EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2020. október 28. | Simon, Szimonetta, Szimó napjaAKTUÁLIS SZÁM:921878. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

DOKUMENTUM

PÁR BESZÉD

2000. október 2.

Történik Veszprémben a Dokumentum 5 (2000) kiállítás zárónapján a kiállító művészek részvételével

Moderátor: Horányi Attila és Tímár Katalin

Horányi Attila (művészettörténész): Legelőször Szabó Dezsőt és Csontó Lajost szólítanám meg: miért olyan fontos nektek hogy a képeitek egyetlen példányban létező tárgyak legyenek? Mi motiválja ezt az esztétikai döntést? Autentikus módja-e ez a megjelenési forma a munkáitoknak? A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának CD-portfóliójában lévő képek közül én a képernyőm nyitóképeként használom az egyik itt is kiállított képet. Inautentikus létmódja-e ez ennek a képnek?
Csontó Lajos (képzőművész): Mindenképpen cél hogy a mű egy tárgy legyen és ez reprezentálja azt amivel foglalkozom. Én a sokszorosított grafika felől érkeztem a fotóhoz de ezeknél a munkáknál nem törekszem arra hogy több is legyen belőlük hiszen a "sokszorosítás" a reprodukción való terjesztés az újságban való megjelenés a diavetítés által ez amúgy is megtörténik.
Beöthy Balázs (képzőművész): De hogyan forgalmazod a munkád? Eladod mint egy festményt? Hogyan fogsz ebből élni?
Csontó Lajos: Hát ez jó kérdés!
A közönségből: Ez szerintem egy teljesen hagyományos képzőművészeti kiállítás. Én festek rajzolok te meg fényképezel; vagyis képet csinálunk mind a ketten csak más az eszköz. A művészet így is úgy is egy szellemi termék.
Beöthy Balázs: Világos de azért ez mégis egy fontos kérdés és nincs is igazából tisztázva például a műtárgyforgalmazás szempontjából. 
A közönségből: Nekem ez nem jelent problémát számomra ugyanolyan értékűek ezek a képek mint egy festmény.
Beöthy Balázs: Oké ez az egyik vetülete a másik pedig az hogy hogyan generál ez megélhetést?
Horányi Attila: Mielőtt belefutnánk a pénzügyi kérdésekbe...
Beöthy Balázs: Miért szerinted leválasztható a kérdésről a dolgoknak ez a praktikus oldala?
Horányi Attila: Inkább azt mondanám: ne kerekítsük le rögtön egyszerű pénzügyi kérdésre az egészet. Csontó azt mondtad hogy anélkül hogy te elkezdenéd ezeket a képeket sokszorosítani szétszórja más médium is... De amikor Gerber Pali fölrakta a busz oldalára azt az "El van rontva a napom..." feliratot akkor azért elég sokat kószált a munkája a busszal a városban és így sok ember láthatta. Ebben az esetben nem dokumentumként másodlagos jelleggel szórta meg tehát a várost hanem elsődlegesként és ezáltal sok példányban vagy legalábbis sok kontextusban létezett. Ha te óriásplakát volnál harminc példányban (ami nem biztos hogy megélhetés lenne - bár lehet hogy pénzt is lehetne belőle csinálni) akkor a nyilvános a kereskedelem által kolonializált tér amelyben mozgunk pluszkontextusként csapódna a munkáidhoz. Hol is van akkor az az értéknövekedés hogy ez csak egy példányban létezik?
Csontó Lajos: Ezek a képek számítógépes eljárással készülnek egy fájlba vannak elmentve. Elvileg tetszőleges számú kópiát lehet róluk printelni.
Horányi Attila: Te viszont csak egyet készítesz ráadásul nagyon tradicionális módon. Mintha aurát akarnál ezzel építeni egy olyan mű köré amely éppen technikai sokszorosíthatósága révén ez ellen az aura ellen illetve a művészethez az aurával jellemezhető tradicionális viszonyulásunk ellen kellene hogy dolgozzon.
Tímár Katalin (művészettörténész): Hadd válaszoljak Csontó helyett - nem a nevében mert nem tudom mit gondol erről. Az amit az auráról Benjaminból kiindulva mondasz inkább vágykép volt a részéről; ezt későbbi kritikusai le is írták. Amit Benjamin elképzelt az nem történt meg hiszen a képek fogyasztása nem demokratizálódott. A széles tömegek ma is csak a reprodukciókhoz jutnak hozzá az eredeti műalkotások fétisértéke pedig még tovább nőtt. Arról pedig beszéltünk már - és ne tagadjuk a fontosságát - hogy bizonyos médiaspecifikus esetekben nagyon is fontos a képeket eredetiben és eredeti kontextusukban látni. Tehát ne kérjük most számon Csontótól hogy miért nem szerez érvényt Walter Benjamin be nem igazolódott tételeinek. Ehelyett ő logikusan azt csinálja amit a művészet realitása nem mondom hogy diktál de ami abból látható...
Csontó Lajos: Köszönöm szépen. (Nevetés)
Horányi Attila: Szabó Dezső?
Szabó Dezső (képzőművész): Walter Benjamin tételeibe nem akarok belemenni ez nekem egyrészt túl elméleti másrészt el is szállt felette az idő és nem bizonyult érvényes teóriának. Én a monokróm festészetből indultam. Az hogy a festészetet csak a technikai médiumok viszonylatában lehet újra meghatározni számomra akkor vált problémává amikor kiderült hogy a monokróm kép reprodukálhatatlan. Ekkor kezdtem el a technikai médiumokkal és a fotóval foglalkozni. A munkáimmal kapcsolatban nem az a fontos hogy mesterséges aurát teremtsek azáltal hogy egyetlen példányt készítek. És nem is döntöttem el öngyikos módon hogy mindenből egy példányt csinálok. Ez inkább adódik mivel az itt is látható munkák elkészítése kivitelezése olyan sokba kerül hogy még ha egy jól menő művész lennék aki minden munkáját eladja akkor sem biztos hogy ebből meg lehetne élni.
