Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 126. szám

Thomka Beáta

Parabola a művészetről

1975. október 1.

Borgésnek a palotáról szóló parabolája kisprózai írásainak egyik legbravúrosabban megkomponált darabja. Jelen vannak benne »prózai univerzumá­nak« jellegzetes terei, helyei, tájai, tárgyai: teraszok, amfiteátrum, kert, labirintus, tükrök, koncentrikusan elrendezett fasorok, tornácok, udvarok, könyvtárak, lennek, folyók, szigetük, tornyok, a »látszólag elva­rázsolt vidék«. Elvontabb síkon ezek a motívumok Borgés gazdag jelentéstartalmú szimbólumainak fe­lelnek meg, amelyek végigvonulva opusán egy szemantikailag öszetett szimbólumrendszert alakítottak ki.

Jorge-Luis Borgés

Parabola a palotáról

Azon a napon a Sárga Császár végigvezette a költőt a palotáján. Az első nyugatias teraszok, melyek egy meghatározatlan kiterjedésű amfiteátrum lépcsőihez hasonlóan enyhén lejtettek az éden vagy a kert felé, messze mögöttük maradtak. A fémtükrökből és sövényfűzérekből labirintusok alakultak ki. Eleinte élve­zettel vesztek bele, mintha játékba feledkeznének, majd félelemmel, mert az egyenes fasorok jelentékte­lenül, ám szüntelenül kanyarodtak, és észrevétlenül körré rendeződtek. A csillagok szemlélése és az alkal­mi teknőcáldozás éjfél körül feledtette velük a lát­szólag elvarázsolt vidéket, de nem szüntette meg egy­ben azt az érzésüket is, hogy eltévedtek. Végigjárták a tornácokat, udvarokat, könyvtárakat, a hatszögletű termet a homokórával. Egyik reggelen egy kőembert pillantottak meg a karám tetején, akit többé soha nem láttak viszont. Ragyogó folyókon eveztek végig, bár meglehet, hogy mindvégig ugyanazon a folyón csónakáztak. Császári menet vonult el, s az emberek arcra borultak előtte. Egyik napon egy szigeten kö­töttek ki, ahol egy arrajáró nem hajolt meg előttük, mert még sosem látta az Ég fiát. A gyilkos levágta a fejét. Közömbös szemeik előtt fekete hajak, fekete táncok, összetett arany maszkok vonultak el. A való­ság egybeolvadt az álommal. Illetve, a valóság az álom egyik sajátságaként jelent meg. Lehetetlennek tűnt, hogy a valóság más is lehet, mint kertek, vi­zek, épületek és fényűzés. Minden századik lépésnél tornyok emelkedtek az ég felé. Látszólag egyforma színűek voltak, noha az első sárga, az utolsó pedig bíborszínű volt, annyira észrevétlenül folytak át egy­másba a színek, és olyan hosszú volt a sor. Az utolsó előtti torony lábánál a költő rövid beszédet mondott, amely ma már elválaszthatatlan nevétől, s amely, a legjobb történészek szerint, megszerezte számára a halhatatlanságot és a halált egyidejűleg. Az erről szó­ló feljegyzés elveszett. Sokan határozottan állítják, hogy csupán egyetlen szakasza volt, mások pedig, hogy mindössze egy szóból állott. Bizonyos és hihetet­len, hogy a költemény magában foglalta egészen rész­letesen a hatalmas palotát minden híres porcelánjá­val, minden porcelánedény minden rajzával, az alkonyatok árnyaival és fényeivel, és a halandók, istenek és sárkányok dinasztiáinak, akik a legrégebbi időktől ott éltek, minden boldog és boldogtalan pillanatával. A jelenlevők elnémultak, a Császár pedig felkiáltott: »Elraboltad a palotámat«, és a gyilkos a költő életé­re tört.

Mások másként beszélik el a történetet. A világon nem létezhet két azonos dolog. Ahhoz, hogy a palota eltűnjön, megsemmisüljön, mintha villámcsapás érte volna az utolsó szótag által, elegendő volt, hogy a költő kimondja a verset.

Az ilyen legendák, természetesen csak irodalmi ko­holmányok. A költő volt a Császár sírja és mint ilyen halt is meg. Művét elfeledték, mert megérdemelte a feledést. Utódai még keresik, de nem fogják meglel­ni a Szót, amelyben bennefoglaltatik a világ.

