EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2024. június 16. | Jusztin, Jusztina, Aurél napjaAKTUÁLIS SZÁM:1259979. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 9–10. szám

Tolnai Ottó

Alászállás

(Részlet)

1965. szeptember 1.

Amikor ilyen nagyon-nagyon hideg van, gondolta Józsué, mindennek még pontosabban meg van határozva a helye. Még erősebben, mondjuk, szénnel, de puha, fenyőből fojtott szénnel van kihúzva vonala, az ér, gondolta Józsué, és úgy érezte, az ütőér erős, meleg vezetékében fekszik, így hosszában, amikor az autóbusz ülését kattogva leengedte és magára terítette a rózsaszín plédet, a vezetékbe fekszik, dől, gondolta, vagy legalábbis a kisujját sikerült bedugnia, hiszen egyelőre az sem kis dolog, akár a lányoknál, csak egyszer már végre meleg legyen. Igaz, amikor már ennyire hideg van, akkor tulajdonképpen kint sincsen hideg, nem fázik az ember, vagy annyira fázik, hogy egy tiszta új érzés jelentkezik (a belső mechanizmus hideg fémrészei – nyelvünk, ha megkóstolnánk őket, menten rájukfagyna, kitépnék – egymást érintve helyet változtatnak: annyira puhán, olyan fém-fényesen, hogy mindenféleképpen a meleg illúzióját kell előidézniük, meg hát a gyors mechanikus változások később elő is idézik), talán éppen ettől a meghatározottságtól, ettől a puha, fekete lineától.

Mintha még csak most figyelne fel a levegőre is. Eddig légüres térben forgott, nehezen, kicsit komikusan, akár a kozmonauták. Most megfogózkodhat, ellökheti magát, precízen evezhet. Hiszen, ha lélegzik, látszik. Látni, hogyan keveredik az emberek leheletével: hátralép egyet, így halad: egyet előre, egyet hátra. Sokkal kevesebb dolgot lát, figyel meg, de tisztábban, lezártabban, akár valami csendéleten. És az árnyak is mintha magukból a tárgyakból lennének lemetszve, vagy mintha valami mérges folyadékot, tócsát (ami azonnal be is fagy) engednének maguk alá, akár Braque csendéletein, belemárthatja ujjait, megérintheti őket, megbotlik bennünk. A többi időt magára kell fordítania. Nem terpeszkedhet, sokkal kevesebb tárgyat érinthet, vehet kezébe. És különben is kesztyűje, fülvédője van az embernek. Egyszerűen hideg van, magába kell bújnia, mert fázik.

Akkor egy kicsit meglepődik: magával találkozik. Ez az új tiszta érzés minden bizonnyal a fázáshoz kapcsolódik. A meleg kifordítja az embert, lelassítja, a hideg bezárja, meggyorsítja lépteit. Lényeges a napszúrás és a megfagyás közti különbség (mert az egész mégiscsak erre vezetődik vissza). És végső esetben nem kis élmény ez: önmagával találkozni. Ha nem szadizmussal, de többek között jó adag perverzitással is jár. Mindennek ellenére mégis mondhatjuk, a hideggel valami tiszta, új érzés jelentkezik. Legalábbis Józsuénknál. Igaz, a többiek is a maguk módján tehetetlenek voltak az évszakokkal szemben, és ebben volt valami naiv, szép is. Apró komplexusaik (amiket bizonyos humoros effektusok végett emlegetek különben sokszor) mellett éppen az évszakok voltak azok, amiken „elbuktak”. Az előző részben már említettem Šol reumáját. Igen, a legenyhébb időváltozás diszkvalifikálta a sorból. A hangulatsorból, az irodalmasdiból. Józsué is érezte ezeket a nüanszokat, de a „galambcsontjain” szerencsés találatával gyorsan el is intézte őket. Azt magyarázta, ilyenkor töltődnek újra a galambcsontok. Néha félt, összeroppannak, szétfakadnak.

Milyen megrökönyödve mesélt arról a kocsisról, aki gumikerekét tovább találta „fújtatni” s a nagy, fekete gumi kinyílt, mint egy rózsa, a kocsis arcába csapva fémtányérát. Šol már napokkal előbb megérezte az időváltozás közelségét, többé már nem volt jelen, ha ott is ült vagy beszélt is, az már csak az inercia volt, a lendület, nem pedig a nagy, zamatos gyerek. Nyáron meg attól rettegett, hogy egyszer majd eljön az ősz, a tél. „A tél planétánk betegsége”, idézte Montherlant-t, aki abban az időben egy-két hétig írójuk, udvari írójuk volt. Mint valami vezényszóra hátat fordítottak nagylyányaiknak, könyvei hatására. Igaz, Šol még befeküdt egyszer Margittal a mély, rongyos, meggyszín díványba, ami olyankor mindig megindult, mint a rossz, régi mozdony. De hozzá sem tudott érni. Tényleg, Margit született Montherlant-hős. Persze az is igaz, hogy Šol mégiscsak megijedt, mert akkor meg az impotenciától kezdett rettegni és kilószámra zabálta a diót meg a szőlőt, amit Og írt elő neki, nevetve Montherlant-t idézte ő is: „Érzem, milyen haszontalan az életem most, amikor minden termést hozni készül.” Izsák volt mégis a legérzékenyebb. Nála nemcsak az évszakok, az időváltozások osztottak, feleztek el mindent, mint a többieknél, nála minden egyes nap is végzetesen két részre oszlott. Minden egyes nappal külön-külön meg kell birkóznia. Nála mikronivellációja játszódott le az évszak-komplexusnak, mondaná Mózes. Délután négy-ötig halálos betegen vergődött a fenéken, hogy azután, mihelyt erejét vesztette, megtört a nap, a fény, hirtelen talpra ugorjon, kinyíljon, kiviruljon. Megborotválkozott és egy-két pillanatra kiült valamelyik teraszra. Mert akkor hirtelen futkosni, cikázni kezdett, egyik terasztól, klubbtól a másikig, mint valami részeg méhecske, darázs, nyolcasokat írva le a levegőbe. És érdekes, mindennek ellenére, éjszaka még jutott ideje dolgozni is. Reggelente szenvedő, krisztusi arccal mutogatta teli mappáit. Reggelente, amikor már megvackolt gyomrában a sün. Olyan sokat tudott mesélni a nap két oldaláról, a legszebb sötét nüanszú levonatokat készítve szemed előtt, puhán, mint Munch, vagy éles vonalakkal, mint Buffet. Szinte megborzadva érezted, ahogy hirtelen egy erős árnyalattal megváltozott a világ: sötétebb lett. (De érdekes, munkáin hasított a fény.) József meg a téli szeleket imádta, ahogy jeges sörétet csap az arcodra és az arcodról lepereg, minden nekilendülés után, finom árnyalattal kérgesítve a bőrt. Végül a hegyekbe is költözött. (Egyik akadémikusunkhoz akarta adni feleségét „cselédnek”, hajtogatva, hogy inkább ott „cseléd”, mint...) És többé nem volt hajlandó csak a hegyi lakók nyelvét beszélni. Mózes összevissza csellengett az évszakokban. Józsuénál viszont bizonyos fokú tudatosodása játszódott le az évszakoknak, habár ő is sokszor panaszkodott Lótnak vagy Ognak (akik nem igen ismerték az évszakok fogalmát), vagy teljesen kimerítik az évszakok, sorban, egyenkint, a maguk módján, hogy az évszakokkal való birkózáson kívül nem is igen jut ideje másra. ALÁSZÁLLÁSA (így nevezte később ezt az utazását) körül próbálta már valamennyire módszeresen megközelíteni ezt a problémát, próbálta valahogy mesterségesen felfokozni, hogy kamatoztassa. Napokig kint hevert a napon, s többször szállították napszúrással kórházba. Télen meg sokszor megfagyva találtak rá valamelyik város valamelyik hőmérője alatt, mint egy koldusra, levett kalappal.

A kamatoztatásból nem tudom, mi lett, biztosan nem valami sok, de azt hiszem, történetünk utáni veszélyes neuraszténiájába igen-igen belejátszhatott ez az évszakokkal folytatott experimentum is: szó szoros értelmében porhanyóssá vált, mint a humusz, homokká, mint a sziklák.