Azt tartom fontosnak hogy az a tárgy amelyet készítek mindenképpen egy általam ellenőrzött folyamatban jöjjön létre. Tehát amint reprodukálják és ilyen-olyan médiumokban megjelenik már nem arról szól amit elképzeltem. Legalábbis ezeknél a makettes dolgoknál amiket csinálok több okból is fontos a méret. Kisméretű filmről felnagyított képekről van szó amelyeknek a szemcséssége a reprodukálásban visszakicsinyítve elvész nem látható. A táblakép méretű képeimnek meg egyébként is van egyfajta tárgyszerűsége mérete vastagsága enyhén matt felülete stb. Ráadásul egy öt négyzetméteres fotónál legyen rajta akármi a méret már művészeti kérdéssé válik. Szóval azért próbálom limitált mennyiségben készíteni munkáimat mert nagyobb példányszámban elvesztené a dolog a jelentőségét.
De van egy másik sorozatom - most kezdtem el rajta dolgozni - amelyik teljesen mellőzi ezt a műtárgyiasságot. Ez egy pszeudo-reklámfotó sorozat amelyet próbálok különböző autentikus helyeken elhelyezni magazinokban óriásplakáton tehát abban a közegben ahol beilleszkedik és esetleg fel sem tűnik a gyanútlan nézőnek hogy nem "igazi" reklámot lát. Ezekben az esetekben viszont nem műtárgy a kép hiszen kizárólag ezeken a hordozókon jelenik meg.
Szűcs Tibor (a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának titkára korábban képzőművész): Én azt hiszem hogy az egész kiállításra kivetítve is igaz lehet az hogy a művek rendelkeznek egy olyan üzenetréteggel - függetlenül attól hogy szerzője milyen sorsot szánt alkotásának és milyen kontextusokban szeretné viszontlátni - amitől nagyon jól bírják azt hogy különböző közegekben különböző felületeken és különböző médiumokban jelenjenek meg. Én tényleg el tudom képzelni hogy Szabó Dezső tengeralattjárójából olyan fétiskép lesz amely nagyon jól működik a képes magazinok bármelyik oldalán. Nemes Csaba és Koronczi Endre konkrét lépéseket is tesznek azért hogy munkáikat minél több kontextusban mutassák be: galériában utcán divatmagazinban hírlapokban internetes web-oldalakon... Persze tudjuk jól hogy a fotó egyik nagyon kellemes sajátossága az hogy jobban tűri a környezetét mint egy festmény vagy egy grafika. Ám ebben az esetben nemcsak erről van szó mivel az itt kiállított képek műtárgyiságában is van egy mélyebb összefüggés. Az elmúlt öt-hat év eredményének nevezhető hogy megjelent a képzőművészeti munkák olyan vonulata amely a tömegmédiumokban is jól viselkedik - ha éppen alkalmazzák őket.
Tímár Katalin: Nem feltétlenül értek ezzel egyet. Az ugye a kérdés hogy hogyan jelennek meg a reprodukciók és van-e ezeknek az eredetihez valamilyen közük. Na most a probléma az hogy a művek egy részére igaz az amit mondasz a másik részére viszont nem; és ez a helyzet az itt látható képekkel kapcsolatban is. Szabó Dezső Tengeralattjárója ugyan nincsen kiállítva de ha már beszéltünk róla elmondom hogy arra éppen nem igaz. A reprodukciók döntő többségében egy nagyméretű műről készül egy kisebb kép. Dezső képe viszont úgy készült hogy egy akváriumban lévő kis játék tengeralattjárót felnagyított 170 cm-szer 260 cm-re. Ha most ezt visszakicsinyítik reprodukció méretűre egy csomó minden elvész.
Szűcs Tibor: Azt hiszem ki kell mondani: az alapmű és a másolat közötti viszony az idők során megváltozott. Egyre több olyan művet ismerünk amelyik nem ragaszkodik a műtárgyiassághoz. Koronczi Endre például munkáiban kifejezetten keresi a máshogyan való megjelenés módját. Az ő célja világosan az hogy ugyanaz a kép minél többféle formátumban kapjon nyilvánosságot. De talán ugyanez az itt ülő Bakos Gábor és Weber Imre Vágy sorozatának célja is. Van egy generáció amelyik így dolgozta fel ezt a problémát: a műtárgytól a fájlig. Megkülönbözteti a tárgyias műalkotást és a fájlt mint nem tárgyiasult művet amelynek többféle outputja van. Tehát a mű az valójában a fájl és hogy annak milyen tárgyi megjelenési formát adok az aztán lehet egy további művészeti kérdés mint ahogy Csontónál is szigorú döntéssorozat eredménye a létrejött kép. De mi van azzal a műalkotással amelyik már nem a műtárgy egyediségében kíván szólni hanem kifejezetten provokálja vagy kéri követeli azt hogy őt egyfajta kimenetnek kezeljék? Vagyis olyan szellemi terméknek amelybe igenis bele van kódolva hogy jól működjön a galéria falán az óriásposzteren vagy akár képeslap méretben is.
Tímár Katalin: Szerintem egy mű amelyik megjelenik különböző helyeken már nem ugyanaz a mű! Szóval ne áltassuk magunkat azzal hogy ugyanaz a fájl egy újságban meg képeslap formátumban meg óriásplakát méretben vagy éppen egy kiállításon ugyanaz a mű lesz. Nem lesz ugyanaz a mű és nem modhatjuk azt hogy egy eredeti másolatait látjuk.
Jokesz Antal (képzőművész): Annyiban egyetértek Szűcs Tiborral hogy szerintem a digitális képeknél a fájl az "eredeti" mű. Ugyanis minden ilyen művet valahogy láthatóvá kell tenni de az az interfész amin láthatóvá teszed soha nem lesz ugyanaz! Hiszen nincs két egyforma színhőmérsékletű vagy geometriájú képernyő sem a világon - nem is beszélve az egyéb megjelenési formákról...
