeknek megfelelni, őrizni őket magában, amelyek kezdetben ellenségesek voltak, aztán meg már mélységesen idegenek is. Nem tudom, létezik-e eszményi életút, de hogy Ilia tanár úr életének nagy részében ilyesmiről szó sem lehetett, még az adott körülmények viszonylatában sem, abban biztos vagyok. Ezt az egyediségében példaszerű életutat csak az azóta átalakult domborzatot követve próbálhatnánk megérteni. A válaszok, amelyeket tevékenységével adott „a kor kihívásaira", ha őt nézzük, vagy mindannyiunkat, akik nagyra értékeljük, a mi emberi szempontunkból fölemelők. Ha a kor viszonyait nézzük, hogy mennyire nem létezett adekvát kommunikáció, magatartás azzal a rendszerrel kapcsolatban, akkor lehangolóak. Azzal szembesülünk, hogy a „kiterítenek úgyis"-t megelőző dilemmára mennyire nehéz volt jó választ adni. Hogy egy bármilyen irányba tett „félrelépésnek" milyen visszavonhatatlan következményei lehettek. Nem tudok ugyanis anélkül nézni erre a gazdag és sokoldalú életútra, hogy ne gondoljak bele, mennyire szűk keretek között, egy személyben tevékenykedhetett csak, hogy a tiltással küzdve, legfeljebb tűrtként maradt neki tere. Ugyanakkor belegondolni is rossz, hogy mi lett volna, ha ő is a támogatottak közé simul.
Tevékenysége abban példaadó, gondolkozunk-e ezen, vagy sem, le tudjuk-e írni legalább megközelítőleg ennek a magatartásnak, életgyakorlatnak a mintázatait, vagy sem, de magával a példával találkozva, összeütközve akár, biztató változatot láthatunk egy olyan pályára, amelynek alanya kevésbé a kiszámítható eredményt ígérő realitásokhoz, sokkal inkább a maga értékrendjéhez igazítja a tevékenységét, vagyis nem a tágabb-szűkebb közösség által kínált minták szerint „valósítja meg önmagát", hanem attól eltérőeket választ vagy alakít ki magának.

Ilia tanár úr a kádári konszolidáció éveiben szinte ismeretlen magatartásformákat gyakorolt, nem látványosan, nem harcosan, de szelíd szívóssággal, olyanokat, amelyeknek az intézményes formáival csak később kezdtünk megismerkedni. Kapcsolatokat, barátiakat és szakmaiakat mások is építettek, de ezt többé-kevésbé valamilyen ezt megelőző cél érdekében, nála viszont ez vált főtevékenységgé. Azzal foglalkozott, amit azután alapítványok, intézmények, folyóiratok, a sajtó többé-kevésbé normális gyakorlattá tettek, amikor a korábbi korlátozás, irányítás helyett lassan meghonosították az információk, vagyis az emberek és a szövegek szabad közlekedését.

Úgy gondolom, egyszemélyes intézményként, a maga alapítványának kurátoraként Ilia tanár úr érzékenyen, egyénre szabottan, hatékonyan osztotta a rendelkezésére álló támogatási formákat. Mindenkit, aki megjelent nála, magától értetődően fontosnak tekintett, alapítványi űrlapok helyett személyesen, részletekbe menően kikérdezett a hírekről, emberekről, ezzel nagyjából el is helyezte a maga univerzumában, és ennek a saját helynek megfelelően látta el aranyat érő tanácsokkal, információkkal. Abból, amit utólag „kapcsolati tőkének" kezdtünk nevezni, ő elképesztő készleteket halmozott fel, és rendkívül alkotó módon, termékenyen kamatoztatta. Célzottan, de bőkezűen részesítette belőle azokat, akivel kapcsolatba került, és valóban a tőke hasznosításának szabályai szerint, minél gyorsabban forgatva, hiszen itt még a rendszer „túlmelegedésének" veszélye sem állott fenn.

A saját irodalmi ízlésén, társadalmi-civilizációs értékrendjén, személyes vonzódásain és pláne az ellenszenvein is messze túl tudott lépni, és magában lefolytatta azokat a vitákat, amelyeket ma a jobb kuratóriumok folytatnak, vagy már előre túltette magát ezeken a vitákon, hiszen bővében volt annak, amit osztott. De ez az Ilia-féle támogatás nemcsak szavakból, információkból állt, hanem ma már jobbára csak pénzzel megvehető formákban is realizálódott, utazások, szállás, étkezés, könyv lett belőle, elszámolási kötelezettség - és áfa - nélkül. Miniszterek jöttek-mentek, vadászgattak, kitüntettek, míg ő csendben végezte a munkájukat. Nem hatalmat gyakorolt, hanem szolgálatot teljesített.

Nem kell sokat forgolódnunk irodalmi közéletünkben, hogy valakiről - bárkiről - egy-egy rossz szót, negatív megnyilatkozást halljunk. Bizonyára van ilyen is, de én például még nem találkoztam senkivel, aki rosszat mondott volna Ilia Mihályról. Szeretetteljes figyelmével, pozitív kijelentéseivel, támogató gesztusaival, konkrét, félreérthetetlen cselekedeteivel olyan hálóvá szőtte a magyar nyelven írt irodalmat, amelynek néha még a hálószaggatásra szakosodott iparosok is fogságába estek.

 


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.