Összedörzsölte kezét, s ami még sose történt meg vele, gyorsan furakodott az autóbusz utolsó, ablak melletti üléséhez, és ahogy a hatalmas fehér autóbusz a sötét fenyők között elindult, Józsué talán először életében úgy érezte, neki is megvan a helye, lineája, neki pontosan ez a helye, két fekete hegyoldal, két üveglap között, végre pórázára talált amőba, jégbefagyott nagy, fekete csibor. A hóval töltött völgyeket vizsgálta, fent a fenyők fekete frízét, a kis templomokat. Különösen ezek a kis templomok, égető kemencékre emlékeztető egyszerű, nehéz formájú templomok tetszenek neki. Az, hogy közelükben nincsenek házak, nincsen semmi, hogy az ember a szabad ég alatt, nem pedig szennycsatornában közelíti meg őket. Még egyszer régen, amikor egy szederbokrokkal övezett, kis korduni kápolnát keresve éjjeli menedéknek, eltévedt, jegyezte fel magának a tűz mellett: ha templomot keres, tényleg eltéved és bizony szüksége lesz rá. Sosem gyűlt meg a baja a templomokkal, sem a pubertás előtt, sem a pubertás után (egyedül az első freskóláz idején, amikor festőink egy-két, így meg úgy szerzett ikondarabbal évekig Párizsban lebzseltek, kapta fel idegesen az orrát), de most, hogy ennyire megtetszettek neki, majdnem keresztet vetett és keserűen mosolyogva azt mondta, visszafelé jövet, visszafelé jövet, minden bizonnyal, minden bizonnyal kiszáll, kiszáll és betér: Mária (ő helyettesítette neki az egész keresztény mitológiát), már réges-régen Ursulára hasonlított, a kutyaorrú kis flamand lányra, ahogy faklumpáiban az egyik ilyen kis templom előtt várja, topogva, táncolva a csikorgó havon és bevezeti a forró, nagy dunnák alá, igen, dunnák alá, mert mindig is hatalmas fehér dunnákkal béleltnek képzelte el a mennyországot, hogy addig, amíg ők a forró dunnák alatt paráználkodnak, egerek vackolhassanak Ursula klumpáiba, egerek, fehér egerek, hogy azután az egyik repedezett faszent rozsdás drót-aureoláján futtatva őket körbe-körbe kis, lázas, cipónyi hasára szorítva kezét jövendőt mondhasson neki, jövendőt, amiben nem történik majd semmi, mert hát mi is történhetne, mi is történhetne azon kívül, hogy a cipó majd kel, dagad és ha felszegik: döglött kis egeret találnak benne...

Józsué mintha máris elaludt volna, úgy nézte az egymás után, tavirózsaként nyíló völgyeket. Szerette volna hóval ledörzsölni magát. Csodálkozott, hogyan tájékozódott a sofőr, amikor minden fehér, sehol semilyen nyom, a melegen gőzölgő, honvédzubbonyszín paripacitromokat kivéve.

Már napok óta havazott. Még ahogy elindult az autóbuszállomásra, esett, de valahol a Televízió körül elállt. Vastag réteg rakódott kalapjára. Gyorsan leverte, nehogy olvadni kezdjen. Annyiszor megfogadta, nem teszi fel, ha esik. Nem volt pénze villamosra. Az útiköltséget is csak nagy nehezen tudta megőrizni. Kétszer is kigyalogolt az állomásra leellenőrizni, hátha olcsóbb a jegy, mint ahogy Lót mondta és jut még legalább negyed kiló kenyérre. Nagyon korán kelhetett. Még teljesen sötét volt, amikor felijedt. Szerette ezt a sötétséget, mert nem koromfekete, inkább kékes. Tudta, hajnalban mindig felijed. A hajnali hidegek egészen pontos ébresztőnek bizonyultak. Ortopéd még aludt. Felkelt, fejébe nyomta kalapját és szó nélkül lebotorkált a furcsa, szűk lépcsőkön. Már egy éve ebben a házban lakott, de minden egyes alkalommal annyira idegennek, visszataszítónak tűnt neki, mintha először látná. Különösen ezek a lépcsők. Józsué lényegében pontosan ezt is kereste mindig. Még véletlenül sem akart megszokni, megvackolni. Egyedül könyvesládájára („koporsójára”, ahogy ő mondta) vigyázott, mint a jó öreg emigráns forradalmárok. A hordárral mindig ágya mellé tetette, és akár a babázó kislányok, késő éjszakáig rakosgatott benne. Amikor csak kitette a lábát a szobából, lelakatolta. Az épületek, a lépcsőházak, a falak visszataszító volta lassan valami belső egyensúlyt, erőt termelt, követelt az embertől. Józsuénak erre az egyensúlyra, erőre mindenekfelett szüksége volt. Azért nem is keresett sosem jobb lakást. Lót felesége pedig már annyiszor beszervezte a lányokat, hogy a központba „evakuálják”. Annyira szeretett volna valami csonthéjat, magházat növeszteni bensője köré.

Og és Šol, amikor először meglátogatták, szállodába vitték, megfürdették és napokig tömték, mint valami libát.

Több mint egy óra kellett az autóbuszállomásig. Már akkor felfigyelt, hogyan kezdi formálni a hideg. Jeges oszlop nőtt benne. Tudta, ha most vigyáz, ügyel minden lépésére, nem bámészkodik, teljesen a hidegre bízhatja magát.

Józsué tulajdonképpen félt.

Egy pillanatra úgy érezte, a „galambcsontok” gyengék lesznek ahhoz, hogy ellökje magát, hogy alátámasszák, úgy érezte, nádszálak. Örült, hogy ilyen messze van a többiektől. Jó, hogy senki sem láthatja. Egyetlenegy dolgot csinált helyesen, villant át az agyán, azt, hogy messze vonszolta magát. Most legalább teljes pompájában vetélhet el. Mi más is lenne az Ortopéddal eltöltött idő, mint ennek a gyalázatos prológusa. Hiszen fizikailag is mennyire legyöngült. Egyáltalán nem tudja, mi vár rá lenn. Még majd semmi hasznát sem vehetik. Pedig már Lót első mondata után elhatározta, kezébe veszi az ügyet. Mindjárt megérezte, szépen is végződhetne az egész, ha vigyáznak, ha Lóték nem türelmetlenkednek. Most legalább megtudják mindannyian. Elsősorban ő maga. Végre az egzotikum sem hamis.

Józsué félt. („Ne félj és ne rettegj!”, mondá az Úr Józsuénak a város bevételekor.)