Úgy érzem Horányi Attila első kérdésével provokálta Csontó Lajost aki kitért a válasz elől. Én viszont próbára tettem Csontó "Istenem" feliratú balatoni látképét: másfél hónapig volt a számítógépem monitorán háttérkép. Nyugodtan állíthatom hogy háttérképként naponta látva sokkal nagyobb hatást tett rám ez a kép mint itt egypéldányos eredeti műként. Azt hogy mekkora hatást fejtett ki a képernyőn akkor tudtam meg valójában amikor levettem a számítógépről: napokig hiányérzetet okozott...
Csontó Lajos: Persze van egy ideája az embernek amikor valamit csinál. Szabó Dezsőnek viszont teljesen igaza van abban hogy ha tárgyként fogom fel a munkát akkor annak van egy olyan dimenziója amelyben a legjobban működik. Nem szól szerintem többről ez a dolog.
Gerhes Gábor (képzőművész): Jokesz nem lehet hogy ez csak a te személyes viszonyod ehhez a munkához? Egy nagyon durva példa jutott eszembe: mindenféle híres festményről árulnak különböző emléktárgyakat törölközőt például amit ha megveszel ugyanígy működik. Amit elmeséltél olyan mintha egy Mona Lisá-s törölközővel szárítanád a habtested aztán pedig szomorkodnál amikor elkopott... (Nevetés)
Jokesz Antal: Ez nagyon szép példa volt...
Horányi Attila: Csak hát nem egészen pontos mert míg a fájlnak teljesen adekvát megjelenési formája a komputer monitora addig a Mona Lisá-nak semmilyen formában nem az a gyapjútörölköző.
Beöthy Balázs: Szerintem a monitorkép munkafotó; illetve ez attól függ hogy RGB-ben van archiválva vagy CMYK-ban...
Horányi Attila: Győztél Balázs... (Nevetés)
Jokesz Antal: ...hazamehetünk!?
Beöthy Balázs: ...mert van olyan szín ami RGB-ben létezik a képernyőn de nem nyomtatható és viszont. Vagyis nem teljesen fedi egymást a két paletta.
Gerhes Gábor: Még egy dolgot szeretnék mondani ehhez a fájlkérdéshez: ha a fájl maga a mű és ami az output oldalon keletkezik az mindig más akkor ki az aki az igazit látja? Mi a fájl?
Horányi Attila: Hát ez az! Miért mű a fájl?
Szipőts Krisztina (művészettörténész): Ez az idea legalábbis a platonistáknak.
Horányi Attila: De nem vagyunk platonisták.
Csontó Lajos: De hát nem kell azt tudni hogy egy adott kép fájlból készült...
Beöthy Balázs: Nem értek egyet azzal hogy a fájl pusztán idea lenne hiszen minden olyan információt tartalmaz amely kell ahhoz hogy adott esetben elő lehessen állítani belőle egy optimális megjelenést. Azzal viszont egyetértek hogy a művész szeretné kontrollálni a folyamat teljes egészét tehát adott esetben maga szeretné elkészíteni egy képtárgy formájában vagy akármiben de ugyanakkor tényleg a fájl az ami ebben az esetben is a kiindulópont. Az autentikus képet azok a beállítások jelentik amelyeket a művész archiváláskor meghatároz. 
Szipőts Krisztina: A fájlt is az outputnak megfelelően kell elkészíteni...
Weber Imre (képzőművész): De egy tárgynak mégiscsak léteznie kell és azt el kell készíteni.
Beöthy Balázs: És mi van azokkal a cuccokkal amiket nem akarsz kiszedni a komputerből? Amiket hálózatokban tartanak vagy CD-ROM-ra írnak?
Gerhes Gábor: Ezzel kapcsolatos az a probléma is hogy egy fájlba bárki belenyúlhat. Ha egy mű csak fájlként létezik akkor hol az eleje és hol a vége - hiszen tényleg bárki hozzányúlhat. Van egy fájl amiről azt gondolom hogy kész van de ha ez eljut valakihez az bármit tehet vele. Egy festményt átfesteni egy szobrot átalakítani - jóval komplikáltabb dolog... De otthon a saját karosszékedben sokkal inkább felhatalmazva érzed magad hogy bármihez hozzányúlj.
Weber Imre: Azért itt fontos szempont a mű forintban kifejezhető értéke is. Az itt műtárgyként kiállított képek értéke x ezer forint míg a hálózatról letöltött képnek nincs gazdasági értéke.
Közönségből: Nem értek egyet azzal hogy egy különböző helyeken bemutatott kép sohasem "ugyanaz". Az itt kiállított Nagy Kriszta-képet (I am a contemporary painter) először Budapesten a Lövölde téren láttam. Ott nagyobb volt és magyarul szerepelt rajta a felirat. Mégis amikor megláttam a kiállításon úgy éreztem hogy ez ugyanaz a kép.
Bakos Gábor (képzőművész): Szerintem igaza van. (Nevetés)
Horányi Attila: Ez biztos?
Beöthy Balázs: Nem biztos... Az jó lenne persze ha minden egyes kiállításra lehetne egy ideális nyomatot készíteni. De ebben az esetben tényleg nem beszélhetünk ugyanarról a képről hiszen ez egészen más itt a teremben mint ha a rohanó városban a reklámoknak fenntartott helyen jelenik meg. Nem ugyanaz a hatása a jelentése itt a kiállítótérben mint egy fogyasztói kontextusban.
