Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Utasi Csaba
A weöresi vers átváltozása
1966. március 1.
A lefordított vers, még ha nagy műgonddal, alapos munkával, költői ihlettel készült is, egészen más hangulati árnyalatokkal érvényesül, mint az eredeti. Ez nem jelenti okvetlenül és minden esetben azt, hogy a fordító műhelyében törvényszerűen elsikkad, megbénul és mankón járó koldussá válik a költemény, hisz a fordítás gyakran éppannyira tiszta és megbonthatatlan, akár az eredeti. De ne tévesszük szem elől, hogy ilyen esetekben sem adekvát az átültetés, és nem a két alkotás "azonossága" az elragadó, sokkal inkább a tolmács virtuozitása, teremtő erejének az a hőfoka, mellyel a lehetetlennel való küzdelmében egyenrangú (vagy épp jobb) új művet tudott létrehozni. Ha az eredetit nem ismerjük, a "véres operáció" eredménye, az átgyúrt, újjáformált, ízeiben, effektusaiban megváltozott vers vajmi kevés alapot szolgáltat arra, hogy az elismerés szavait pazaroljuk a költőre: az ő világa mindannyiszor menthetetlenül homályban marad, s neve többé-kevésbé a védjegyek szerepét játssza az új talajon; a vers eredetét jelzi csupán.
Bízvást állíthatjuk, hogy a jó vers lefordíthatatlan, de ennek okait nem a fordító gyámoltalanságában kell kutatnunk, hanem magában a versben. Az alkotó és fordítója közti "erőkülönbség" a fordíthatóság aspektusából másodlagos jelentőségű. E mozzanatot meg kell említenünk, mert olykor már-már elhisszük, hogy "a nyelv inainak" működését kitűnően ismerők alapos verskultúrával, kifinomult ritmusérzékkel nagyszerűen fordíthatnak, s azt is, hogy a sápadt, laza átültetések egyetlen igaz oka a fordító felkészültségének hiánya. Elhitetjük magunkkal, hogy nagyszerűen fordítani csakugyan lehet: nevekkel és verscímekkel példálózunk, de csak akkor, mennyire jellemző, ha a lefordított művet kiszakítva, elszigetelten szemléljük, ha az eredeti anyagába foghíjas nyelvismeretünk vagy renyheségünk folytán nem tudunk, illetve nem akarunk behatolni. A párhuzamos vizsgálódás mindenkor józanító, mert ügyesen álcázott szakadékokat, bántó töréseket és hangulatkülönbségeket tár fel az olvasó előtt, s rádöbbenti, hogy a tökéletes fordítás naiv képzelgés: a vers struktúrája és sajátos tulajdonságai eleve lehetetlenné teszik azt. Mindenekelőtt a költészet Ch. Caudwell vallotta "nem-szimbolikus" jellegzetességére gondolok. "A matematika szimbolikus nyelve... igen könnyen lefordítható, ami lehetővé is tette egy egyetemes matematikai nyelv kialakítását, a nem-szimbolikus költészet ellenben lefordíthatatlan... Egy költői mű fordításába csak olyan mértékben lehet átültetni valamit költői sajátosságából, ami-lyen mértekben szimbolikus elemek vannak benne" ‒ írja az Illúzió és valóság-ban. Az "önmaga kristályos fehérségébe" behatolni képtelen költőnek nincs mondanivalója, s minden verse feszültség nélküli elemekből áll össze, frázisok halmaza, egysíkú, rezzenéstelenül fagyos személytelenség. Az efféle költeményeknek számtalan variációját lehetne megírni, anélkül, hogy bármiféle erőszakot követnénk el ellenük. Pontosan azért, mert a "szimbolikus" elemek uralják őket. Mindnyájan ismerjük Karinthy Frigyes Szabolcska egész jámbor költősdi szereplését megmosolygó "torzképének" alábbi négy sorát:
Egyszerű és tiszta nóta
Gólyafészek háztető ‒
Nincsen benne semmi, ámde
Az legalább érthető.
Minden "szimbolikus" részletekben bővelkedő költészetre, minden monstruózus versgyártásra ráillik Karinthy észrevétele. "Nincsen benne semmi" ‒ ez azt jelenti, hogy ami benne van, általános, s mert általánosságokkal akar helyet könyökölni magának az irodalomban, szükségszerűén divatnak hódoló. Az "érthetőség" logikusan következik az előbbiekből. Ha általánosság kerül mellé, s így épül fel a vers rendszere, a verselemek nem erősítik fel egymást s nem hozzák létre azokat az imponderábiliákat, melyek a nagy vers tüzét, melegét adják meg. Ezek a versek csakugyan nagyszerűen fordíthatók, mert pl. a lágy szürkeség, a lágy eső, a szelíd ősz, az apró bánat, a puha kenyér, a szomorú homály, a tiszta jóság stb., stb. féle "költői" képek minden nyelvben megvannak, s az, hogy alakjuk, hangzásuk ott más, lényegtelen; átültetve is ugyanazt az ürességet, lejáratottságot manifesztálják, ugyanannyira "érthetőek", mint az eredetiben: a fordítás folyamán nincs minek szertefoszlania.