Most érezte csak, mennyi időt pazarolt el hiába. Legalább a németet tökéletesítette volna. Hogy a fenében fog majd közlekedni? És a haja is milyen borzasztóan nagy és zsíros. Így mindenki megborzad tőle. Ha a kalapot leveszi, mintha abroncsot hordana, akár valami giccs-szent. És szinte már púpos, vette észre magát a kirakat üvegében.
Fekete ruhában volt. Vitéz nagyanyjától kapta. Attól a hatalmas asszonytól, akit Józsué egy időben halálosan szeretett, akit egyedül szeretett, attól a hatalmas asszonytól, akinek halála előtt diónyira zsugorodott a feje és csak a kezei maradtak olyan hatalmasak, mint valami lapátok, evezők – talán éppen azért, hogy átevezhessen... Részben pontosan emlékezett, mikor szerette meg nagyanyját. Bánátba mentek. Valami földet kerestek. Kánikula volt. Pár nappal azelőtt nagy esőzések lehettek, mert sokat kellett kerülniök, sokat gázoltak sárban. A sár forró volt. Jó volt derékig belesüllyedni, de aztán sehogy sem tudtak elég erőt gyűjteni ahhoz, hogy tovább menjenek. Szinte fürdöttek, játszottak. Mind a ketten megérezhették, hogy elvesztek. Józsué semmi másra nem emlékszik, de tudja, hogy pontosan akkor, ott a sárban kezdődött minden. Később halála előtt, amikor már évekig nem látta, őt is elfelejtette, minden érzése kialudt iránta. Ennek az asszonynak a halálával Józsué mintha elszakadt volna a földtől: földre rogyott. Hosszú, majdnem térdig érő zakót kreált magának. Nagyon rövid és nagyon széles fecske-fazonnal. Rettegett a divat komikus körforgásától. Megpróbálta megcsinálni keresztmetszetét, a közönségesen legkülönösebb vonalat keresve. Mikor Ezekiel kifogásolta, hogy fékete anyagot választott, Józsué németül (akkor is németét próbálta feleleveníteni) felelt neki, a Varázshegyből idézve: „Szerintem a világ, az élet valódi jellege szerint mindnyájunknak feketében kellene járnunk, keményített nyakfodorral, a ti kemény állógallérotok helyett, és komolyan, halkan, kimérten kellene érintkeznünk egymással, egy pillanatra sem feledve a halált... igen, így szeretném, így lenne erkölcsös.” Fekete trikóban. Ebben a trikóban egyszer németnek nézték és pezsgőt itattak vele Dar ul Džihadban, akkor még tényleg úgy gondolta, a szerencsék városában, mert akkor még létezett Eszter (Eszter, akit nemsokára rá derékon kapott az a judobajnok csempész, gyorsan özvegy anyjára hagyva Esztert és a kis Esztert, akkor figyelt fel először Józsué, igaz, még csak primitív, nem pedig teljes aljas formájában a világ kétcsövű voltára, „ósdi, kétcsövű, füstös, mordály a világ”, bolondozott, akkor kezdte építgetni magában ikerelméletét, és jóllehet később már elég tűrhető rendszert konstruált, de sosem érthette meg, hogy tulajdonképpen egy láncrendszerről van szó, és hogy az páros vagy páratlan, éppen mellékes, sosem érthette meg, hogy a világ nem valami páros lánclánclánc-eszterláncicérna, hanem inkább valami hegyomláshoz hasonló nyavalya), és tényleg, mint egy kis lámpás, úgy érezte, örökmécses lobogott benne Dar ul Džihadban, akkor még hitte, a szerencsék szép városában, még másnap is a pezsgő. Fekete köpenyben. Lassan, napról napra barnás faktúrát, nem is faktúrát, patinát kapott a hátán, a karján. Érdekesen piszkolódott el. Szerette bársony zsebei miatt. Jó érzés volt zsebbe nyúlnia, zsebbe dugnia kezét. Minden egyes alkalommal, mintha valami meleg kéz várná, mintha mindig lenne benne valami. De főleg azért szerette köpenyét, mert pelerinre emlékeztetett. Pelerinre, de nem csak azért, mert karcsú magas ember volt. Még amikor gimnáziumba küldték, akkor kapta ezt a bokáig érő, öves drapp köpenyt. Nagyon rosszul érezte magát benne. Talán éppen a köpeny miatt nem szeretett visszaemlékezni pattanásos, agitátor-szerzetes alakjára. Később, amikor sikerült télikabátot szereznie, azt a szilszkinprémes grófi kabátot, a köpenyt évekig nem is használta. Később elvágatta, levette az övet, azután megint évekig nem használta, majd feketére festette és azóta egyik legkedvesebb ruhadarabja lett, amitől talán sosem fog megválni, még ha foltoztatni kell sem.

Csak most, a kocsiban vette észre, hogy a talpai teljesen megfagytak és lassan, hogy a kocsi mind jobban belemelegedett, égni kezdtek, mintha hangyabolyba lépett volna. Levetette cipőjét és az egyik fémrúdhoz kezdte dörzsölni talpát. Zoknija piszkos volt. Szerencsére az utasok mind elöl ültek, az állomásokon viszont nem szállt fel senki. Talán féltek a hegycsúcsok felett gomolygó sötét, nehéz felhőktől. Józsué mosolygott. Igaz, ha valaki nézte volna, könnyen azt hitte volna, hogy sír. Homlokát a hideg még sarkaiban jégvirágos üvegre, talpát meg mint valami pengére, a vasrúdra nyomta. Hányszor megfogadta, ha új cipőt vásárol, egyszer sem fogja felhúzni piszkos lábra, piszkos zoknira. Majdnem sáros volt a belseje. Pedig az egyik legdrágább cipőt vásárolta meg a városban. Bélése csomóba gyűrődött, a másikba meg már nem is volt, látszottak a faszegek lereszelt végei.

Kint mintha sötétedni kezdett volna, habár még délelőtt lehetett. A macskaszemek már pislogtak. Éppen jeges eső esett. Fémes fényt kapott a levegő. A világ alig észrevehetően összébbhúzódott. Megtalálta szilárd formáját, színét. Egyszerre, mint valami zökkenést érezte ezt meg Józsué. Az üveg és a ráma közötti kis részeket kezdte keresni, hogy mind több hideget fogjon fel, hogy kibújjon. Bensője, úgy érezte, olyan kicsi, szilárd lett, hogy már-már: létezik. Minden befejeztetett, tényleg, mint valami festményen. A csupasz fekete fák olyan mereven, erősen sorakoztak, hogy azt kellett mondania: élnek, hiszen ezek élnek, sokkal jobban, mint mikor zöldek. Nem messze az úttól a dombon jól szemügyre vehetett egyet. Látni lehetett, tovább már nem száradhat, elérte határát, hogy minden pillanatban porrá omolhat, fellobbanhat, felhasadhat, kivirágozhat. És törzséből majd nagy gyümölcsök bújnak elő, mint valami kövér, szőrös kukacok és elindul a fa ugrálni, hemperegni, bukfencezni kezd a hóban. Máris hallani lehetett, ahogy nyikorog, ahogy csattognak ágai. Váratlanul egy felhő ereszkedett rá. Az ágak izzadni kezdtek. Még feketébb lett, mintha tussal rajzolták volna.

Egy döglött macska lógott rajta. Józsué ismét kicsit keserűen elnevette magát: érdekes, már az egér és a macska is döglött. Valaki a vállára tette kezét. Megrezzent. Nem fordult meg. Még most is mosolygott, de most már magán, saját magán, ugyanúgy, mint azon a felakasztott, hosszúra nyúlt macskán ott a fán, mert megrezzent, mert ez a legjobb bizonyítéka, hogy teljesen képtelen, hogy teljesen képtelen lesz még a legkisebb megerőltetésre is. A jegyet kérték tőle. Ujjai rezegtek, ahogy mosolyogva odanyújtotta a kék jegyet. A kalauz azt hitte, fázik és ajánlta, üljön előre. Józsué zavartan, hevesebben a kelleténél, tiltakozott. A kalauz eligazgatta rajta a plédet, előrement és leült. A sofőrrel beszélgetett, nevetgélt, cigarettázott, pénzét rakosgatta táskájában. Józsué az üvegre szorította tenyerét. Már attól kezdett félni, kitöri az üveget. Megrázkódott. Kitöri az üveget és felrepül, mint a 8½-ben, s Ursula fogja majd a bokájára kötött zsinegét, és halkan, egészen halkan, szinte magának hajtogatja: „gyere, gyere le”.

Útjelek, táblák mellett haladtak el. Ismét a tájat kezdte figyelni. Egy kis falut fedezett fel. Az emberek összepiszkították a falu körül a havat. Innen felülről úgy nézett ki, mintha valaki nagy fekete kört rajzolt volna a falu köré. Az emberek felemelték a kezeiket és integettek, mint valami repülőgépnek. Téglavörös ruhában voltak, krumpliszínű volt a bőrük. Kezeik, füleik hatalmasra nőttek. Lábaik mintha nem is lettek volna. Belefúródtak a hóba. Integettek. A gyerekek és a kutyák zajongva a kocsi felé futottak. Hosszú sáljaik akár a zászlók. Hirtelen visszakanyarodtak, de nem a falu felé, hanem a végtelen fehér fennsíkra. Zászlóik még jobban lobogtak. A fennsíkon két részre oszlottak. A kutyák is. Egymásnak rohantak. A sapkák, a zászlók mint a lelőtt madarak hullottak a hóba. A kutyák kezdték cibálni őket, játszani velük. A gyerekek hirtelen hanyatt-homlok futni kezdtek a szélrózsa minden irányába, mintha valaki üldözte volna őket. De Józsué nem látott senkit. Mind mélyebb lett a hó. A kutyák már nem is látszottak. És már a gyerekek sem látszottak. Egy-két hóba hullt zászló feketéllett még a fennsíkon.

Az autóbusz hirtelen elfordult. Vörös sziklafolyosón haladtak. Kis erekben csorgott a falakról a víz. Majd egy üres völgyet vágtak át. A felhők mind lejjebb ereszkedtek, már-már az autóbusz hátát súrolták. A hegyeknek csak a fele látszott. Mintha lefejezték volna őket. Az utak, a befagyott patakmedrek, mint valami kicsupált fekete erek lógtak a nyakukról.