Horányi Attila: Ráadásul a Lövölde téren szerintem az emberek jelentős része nem is műalkotásként nézte ezt a képet hanem fürdőruhareklámként. Ami azért csak hozzátesz valamit ehhez az egész sajátos helyzethez. Itt a galériában az ember megáll előtte és nézi mert mi mást tehet... Elkezd gondolkodni az arányain a kompozíción; de az utcán nem szoktunk megállni a reklám előtt az nem azon a módon hat ahogyan itt műtárgyként. Sokkal gyorsabban fogjuk fel és értjük meg az óriásplakátokat és a reklámokat egészen máshogy vesznek részt az életünkben. De mondjunk egy egészen más dolgot: kijöhetne képeslap formátumban ugyanez a kép és bármelyik kocsmában le lehetne venni belőle húszat és szétküldözgetni jobbra-balra... Azért az elég másfajta használati módja volna a dolognak. Egyébként erről volt már szó délelőtt a McDonald's kulturális jelentésével kapcsolatban. Akkor azt mondtuk hogy az más volt '89-ben mint '99-ben mert máshogy ettük máshogy használtuk. És más Budapesten egy McDonald?s és más New Yorkban vagy más Bukarestben mint Dél-Afrikában... Hogyne lenne ez a kulturális differenciáltság érvényesebb egy műalkotásba "belerakott" jelentés esetén mint a McDonald's összefüggésében ahol nem annyira jelentést mint inkább húst és salátát raknak a dolgokba...
Közönségből: Jó akkor mondok egy másik példát. Mi van akkor ha nekem egy templomban megtetszik egy oltárkép és mivel megtehetem megveszem és hazaviszem. Attól hogy az kikerült az eredeti környezetéből és már nem ugyanazt a funkciót tölti be attól még ugyanaz a műtárgy marad.
Horányi Attila: Hát vagy igen vagy nem. Egy templomban az oltárkép előtt imádkozni szoktak. Legalábbis ez az elsődleges funkciója a képnek és nem az hogy nézegessék. De ha ez az oltárkép egy múzeumban vagy galériában van és mellette van három vagy harminc másik akkor elkerülhetetlenül sok minden elveszik abból ami az eredeti jelentését adta.
Beöthy Balázs: Rekontextualizálódik. (Nevetés)
Közönségből: Attól az még ugyanaz a műtárgy marad nem változik.
Horányi Attila: Mint tárgy ugyanaz de hogy ugyanaz a mű-e abban nem vagyok biztos...
Szűcs Tibor: Pontosan erről beszéltem az előbb. Arról hogy vannak olyan nyitott művek amelyekben benne van bele van kódolva az hogy különböző csatornákon más-más jelentéssel bírva hassanak. A művész azt a politikusmagatartást követi - mert tisztában van a médiumok működésével - hogy olyan műveket hoz létre amelyek adott esetben képeslapként vagy óriásplakátként is képesek a társadalomban működni. És ezzel vissza is érkeztünk a fájl mint mű problémájához...
Jokesz Antal: A fájlproblémát szerintem nem tárgyaltuk ki. Szipőts Krisztina az imént mondott ezzel kapcsolatban egy fontos fél mondatot amiről az jutott eszembe hogy amikor a művet tartalmazó fájlt létrehozom akkor egyúttal az adott hardver paramétereihez - azokat mintegy visszacsatolva - igazítom és állítom be és azzal együtt egy időben mentem el a képet. A fájl a digitális eljárás során az a fordulópont ahol az idea legelőször - valamilyen formában - a valóságba fordulva rögzül és minden további eljárás alapját képezi. Én egy ortodox fotográfus vagyok mégis érzek itt analógiát az ezüst alapú "pancsolós" fényképezést illetően. Számomra a fotográfiában a látens képet tartalmazó negatív a szent dolog! Mindenki más - paradox módon akár én is - esküdhet a pozitív képre mint "végtermékre" és műtárgyra az idea megtestesülésének első lépéseként viszont mégis mindig az exponálás folyamatát rögzítő negatív marad a csoda amit aztán később szentté avathatok vagy éppen manipulálható tárggyá "aljasíthatok"...
Szűcs Tibor: Szabó Dezső ebből a szempontból is kakukktojás mert nála a negatív ez a "szent" dolog nemcsak hogy nem fétis hanem némelyik meg is semmisült anélkül hogy ez bántaná a szerzőt.
Jokesz Antal: Szabó Dezső munkáit nem lehet ilyen szempontból összehasonlítani mondjuk a Csontóéval mivel Dezsőnél a makettek fényképezése miatt hihetetlenül fontos szerepe van a felhasznált negatív szemcsésségének. Az óriási léptékű nagyítás során a képen lévő tárgy részleteinek helyébe a negatív film anyagának részletei szemcsézete kerül és éppen ettől lesz a látvány ijesztően valóságszerű. Ez egyszerűen annak a felismerése és kijátszása hogy a fényképnagyításokon mindig felfedezhető a szemcsézet is ezért ez a homogén szemcsézet adja és hitelesíti a fénykép manipulálatlan dokumentumértékét feltétel nélküli valóságosságát. A médium áll a tárgy elé mi pedig a médiumnak hiszünk és nem a szemünknek! A Csontó képeinél viszont a szöveg-kép kapcsolat egy olyan ideát nem tárgyias pluszjelentést hoz létre amely nagyrészt független az anyagtól és a mérettől. Csontó esetében a mű az a szíven ütés amit ez a szó-kép kapcsolat létrehoz. Éppen ezért nála - Szabó Dezsővel ellentétben - majdnem mindegy hogy mi a kép mérete formája és anyaga.
