A háború első napja

Rainiko Marinković: Kiklop, Prosveta kiadás, Beograd, 1965.

1966. május 1.

Marinković regénye a háborúba vesző város kritikus történelmi helyzetébe vezet bennünket. A regény első jelenete: "alászállás" a városi pissoir-ba. Minden pokolraszállás irodalmi jelképességére veti fintorát, megvetését Marinković ezzel a képpel: az irodalmi jelkép-közhely önmaga ürességében, semmisségében bukik el. Melkior Tresić, a regény értelmiségi hőse, a vizelde banális hangulatában szinte percek alatt végigéli azt, amit majd a regény az utolsó oldalig közöl: az értékek romba dőlését, a dőreségek, az aljasságok győzelmét, a világ pozitív elemeinek abszurddá válását, mert abban a világban, melyben, a stupidi- tás üli ünnepi lakomáját, az ész nevetséges, a gondolat gyanús, az érzés groteszk. Melkior a regény egyetlen klasszikus értelemben is regényhősnek vehető alakja. Az ő alkatából következik az általános regényhelyzet is: belső kételyeinek, fellángoló lázadásainak, gyors elbukásainak, bárgyú lemondásainak, vég nélküli agytornáinak, lázas álmainak nemcsak az egyéniség alakításában, az individuum alkotói (művészi) kiépítésében van szerepe, hanem a regény jelentésének közlésében is. Züllött világban él Melkior; benne csapnak össze az ellentétek: az emberhez méltó élet és a szinte szabályszerű kannibalizmus prófétáinak igéje. Hiábavaló Melkior erőfeszítése: alkalmazkodni az adott világ adott tényeihez, amikor benne más hajtóerő munkálkodik, az önmaga semmiségére ébredt, látszólagos eretneké, bár ő még megőrizte azt, ami mindenből kiveszett már, az érzések, az értelem, az erkölcs emberhez méltó erényeit. Mindegy az, hogy ez a magatartás, éppen azért, mert az, ami és amilyen, önmagában már, a regényt termelő történelmi helyzetben öngyilkossághoz hasonló szélmalomharc. Mindazok az értékék, melyek Melkior számára emberi értékek, egyszerre, de végérvényes biztonsággal ellentétesekké válnak, nincs helye már semminek, ami még az életet érvényesítené, hacsak maga a halál nem az. Így Melkior személves élményeivel, az általános helyzettel való ellenállásával alakítja ki azt a közlést, amit a teljes regény jelképesen fejez ki: a pusztulást.

Ha a regény első jelenete a "pokolra kell menni" irodalmi jelképességének groteszk kiélezése, akkor minden más itt ennek a fanyar, kaján, de alapjában szenvedélyes és elkötelezett fintornak lecsapódása.

S bizonyosan így van: a regény minden alakja fölött szinte reális, kézzelfogható közelből fenyeget a halál. Ha a züllés okát keresnénk, a halál érzésének meglátásáig jutnánk el, ha a renegát típusát kutatnánk, a haláltól való menekvés révén ismét csak a halálfélelmet ismernénk fel. A halálnak ez a fenyegető jelene azonban nem a megváltást, nem a megtisztulást, a halál misztikumát mutatja Marinković regényében, hanem azt, hogy a halált is ki kell játszani, belőle is gúnyt kell űzni, hiszen az a tény, hogy Maesztró, az elzüllött hírlapíró-költő, aki minden önmagával szemben kiváltott megvetés ellenére is egyedül tudja érvényesíteni az emberi formákat (csak szavakkal, persze!), jóval halála előtt áruba bocsátotta holttestét, s halála, a regény legnagyobb fintor-jelenete, még inkább kiélezi azt, hogy a halált is ki kell játszani, belőle is gúnyt kell űzni, mert ebben a helyzetben csak a halállal pajtáskodva lehet élni. S Melkior is, aki egyik éjszakai bolyongása végén, a villamos sínpárja között ülve, rettegve várja be, hogy az közvetlenül előtte fékezzen le: így teszi próbára testét és szellemét a halál közelében.

A fenyegető halálnak tehát nem pusztán félelmet kiváltó jelene döbbent meg, hanem az a belenyugvás, is, amit reális fenyegetése tud kiváltani.

A regény hősei mind "kiválasztottak". Nem kimagasló jellemükből, jelentős történelmi szerepükből következően, hanem éppen azért, mert lényegében semmisek. Bolyonganak, nem a térben, hanem bizonyos fogalmak között: hit és gondolkodás, élet és halál, szerelem és megbántás, tragédia és komédia között. Bolyongásuk közben alig keresnek mást, mint kalandot, olyat, ami átmentheti őket, egyetlen pillanatra bár, az élet pozitívabb lehetőségei közé, de mindig a kaland után ébrednek rá, hogy csak ismét mélyebbre süllyedtek, bár ezt sem látják be mindig. A tárgyakkal játszanak, és önmagukat vetik meg: a postaépület várótermében lejátszódó kalapjelenet becketti hangvitelű abszurditás... Ez a párhuzamosság azonban, nem az állásfoglalás, a szilárd magatartás amúgy is kétes alapú megvalósulásában teljesül, hanem abban az állandóan jelenlevő megismerésben, hogy hiába választanánk a költészet és a banalitás között, mindig az utóbbi kerekedne felül. Elviselik a párhuzamosságból eredő feszültséget, s éppen azzal, hogy elviselik, semmit sem tesznek ellene. Megdöbbentő, hogy milyen következetes ebben Marinković: Maesztró, Melkior, a csapodár-vagány Hugó, a csodaszép, de a bárgyúság megtestesítője: Vivijana, az intellektuális megalkuvás és kiegyezés szimbóluma: don Fernando, aki elméleteket épít ki, csakhogy megmenthesse a bőrét, az impotens hősszerelmesi szerepeket játszó színész, a jövőbe látó varázsló, a nimfomán Enka, akinek más szerepe nincs is, mint hogy időnként ágyába fogladja Melkiort, de mindenik közül kimagaslik don Kuzma alakja, a hitoktató papé, akinek oly jelentős szerepe van Melkior érzésvilágának gyermekkori kialakításában, és akit mindvégig nyomom követ, csak azt figyelve, mennyit veszített don Kuzma testsúlyából a napi ellenőrző mérésekkor, mintha csak itt, ebben az alakban mutatná ki Marinković valójában az örökös, vészes fogyatkozást, de ez legkevésbé sem tragikus, inkább szarkasztikusan gunyoros. Mindannyian "kiválasztottak", s ezzel jó előre meghatározták már szerepüket is: mást nem játszhatnak, mint önmaguk mindinkább embertelen idegenségeit.