A sofőr dudált. Senki sem volt az úton. Talán a felhőket ijesztgette, de a felhők mégis mind nagyobbak, mind sötétebbek, mind nehezebbek lettek. A sofőr kénytelen volt meggyújtani a reflektorokat. Az utasok fejükre húzták színes plédjeiket. A völgyek most úgy néztek ki, felhőkkel telten, mint valami fekete tavak. Érdekes, Józsué a fehér, havas vidéket feketének látta, mindent feketének, akár egy felvétel negatívján. Mintha a nagy fehérség megvakította volna. Elfelejtette elhozni napszemüvegét, pedig hát különben is szüksége lehet még rá. Igaz, itt a sál, no de azt mégsem kötheti fel. (Még egy rendes kése sem volt. Teljesen üresek voltak a zsebei. Egy darabka grafiton kívül tényleg semmi sem volt nála.) A völgyek máris szurokkal teltek meg. Érezte, milyen nehezen forognak benne a kerekek, hogyan süllyed alá a kocsi, hogyan lepi el végül már az ablakokat is. Végre már-már magházba fagyott bensője, most mérges mirigyként, előbb alig észlelhetően, vékony érben, később mind erősebben, szurkot kezdett pumpázni. Azon kapta magát, hogy szemének befelé tekintő része is csak negatív képet képes regisztrálni. Kicsit megzavarodott, nem tudta leellenőrizni, szemgolyójának melyik fele tekint befelé, melyik ki. Ahogy bal keze megcsúszott a sötét üveglapon, nem tudta, bent tapogat-e, olyan lett, mint egy kesztyű, nem érezte, melyik a visszája, karjának melyik végén nőtt.

Az üveg lassan átmelegedett. Jeges felületét kikezdte valami. Légüres tölcsérekkel lett teli. Megpuhult. Kitüremlett, mint a gyomor fehér recés zacskója. Celofán, eres, itatós lett. Az „utazó-akvárium” lebernyeges polipja homlokára ragadt. Kiszárította, csörögve végtelenné feszítette a bőrt. Homokba harapott. Tüdeje két nehéz homokzsákként csüngött benn. Hallotta, ahogy tompán püföli őket valami: egy, kettő, egy, kettő. Szeme alatt a törlőrongy szárazon lobogó olajos maszatot hagyott: a görbe kés nyomán langyos, sós víz buggyant a teve szőrös púpjából, aranysárga homok, egészen a napig, végül azt is betemetve. Érezte, hogyan mocorog, hűl ki a homokban, egy ideig még hallotta ütéseit: egy, kettő, egy, kettő. Lejjebb csúszott, de ismét ráragadt az üvegre. A bőr közben nyirkos lett. Tenyere is alig észrevehetően izzadni kezdett. Először csak a vonalakban (korán meghal, sok gyereke, sok felesége lesz). Mind gyorsabban csapkodta tenyerét a langyos üvegen. Megpirosodtak az ujjai. Dagadni kezdtek, erősen taszítva egymást, lassan teljes kört alkotva. Kívülről olyan volt, mint egy piros virág. Bibéjét elöntötte, megfojtotta a harmat. Izzadt. Bal kezével elővette nagy, kék zsebkendőjét, megtörölte nyakát, homlokát, de a kendő máris vizes lett, nyúlós. Két ujjával visszacsúsztatta a zsebébe. Érezte, ahogy átveri a nedvesség nadrágjának piszkos, sárgavászon zsebét. Átforrósodott az egész teste. Gőzölgött. Piros lett, mint a rák. Kétségbeesve fejtette le homlokát a langyos üvegről. Feje köré tüskés, fehér jégvirágkorona fagyott. Visszadőlt az ülésre. Viszketni kezdett a fara. Összecsavarodott alsónadrágja mind erősebben vágta a vízhólyag és a comb között feszülő inat. A trikó is mintha megfordult volna rajta. Ujjnyira gyúrt orosz nyaka hurokként szorult rá.

Ursuláék Bundása rászokott a tojásra, mosolygott még utoljára. „Ursuláék Bundása rászokott a tojásra”, énekelték a falu gyerekei. A sintér elvitte. Ursuláék sírva rohantak ketreces kocsija után. Mire kiértek, már lógott a dróton. Mielőtt leakasztotta, kitörte nyakát. Ursuláék felmásztak a galambdúcba. Napokig nem jöttek le, mind eláztatták könnyeikkel a fészkeket. „Ursuláék Bundása rászokott a tojásra”, énekelték a dúc körül a falu gyerekei bátyjuk vezetésével, akinek már különben is elege volt Bundás feminis vonásaiból (nincs kizárva, hogy ő fogyasztotta a tojásokat, nem pedig a kutya), aki különben a szemétdomb alá fúrt bunkerjában töltötte a nap legnagyobb részét.

Térdei a kocsi minden egyes zökkenésénél hozzáütődtek az előtte lévő ülés alumínium támlájához. Fájtak, már biztos megkékültek, gondolta. Sehogy sem tudta másként helyezni őket. Tudta, ha leszáll, legalább fél óra kell, hogy normálisan tudjon lépkedni, „kacsázni”. Különösen hanyag járása volt. Úgy lépkedett, mintha villanykarót mászna. Gyönge, vékony lábai voltak, de mégis igen kitartóak. A nap legnagyobb részét járkálással töltötte el. Járkálás közben pihent. Ha megállt, rögtön fájni kezdtek a lábai. Csak séta közben tudott pihenni. De nem, nem is sétált ő, járkált: „járkálj, csak járkálj...”.

Most már nemcsak a talpai égtek. A vörös, mérges hangyák elindultak lábszárain libasorban felfelé. Minden egyes pórusba, kimetszett, leégett szőrszál tövébe savat spriccelve, hogy nyomban hatalmas hólyagokká nőjenek és elfakadjanak, mire a következő kis vörös hangya odaér, hogy végül minden egyes pórus kénköves tócsává nőjön. Egy könyv kínos lapjai jutottak az eszébe. Valaki a vörös hangyák áradata elől egy házikóba menekül és emberfeletti erővel sikerül napokig visszatartani őket. De végül szinte megeszik a kunyhót is, és csak fehér csontok maradnak utánuk. Az egyik színes dokumentumfilmen meg az egyik New York-i vendéglőben egy hatalmas, közelről felvételezett zsíros női arc, ijesztően fehér kezével, a csillogó villán ropogósra sült hangyákat rak a szájába. Azután meg az egész gyermekkorát betöltő, egész gyermekkorára árnyékot vető óriás szomorúfűz. Tele volt apró, fürge, vörös hangyával. Mintha már csak a hangyák tartották volna az egész égboltot eltakaró lombot. A levelek is tele voltak, vörösen csillogtak a napon, mintha már ősz lett volna. Néha begyújtották, de nem segített, mind felhúzódtak a lombra és még a kevés ép része is megüszkösödött. Éjjel-nappal a fa körül dolgoztak (az ágak végei a fűre értek és senki sem láthatta őket). Egyszer betapasztották sárral, máskor mésszel öntötték tele, de nem használt. Ha sikerült volna valahogy kiirtaniok a hangyákat, benn élhettek volna a fában. Széles volt, alig bírták hárman körülfogni. Az üreg fenekén felfelé kezdett nőni egy gyökér. A vége kiszélesedett, mint egy buzogány, rá lehetett volna ülni. De abba meg a villám csapott bele. Kettéhasította és úgy nézett ki, mint egy hatalmas, szuvas zápfog. (Józsué ismert egy embert, akinek a szájpadlásából nőtt egy foga.) Az ágakra sem költözhettek, mert följebb meg darázsfészek volt. Egyszer megostromolták a hüvelyknyi darazsakat is, de összeszurkálva, hatalmasra dagadt fejekkel, végtagokkal, sikítozva szaladtak haza. Végül már azért könyörögtek, bár az egész fát kidöntené a mennykő.