Egy-egy költő teremtő erejéről közvetve sokat elmond az is, hogy műve mennyire fordítható.
Weöres Sándor poézisa szívósan ellenáll. Erről győződtünk meg a Fórum Könyvkiadó gondozásában nemrégen megjelent kétnyelvű versválogatásának átböngészése után.* "A lírai vers... lelke egy a testével, és megsemmisül, ha ezt kicseréljük" ‒ írja Komlós Aladár, s észrevétele e kötet kapcsán is nagyon igaznak látszik. Szükségtelen, felesleges, meddő vállalkozás volna a fordítás? Semmiképp! A nap tüzét, éltető sugarait, igaz, csak holdfényként adhatja vissza, de egy-egy költészetiben ez a halvány átáradás, beszüremlés is igen nagy jelentőségű, és ugyanakkor a "felnőtt" játszadozás egyik legszebb módját is nyújtja a fordítónak: anyanyelvének ús, ismeretlen rétegéig hatol, birokra kel az alkotóval, s reméli, hogy neki talán majd sikerül a lehetetlen.
A kötet első darabjaiban, a Félálomban (Pulusan) Ivan V. Lalić éberen ügyel a sorok szótagszámára, s mivel a versszak felépítése "egyszerű", nem kíván tőle különösebb formáló erőfeszítést, sikerül szinte kizárólagosan ugyanazon jelentésű szavakat alkalmaznia, mint amelyek az eredetiben előfordulnak. Ily módon több-kevesebb sikerrel megőrzi Weöres strófaszerkezeteit, de a ritmus, a hangulat mégis föllazul.
Szigorú habok,
csillogó esők,
üveg-testű fák
halkan ringanak
………
stroge su pene,
svetluca kiša,
staklena stabla
tiho se njišu
Lalićnál két weöresi jelző (szigorú, csillogó) állítmányosodik, s ezáltal konkréttá, éles körvonalúvá lesznek a habok, az esők kézzelfogható közelségbe kerülnek, s megtörik a versszak folyamatos ringását. Ugyanokkor a szerbhorvát szöveg "énekelhető" is, éppúgy, ahogy az elemi iskolások szavalnak. Nem is csoda, hisz az eredeti egyetlen mondata három különálló, kohézió nélküli részre hasadt. A negyedik versszakban még szembetűnőbb a fordítás megbicsaklása:
korsós kisleány
jön a mély-uton
rezgő ajkain
zöld akáclevél
………
devojče stazom
ide s krčagom;
na usni trepet
zelenog lista
Weöres sorai a vizuális, zenei és értelmi élmény tiszta ötvözetét adják. Egyrészt elénk varázsolják a közeledő lányalak ringását, mozgásának harmóniáját, másrészt pedig jambikus, lágy lejtésükkel mind csalogatóbban merítenek el bennünket a félálom, álom hangulatába. Lalićnál megtörik a hatás. A "stazom" és "krčagom" rímelése fölborzolja a versszak nyugalmát, idees rándulást, döccenőt visz bele, hideggé, közömbössé változtatja azt. Ebben a versszakban a képek is szembeszökő csorbát szenvednek: a "mély-uton" szóösszetétel nem csak szerkezetében, hangzóinak egymásutánjában, tehát nemcsak a két nyelv szavainak alaki különbözőségében tér el a "stazom"-tól, hanem a jelentése is más. A fordításban a tiszta jambusú akáclevél is általánosul, "levéllé" válik, az utolsó két sor pedig elveszti zenéjét, szökellését, és egyszerű, szimpla kijelentő mondattá görcsösödik. S mégis a Polusan a sikerültebb fordítások közül való (ilyenek még pl. a Kamen i čovek, a Sirene pred vazdušnog napada s még néhány).
Weöres kötöttebb formáival még ennyire sem birkózik meg Lalić. A forma bizonyos jegyeit pl. a szótagszámot és a rímeket igyekszik megtartani, de ilymódon még "merészebb" szóváltoztatásokra, Weöres szövegének megtoldására, vagy értelmi-emocionális leegyszerűsítésére kényszerül. Ezt illulsztrálandó figyeljük meg az Álom-vidékek első versét:
Tengermély kertben érik három alma
egyik ezüst: ő a "tiltott leány";
másik arany: "két sóhaj lakodalma",
harmadik piros és neve "talán".