Bán András (művészettörténész vizuális antropológus): Ti itt a csúcsokon szárnyaltok nekem meg egy egészen lapos kérdésem lenne. Ugye mintha konszenzusként kialakult volna az a beszélgetés folyamán hogy fotókiállításon vagyunk. Az olyan idősebb fazonok mint mi akik belenőttünk a fotóba érezzük hogy régen a fotográfia egy másik fajtájú mű volt. Volt az eljárásnak egy sajátos fizikai szépsége illata tapintása amely érzéki örömöt okozott. Az itt lévő kiállítók jelentős része festő és grafikai műtermekben nőtt fel ahol szintén volt valamiféle erősen érzéki kontaktus a képekkel. Mit tudtok kezdeni ezzel a helyzettel hogy a remekművek ma nem ilyen érzéki eljárásokkal jönnek létre? Vasárnap otthon titokban festegettek? (Taps nevetés) Bakos jelent-e neked érzéki örömet ez az ocsmány műanyag itt mögöttem? (Bán a Vágy sorozat egyik képére mutat.)
Bakos Gábor: Igen abszolút! Nekem tetszik - ha már itt tartunk.
Bán András: Nekem is tetszik csak nem szerez érzéki örömet.
Csontó Lajos: András amikor elkészül egy munka a számítógépen az tényleg olyan anyagtalan valami. De az hogy valami alakul hogy pixel pixelre helyeződik vagy elmosódik az igenis okoz valamiféle érzést.
Gerhes Gábor: Nyilván az olyan érzéki örömökről le kell mondani mint amilyen a festék szaga meg más nagyszerűségek... De van abban is egyfajta perverzitás ahogy ott motoszkálsz az output egységed ablakában az egérrel...
Bakos Gábor: És a printereknek például marha szép hangjuk van! (Nevetés)
Hegyeshalmi László (képzőművész): Egy csomó dologról úgy beszélünk mintha teljesen analóg lenne korábbi műfajokkal vagy technikákkal. Szerintem nagyjából úgy aránylik egymáshoz a hagyományos fotó és ez az elektronikus fotózás mint mondjuk a klasszikus fizika mechanikája és az atomfizika kvantummechanikája. Mindegyik része a fizikának de egyik nem írható le a másikból kiindulva: gyökeresen eltérő szemléletet és gondolkodást kívánnak. Úgy vélem lényeges különbség van a hagyományos festészet és a számítógépes képalkotás között; ezért nem mondhatjuk hogy ugyanazt csináljuk csak más eszközökkel.
Nagyon jól érzik magukat ezek a művek különböző kontextusokban és különböző médiumokban. Persze hiszen a legtöbb mű eleve a legkülönbözőbb médiumokra játszik rá. Egyetértek azzal hogy egy látvány különböző megjelenéseiben más-más művé válik. És azt a kérdést ami az eredetiség problémáját illeti a hagyományos műalkotások esetében is majdnem ugyanígy föltehetjük hiszen szinte minden a médiumokon keresztül létezik. Akik művészettel műalkotásokkal foglalkoznak nagyon sok művet nem is ismernek eredetiben még a szakemberek sem.
Tímár Katalin: Érdekes amit mondasz érdemes rajta elgondolkozni. Azzal egészíteném ki hogy ezek a médiumspecifikus dolgok talán azért vannak most előtérben amiért ez az úgynevezett médiatudatosság is - amit a Jokesz is mindig forszíroz. Amint megjelenik valamilyen új médium az rákényszeríti a már létező médiumokat illetve használóikat arra hogy a saját szerepüket újragondolják. Az Attila és az Antal is mondta itt az elején hogy a fotóba még mindig belevetítjük azt a hitet hogy hiteles dokumentumként szolgálhat arról ami a valóságban valamikor megtörtént. Persze nem kizárólag de leginkább mégiscsak a számítógépek megjelenése volt az ami elég erősen megkérdőjelezte ezt a fotóval kapcsolatos hitet. Ahogyan a fotográfia megjelenésével a festészet is eléggé megváltozott; és nem feltétlenül azért mert a valóságot nem tudta olyan realistán visszaadni hanem azért mert újra kellett gondolnia saját szerepét.
Ha már így nálam maradt a szó felvetnék egy új kérdést: néhányan a kiállítók közül (Szűcs Tibor Gerhes Gábor Csontó Lajos) saját magukat használják fel a képeiken szereplőként. Miért van ez?
Szűcs Tibor: Én csak személyes magyarázatot tudnék adni: azért mert ezzel foglalkozom és hát erről szól az egész kiállított anyagom. Az már más kérdés hogy az ember miért saját magára nyomtatja többnyire a tárgyakat mint Koronczi Endre vagy miért saját magát fényképezi és nem modelleket mint Kámán Gyöngyi.
Tímár Katalin: Látunk példát itt is és külföldön is - Cindy Shermant mondjuk - hogy rajta vannak a képen de nem biztos hogy ők nyomták meg a gombot: megcsinálják a beállítást és talán egy asszisztenst kérnek meg erre ahogyan te is. A te eseted azonban annyiban eltér a többiekétől hogy te rá is írod a képre a készülésének történetét és azt hogy ki fényképezte.
Szűcs Tibor: Mert ez abszolút hozzá tartozik. Bán András tudna ehhez adalékokat mondani a privát szféra fényképezési szokásainak tanulmányozása alapján... A képekkel való reprezentáció a magánszférában valójában egyfajta leírása a történéseknek ott van a szöveg a képek mögött csak éppen nem leírva hanem a család elbeszélt történetében hogy ki hol milyen szituációban milyen pillanatban szerepel a képen.
Nekem meg tulajdonképpen végig kellene mondanom a történetemet hogy miért nem a művészetből élek miért csinálok mást és miért gondolok sok mindent másképp. Mindennek egyfajta magándokumentációként lett végeredménye a sorozatom. Hogy aztán miért került viszsza mégis az egész a galériákba kiállítva az megint egy másik kérdés.