Nemi szerve sercegni kezdett, mint egy rakéta. Vezetékén szívéig, szeméig hatoltak a hangyák. Nagyra dagadt testrészei zsibbadni kezdtek. Csorgott róla az izzadság. Ledobta magáról a plédet. Még egy utolsó mozdulattal kigombolta ingét. A piszkos, vattás téliing kényszerzubbonyként tapadt a testére. Megcsapta testének kellemetlen illata. Fara alatt teljesen átázott a nadrág. Alsónadrágja, mint valami kötél tekeredett a derekára, mind ledörzsölve a bőrt. Ahogy a szivacspárnára esett a feje, forogni kezdett vele a kocsi. Mocsárként húzta a piszkos, ragadós szivacs, mintha már az is megtelt volna izzadságával. Az autóbusz nagy hólabdaként gurult hegyen-völgyön, láncos kerekeit a felhőkben csörgetve. Gyomra, keserű gázokkal töltött ballon, emelkedni kezdett, hogy szétpukkadjon. Mintha saját epéjét harapta volna ketté. Újból elővette két ujjával a nyirkos, nyúlós, kék kockás zsebkendőt. Széthajtogatta. Beleköpött. Gyomra fejébe tolult s mocorogni kezdett benne, mint egy polip a réseket keresve, hogy kinyúljon nagy karjaival. Jeges verejték öntötte el. Mintha csontjaiból szívatták volna a jéghideg vizet, pórusain, hosszú tűkkel. Nagy, zöld szemgolyói is izzadni, verejtékezni kezdtek, mint egy eltaposott szőlőszem. Présekkel sajtolták. Görcsösen szorította az ülést. Nagy körmeivel majd átvágta a vékony fehér huzatot. Egy-egy testrésze zsibbadtan levált, hogy azután rossz helyre forrjon vissza.

Józsué nyöszörgött. Félrebeszélt. Valami felhőkarcolók tetejéről akarták lelökni. Mint a hangyák, futkostak alatta az emberek.

Csöpögni kezdett az orra. A hideg csöppek tűszúrásként ütötték át combján a nadrágot. Zsugorodni kezdett. Alig bírt összegyűjteni annyi erőt, hogy ne ejtse ki kezéből a zsebkendőt. Úgy érezte, ha még ettől a vizes, kék kockás rongydarabtól is megfosztják, végképpen elvesz. Rezegve, egészen közel hajolva egy-egy, még száraz kockát keresett rajta. Nem volt több. Kútszerű völgybe zuhantak. Szűk volt, mint egy cső, de később már nem is tudta pontosan megállapítani, milyen irányban zuhan.

Józsué leesett az ülésről. Mintha valaki kirántotta volna alóla. Esés közben zsebkendőjére vigyázott. Elnyúlt a kakaószín polivinilen. Pihenni szeretett volna. Ide-oda gurította a kocsi.

Mint egy nagy, kemény rongylabda, ugrott ki a száján a váladék. Mellkasa átlátszó véreres luftballonná fújódott. Egész hegyek mozdultak meg benne, kívánkoztak ki belőle.

Meghal, nyöszörgött Józsué.

A citromsárga váladék egy részét megpróbálta felfogni zsebkendőjével. De olyan erővel tört ki belőle, hogy a padlóra ejtette.

Az egyik kanyarban beszorult a másik sor ülései alá. Mint valami fémszázlábú, úgy szorongatták az ülések alumínium csövei. Nem tudott kivergődni közülük. Tenyerét nem vette el a szája elől. Az ujjai között csorgott. Befojt trikója, inge ujjába. A keményebb darabok markában maradtak. Érezte, hogy hűl, fagy kezére a meleg, zsíros válladék. A zsebkendő után nyúlt. Megfogta az egyik sarkát. Húzni kezdte maga felé. Sehogy sem akart elválni a kakaószín poliviniltől. Csúszott rajta. Másik kezével még mindig nem érte el. Meg kell szerezni minden áron, nyögte. Tudat alatt, szégyellte magát. Úgy gondolta, ha szája elé emeli zsebkendőjét, senki nem tud meg, nem lát meg semmit. Most a másik kezével is elérte. Azzal sem bírta felfeszíteni. Hátára fordította a kocsit. A savanyú váladék elöntötte arcát, szemét, fülét.

Józsué sírt.

Újból és újból felfúvódott, de a torka mind szűkebbnek bizonyult. Bedagadt. Érezte erős gyűrűjét. Érezte, a hajszálerek tovább nem feszülhetnek, nyúlhatnak, elpattan benne valami: elönti a vér. Szédült, nem tudott semmiről, de a vérzéstől rettegett.

Rengeteget hányt. Pedig alig evett azon a héten. Romlott gyümölcsként fordult ki bensője. Úgy érezte, még a gerince is kifolyt. Vattás alsóingje tovább már nem bírta magába szívni a verejtéket. Csorogni kezdett róla, mintha tus alatt állna. A ruhája is teljesen átázott. Kezei kifehéredtek, akár a mosónőknek.

Mintha csak valami metafizikai dimenziói is lettek volna ennek a kínos vonaglásnak, már-már valami borzalmas rituálra hasonlított. Elöl az utasok még mindig a plédek alatt szuszogtak. A kalauz cigarettát gyújtott a sofőrnek és kétszeri próbálkozás után szájába dugta. A sofőr behunyta egyik szemét, hogy ne marja a füst, mert éppen nem engedhette el a kormányt.

Józsué visszagurult. Mind összecsapkodta ruháját, cipőit. Az egyiket, a béléstelent teljesen telehányta. A cipőben vette észre, hogy a váladék véres. Hirtelen fölé hajolt, dideregve bámult, akár a tükörbe. Gyorsan kiegyenesedett. Abban a pillanatban, ahogy felállt, el is múlt minden. Borzalmasan fájt a feje. Visszazuhant az ülésre. Annyi ereje, reflexe még volt, hogy körmeivel rést nyisson az ablakon. Vacogni kezdett. Jeges tóba zuhant. Elszédült, elaludt.

Ájulása fehér porcelántégelyre (amilyenbe a patikusok gömbölyű végű porcelánrudacskával port törnek) hasonlított. Jóval később vörös lett minden. Biztos véres szemétől, lázas szemhéjától. Majd lassan narancs. Vérkeringése próbálkozott, próbakört írt le. Azután ismét fehér, de élesebb. Mintha kékítőben mostak volna ki mindent, az egész világot. Kis, kék golyókat szórva a vízbe. Alig várta a nagymosásokat, hogy kékítőgolyókat lophasson. De mindig szétnyomódtak zsebeiben és csak összekente velük magát, mint valami indián. És megverték. Minden nagymosáskor megverték a kis Józsuét. Mégis, az apró kékítősöréteket jobban szerette a színes, szivárványos üvegklikkereknél, elefántcsontgolyóknál. Egy új játékot szándékozott kiagyalni velük. A klikkerezésnél jóval bonyolultabb, rejtélyesebb, nehezebb játékot. Elsősorban is semmi esetre sem lyukba, egy kis lyukba kell hajtani, gurítani őket: hanem labirintusba! Apjával egyszer egy patkánylyukat ástak ki és annak a rajzát, tervrajzát akarta kiindulópontnak használni. Álmában egyszer egészen kicsire zsugorodott, mint egy patkány, és évekig lent élt köztük, labirintusukat tanulmányozva. Patkány király is fogadta (ólomkoronája volt, mindennap újat öntöttek neki) és engedélyezte, hogy meglátogassa mérnökei tervezőirodáját, ahol egy teljesen új labirintuson dolgoztak a mérnökök nemzedékei, hosszú-hosszú idők óta, királyuk dédapjának (aki egyben a vízipatkányok fejedelme is volt) egyik csodálatos, vég nélküli (mert álmából nem is ébredt fel, halálba folytatta) álma alapján. A raktár, az éléskamra helyére föld alatti tavat tervezett Józsué. És ha belegurulnak a kékítő klikkerei, fehér egerek, kikékített fehér egerek szaladnak majd fel. A győztesé lesznek a fehér egerek. A kikékített, fehér egerek.

