Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NIETZSCHE

Somlay Gilbert [Kőszegi Lajos]

Palillogosz

1994. december 1.

(Vissza a csöndhöz)

A könyvtárteremben, a hallgatáshoz szokott könyvek alatt szokatlan a beszéd, az emberi hang. A képzelt kandallóban lobog a láng: ébernek lenni a láthatatlan tűznél. Egy görög könyv az asztalon, olvasom: `"Az összes szóbeli tanítások három fajtára oszlanak. Egyik részük arról szól, hogy mi van, a másik arról, hogy mi van a legnagyobb mértékben, a harmadik arról, hogy mit kell tenni és mit nem." (Vita Pythagorica) Ezek az első tanítások a püthagoreusoktól. Nem ismerjük azt, aki mondja, nem tudjuk, ki itt a mondó. Kibeszél hozzánk?Heidegger Tezukával való beszélgetése nyomán olvasom, hogy ``ha egykori gondolkodók tanítására figyelünk, és beszélgetésünkbe folyvást beleszólni engedjük őket" akkor ez a ``gondolkodók gondolkodásának meghallgatása", még inkább áthallása, mert ``mindannyian szüntelenül elődeinkkel állunk beszélgetésben, s talán még inkább és még rejtettebben utódainkkal". A régiek üzenete, hogy ``a görög módra elgondoltat még inkább görögül gondoljuk el", igényel minket, hogy emberként hozzátartozva hallgassunk rájuk. Az első megérteni, amit mondtak, a második megérteni, amit nem mondtak. Az egykor szóbeli tanításokat, hogy mi van, hogy mi van a legnagyobb mértékben, és hogy mit kell tenni és mit nem, egy könyvben olvasom. Nekem már csak a könyv üzen, a könyv tanít, a könyv beszél. Oly távol már a mondások mestere, mégis oly közel, ha bennem él.

Mindazt, amit olvasok, erdei sétákon gondolom tovább. Ami a sétákon hirtelen felvillan, azt valahogy megjegyzem, és a kutatást a könyvtárban folytatom. Ám legtöbbször hagyom, hogy a gondolat elröppenjen, mint az a madár, amely egyszer betévedt szobám szélesre tárt ablakán. Töprengéseimet nem osztom meg senkivel, így aztán nincs hívásom arra, hogy ezeket valakik) számára megvilágítsam, a figyelem és kérdés fényében megtisztítsam, és együtt járjunk ott, ahol eddig egyedül. Nézem a fákat, amint az alkonyban a repedéseikből, a sűrűsödő árnyékukból szétárad a sötétség. Olykor nehéz a szívem. Hallgatom a könyvek néma kórusát.

Azt olvasom, hogy Buddha az uruvélái erdei ligetben, hosszú meditáció után megvilágosodott. Nietzsche a Silvaplana-tónál, az erdőben sétálva úgy érezte: újjászületett. Hamvas Béla mondja, hogy ami mindkét esetben történik: az életrend-alapítás. Buddha megvilágosodásából a hagyomány új fejezete kezdődik, a hinajána és a mahájána, a kínai Csan és a japán Zen, a tibeti aszkézis, valami, ami abból az egyetlen világos pillanatból fakadt, mintha valaki ezer évekre sok milliárd ember számára új bázist teremtett volna a földnek, és új napot, hogy fényével megvilágítsa és felmelegítse. Nietzsche megvilágosodásából nem következett semmi. Ez a helyzet Európában, tanftvány nincs. Miért nem kellett itt senkinek a hüperboreioszi Nietzsche, aki mindenen túl fölfedezte az örök visszatérést, aki elég bátor és kíméletlen volt a villámlátáshoz, aki meglelte a kijáratot évezredek labirintusából, s aki előtt nem volt út.