Ennél azonban tényleg jobban izgat az hogy mások miért nem modelleket kérnek meg akik akár "tárgyként" akár fiktív történetek szereplőiként láthatók a fotókon. Milyen viszonyt lehet kialakítani a statisztákkal akik adott esetben megnyomják a gombot milyen funkciót szánunk nekik? Feltételezhetően sokszor nem alkotótársi funkció ez hanem mintegy apparátust kell kezelni őket tehát mindketten integrálódunk egy mechanikus leképezési folyamatba és egyszerűen eszerint "használjuk" egymást. Én úgy keresem vagy kérem meg az én asszisztenseimet mintha különböző portréműtermekbe mennék be. Így ha például egy fotóművészt kérek fel exponálásra akkor ezzel kisajátítom az ő képi világát. Ez a történet egyébként máshonnan is ismerős lehet: Koronczi Endrének volt egy ilyen ötleteket kisajátító akciója (igaz nem fotóban) és mint egy saját kiállítás reprezentációja volt látható a Lajos utcában.
Jokesz Antal: Gerhes te magad csinálod a képeidet?
Gerhes Gábor: Ez egy kicsit hosszabb történet. (Nevetés) A feleségem nagyon sokat segít egyébként Rosta Józsival is fényképezek együtt illetve ha személyre szabottan találunk ki valamit akkor minden egyes munkában megfelelő szakértő fotográfusok segítenek.
De most inkább arra válaszolnék hogy miért fényképezi magát az ember. Nem szeretnék általánosítani úgyhogy a kiállított sorozatomról mesélek. Nagyon foglalkoztatnak a reklámok és a reklámok hatásmechanizmusai. Sokat lehet tanulni belőlük nagyon érdekes ahogy újra és újra meg tudják újítani magukat.
A képek története azzal kezdődött hogy a francia Vouge-ban találtam egy sorozatot amelyben egy közép-afrikai fotós magáról készített kimondottan tetszetős divatfotókat. Felvette az adott cégek ruháit és lefényképezte magát. Tudni kell hogy a reklámok működéséhez hozzátartozik hogy egy olyan közeget lebegtetnek amelybe a befogadó bele tudja képzelni magát. Elképzeltem hát hogy a mi kis magyarországi közegünkben hogyan működne ez: elkezdtem ilyen "second hand" boltokban - hogy hívják turkálók? - összeszedett különböző ruhákkal minél hűségesebben megcsinálni ugyanazokat a beállításokat amelyeket ez a fotós a Vouge számára az aktuális divatruhákkal megcsinált. Egy teljesen valószerűtlen helyzetbe helyeztem magamat hiszen nyilvánvalóan soha nem fogok ebben a magazinban ruhákat bemutatni. Egy kicsit perverz játékot űztem amikor lemásoltam ezeket a fényképeket saját magammal.
Eszembe jutott még valami azzal kapcsolatban hogy miért szerepelteti saját magát az ember egy fotográfián. Azt hiszem azon is el kell gondolkozni hogy hogyan tud az ember egyszerre a kamera előtt és a kamera mögött létezni.
Jokesz Antal: Az ilyen öregeknek mint Bán András meg én mindig eszébe jut valami 20-25 évvel ezelőttről... (Nevetés)
Horányi Attila: Hajas Tibor...
Jokesz Antal: ...meg Vető János akinek egyik kiállításmegnyitóján mondta Hajas a következőket: a fényképen nem dokumentáljuk hanem megvalósítjuk magunkat. A dologhoz tartozik Vető egyik önreprezentáló sorozata is melyen féltucatnyi különböző napszemüveggel és frizurával látható és amelyen más-más személyiségként jelenik meg egy-egy frizura és szemüveg mögött.
Azt hiszem Gerhes pontosan érzi azt a furcsa szituációt is ami akkor áll elő mikor a fotós átsétál a kamera másik oldalára. Ez egy sajátosan skizofrén állapot; aki kipróbálta már az kicsit máshogy tekint a fényképezésre...
Végül még egy dolog arról hogy mit is dokumentál a fotó. Annak aki tisztában van a fotográfia képi nyelvével elsősorban egy viszonyt: a fotós a kamera és a fizikai világ (a modell) hármas viszonyát dokumentálja. Ez nagyjából érvényes az óriásplakáttól a családi babaképig minden fotóra. Leszűkítve ez azt a megválaszolandó kérdést is jelenti hogy nekem mint fotósnak milyen viszonyom van a géphez ehhez a rögzítő apparátushoz és technológiához és ezt hogyan tudom átvinni a képre.
Horányi Attila: Bán András arról beszélt délután hogy a fotografikus képalkotásban (különösen a privát fotók esetén) sémák működnek. Vagyis bizonyos értelemben nem a tárgyakhoz viszonyulunk hanem a technológia meg a tárgy által a fejünkbe kioldott sémákhoz. Ezeket reprodukáljuk újra és újra miközben saját képeinket feltöltjük azzal az érzelmi plusszal amelytől a dolog számunkra egyedi lesz és működő. Egyébként viszont kicsi változtatással legyártjuk a sémákat. Az tehát hogy a kép mit dokumentál a tárgyakhoz való viszonyt vagy a sémát az ennyire nem egyszerűen levezethető.
Szipőts Krisztina: A profi fotót talán nem kellene egy kalap alá venni a privát fotóval. A profit vagy a színvonalas és értékes műveket készítő fotóst például az különbözteti meg a többitől hogy bizonyos egyéni látásmódja van.
Horányi Attila: Igen Bán András is egyértelműen a snapshotokról beszélt. Nyilvánvaló hogy egyik jelen levő művészről sem gondolom hogy ne rendelkezne olyan stílussal amely adott esetben éppen arról szól hogy a létező sémákat miképpen tudja folyamatosan újragondolni és miképpen nem ragad meg bennük.
Tímár Katalin: Ha már a sémákról beszélünk ez a séma szó talán átvezethetne minket a Vágy sorozat világához. Attila az imént azt fejtette ki hogy a valóságot nemcsak úgy önmagában látjuk és értelmezzük hanem képi sémákon keresztül. Működtek-e vajon és ha igen hogyan ezek a sémák a felkért modellek vágyainak képi megjelenítésében? Bakos Gábort kérdezném hogyan nézett ki egyáltalán az a folyamat amelyben ezek a képek létrejöttek?