A havas vidéket is mintha kikékítették volna. A templomot. A dunnákat. Ursula aludt. Motyogott álmában. Vékony érben folyt ajkáról a nyál, a méz. Álmodott. Józsué szégyenlősen nézte meztelen kis testét. Hirtelen elhatározta, borért, sajtért szalad a legközelebbi fekete körrel körülrajzolt faluba. Mire Ursula felébred, már itt is lesz és esznek. Bukfenceznek a majdnem fekete vörösbortól. Ahogy úgy meztelen kiugrott a kemence alakú templom ajtaján, a küszöb előtt majdnem rálépett egy kígyóra. Józsué elmosolyodott. Ursula klumpáiban rosszaskodó fehér egerek piszkálhatták fel a ritmusosan tekergő kígyó fantáziáját. Biztos éhes volt. A klumpákat felrakta az ablakba, de a kígyót nem ütötte agyon. Gondolta, majd ha visszajön. Addig hadd őrizze az ajtót az emberektől, kutyáktól, farkasoktól. A falu dohos borpincéjében a hatalmas, lilára fagyott bajszos parasztok incselkedtek Józsuéval. A kutyaorrú kislányról faggatták, parázna viccekkel ugratták. Mindegyikkel sorban meg kellett innia egy-egy kupát. Megköpködték kis, fagyott nemi szervét. Ahogy a templom völgyébe ért, hóna alatt a nagy üveggel, a keréknyi sajttal, vigyázva kezdett lépkedni, nehogy a kígyóra találjon lépni, nehogy éppen őt marja meg embernek, kutyának, farkasnak nézve. És különben is elhatározta, követ ejt a fejére. Méregzacskóját meg magához veszi. De a kígyó nem volt sehol. Kétszer is körülfutotta a templomot, még keresztjére is felkapaszkodott. Hiába. Ott tekerőzött a dunnák között. Fémszín kockái szikráztak. Méregzacskója homorú volt. Fullánkja fakó. Ursula fehér cipóján kis vörös seb nyílt, akár egy szekfű. Csak akkor vette észre, hogy nem is templom az, ahol feküdtek, hanem valóban kemence, mészégető és a hatalmas, lilára fagyott, fekete bortól vidám parasztok gyorsan be is gyújtották. A mészkőtömbök (vadállatokra, bennszülött varázslókra emlékeztették) vörösen izzottak, pattogtak, mintha robbantották volna őket. Ahogy fokozódott az izzás, újból kifehéredtek és fehér porrá omlottak. A parasztok kinyitották a lyukakat. Hideg, havas szél csapódott be.

Józsué fölébredt. Sokáig nem merte kinyitni szemét. Érezte, hogy az ablakrésen arcába csap a hideg, havas szél. Fogalma sem volt, meddig aludhatott. Üres volt. Teljesen üres. Üres. Szinte visszhangzottak bensejében a gondolatok. Tisztán, két jéghegy között. Lassan, nagyon lassan erőt gyűjtött, hogy megtalálja, összébb húzza az űr falait. Újra érezni kezdte végtagjait. Szárazak voltak. Szemgolyói is hidegen, tisztán feszültek, mintha pincettával távolították volna el belőle az ereket. Alsóneműje még nyirkos volt. Akkor úgy érezte, megtalálta az űr falait, de nem akarta teljesen összehúzni őket. Meg akarta őrizni az űrt. Egyáltalán nem érezte a fejét, mintha újat szereltek volna nyakára. Meg kellett érintenie. Csak szájában érzett valami savanykás ízt. Teste könnyebb lett, könnyebb és erősebb. Egészen egyszerű érzés, valami minimális uralkodott el rajta. Magára húzta a rózsaszín plédet és kinyitotta a szemét.

Vakítóan világos volt. Egy kis mozgó csavart pillantott meg a feje fölött. A katicabogár nagyságú csavar meglazult. Apró, finom meneteit is láthatta: élesek voltak, akár a zsilett. A csomagtartó külső, fényes nikkelezett fémrúdja tele volt ezekkel a kicsiny pontokkal, hat-hét centiméterrel egymástól. A háló műanyagszalagjait tartották, mindegyik szorosan állt, csupán ez az egy, ott Józsué feje felett ugrált aprón, alig észrevehetően. Az a szerencsétlen asszony jutott az eszébe (az egyik stewardess mesélt róla), aki a repülő szárnyán, fenn a felhők felett egy meglazult kis csavart fedezett fel és annyira megrökönyödött, hogy szó szoros értelemben rosszul lett, maga alá vizelt. Nem merte levenni tekintetét a kis csavarról, meghipnotizálta. Úgy érezte, ha félrenézne, menten leesne a gép szárnya, lezuhannának.

Az alumínium rúd egy részét tisztára fényesítették, arrább ujjlenyomatok látszottak, egy kis, vörös repedés, légypiszok. Feje felett a hálóban két fennmaradt pléd volt. Egy vastag skótkockás, piros selyemszegéllyel és egy ugyanilyen vastag, puha, hosszú szőrű világoskék, fényes, sötétzöld atlaszselyemmel szegve.

Úgy látszik, még újak lehettek, mert a gyár papírcímkéi (piros alapon arany betűk, számok) ott fénylettek a sarkaikon. Gyorsan megnézte az ölében lévő, kicsit már gyűrött, rózsaszín plédet. Azon is ott volt a színes kis téglalap alakú papírszelet: százszázalékos gyapjú, harmincfokos vízben mosni stb. Közvetlenül előtte egy ötliteres, jól lezárt, barnás pakkpapíriba csomagolt, spárgával lekötött, valószínűleg teli zsírosbödönt tett valaki a csomagtartóra. Fiatalkori mongolszemű barátai, ha elmentek onnan-hazulról szüleik, azonnal, felhagyva mindennel, az éléskamrába rohantak és kanalazni kezdték a bödönből a zsírt. Egyszer Józsuénak is kanalat adtak. Azóta utálja a bödönöket.

A szalagok átlátszók lettek, felükre keskenyedtek. Pelikán zacskós csőrére hasonlítottak. Közvetlenül a feje felett két, egymástól fél méterre lógó, sötétbarna nyelvet vett észre. Együtt lengtek, ütemesen kopogva a fémrúdon. A plédek lekötésére szolgáló szíjak végei lehettek. A magas támlájú bútorszövettel borított ülések eltakarták az utasokat. Mintha teljesen üres lett volna a kocsi. Talán üres is, rezzent meg Józsué. De máris az ülés hátára erősített színes fénykép kötötte le a figyelmét.

Az egyik ismert nyaralóhely homokos strandja. Tele sötét bőrű, színes fürdőruhás nyaralóval. Vásári tarkaság. A kabinok piros-fehér függönyei, a kockás, pöttyes úszópárnák, labdák, törülközők, takarók, virágos frottír fürdőköpenyek, táskák. A kép rendkívül éles volt, a szemcsés homokon tisztán látszottak a lúdtalpas lábnyomak. Premier plánban részletesen kirajzolódó, bordás talpú szandál nyoma látszott. Egészen nagy volt. Még az a kis kör is látszott, amibe a cipő számját nyomják. A számot nem lehetett kivenni. Józsué találgatta, de csak annyit tudott megállapítani, hogy férfi lehetett, mert aránylag széles volt. A homok nedves volt, azért olyan éles a lenyomat. Mintha tudatosan, vigyázva lépett volna valaki, hogy azután a képen odanyomja az ember orra alá, hogy találgassa, negyven vagy negyvennégyes lábról lehet-e szó. A kép nagyon színes volt, csiricsáré. A tenger sötétkék, fehér fodrokban. Az égbolt lila: sötétlila, narancssárga csíkokkal a majdnem fehér nap körül. A fenyők, a hegyek zöldek, kékek. A kép közepén (mint egy második, még jobban izzó napként) egy fémgomb. Józsué rátette mutatóujját, majd a hüvelykujját is és meghúzta: A kép fekvő, vízszintes helyzetbe esett. Alumínium párkányú kis asztalka lett, szendvicsmaradvánnyal, dohánymorzsával, olyan terülj asztalkám. A bemélyedés belső falán sárgafoltos tükör. Józsué kicsit megijedt, ahogy a dobozban magával találkozott. Borotválatlan volt. Majdnem szakállas. Szeretett volna szakállat, de nehéz volt kivárni és az emberek is bámulták. Teljesen zöld volt. A szeme alatt kék. Kétoldalt piros. Ajkai fehérek. Tele volt mitesszerekkel, mintha gránát fújta volna tele apró szemcsékkel. Fülei egyáltalán nem látszottak a hajától. Közel hajolt. Szemgolyóit mintha savóval töltötték volna meg. Két középső foga között, kis fekete lyuk. Megrándult. Felcsapta az asztalt. Egy másik kisebb képet kezdett tanulmányozni. Üveggel borított, fekete-fehér nyomatú hammer-papír-szeletet. Négy csavar tartotta. Utasítás az ülések kezeléséhez. A fogorvos trónjára emlékeztette.

A sofőr most felnyújtotta kezét az ablak feletti kis ovális lyukba. Egy rongydarabot vett elő. Bal kezével. Először a kormányt törölte körül. Hátulról úgy látszott, nem is fogja a kormányt. A motorházat mintha két paplannal takarták volna le. Józsué megpillantotta az órát. Dél volt. Úgy érezte, már napok óta utazik. Fájt a háta.

A kalauz valami kerek alumínium fedőt csavart meg a mennyezeten. Szólt valamit a sofőrnek. Halk zúgás kezdődött. Bekapcsolták a ventilátorokat. Józsué elnézte a durva szövettel borított hangszórókat, a fehér puha mennyezetbe ágyazott égőket. Minden oldalról valami susogás, zúgás.