A novella első részében cselekményszinten más nem is megy végbe, mint hogy a Császár végigvezeti a köl­tőt palotáján, a »látszólag elvarázsolt vidéken«. Az el­ső előrejelzés, amely a novella valóságos, valószerű burkát megrepeszti, annak megsejtése, sejtetése, hogy a költő és a Császár eltévedtek. Hogy ez az eltévedés nemcsak a vidékhez kötődik, hogy nemcsak a térrel van kapcsolatban, hanem az idővel is, arra a határo­zatlan időkategóriákból következtethetünk (»egyik reggelen«, »egy napon«): a költő és a Császár sétájá­nak hátteréül a bizonytalan, az időn kívüliség irá­nyába kitolódó tér- és időfogalmak szolgálnak.

Néhány sorral lejjebb azt az anticipációt, mely sze­rint a valóságos mozzanatok észrevétlenül kimozdul­nak és irreális dimenzióban folytatódnak, megerősíti a következő megállapítás: »A valóság egybeolvadt az álommal. Illetve a valóság az álom egyik sajátsága­ként jelent meg.« Az itt bekövetkező törésnek nem­csak a palotáról szóló parabola megértésében van döntő szerepe, hanem a sajátos borgési módszer egé­szét tekintve is, ugyanis a reális momentumok és az ir­reális mozzanatok, az álom, a fantasztikum dimenziói­nak egybejátszása központi jelentőségű eljárása a borgési prózának.

A valóság metamorfózisai, illetve az irrealitás meta­morfózisai Borgésnél korántsem csak felszíni törést vonnak maguk után, nemcsak szemantikai ambivalen­ciát kölcsönöznek a novelláknak, és nemcsak szerke­zeti összetettséget eredményeznek. Feltétlenül hatnak a kompozíció ilyen irányú megváltoztatására is, és ezeknek a vonatkozásoknak a hangsúlyozása elenged­hetetlen az elemzésben. A palotáról szóló parabolát kezdettől fogva latensen meglevő és az irrealitás irá­nyába ható erővonalak hálózzák át. Az átsiklást, az átváltást a parabolisztikus elbeszélés fokozatosan ké­szíti elő. A fokozatosság mozzanata már a séta ele­jén felbukkan: az egyenes fasorok jelentéktelenül, ám szüntelenül kanyarodnak, hogy észrevétlenül labirin­tust alakítsanak ki. Később a tornyok színeiben észlelünk hasonló fokozatos átmenetet. Anélkül a kijelen­tés nélkül is, amely egyértelműen leszögezi: »A való­ság egybeolvadt az álomma«, kézenfekvőek és félreérthetetlenek az utalások erre az egybemosódásra. Nem kerülheti el a figyelmünket a költő sorsát megpecsételő fordulat sem, amely a halált és a halhatatlansá­got, tehát egy valószínű tényt és egy irracionális kép­zetet kapcsol egybe.

A metamorfózisok Borgés prózájának szemléleti, fi­lozófiai alapjaiban gyökereznek, s ezért nem elegen­dő, ha csak a metamorfózisok felszíni vonatkozásaira figyelünk. Borgésnél logikai, filozófiai síkon, tehát a prózai metanyelvben következik be a törés, az átsiklás a való világ törvényszerűségeivel mérhető (pró­zai) valóságból abba az imaginárius tartományba, amelyben ezek a törvényszerűségek nem érvényesek. Borgés prózai univerzumának a reáliák világa épp­úgy csak egyik kiterjedése, mint a fantasztikum, vagy a szellemi, mitikus emberi hagyomány, vagy akár az ironikusan kezelt, beépített tudományos apparátus. A racionális komponens a fantasztikummal egyenran­gúan jellemzi, mert mindkettőt ugyanaz a mélyen ironikus szemlélet mozgatja: a világ, amelyben élünk, s amelyet különböző intellektuális, morális élvek kor­mányoznak, nem valóságos. Emberi invenció az egész, amelynek értelmét a kaotikus, abszurd realitással va­ló szembenállása adja meg. Kétségtelenül szkeptikus, agnosztikus álláspont a Borgésé, aminek rendkívüli szerepe van prózai világának nagymérvű kiteljesedé­sében.