Bakos Gábor: Amit mi csinálunk Weber Imrével az utóbbi időben azt mint egy szoftvert lehetne talán leírni. Ez abból áll hogy megkeresünk olyan embereket akikről van valamilyen benyomásunk akár személyes ismeretség révén akár valamilyen médiumon keresztül. A megkereséskor egy kérdést teszünk fel neki amely így szól: "Ha egy kívánsága lenne legyen az bármi mit kívánna? Válasza alapján szeretnénk vágyának képében megjeleníteni." Ezután egy vagy nagyon rövid vagy nagyon hosszú beszélgetés következik egy interjú amelyet rögzítünk. Ezt aztán újra meghallgatjuk begépeljük a szöveget többször elolvassuk. Majd miután magunkban feldolgoztuk az interjút elkezdünk arról beszélgetni hogy miképpen lehetne az adott vágyat egy képben teljesíteni. Gondolkodunk rajta telik az idő - Imre szólj ha nem így van... Sokat beszélek?
Weber Imre: Rövidebben is el lehet ezt mondani. Én a vége felé járnék már... (Nevetés)
Jokesz Antal: Ez az általad vázolt szisztéma megfelel-e annak ahogyan a napi gyakorlatban a reklámmegrendeléseitek is készülnek tehát ugyanabba a csatornába kerül a privát személyes vágy teljesítése mint egy nagy cég reklámelképzelésének megvalósítása?
Bakos Gábor: Végül is nagyjából igen. Mondjuk a reklámszakmában ez úgy működik hogy a megrendelő a megbízottnak átad egy briefet tehát nem a megbízott megy ki interjút készíteni hanem a megrendelő keres meg bennünket az elképzelésével. A kérdésedre válaszolva: valami hasonló zajlik a reklámszakmában a megrendelő és a megbízott között de azért nyilván nem teljesen. A mi esetünkben olyan személyekhez erősen köthető információcsere zajlik ami nagyon különbözik a reklámban szokásos információcserétől. De az kétségtelen hogy megpróbálunk feltétlenül ragaszkodni ahhoz a vágyhoz ami az interjú során elhangzik. Ez pedig a reklámszakmában is hasonlóképpen megy: ha van egy brief amely pontosan meghatározza hogy milyen célcsoportnak milyen terméket milyen formában stb. kell reklámozni akkor attól ugyanúgy nem térünk el. Van aki teljesen ránk hagyja a munkát van aki nem. Volt aki nem vitte el az elkészült mű neki ajándékozott kisebb méretű példányát mondván hogy valamelyik rokon ezt nem látná szívesen. De minden megrendelő más. Pont az a lényeg hogy nem toljuk előtérbe a személyiségünket sőt a művészi elképzeléseinket sem érvényesítjük mindenáron hanem partnert keresünk ahhoz hogy egy igazán személyes dolgot egy igazi vágyat mutathassunk meg.
Közönség: Honnan veszitek a plakátokon megjelenő mintákat hogy ez moziplakáthoz amaz reklámplakáthoz hasonlítson?
Bakos Gábor: Tudni kell hogy a sorozat első darabjai az 1999-es Gallery by Night kiállításra készültek. A Stúdió Galéria előtt a Képíró utcában acélállványokon minden este kinn volt két-két munka. A rendezvény után azt gondoltuk hogy folytatjuk. A szerkezet egyszerű: van egy kép és a hozzá tartozó szöveg abból az esetenként nagyon intim interjúból amelyet a kép készítése során veszünk fel és ami még publikus lehet. A választott médium a plakát és az elkészült mű e médium sajátosságait esetenként felerősíti - mint a Nemes Attila-plakáton - máskor pedig nem.
Közönség: Nekem úgy tűnik mintha ennek a plakátnak az eredetijét láttam volna már valahol. Nem féltek a jogdíjaktól?
Bakos Gábor: Nem mert erre nagyon vigyázunk. De ezt a plakátot nem láthattad sehol mert ilyen film nincsen. Alec Baldvin képét a Ferenczy Europresstől kaptuk teljesen legálisan. Mivel abban a stúdióban készülnek az Intercom plakátjai ahol a plakátjainkat összerakták ezért a Millenium és az X-akták bizonyos hátterei bekerülhettek a képbe. Ez okozhatta az ismerősséget.
Weber Imre: Visszatérve magukra a képekre: látni kell hogy ezek fikciók hogy az egész egy "átverés". Már az maga átverés hogy egy olyan plakátot csinálsz ami valahogy rögtön megfogja a nézőt.
Horányi Attila: És az miért átverés? Mert azt akarod hogy hasson a képed?
Weber Imre: Például azért mert egy vágy gyakran csak egy álom és hát ezek általában nem valósulnak meg... Belemegyünk mindketten egy olyan játékba aminek a vége egy kép. Megesett hogy egy kívülálló nem hitte el hogy ezek valódi személyek...
Bakos Gábor: Tehát annyiban átverés hogy ezek nem valós emberek nem valós vágyak hanem fikciók. Kétségtelen hogy a reklámokhoz hasonló nyelvet és a reklámok eszköztárát használjuk tehát ha kikerülne az utcára ott mindez természetesen hatna. A reklámnyelv könnyen olvasható és adott esetben bele lehet vinni személyesebb tartalmakat is.
Weber Imre: Engem ebben a munkában az érdekel hogy hogyan lehet megoldani a kívánságot. És szerintem könnyű helyzetünk van mert alanyaink sokat néznek tévét sok plakátot látnak és elejtenek olyan információkat amin el lehet indulni. Egy másik kérdés az hogy mennyire menjünk bele valakinek a vágyaiba mert ha őszintén válaszol akkor az nagyon intim lesz. Nem akarunk nagyon belebonyolódni a dologba de valamennyire muszáj.