``Utak - nem művek." Heidegger ezt a mottót írta művei összkiadásának élére, néhány nappal a halála előtt. Gondolati utakról van szó, amit Heidegger élete-sorsa nem cáfol, inkább megerősít. A mottó tömörsége, világossága, megindító csendessége benső rokonságot mutat a keleti taoista és Zen mesterek egyszerűségével. Heidegger Tezukának mondja, hogy ``a maradandó a gondolkodásban az út", mert minden álláspont ``csak szálláshely volt az út mentén", mert ``a gondolkodás csodaszerű útépítésnek hódol". Az ő utolsó mondata az első. Ahogy ebből az utolsó mondatból hirtelen megvilágító első lett, abban nem pusztán meseszerű lezárás van, hanem minden olvasó (tanítvány?) előtt főhajtás és nyitás: ``Utak - nem művek."

Ha napkelet előtt elhagyjuk a várost, és az első fényben csillog a harmat, a város körüli dombokon a birkapásztorral, Nietzschével találkozhatunk. Fölnéz és harmatos arccal mondja: ``Óh, Ég fölöttem, te tiszta! Mély! Te fényesség mélység! Téged nézve isteni vágyaktól borzongok... Isten elleplezi szépségét... Nem beszélsz: így hirdeted nékem bölcsességedet... Nem beszélünk egymáshoz, mivelhogy nagyon is sokat tudunk -; hallgatunk egymással szemben, átmosolyogjuk egymásnak tudásunkat." ``Hallgatásom megtanulta, hogy ne árulja el magát hallgatással." _" Hazám, te magánosság!", ``itt minden lét igévé akar lenni", ``ott lenn azonban - ott minden beszéd hiábavaló!", ``ott semmit se hallgatnak meg", ``már nincs ember, aki értsen". Nietzsche pásztorszava túl sok nekünk. Istennel együtt sírjánál hallgat és a tudást egymásnak átmosolyogják. A bölcsesség e finom egyidejű áthullámzása a görög-zsidó-keresztény örökségű szellemben úgy-ahogy megvan, de az, ami bölcsességen túli, két ember között, az Isten nélküli logosz jelentéshorizontján meg sem jelenik. Mert van valami, ami kiesik, és van valami túlságosan is erősen jelenlévő. Ez a görög szellemből örökölt logosz-erőszak. A gondolat jön valahonnan, egy ember száján vagy tollán a nyelvben megjelenik, és egy másik emberben megakad a szó. Ez az ember a logosz-erő foglyává válik, annak rabszolgája vagy ellensége, gyilkosa lesz. Értés, vagy ami ugyanaz, félreértés. Aszó nem ér vissza oda, ahonnan indult. A szó kikötött vagy megpihent bennem, de ha sokáig marad nálam: megrohad. A logosz-erőszak az átokban a legnyilvánvalóbb és a mézes szóban a legáthatóbb. Hiába ír vérével az európai mester, hiába olvassa élete vérévé a tanftvány, a szó jelentéshorizontján eltűnik a szellem mosolya. Nem érkezik vissza éltető forrásához, a csöndköz. Valahol elveszik. Tánc és zene volna jó - előtte-utána csönd.