A Parabola a palotáról a maga rétegezett felépítésé­vel, motivikus elemeivel, metaforikus kifejezésmód­jával, példázataival a parabolisztikus novella keretei közé foglalja Borgés művészi és filozófiai problema­tikáját. Az érintett prózai eljárások, a fokozatosság, az átváltások, metamorfózisok, ahogyan az eddig elemzett részben megjelennek, előkészítik, bevezetik azt a szakaszt, amely a központi jelentőségű példáza­tot magában foglalja. »Bizonyos és hihetetlen hogy a költemény magában foglalta egészen részletesen a hatalmas palotát...«

A költői Szó irracionális hatalmát példázó vízió a novellának azon a pontján jelenik meg, amely mére­teiben, jelentésgazdagságában meghaladja a novella többi kísérletét a valóság és az irrealitás összekap­csolására. »A fantasztikum Borgésnél annak a szük­ségletnek az immanens kifejezése, mely szerint a tu­dat az imagináció egyetlen aktusával irreálissá válik, és ezzel kérdésessé válik a létezés értelme« — írja B. Donat. Amit a költői szó kérdésessé tesz ebben a parabolában, az az emberi megismerés korlátlanságá­ról, a valóságról, az értelem kormányozta emberi lo­gikáról és a művészetről mint játékról, jeu d’esprit-ről alkotott elképzelés.

A költői Szóról beszélő paraboláknál ki kell zárni a közvetlen, egyenesvonalú értelmezés lehetőségét épp­úgy, mint a banális jelképességet. A Szó, »amelyben benne foglaltatik a világ«, a betű, amely minden tu­dást magába foglal (Isten betűje), a pont, amelybe minden más pont sűrítődik (Az Alef) Borgés grandi­ózus metaforái, amelyeket mint szemantikailag/filozófiailag összetett jelrendszereket kell interpretálnunk.

A költői Szó víziójával a példázat végére értünk. A tá­volkeleti legendákban is ismertek a palota elrablásá­val, »kisajátításával» rokon példázatok a művészet »külön birodalmának« tökéletességéről és a külső va­lósággal szembeni magasabbrendűségéről. Borgés to­vábblép a bravúrosan megszerkesztett legendán és ke­retbe helyezi azt. Megteremti a novella másik szintjét, amelyben kívülhelyezkedve a példázaton ironikus gesztussal elutasítja azt, de úgy, hogy ebben az eluta­sításban a groteszk elfogadás is benne van. A fan­tasztikum felé kilendülő próza a legmélyebb rétegek­ben végzi itt el a maga ironikus destrukcióját. A példázatot, amely a reális és irreális összefüggések, a pa­rabolisztikus és látomásos képrendszerek felett egyen­súlyoz, egyértelműen a legendák, koholmányok kö­rébe utalja. Az elvetés, a kifigurázás a gesztus látha­tó, szövegformájú változata. Az, ami emögött lejátszódik, az a borgési próza áttörésének pillanata: az elbeszélés azáltal, hogy kilép önmagából, figyeli és kommentálja az elbeszélés folyamát, az általa kihor­dott víziót a mindennapi logika nyelvére fordítja, és egy új narrátor/kommentátor szerepét veszi magára, látszólag lerombolja, kétségbe vonja azt, amit a para­bola felépített. Valójában egy olyan vetülettel gazda­gítja a novellát, amely a határok kitolására, fellazítá­sára emlékeztet, és megerősíti ezt a parabolisztikus játékot abbeli igyekezetében, hogy a valóság és az ir­realitás, az értelem és a képzelet szintézisében reali­zálódjon.

Annak a térnek, amelyet ez az ironikus novellazáró gesztus kialakított, van még egy kiterjedése. Az ön­magát kétségbevonó, megkérdőjelező parabola a je­lentések ambivalenciájára, a művészi kifejezés rend­kívül összetett, rétegezett valóságára hívja fel a fi­gyelmet. Borgés a reáliák, a jelenségek világát meta­fizikus távlatokkal toldja meg: elválaszthatatlan egy­séggé ötvözi a szellem, a képzelet játékát az értelem, a logika, a tudás tartományaival, mert meggyőződése, hogy a művészet valahol mindezeknek a kifejezés- és megismerésformáknak a metszéspontjában helyezke­dik el. Borgés mindezt nem a palotáról szóló parabo­lával, hanem a parabolában mondta el, a próza im­manens eszközeivel.