Horányi Attila: Odamész például Kósa L. Adolfhoz azzal hogy "Légy szíves mondd el a vágyadat!" Nem szoktak megdöbbenni azon hogy ezt a személyes dolgot közzétegyék?
Bakos Gábor: Őt Lakner Antal hozta. Az egész úgy történt hogy mikor az Antal benn a tv-ben egy díszletet fabrikált akkor az Adolf ott próbált és az Antal úgy látta meg lehet keresni egy ilyen kéréssel. Telefonon felhívtuk nagyon örült neki és nem is nagyon csodálkozott. Olyan lehetett ez neki mint amikor médiaszemélyiségként megkeresik az újságoktól. Gyorsan el is készültünk; a képet a rádió folyosóján csináltuk.
Horányi Attila: Ilyen elegáns volt ott?
Bakos Gábor: Nem csak a feje eredeti meg talán a keze. A többi archívumból való. Az archív képen Göncz Árpád köztársasági elnök volt csak mi kicseréltük a fejét.
Horányi Attila: Adolf látta ezt a képet? És mennyire ismerte el ezt a magáénak?
Közönség: Szerintem ez kamu hogy valaki köztársasági elnök akar lenni.
Beöthy Balázs: Ez nem kamu csak egy minta arra hogy fontos ember szeretne lenni. Nem akar ő feltétlenül éppen köztársasági elnök lenni.
Timár Katalin: Nem az a kérdés hogy mi az életcélja hanem az hogy mi a vágya. Nyilván nem fog ezért holnap indulni a választásokon... Mint ahogy a kislány is csak a vágyait mondja el.
Bakos Gábor: Adolf a fia életének egyik nagy eseményén szeretett volna ott lenni köztársasági elnökként ezért áttételesebb a dolog. Nem feltétlenül magával foglalkozott de tetszett neki a kép.
Jokesz Antal: A közönségnek is a Vágy tetszett a legjobban a kiállításon ezt olyan felszabadultan tudták dicsérni. Én a projekt egyik nagy erényének tartom hogy a hozzá nem értő közönségnek is betekintést enged a képkészítési technikákba tehát van egy olyan üzenete is hogy a képek miként manipulálhatók.
Horányi Attila: Szerintem ennél többről szólnak ezek a képek mivel az ma már közhely hogy minden hír és minden kép manipulálható. Nem az az igazán fontos hogy összeollózták-e a fejét vagy a kezét és hogy honnan hanem az hogy az egész kép felépítése egy sor tudást hordoz: arra épít illetve azt közvetíti. Egy korábbi előadáson bemutattunk néhányat azokból a képekből amelyeket Clinton botrányával kapcsolatban közöltek az újságok köztük egy olyat is amely triptichonként működik. Arra hoztuk ezt példának hogy miképpen - milyen szimbolikus tartalmakkal operálva - szerveződik a látvány. Rengeteg asszociáció működteti ezeket a dolgokat és így nemcsak az a kérdés hogy belenyúltak-e egy fotóba.
Délelőtt a műalkotások esztétikai befogadásának összefüggésében szó volt a kontemplációról az érdekmentes képnézésről. A helyzet az hogy egy igazi esztétikai olvasat nem tud de talán nem is akar foglalkozni a szereplő vágyával sőt a kép mintegy "el is tiltja" az ezzel való foglalkozást. Ugyanakkor látni kell hogy teljesen természetellenes ez a fajta tiltás és talán nem véletlen hogy a Vágy-képekkel ilyen felszabadultan lehet és szoktak is azonosulni. Lerí a képekről hogy személyes hozzájuk azok viszonya is akik vágyát képpé formálták és azoké is akik a képeket készítették. Nyilvánvaló ez a viszony és ezért lehet olyan felszabadultan azonosulni velük.
És még egy dolog amitől érdekesek ezek munkák. Ha valamiről "föllebbentik a fátylat" akkor az nem a fotó manipuláltsága hanem inkább a klasszikus portrék működésmódja. Kiderülhet ugyanis hogy azokon a képeken is különböző - adott esetben vágyott - imidzseket állított elő a művész; és a Vágy-képek éppen erre a sémára adnak nagyon világos magyarázatot. Megmutatják a (klasszikus) portréábrázolás erőtereit a személyes viszonyokat alkotó tárgya és a kettőt elválasztó fal - a mű - között. Valamint azt hogyan képeződnek le ezek a viszonyok magukon a képeken. Úgy vélem ezeket az erőtereket is "vizsgálják" ezek a képek egy számunkra most közérthetőbb - fotográfiaalapú reklámnyelven.
Jokesz Antal: Amikor száz évvel ezelőtt valaki elment a fényképészhez és portrét készíttetett már akkor is valamilyen műtermi séma szerint jött létre a megjelenítés. A Vágynál ez annyiban működött másképpen hogy egy olyan apparátussal került szembe ez a vágy amely gyakorlatilag ugyanazzal a szisztémával működik mint ahogy egy korszerű reklám ma elkészül. A reklámnál is meg kell lennie egy adott mennyiségű sémának hiszen csupa új információt nem lehet eladni ha nincs olyan közismert verbális vagy vizuális közeg amelyre felültethető amely hordozni képes ezt az újdonságot. Ez az információ és redundancia viszonya; és a Vágy projekt arra is példát mutat hogyan kell ezt ideálisan adagolni.
Horányi Attila: Jó párhuzam ez a kisvárosi fényképész ahol nagyjából az egész város megfordult. Volt ott is egy készlet hogy hányféle módon lehet a jegyeseket meg a házaspárokat meg még ki mindenkit ábrázolni. A lehetőségek sorából valószínűleg ugyanolyan kiválasztás történt mint ahogyan ma - nyilván más dimenzióban - egy nagy reklámcégnél is történik. Annyi a különbség hogy egy reklámcégnél sokan működnek együtt és talán nincs már az a szemtől-szembe találkozás mint a Vágy projekt esetében vagy egykor a fényképészmesternél.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.