Becsukta az ablakot.

Csak most vette észre, hogy szól a rádió. És máris meleg sállal csavarta be egy szaxofon. Lassan felengedett. Hátrálni kezdett a hörgő spirálba. Érezte, arcába prüszköl a tölcsér, szép, nagy szeplőket hagyva. Hátrált.

Bemászott az üvegvékony hangszerbe, be, be a fekete muzsikus szívébe és végtelen vörös kockás, meleg sálként csavarodott le róla, gomolygott ki belőle, mind messzebbre kerülve, mind veszettebbül hátrálva. Valaki látta. Valaki mintha üldözte volna.

Akkor először mélyen ütött a bőgő. Majdnem ugyanabban a pillanatban pöccent a dob. A szaxofon a kocsi fedele alá szorult, tán az a két fémrúd volt, most tán el is hallgatott, vagy annyira szólt, jelen volt, hogy már meg sem lehetett különböztetni, valami puha faktúrát adott a világnak, csak a dob és a bőgő ütései, zuhogása keresztezte soká, míg a zongora meg nem felezte távolságukat. Akkor tényleg elhallgatott, légüres teret hagyva. Mintha csak a pedálokat taposnák. Először a dob kezdett ismét pecegni, majd a bőgő csattogni és a szaxofon hirtelen máris valami váratlan magasságban feszült, éppen csak minimálisan rezegve, hihetetlenül frissen tartva anyagát, és hihetetlenül soká vigyázva ezt a nívót, ami közben már, amennyire váratlanul jött, annyira otthonossá vált.

Józsué is minden erejét összeszedte, hogy minél tovább tudja kísérni, minél tovább tudjon lebegni vele. A teljes fásultságon túli frisseség volt az. A fájdalom, a bánat anyagát olyan biztosan kezelte, vezette a nagy piros sálba bugyolált szívű néger, olyan kérlelhetetlenül, olyan könyörtelenül, amilyen könyörtelen csak magával szemben lehet az ember, olyan tisztán, olyan tartósan, olyan soká.

Még mindig ugyanazon a fennsíkon.

Néha majdnem lebukva, de ugyanúgy, ugyanolyan spirál-bicsaklással ismét kiegyenesedve, mint az indulásnál. Olyan volt ez a gyors felbukkanás, mint amikor kést szúrnak valakibe és hirtelen kiegyenesedik és melegen kibuggyan belőle a vér és aztán folyik, folyik, míg ki nem ürülnek a véredényei. Már nem lehetett tudni, honnan, mikor indult, hogy találta egyből ezt a maximumot, hogy egyáltalán véges-e. De létezett, már az első pillanattól kezdve létezett, tényleg majdnem olyan biztosan, mint egy fennsík. Az utolsó párkány volt ez, fríz nélkül. Egyenesen futott, de tudni lehetett, hogy valahol körbe zárul, akár a láthatár, a horizont éles, kék vonala. Nem hajolt, görbült sehol, de biztosan lehetett tudni, az utolsó körrészek. És ez a biztonságérzet, ez a végtelen átmérőjű bársony szürke, újságpapír érintésű, vízkohéziójú abroncs, amit a dob és a húrok ütései ellenpontoztak, támasztottak alá, osztottak szabályos részekre, tényleg olyan erő létezéséről tanúskodott, amiről sosem volt kedve, ideje gondoskodni, amit egyszer Jeremiás, akitől legkevésbé várta volna, nyíltan ki is mondott. És mindez tényleg termékeny talajnak bizonyult, akár a városokat betemető láva: Józsuéban máris görcsös szőlőtőkék sorakoztak. Mindez olyan biztosan létezett, mint amilyen biztosan csak a nemlétező létezhet. Innen keserű íze, homokszerűsége: a viszkető, fájó, állandó felbicsaklás.

Mint a rák, úgy távolodott a hangszer felé, de már újból zuhogni kezdett a kíséret, mintha már egészen új számot játszottak volna.

Valami reflex még sokáig rángatta fejét, lábait.

Józsué csodálkozva vette észre, hogy cipői lábain vannak, befűzve, tisztán. A padlóra meredt. A csíkos gumipadló és a kakaószín polivinil még csak nedves sem volt. Józsué nem tudta, feltakarítottak-e vagy mindent álmodott, ezt az egész átkozott utazást. Újra az órára nézett. Hat-hét órája utaztak. Csak a merev, mozdulatlan sofőr hátát látta. Úgy nézett ki, mint egy bábu. Teljesen üres volt a kocsi. Újra az üvegre nyomta homlokát. Egy kisváros főutcáján haladtak. Mintha egy régi fényképet nézett volna. Az emberek lépés közben, ahogy elszáguldott mellettük a hatalmas fehér autóbusz, megálltak, megmerevedtek, aztán gyorsan ugráltak tovább, mint a némafilmeken. Mintha hiányzott volna valami a levegőből, vagy talán éppen a levegő. Nem értette, minek azok a széles utcák, amikor úgyis olyan kevesen vannak. Sosem fenyegette őket semmilyen komolyabb veszély, hogy szükségük lett volna egymás, meleg, büdös leheletére, gondolta. Fekete ruhás emberek mellett haladtak el. Üveges kalácsot nyújtottak felé, énekeltek. Két-három citromsárga cégtáblára figyelt még fel. Ahogy elhagyták a várost, a magas, egymás nyakába boruló fákkal szegélyezett, fehér úton egy szekér után fekete ruhás emberek jöttek. Vékony szárú keresztet emeltek a magasba. Józsué elnevette magát. Felkelt, kiment a W.C.-be. Kétszer is le kellett nyomnia a tiszta kék ajtó nagy, fehér kilincsét. Nekidőlt az ajtóval szembeni szekrénynek, várta, hogy az autóbusz megnyugodjon. A szekrényből üvegcsörgés hallatszott. Kinyitotta a következő ajtót. Klór- és ammóniákszag csapta meg. Fehér, csempeimitáció. Becsapta az ajtót. Felnyitotta a W.C. fekete tetejét. Kigombolta nadrágját. Sárga, már-már fekete volt az alsónadrágja. Több mint egy hónapja nem váltott alsóneműt. Teknősbéka-vezetékén nemrégen két kis tobozra emlékeztető növést fedezett fel. Leült, de alig egy perc múlva már fel is kelt. Kis zöld rakást hagyott maga mögött, mint egy macska. Nem talált sehol papirost, pedig egy alumínium lemezen szigorúan intették az utasokat: Használat előtt nyomják meg a fekete gömböt. Használat után húzzák ki a fehér gömböt. Csak a rendelkezésükre álló papirost használják, mert minden más árt a W.C. mechanizmusának!

Felhúzta nadrágját. Megmosta kezét. Nadrágjába törölte. A tükörhöz hajolt, rálehelt. Kiment, visszaült a helyére. Teljesen hátraengedte az ülés támláját, eligazgatta a fehér vászonnal bevont szivacskockákat és szemére húzta plédjét. Fázott. Köpenye zsebébe dugta kezét. A bársonyzseb melege kellemes érzéssel töltötte el. Sajtnálta, hogy nem hozott magával valamilyen könyvet. Egy kicsit ismét aludhatott. Az utasok mozgolódni kezdtek. Kinézett. Egyszerre nagyon megörült és nagyon meg is ijedt. Már a külvárosban jártak. Éppen a sárga kövekkel kirakott alagúton haladtak át. Felállt, a csomagtartó fémrúdjába kapaszkodott. Meghajolva, ide-oda tekintgetett. A gyárak, üzemek éppen befejezték a munkát. Bundássapkás lányok integettek feléje. A hó ismét szállingózni kezdett. Józsué fejébe nyomta kalapját. Újból leült. Ökölbe szorította kezeit. Vacogott. Sehogyan sem sikerült megtalálnia egyensúlyát. Csonka jutott az eszébe és káromkodott. Csonka egyik elvetélt regénykísérletének volt a hőse. Mind a két keze fejét levágta a gép, és szobájába zárkózva tótágast gyakorolt. Esszét írt, a kötéltáncos művészetéről. Már maga az írás is különös experimentumot jelentett. A két csonk közé fogta a tollat, mintha imádkozna, ahogy Kafka óhajtotta: „Az imádság egy formájaként írni.” Egy nagy tükör előtt gyakorolt, mély perzsaszőnyegen. A szőnyegbe két oroszlánt szövetett. Torkukba helyezte kezeit és úgy lökte el magát. Az experimentum lényege az volt, hogy tulajdonképpen a szőnyegen és a tükörben is külön-külön tökéletesíteni kellett művészetét. Mindez a könyv két-három lapját kellett volna csak, hogy elfoglalja. Csonka belátja experimentumának hiábavalóságát, és műkezeket készít. A könyv hátralevő igen terjedelmes részében Józsué részletesen leírja, hogyan eszik, hogyan gyújt cigarettára, hogyan telefonál, hogyan számol pénzt, hogyan szeretkezik, hogyan olvas újságot, hogyan imádkozik, hogyan zár kulccsal, hogyan emel kalapot, hogyan ír, hogyan teniszezik, hogyan fésülködik, hogyan öltözködik, hogyan köt nyakkendőt, hogyan tisztítja cipőjét, hogyan mos fogat, hogyan borotválkozik stb. Az egészből persze nem lett semmi, de nemcsak az áttételek mesterkéltsége miatt.