A Tóra, a Talmud, a Kabbalah népe, ez a könyves nép a hászid mesterek élő szavához fordul. A hászidok új fényt és új erőt adtak a vallásos törvény hagyományának. A gnózis képe fölött álló elvet életükké olvasztották, ahogy Buber mondja, ez az az elv, hogy ``az ember felelős Isten sorsáért a világban". Igaznak lenni, az életet, a világot megszentelni. A hászid történetek a tudás szerint való élet képei. Íme egy történet a beszélgetésről. ``Esténként, imádkozás után, a Báálsém szobájába ment, két szál gyertyát állítottak asztalára és odakészítették a Teremtés rejtelmes könyvét, meg más könyveket. Aztán mindenkit bebocsátottak, aki tanácsát várta, és ő beszélt hozzájuk tizenegy óráig. Egyik ilyen estén, mikor az emberek eltávoztak tőle, egyikük szóba eredt a barátjával, hogy milyen jól is estek neki a Báálsém szavai, melyeket csupán hozzá intézett. A másik tiltakozott az ilyen üres beszéd ellen: hiszen együtt léptek be a szobába, és mindazóta a mester senki máshoz nem szólott, egyesegyedül őhozzá. A harmadik, aki ezeket végighallgatta, mosolyogva avatkozott a beszélgetésbe: hogy is tévednek mind a ketten, hiszen egész estén át vele tartott a rabbi bizalmas megbeszélést. Így nyilatkozott a negyedik, meg az ötödik is, végül mindvalamennyien ráeszméltek, mi történt velük. De már a következő pillanatban mély hallgatás borult rájuk." Báálsém szavait nem hallottam. Marad tehát a könyv. Aki magyar értelmező szótárat forgat, ne keseregjen. Szótáraink ugyanis istentelenül értelmezik szavainkat, ahogy azokhoz szokva vagyunk. A mester szónál az első értelmezés az önálló iparost, korunk emberét, a művezetőt említi; aztán szó van még nevezetes műveket alkotó személyről; másokat oktató, tanító személyről; rendkívül jártas, gyakorlott, ügyes és leleményes személyről; valaminek az értelmi szerzőjéről és végrehajtójáról; végül ítélet-végrehajtóról, a hóhérról. Nem járunk jobban a magyar etimológiai szótárral sem. A tudós nyelvész vándorszónak látja: az angolban mester, mister, a németben Meister, a franciában maítre, az olaszban maestro. Mindezek forrása a latin magister: elöljáró, vezető, tanító, mester. A tanítvány máshonnan jön. Alapszava a tan, ősi örökség az uralj korból. Eredetileg tun, annyi, mint jövendőmondó, jós, látnok, táltos, varázsló, ráolvasó - tehát tanító. Ebből keletkezett a tanítvány. Az alapszó őskaraktere számunkra örökre elveszett, valamikori igéző erején és fényén kívül élünk. Tanító, táltos, látnok- tun, ez a szó már semmit sem jelent nekünk. Nyelvünkben e szó értelmének szétbontása, megtisztítása, dekonstrukciójának kísérlete egy számunkra megnémult kiindulóponthoz vitt vissza. A szótár nem világít, szóhasználatunk talált tárgyait sorolja sötéten.

Mennünk kell tovább, hogy hazaérkezzünk. Vissza a görögökhöz, akiknél - Hegel mondja - otthon vagyunk. Európában az első névvel fennmaradt mester Püthagorasz volt, akiről Nietzsche mondja, hogy emberfeletti nagyrabecsüléssel kezelte önmagát, majdnem vallásos tisztelettel; de a részvét köteléke, a lélekvándorlásról és minden élőlény egységéről vallott meggyőződése ismét elvezette őt a többi emberhez, hogy gyógyítsa és megmentse őket. Püthagorasz gondolkodásából az indiai bölcselet mámorító illata száll, és egészen érzéketlennek kell lenni ahhoz, hogy ne érezzük Ozirisz mosolyát is, a felébredés gyermeki és álmatag mosolyát, hogy ne halljuk a halott Isten hangját: ``Azon voltam, hogy mosolya legyek a sírásóknak!" A filozófiatörténetekben Püthagorasz élete úgy hat, mint csodálatos, kalandos mesék keveréke, mint keleti és nyugati képzetek korcs egyvelege. Mert ahhoz, ami kiváló volt lángelméjében és életmódjában, s abban az életmódban, amelyet tanítványaival bevezetett, hozzátettek olyan dolgokat, amelyek tévúton járó férfinak tüntetik fel. Talán mert csodaember volt, aki felsőbb lényekkel társalgott - ehhez a képzethez vagy valósághoz kapcsolódtak azok a pletykák, amelyek a mágusokhoz fűződtek, a babonával kevert értetlenség, a tudatlanság siralmas képzelődései és a rajongás ájult és zavaros csordaösztöne. Az hagyján, hogy nyilvánvalóan eltorzították életrajzát, sajnos nincs okunk kételkedni abban, hogy eltorzították tanítását is.