………
Vrtom na dnu mora tri jabuke zriju:
srebrna: "zabranjena devojka" to je;
zlatna: "svadba dva uzdaha kad se sliju":
treća je crvena, "možda ime joj je".
A "tengermély kert" a népmeséknek azt a csodakútját villantja fel az olvasóban, melynek fenekén az "alászállás" után csodálatos irracionális tájék pompázik nehéz ezüst- vagy aranydíszben. A tengermély jelzőnek nincs megfelelője a szerbhorvátban: jelentése csak körülírással fejezhető ki. Lalić jelentésvátoztatásra kényszerül, s Weöres sorának hímporát rázza le azzal, hogy a tengermély kertet teljesen konkrét, valóban tengerfenéki kertté változtatja. De míg a fenti melléfogás a vers lefordíthatatlanságából ered, addig a harmadik sor egy része ("kad se sliju") felesleges lalići hozzáköltés. A rímet sikerült ugyan megőriznie, ide egyáltalán nem olyan jól, hogy megoldása feledtetné a bántó "többetmondást". A strófa másik két sorának ríme egészen rossz, s nem egyedüllálló e kötetben. Weöres csiszolt, rafinált rímeit nemegyszer váltja fel ez a száraz kínrím (pl. dan je ‒ noć je; šta je ‒ da je; mi je ‒ mi je). A szonettekben még veszélyesebb a föllazulás (pl. az Animában, A holnap születésében, s talán az Animusban miég inkább), de recenziónkban ezekkel nem foglalkozhatunk.
Néhány lényeges és a kötet összhatását alaposan lerontó mozzanatról azonban mindenképpen meg kell emlékeznünk. Mindenekelőtt az értelmi melléfogások fontosak. Weöres két sorát: "ki merne sírni igazán?", így fordítja Lalić: "ko istinski može zaplakati?" (Háromrészes ének); vagy: "A társ terhemre van" fordításban így hangzik: "Ljudi mi na teret" (Panaszdal); vagy a "Szép városodban tévedezve jártam" így: "U tvom lepom gradu ja izgubljen lutah" (Dalok Conxy Pan-ból) stb. Az efféle disszonáns gócok sebek a versek testén, de a legkomolyabb kifogás mégsem ezeket illeti. Az Első emberpár utolsó strófájának fordításából egy egész sor kimaradt! A Variazioni következő sora: "fogva tart lázálmunk", valószínűleg sajtóhiba folytán, szerbhorvátul így hangzik: "valistiti sin nas drži robom". Annál is inkább bántó ez a súlyos elírás, mert értelemzavaró, nem úgy mint az Animusban a múlt idő jelének megcsonkulása ("fillér is égetett, gatyámat de sokalltam").
A weöresi Köszöntésről, talán a kötet végén, meg kellett volna említeni, hogy a Tűzkútból származik, hogy a Tűzkutat bocsátotta útjára e szavakkal a költő. A beavatatlan szerbhorvát bizonyára úgy véli majd, hogy a Pozdravot Weöres Sándor éppen e jugoszláviai versválogatása elé írta.
Bori Imre utószója, tájékoztató tanulmánya nagyon helyénvaló, de ami utána következik ‒ kevés. Nem elég annyit tudnunk, hogy Ács Károly válogatta a verseket, tudnunk kellene azt is, miért épp ezekre esett választása. Vajon a fordítás közben (a nyersfordítást is Ács készítette) felmerülő nehézségek riasztották-e el, mondjuk, a Tűzkút néhány nagy versétől, vagy számára csakugyan ezek a munkák jelzik Weöres költészetének legjavát, csúcsait? Ugyaniakkor roppant érdekes volna, ha az eredeti és a fordítás mellett a nyersfordítás is helyet kap a kötetben. Illuzórikus követel-mény, de úgy sokkal tisztább képet alkothatnánk Lalić munkájáról is, mintegy figyelemmel kísérhetnénk a weöresi vers átváltozásának minden láncszemét.
A Preobraženjában csak ízelítőt kap az olvasó egy dús lombú költészetből. Noha a jó vers lefordíthatatlan, hiszem, hogy a lalići fordításnál jobbat is lehetne adni. Természetesen nem nyersfordítás alapján, hanem a magyar nyelvnek és Weöres költői világnak alapos ismeretével.
*Sándor Weöres: Preobraženja Fórum. Novi Sad. 1965.