Józsué már messziről észrevette Lót kis, olasz figuráját a peron hóval tetőzött, üvegfedele alatt. Hajadonfővel volt, sál nélkül, felhajtott gallérral, mint mindig, szürke, német tavaszikabátjában. Szép nagy arca komoly volt. Hunyorított, mert a szél éppen arcába fújta a havat. Cigarettázott. A cigarettát ujja hegyével fogva kicsit kitartotta, de bal vállával mintha mégis védeni akarta volna a széltől, szájához emelte, most még jobban hunyorítva. Tekintetében, ami talán legjellemzőbb volt rá, a cinizmus, a keserűség, az elszántság, az elvetemültség mellett volt egy csöpp rejtett mosoly, vidámság is. Józsué nagyon kevés emberrel tudott volna jóízűt nevetni. Most is szemébe ötlött, milyen tiszták a cipői. Mintha éppen most fényesítette volna ki őket bordó bársonyaival. Különösen jellemző volt rá a pedáns cipőtisztítás. Sosem történt meg vele, hogy utcára menet előtt ki ne tisztítsa cipőjét. Külön rituál volt a cipővikszelés. „Cipőtisztító legényke még mindig lehet belőled. Elég sötét és muzikális vagy hozzá. Jól dobolsz” – ugratta nemegyszer Józsué. Lót hihetetlenül szerette a hétköznapi mikroműveleteket. Hihetetlen odaadással, ceremóniával, szigorral mosta el pl. egyetlen fazekukat, tányérukat, minden étkezés után. És mindettől nem is állt olyan távol Lót, farkasétvággyal határos élhetetlensége, színészművészete, maszkarádja. A kisgyerekkorukban divatos élőképek tetején is mindig ő állt: ő volt a szimbólum, a jel. Míg a gyerekek felépítették magukból gúláikat, ő karba tett kézzel sétált a mezőny mellett, fűszálat rágcsálva, lepke után kapva szórakozottan. Amikor az építmény kész lett, lehajtott fővel, a gyerekek hátán, szilárd léptekkel a gúla tetejére hágott és ott szétrakott lábakkal, fejét hirtelen magasba csapva, ökölbe szorított kezeit széttárva állt egy pár másodpercig, míg a taps alig észrevehetően gyengülni nem kezdett. Majd ugyanolyan nyugodtan lelépkedett, egymásba törölte tenyereit, ujjait hátrahajlítva és lehajtott fővel, szórakozottan ismét füvet rágcsálva elment felöltözni.

Más nem is várta az autóbuszt. Az állomás égőit már meggyújtották. Az égő körül, mintha sűrűbben, nagyobb pelyhekben esett volna a hó. A háttérben a város fényreklámjai, a város fölé emelkedő vár apró pislogó égőkkel kirakott sziluettje, a fák földrehajló hamvas ágai újévi hangulattal töltötték el Józsuét. Összedörzsölve kezeit, egy szó mint száz – örült. Az autóbusz befordult a peronra. Józsué felállt, s az ülések támlájába fogózkodva előrement az ajtóhoz. Öt-hat utas volt még rajta kívül. A kalauz megveregette Józsué vállát. „Samo napred mladi gospodine i sve će biti u redu”, mondta és cigarettával kínálta. Józsué megköszönte. Józsué nem cigarettázott. A kalauz nevetett. Az egyik utas is nevetett. A kalauz kinyitotta az ajtót. Józsué elsőnek ugrott ki a kocsiból. Lót ott állt két lépésre. Éppen vigyázva eltaposta a cigarettáját. Megölelték, kétszer is megcsókolták egymást.

– Szevasz – mondta Lót nevetve.

– Szevasz.

– Végre sikerült leevezned.

– Jó, de azért mégsem olyan egyszerű mindez, mint ahogy neked tűnik – mondta Józsué, és a város felé fordult. Lót cigarettát gyújtott. Drávát szívott, de valami szürke bőrdobozban tartotta, és így elegánsan hatott.

– Nem hoztál semmit? – kérdezte Lót.

– Semmit.

– Jó – mondta Lót –, rendben van.

– Azt hittem, már sosem érkezel meg. Azt hittem, valami imaginárius autóbuszba találtam szállni. Már különben is elegem van ezekből az imaginárius motyókból: liftekből, vonatokból –, orrszarvúakból.

– Öreg ormányos! – ölelte meg ismét Józsuét. Nevettek. Nem mertek egymásra nézni, mindjárt elnevették magukat.

– Merre? – kérdezte Józsué.

– Itt át.

– Érdekes, erre hidegebb, mégis melegebb van – mondta Józsué.

– Pénz?

– Semmi.

– Jó – mondta Lót –, rendben van. Rendben van, csak ha leeveztél.

– Mesés, itt mesés.

– Mikor indultál?

– Hajnalban, vagy tudja is a fene, tudod, a gyomrom vacakolt egy kicsit.

– Rögtön rendbe hozzuk, rendbe hozzuk – mondta Lót –, rendbe hozzuk.

– Tényleg, meginnék egy enciánt.

– Hogy élsz különben?

– Képtelen vagyok, teljesen képtelen. Egy-két film, egy-két film.

– Šolék?

– Nem írtam senkinek.

– Én sem.

– Mikor láttad Lót feleségét? – kérdezte Lót mosolyogva.

– Nem láttam. Senkit sem láttam – mondta Józsué.

Átfutottak az autók között. Átugrottak egy hórakást. A járda tiszta volt. Esteledett. Négy-öt óra lehetett. Józsué könnyű, nagy léptekkel haladt Lót előtt.

– Holnap majd megiszunk itt egy szörpöt – mondta Lót és egy kis csillogó, alumínium kirakatú fűszerkereskedésre mutatott.

– Itt?

– Itt.

– Finom.

– Banánból és narancsból őrölik.

– Finom.

– Purgatórium ez a kis csillogó üzletecske. Egy tükör-sarok meg két-három fekete bárszék. Különben normális üzlet. Abnormális forgalmat csinálnak ezzel a szörppel.

– Finom – mondta Józsué ismét. Havat markolt az egyik derékig érő rakásból, megdörzsölte kezét, felhúzta szarvasbőr kesztyűjét és belekarolt Lótba. A hó alig észrevehetően szállingózott. Az emberek vidámak voltak, mintha minden hópehely megcsiklandozta volna arcukat. Az égbolt egészen alacsony volt, mint egy fekete mennyezet: közelebb hozta egymáshoz az embereket, közvetlenebbé tette őket, olyan volt a város, mint egy szoba, úgy is viselkedtek az emberek, mint egy szobában. Kétoldalt hangtalanul suhantak oda-vissza a nagy, olajzöld autóbuszok. Egy kiállítási terem mellett haladtak el. Józsué egy mély, fehér lapot látott.

– Azt hiszem, halálom órájában én is valami kiállítási terembe vonszolnám magam, hogy még egyszer egy ilyen nehéz, fehér lapot láthassak, akár Proust Bergotte-ja, aki az egyik Ver Meer sárga faldarabját kívánta utoljára látni – mondta Józsué.

– Felmegyünk, megiszunk egy enciánt a Zsiráfban. Tóró már biztosan vár bennünket. Azután elmegyünk a borbélyhoz. Kicsit nagyon ijesztően nézel ki. Így azért mégsem vihetlek holnap a királynő lábai elé. Utána meg megfürdesz az akadémián. Nekem estére még van egy vívóleckém.

– Tényleg, hogy megy a vívás? – kérdezte Józsué.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.