Püthagorasz egy sort se írt, tanítása személyes és szóbeli volt, de neve alatt többkötetnyi hamis írást hoztak forgalomba. A mély vizsgálódással és óvatos megfontoltsággal kiválasztott, ám szegényes töredékek szellemét továbbörökítő tanítványaitól, a püthagoreusoktól származnak. Püthagorasz tanítványai a mester szavára történő hivatkozást tartották a legmeggyőzőbb bizonyításnak a vitában: ``Antosz epha" - ő maga mondta. Azt beszélik, hogy fejedelmi megjelenésű férfi volt, fehér vászonruhát viselt, amint később tanítványai is. Krotónban, a dél-itáliai városban, az egész életet átfogó szövetséget, életrendet alapított. A szövetség napirendje egyszerű volt. Reggel visszaidézték az előző nap történteket, mert a tegnap összefügg a mai teendővel. Ezt követte az önmagukról való megfeledkezés, ami nem önfigyelem, nem önvizsgálat, hanem elmélyedés, meditáció, kiüresítés. Üressé tenni az elmét. Szabaddá. Délelőtt verseket, dalokat tanultak és testüket edzették, a főtárgy a zene volt. A Vita Pythagoricában az áll, hogy Püthagorasz ``úgy gondolta, hogy az emberek számára az első az érzékelésútján szerzett tudás - mint például ha valaki szép alakzatokat Iát, és szép ritmusokat vagy dallamokat hall -, és ezért az első helyre tette a zenében való képzést, bizonyos dallamok és ritmusok révén, melyek segítségével emberi jellemek és szenvedélyek gyógyulása következik be, s a lélek képességeinek harmóniái összerendeződnek úgy, mint kezdetben voltak". A közös étkezésen főképp méz, kenyér és víz szerepelt. Az este hasonlított a reggelhez, azon töprengtek külön-külön, hogy mi volt helyes és mi nem.

Hegel írja, hogy a püthagoreusoknál a tanulási időben kötelező volt az ékhemüthia - a hallgatagság. Mert ``az embernek azzal kell kezdenie, hogy fel tudja fogni mások gondolatait; lemondás ez saját képzeteiről, s ez általában a tanulás feltétele. Azt szokták mondani, hogy az értelem kiképzése kérdések és feleletek által történik; de valójában ezzel nem képzik, hanem külsőlegessé teszik az értelmet". Az ember tartózkodása, hallgatása által nem lesz szegényebb gondolatokban, a szellem elevenségében, hanem így érheti el a belátást, és a belátás kiteljesedésével ráébred arra, hogy ellenvetései, ötletei nem érnek semmit, és elhagyja azokat.

A mester és tanítvány a csönd tüzében él. Közös hallgatagságukban szellemi erotikus megindultság és megragadottság ég. Csöndközösség. A kopt Jogion mondja, hogy Biszarion atyát egyszer megkérdezte tanítványa: ``Mit tegyek?" Az idős atya így válaszolt: ``Hallgass..." Egy másik Jogion azt mondja, hogy Agathon atya három évig hordott egy követ a szájában, amíg sikerült magát hallgatásra bírni. Thomas Merton, a trappista szerzetes, tízévnyi hallgatás után, elöljárói kifejezett kérésére, a hallgatásban írni kezdett: ``A szavak elválasztják a csöndet a csöndtől: a dolgok csöndjét saját lényünk csöndjétől. A világ csöndjét Isten csöndjétől. Ha a csöndben igazán találkoztunk a világgal és megismertük, akkor a szavak már nem távolítanak el a világtól, sem a többi embertől, sem Istentől..." Ez a hallgatás Jézus tanítását követi a tisztaságról: ``Nem az szennyezi be az embert, ami szájába jut, hanem az szennyezi be, ami a száját elhagyja." (Mt 15,11)

