Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 122-123. szám

Danyi Magdolna

Őszikék

1975. június 2.

Hit és hitetlenség fel nem oldható kettősségével hallgatólagosan megbékélve, a lé­lek igazából már csak magára ügyel, és a »keményre taposott« földre, amelyen lehajtott fejjel újra járni tanul. »Mandátumától« megszabadult, tűnődve jár-kel, kémlel befelé, tétován méregeti magában a növekvő idegenséget — »van-e kortársa annak, ki túléli útitársait?« —, halkan kérdezősködik, már-már indulatba jönne, legyint. S hogy vers kerülne ki keze alól? Ezek a »versek« annyira az ő mindennap­jainak részei, alakítania sem kell őket, mintha maguktól formálódnának, észrevét­len, nehézkedésük törvénye szerint fogódznak egymásba a magában mondott mon­datok, hogy a lélek monoton zenéje rímmel csendítse össze őket a noteszlapon. És annyira nem akarnak már semmit, semmi feladatuk, küldetésük a világban — gondolhatja —, lehet, értelmük sincs, lehet, nem is VERSEK.

A lélek akadozó híradásai magáról, hogy — még mindig vagy már végképp — »nem jól érzi itt magát«, és hogy — még mindig vagy már végképp — nem érti, mi történik itt vele, körülötte. A magába merülő léttudat jegyzi fel tapaszta­lásait, mielőtt aláírná magát, a »lefekvés előtti«, aznapi dátumot.

Az egyenes ívű költői beszéd utolsó átalakulása, átbucskázása, új fenti megújulása — a noteszlapok versei. A folytonosság a korábbi Gál-versek és az utolsó évek kiadatlan versei között nyilvánvaló. Csak épp: aki ezeket írta — maga sem lel rá magyarázatot, hogyan —, már a túlsó partra került.

vagyok még mindig s nem én vagyok élek még mindig de nem én vagyok

valami történt

Utolsó éveiben egy számára korábban elérhetetlen egyszerűséghez érkezett el: a minden költői ravaszkodás, fontolgatás nélküli egyszerűséghez. A halál előtti türel­metlenség szigora csupaszítja le így sorait. A szürkeség, mely belülről nő mind fenyegetőbbé, s mely a visszanéző előtt a múlt dolgait is szürkésfehérré változtatja. Egyedül az őrt álló öntudat intelme vezeti még, a lélek feléledő, tartásra intő villon-i akasztófahumora, a magát kelletni akaró öregség érzelmessége ellenében:

le a fejjel

lesz ez még rosszabbul is te a fejjel

(k.j. emlékének)

Létélménye korábbi verseinek világképéhez kötődik. A »többet akartam«, az »amit tettem ennyi meg ennyi« önkínzó elégedetlensége költészetének egyik, az időben mindegyre erősödő alaphangja volt, s ez borít el mindent, az öregség kiszolgáltatott­ságának helyzeti »többletével« telítődve, ez fokozódik fel itt elementárisan ható létpanasszá. Végei László figyelte meg a halálélménynek (semmi-élménynek) ezt a folytonosságát Gál László költészetében: »Halálélményében a halál a nem-autenti- kus élet szerves folytatása. A nem autentikus élet és a halál között nincs ellent­mondás.«

mögöttem semmi előttem semmi most már megállni most már pihenni

utána semmi

Ennél egyszerűbben már aligha lehetett volna elmondani. Az üresség jut itt for­mához, a seszínű. Ám a maga mögött, élete helyén a »semmit« látó vers a halál valós közelségének fényárnyékában ironikus disszonanciával telítődik, és mint minden autentikus költői beszéd esetében, az előre-hátra kiteljesülő pusztulás víziójaként — felsorakozik az életigenlés versei közé, amit az ellenállni vágyó léleknek a sorok közé szorult védekezése (ölt meg feszültséggel.

Többen megfigyelték már: Gál László versnyelve, a Dal a szegény halászról c. kö­tet verseivel kezdődően az érzés, a gondolatok visszaadásának pontosságát célozva mindegyre redukálódik. A nem-verseit jegyezgető költőnél a költői tapasztalatok »emlékezetét«, az alakítás »kézjegyét« a gondolatok-érzések ellenpontozásában és a nyelvi, gondolati ismétlésekre, párhuzamosságokra alapozó versépítkezésben lelhet­jük fel. De míg korábbi verseinek többségében »ezek a visszatérő ismétlések egy sor párhuzamos struktúrát hívnak elő, olyanokat — összetetteket és bonyolultakat —, amilyenek az elemzett versben (Dal a földemről — D. M.) is láthatók voltak«, (Bányai János) addig a végső számadás verseiben az egymásra rímelő sorok csu­paszon, célratörően, gondolati mellékfutamok nélkül követik egymást, nem indítva már el (vagy csak egészen kivételes esetben) az egymásból kifejlő gondolatsorok, emlékképek áramlását. A vers kiszálkásodik. Korábbi verseit felidézve, itt minden sor legalábbis versszaknyi élményt, tartalmat sűrít magába s közelít egymáshoz. Az ismétlődések monotóniáját fölerősítő, a nyelvi csupaszságot, a vers csontvázsze­rűségét leplezetlenül feltáró versépítkezés révén a versek monoton dallamából lehetetlen ki nem hallani az önmagán csúfolódó szarkazmust is, mely már ilyen végső egyszerűsítésekre, tömörítésekre képes:

ötven év óta menetelek jaj emberek én annyira hittem jaj emberek én annyiszor hittem jaj emberek bocsássatok meg

ötven év óta menetelek jaj emberek én megbotlottam jaj emberek én nagyot estem jaj emberek én megbocsátok

(program vers)

A nem-lét verseit írja a jegyzetek költője, az egyedüllét, a lezáródott múlt és bezá­rult jövő, a távlattalanság kietlen élményének verseit. Világa beszűkül, egy pontra koncentrál: az ürességre, ezt járja körül, újra és újra — s csak olykor, kivételes pillanataiban vesz nagyobb lélegzetet a vers, hogy megnyíljon az emlékezés oldó kívánsága előtt, ám az emlékezés köre azonmód be is zárul; emlékképek helyett az emlékezés puszta vágya, s az emléktelenségére eszmélő öntudat rezignált öniró­niája jut szóhoz (hetven fölött).

És leíródik néhány sor, túl az egyedüllét, túl az öregség kiszolgáltatottságának a panaszán, melyek — Gál László egész költői életművéből tudhatjuk — a mélypon­tot kellett jelöljék. Az »élek még mindig de nem én vagyok« tudatának utolsó állomását, hogy itt meggyőzően és fellebbezhetetlenül aláírhassa magát, negatív kézírással:

és megcsaltak már a betűk is

a szavak a mondatok

most már hiszem hogy meghalok