A kiválasztottak azonban veszélyben élnek: a mitológiai szörny már rávetette árnyékát a városra, minden gondolat, minden esemény, minden érzés mögül, ha rejtőzködve is, de nyilvánosam fenyeget. S éppen a szörny misztikumából fakadó sejtés a regény hajtóereje. Belső intenzitását is éppen ez az állandó veszély, a veszélyeztetettség adja meg. Ezt az állapotot, a kritikus történelmi helyzetben szorongva-csapzottan élő város különös állapotát felezi ki a kulcsmondatnak is vehető Arkhimédész-tétel parafrázisa:

A félelembe merült test annyit veszít halandóságából, amennyi az általa kiszorított félelem súlya.

Marinković a fenyegető szörnynek nem az adottban, a kritikus történelmi fordulópontot meglelő város helyzetében adta meg éltető talaját, hanem abban a drámai feszültségben, ami az adott helyzet és a regény alakjainak, elsősorban Melkiornak személyes élménye között alakul ki. Melkior még érezni is tud, s éppen ez eredményezi megpróbáltatásait. Igaz, inkább érezni tud, mint gondolkodni. Szinti a betegességig eltúlzott érzékenysége a képzeletben sokszor abszurd képzelődésben csapódik le. Az az álomjelenet, ami ismétlődő folytonosságában végigkíséri (a hajótöröttek élménye az emberevők szigetén), lényegében nem más, mint Melkior, az érzékeny, sokszor ellenszenves széplélekként mutatkozó "hős" ráismerése a valóságra, mert megvan hozzá minden reális alap, minden kellék, hogy Melkior világa is a kannibálok szigetévé váljék. Az érezni, mint gondolkodni inkább tud' Melkior így kerül abba a válságos helyzetbe, mely személyét mindvégig meghatározza: egyedül van, sehova, senkihez sem tartozik, körülötte valami egészen rendkívüli történik, s ő csak meddőn, érzékenyen, fintorogva tud reagálni minderre, mert az, ami egyéniségének intim meghatározója, másra érdemesíti. Mégis ő az egyetlen alak a regényben (kivéve Maesztrót!), aki a többieknél tisztábban lát: benne érik be a világ zavarossága, értelmetlensége, az embert kínzó drámaiság érzése, s mégis egyedül van, vagy éppen ezért van egyedül. Ő már nem sejti a veszélyt, ő látja, ő megfogta már. Nem száll le a pokolra, miért nincs szüksége az alászállásra; a pokolban él már.

Marinković művészetének van egy olyan jellemvonása, ami ritkaságszámba megy a, korszerű prózairodalomban: a klasszikus irónia. Nem a megszépített, meghámozott, légies-könnyed irónia ez, amit manapság legtöbben keresnek, hanem egy egészen lényegbevágó, sajátosan fanyar, indulatos eltúlzás-stílus. Senkit sem kímél, senkit sem mentesít a szúrástól. De nem csaláncsípés ez, hanem tompa késszúrás. Már elbeszéléseiben is megfigyelhettük ezt, de úgy látjuk éppen itt, regényében találta meg e jó értelemben vett modor kiteljesedési lehetőségeit. Mindent átitatott vele Marinković, a regényben mindenki fullánkokkal harcol, és halálos fullánkszúrásokat visel el. Nem csak a stílusban van meg ennek feltétele, hanem abban a helyzetben is, amit épít, mert éppen ily módon válhat a halál közvetlenné, a fenyegető szörny reálissá. Persze nem a csúfnevek egész sorára gondolunk itt, inkább arra a belső jelentésre, a mondatok mögötti görcsre, amiből az eltúlzás táplálkozik. Nem szabályosak ezek a mondatok, egyáltalán nem hangulatosak, és nem dallamosak. Ha időnként megüt is egy-egy ilyen dallamos, lírai hangzást, azonnal belecsap az ellenhang, a kontrapunkt, a túlzás. S éppen ez teszi olvasmányossá (izgalmassá, érdekfeszítővé) a könyvet.

Mindenesetre meg kell jegyeznünk: Marinković regényében közel sincs annyi filozófia, annyi elvont humanizmus, annyi ítélet, amennyit sokan beleképzelnek. Az, ami filozófia ebben a regényben, nagyon távol ál minden filozófiától, hiszen itt történik valami, jelen van egy mítosz, egy szörny, de elletne, megváltoztatására nem hangzik fel semmi a filozófia meghatározó-értékelő-megismerő módszerével. Különben is, mire való filozófiát keresni ott, ahol eleget lehet mondani a művészetről, hiszen tudni kell, mit olvasunk!