A hallgatagság létre-feledkezés, tautológia nélküli testet öltés. Egy beszélgetés vagy egy írás gyökerei a hallgatagság mélységeiben erednek. Tezuka mondja, hogy a japánokat nem riasztja, ha egy beszélgetésben a tulajdonképpeni elgondolt a meghatározatlanba rejtőzik vissza; Heidegger hozzáteszi, hogy ``gondolkodók között ez valamennyi szerencsés beszélgetésnek a velejárója, és csaknem magától értetődően megkívánja, hogy ama meghatározhatatlan nemcsak hogy ne térjen félre, hanem egybegyűjtő erejét a beszélgetés menetében egyre sugárzóbban bontakoztassa ki". Mester és tanítvány minden beszélgetése ilyen. Nem mondják ki, de együtt hallják a jelenvaló szellem egybegyűjtő sugárzó erejét, és annak feltétlenül átadják önmagukat. Együtt ülnek a láthatatlan tűznél, látják lobogását, hallgatják a szellem csöndjét.

Az egy emberöltővel ifjabb Hérakleitosz nem fogadta el mesterének Püthagoraszt, annyira nem, hogy az éberek társaságából is kizárta: ``A sokféle tudás nem tanít meg arra, hogy esze legyen valakinek. Mert Hésziodoszt is megtanította volna és Püthagoraszt...", aki ``a szószátyárok elindítója és vezére". Valószínű, hogy Hérakleitosz ítélete nem Püthagorasz szellemének, hanem annak a nyilvánosságban történt megromlásának szól. Mert Hérakleitosz szellemétől nem lehetett idegen az a püthagoreusi mondás, hogy ``a természet isteni és nem emberi megismerést tesz lehetővé". Ez az egzisztenciális gnózis a püthagoreus Empedoklész számára is világos volt, mert azt írja, hogy a tudásból csak annyit, ``amennyit egynapi lényeknek szabad", és ``nem többet, mint amennyit tudni még szent". A nyilvánosságba csak annyit hozni, amennyit az abban és abból élők belátása határol. Ugyanakkor az isteni megismerésnek a személyes szemlélet a határa, az, ahol a tudás még életszentség és a nem-tudás isteni kegyelem. Empedoklész szavai meghúzzák a püthagoreusi választóvonalat, ahol a tanítás kettészakad: ezoterikus tanításra, amely a tanulni vágyó kívülállóké; és ezoterikus tanításra, amely a beavatottaké. A tudásnak, mint tanításnak ez a szakadása mintegy párhuzamosan következik be a tudásnak, mint gondolkodásnak szakadásával. A görög gondolkodás tudományra és metafizikára hasad, Platón dialógusai a görög szellem szakadásának és megzavarosodásának nagy gyűjteménye; ilyenformán, bár rokonszenvezett a püthagoreusokkal, még nem lett püthagoreus. Arisztotelész összehangoló akarata ellenére éppen hogy a szakadást véglegesíti. Persze a görög szellem zavarossága korunk sötétségében még inkább szemvakító. A későbbi korok átvették a modellé üresedő püthagoreusi iskolát, amelynek közvetlen örökösei a szerzetesrendek, és kialakul az európai iskolatípus. Az intézmény alapvető funkciója a társadalmat uraló hatalom számára való hasznosság. Az európai iskolamodell teljesen elszakadva gyökereitől, mára világuralomra tett szert. A mester és tanítvány csöndje nyitottság volt, a mai iskola bezárult rendszer, amelynek entrópia-karakterét az onnan elbocsátott tömegember átviszi saját életébe.

Hamvas a Scientia sacrában megszentelt szubjektumnak, az Élet Mesterének nevezi Püthagoraszt, Orpheuszt, Empedoklészt, Hérakleitoszt, Buddhát, Zarathustrát, Laocét, Csuang-cét. Ők valamennyien, és mások, mint például a patmoszi evangélista János, Anselmus, Eckhart, Luther, Böhme, Baader, vagy Aquinói Tamás, Kant, Kierkegaard, Nietzsche, Heidegger, vagy Dante, Leonardo, Bach, Hölderlin, Dosztojevszkij, Van Gogh, Csontváry nem pusztán rajongóik szemében divinálódtak, hanem személyükben valósággal megidézték az isteneket. Amint a püthagoreusok katekizmusában arra a kérdésre, hogy kicsoda Püthagorasz, ez a válasz áll: ``a hüperboreioszi Apollón", ami annyit jelent, hogy nem élete során haladt át a divináció stációin, hanem valóban Apollón egyik földi alakja volt. Ha volna egy posztmodern püthagoreus katekizmus, akkor abban arra a kérdésre, hogy kicsoda Nietzsche, ez állna: ``Dionüszosz, a Megfeszített". Az igazi mesterek emberek között élő istenek, univerzális lényükből az ősi lét ébersége sugárzik. Akiket több mint kétezer éve Lao-ce egy határőr kérésére így festett le:

``A régi bölcsek tiszta szellemét,

titokzatos mélységüknek csodáját hogy

értenők meg?Azt tudjuk csupán,

&raquoalakjukatŤ hogy látta a világ. Óvatos

volt a régi bölcs,

mint aki télvízben kél át gázlón.

Vigyázatos (ébert,

mint aki mérges szomszédok (ellenségek) között él.

Tartózkodó (józan), mint vendég idegenben,

és engedékeny, mint az olvadó jég,

de egyszerű és kemény (nyerst, akóra tuskó.

Mélyek, mint a szakadék (völgy) öle, rejtélyesek

(homályosak), mint a megzavart víz A zavaros

víz vajon hogy derül meg? Megtisztul az,

nyugalma megderíti...

Ez volt a régi bölcsek Taoja, ez!"

Lao-ce valószínűleg nem tartotta magát szakrális szubjektumnak, az Élet Mesterének, sem régi bölcsnek. Semmit sem tudott önmagában erről. Lao-ce egyetlen öreg bölcset sem nevez meg, bár alakjukat látta a világ. A mesterek névtelenek voltak, vagy ha volt is nevük, számunkra nem maradtak fenn. Itt van egy különös határ, amelytől fogva hirtelen fennmarad a mesterek neve, és mindaz, ami a nevükhöz kapcsolt tanítás. Hirtelen szükség lett a névben való meghalásra. Ez a határ: szakadék. Az egyik oldalon az emberi nem elsötétülése, a másik oldalon isteni személyek neve és tanítása válik láthatóvá. Az isteni személyek tanítása az emberiség sorsának kiengesztelése, a szellem folyamatos kudarca, hogy Isten országát megvalósítsa itt a földön. A szakadék egyik oldalán az időtlenség, a másikon kirobban az ördögi-történelmi idő. Ez a bezáruló idő csak Jézus megváltó fellépésével nyíílik meg emberi ittlétünk számára. Krisztus teste a szakadék fölött a híd, amire senki sem merészel rálépni. Különvált a tanítás, különvált az élet. Egyik oldalon a szellem fénye istenülő nevekbe gyűjtve, a másik oldalon ez a csütörtök és mindennapi életünk. A szakadás teljes és tökéletes. Ha a mesteri tanítást beviszem az életembe, a tanítás megfeketedik, ha az életem egy pillanatra beemelem a tanításba, az életem teljesen eltűnik. Ha tudom a megoldást - a megoldásról nem beszélhetek. Itt állok, mindennap készen a megzavarodásra, zsugorodásra, a hübriszre. Könyvvel a zsebemben mindennap kimegyek az erdőbe, leülök a kicsiny patak mellé, és nézem, hogy folyik a víz. Aztán visszamegyek a városba, és semmi sem változik. Kimondhatatlan várakozásban élek, és a veszteség napról napra nő".

Nincs tovább. Az olvasás, az olvasottakon való töprengés, megérteni a könyvek mesterét, valamint ez a beszéd az olvasottakról - nem kielégítő. A nyelvbe zárt tudás, ez a könyvtudás a könyvespolc mellett, az íróasztalnál, a papíron - hiányos, csökevényes, sápadt, vértelen, halott. Innen kimarad az Istent nélkülöző élet és lét szimultán egyidejűsége, a mester fegyelmező és kegyelmező harmadik szeme, az a leírhatatlan hatás, amivel a mester rásegít az útra, ahol nekem kell járnom. Csuang-ce mondja, hogy a bölcsek szavai a könyvekben, a régi borának seprője csupán. A könyv háromezer éve a kinyilatkozott szellem legsűrítettebb gyűjteménye. Soha nem volt kor, mint a miénk, amelyben a tudás bárki számára hozzáférhetővé vált. Igen, a magányban. Egyedül olvasunk, ráhangolódunk valakire, aki már nincs velünk. Az olvasás óráiban azt képzeljük, hogy a belső képekké váló jelek szakadékon túli világában élhetünk. Nem így van. A képek az olvasás után füstként szétoszlanak, és mi itt maradunk, immár bensőnkben is kettészakadva. Mesterem halottakból kell összeraknom. Nem ismerem fel, amikor ágyam szélére ül és vár. Arra a pillanatra vár, amikor körülhatároltságomat egyetlen mozdulattal megnyithatja. Mint mikor Buddha prédikációját értetlenül hallgatták tan ványai, és csak Kasjapa világosodott meg, aki verbális kommentár nélkül, egész életével fogta fel annak jelentőségét, amint Buddha egy piros virágkehellyel ujjai között önkéntelenül játszott. A mester, ha van, arra a pillanatra vár nyugodtan, amikor visszavezethet a kezdetre, ahol a helyes és helytelen megkülönböztetése már és még nem kezdődik el, ahol Isten és Sátán egy. Élünk, mint a fák, és áramlunk, mint a víz. Szeretni - a szeretet tudata nélkül.

Könyvekből, összegyűjtés által szóltam. Mondtam, amit mondtak. Bár semmi mást nem érdemes, mint amit még senki sem mondott. Úgy lenni együtt, ahogy sohasem volt előtte. Nekem csak a könyv maradt, s benne olykor a ``püthagoreusi műfaj" (G. Steiner), ez a szakadékon túli zene, ami által közelebb érhetek a csöndhöz. Vissza fogalmak nélküli, nem-verbális, szótlan valósághoz, ahol nem dőlök be a szellem szeszélyének, a logosz-csábításnak. Isten a görögök metafizikájában vált hozzáférhetetlenné, Jézus az evangéliumokba rejtőzött el nekünk. Isten kétezer éve hallgat, és semmilyen jellel nem szól hozzánk. Némasága övezi üvöltő életünk. Ahogy a szó meghal bennünk, úgy halott Isten. Kétezer éve nem szól hozzánk, nem mutatkozik, hallgat. Miskotte mondja, hogy már nem vagyunk igazán pogányok, nihilisták vagyunk, mert létünk megőrzöttségének tudatát nem tudjuk visszaszerezni, Isten könyves igéje nem mutat számunkra jövőt. Maszkokkal leplezett vagy életünkkel kifejezett nihilizmusunk egy boldog állapot, ami Isten távollétének egyik tanúbizonysága. Istennek ez a mérhetetlen hallgatása, távolléte, megfogyatkozása, fölfoghatatlan halála - Isten a csönd. Az egyetlen jel tőle. A csönd. Induljunk üresen. A nap, a hold, csillagok és bolygók, a föld, hegyek és folyók, fák és füvek, az állatok, rossz emberek és jó emberek, rossz dolgok és jó dolgok, menny és pokol, és mi magunk - valamennyien az üresség, a csönd közepén vagyunk.