EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. október 22. | Előd, Szalóme, Kordéli napjaAKTUÁLIS SZÁM:1007248. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

BOHÓC

Forgács Miklós

Orrod helyén vérborbolya

2007. június 1.

Mi a gyanúsabb? Egy üres utca? Két debil a fán? Három vérző bohóc? A Legkisebb Bohóclegény mindegyiktől megrémült, és útnak indult, bár négy napig szedegette össze utolsó erejét. Öt seggberúgással odébb lakott a mindentudó ördög, hozzá készült zöldfülű barátunk. Hatszor hányta-vetette meg magában, mit is akar tőle, de hetedszerre sem futotta többre néhány félresikerült grimasznál. Úgy döntött, ha ez van, ezzel áll elő, de bizony itt az ideje megint szerepelni. „Ha nem vagy bohóc, ne legyél szomorú” – dudorászta dalát a legkisebb vándor már tizenkét lépés után. Túl sok baja volt.

A Legkisebb Bohóclegény nem tudta, mikor engedte el a kezét két mestere: a dagadt Sanda és a vézna Méla. Nem tanult tőlük semmit, száját ugyanúgy észrevehetetlenül görbítette le, nyelvét ugyanolyan görcsösen öltötte ki, könnyét ugyanúgy befelé csorgatta, egyensúlyát ugyanúgy őrizte, mint bármikor. Nem volt szerencsétlen, de végül behunyta a szemét. Sanda és Méla megfogta a suhanc kezét, és többé nem tudták elereszteni. Így is inkább ijesztők voltak, mint mókásak, de sokan röhögnek kínjukban. Úgy estek és gabalyodtak ezentúl, hogy mindig kéz volt a kézben, és akaratlanul is kézben tartották a produkciót, kéznél volt mindig egy poén, kéztelenség lett volna elszakadni a valóságtól, a kéz volt az átverés. Nem tehettek róla, de mindenki nevetett. Csak úgy roppant bárki keze, ha valamelyikük ernyedni érezte a szorítást. Csak úgy reccsent a lehunyt szemű suhanc sípcsontja, ha rebbent egyet a szemhéja. Ők dőltek, a publikum dőlt, eldőlt. Dugig a sátor.

Sanda, Méla és a Legkisebb álltak a porond közepén. Már napok óta a másik verejtékét izzadták egymás tenyerébe, a másik bűzét árasztották maguk köré, a másik kezével érezték a maguk ujjait, ha mozdítani akarták porcikájukat, a másik íze moccant. Egyik, már nem volt egy se, három másik állt a porond legközepén. Méla pipiskedett, Sanda roggyantott, Legkisebb dőlt, Sanda megfeszült, Méla csusszant, Legkisebb imbolygott, Méla megnyúlt, Sanda görnyedt, Legkisebb ernyedt, krumpliorrok összeértek, a kezek gazdát cseréltek, mindenki eggyel arrébb nyúlt, de elengedve nem volt egy jottányi sem. Legkisebb cövekel, Méla toporog, Sanda hunyorog, a krumpliorrok tarkót érnek. Lógó ruhákba vesznek bele a kezek, nem is látni, hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik, reszket az egész gombolyag, Méla megindul, Sanda irányt veszt, Sanda szándékozik, de Méla megtorpan, Legkisebb hullámot tör, vagy együtt lüktet, aztán megbolydul a bohócfürt, és pattan Méla, csusszan Sanda, elvész Legkisebb, de csak fölbukkan, át nem alakul. A krumpliorrok személyesen saját orra faragva ülnek az arc közepén, kicsit pimaszul, de bájt sem nélkülözve. Nem minden cirkuszi sátor mellett fogan orrá az elvetett krumpli. Minden bohócnak legszebb hajnali öröme a krumpliorrföldön beszívni a lassan szivárgó nehéz keményítőszagot. Barátkozni az eldugulással. Rögös az út a lélegzetvételig. Nem minden cirkusznak jut olyan kripli, aki remekbe faragja a krumplit, és rögzítés nélkül bírja az arcon a pótorr a legvadabb iramodást is. Nem véletlen a mázli. Érteni az orrhoz, érteni a krumplit, a legtitkosabb tanokkal felvértezve sem adatik meg mindenkinek. Rendesen bele kell nyomorodni a cirkuszba annak, aki elnyűtt testének tehetségét komoly orrok faragásába terelheti. Ha eljut, marad is. Ez a három krumpliorr olyan tökéletes volt, hogy nem is kellett törődni velük. Mindhárom bohócnak egyszerre eredt el az orra vére. Csak incselkedtek éppen bármi mozdulattal, semmi hév, semmi vadság. Nem érezhették, mert remek gátja volt a kicsordulásnak az orrukra húzott orruk. Orrból orrba dőlt a vér. Egyre forróbb fejjel ácsorgott Sanda is, Méla is, a Legkisebb is. A vér már nem sokáig szivárgott, a megkönnyebbülés nem adatott meg, a nyomás nőtt, egyre több pici ér pattant meg, úszott a vér orrtól orrig, nem volt szabadulás, áradt a vér visszafelé, kikívánkozott, de beszorult, töltötte ki az arcüreget, fokozatosan csattantak szét az érfalak, a testnyílásokon át fröcskölt a vér. Fogták egymás kezét, nem eresztették, bár már akarták, de egyik se kezdte. Talán vicces ez így is, futott át agyukon, talán röhögnek rajtunk, hiszen bohócként vérzünk, és bohócvérzés mókás érzés, bizarr látvány poénhatvány. Ha bohócként vérzik valaki, akkor nem folytathatja civilként a vérzést, nem tépheti le az orrát, hiszen az adja bohócízét az embernek, az adja bohóchangját az embernek, az adja bohócszagát az embernek, meg a számot sem teheti tönkre, és ez a produkció kézfogásból áll, tehát a kéz elengedhetetlen. Mindennek van feltétele. A vér íze, a vér hangja, a vér szaga váltott fel minden ízt, hangot, szagot, minden néző vércsepp volt már, kívül-belül vércseppek bámulták az iszamós alakokat. Nem értek, fakadtak. A Legkisebb megint tudta, csukva van a szeme, nem gondolt erre már rég. Mást se érzett, csak a nagy ragacsban a szárazon hunyt szemét. Megijedt, hogy ki kell nyitnia, és rájön, nem mozdult semerre, ugyanott van, ahol semmit sem ért. Szemhéja rebbent, de senki sem rúgta valagba. Serkentette a vére. Lekapta az orrát. A másik ottmaradt. Mintha minden vére visszaáramlott volna a testébe, és minden csatornába visszakúszott volna a vére, és nyom nélkül iszkolt helyére a vére, és a csupasz orrából előbukkant egy csepp vér. Csöppent. Kezével fogta fel. Honnan szerezte a kezét? Nem értette. Nem tudta, mikor engedte el őt Méla és Sanda, ő sem engedett el senkit. Állva maradt. Jobbra indult, Sandára lépett. Megingott. Balra indult, Mélára taposott. Megingott. Szabad volt mindkét keze. Lábát már nem merte emelni. Beleharapott a krumpliba. Szemtelen.

A Legkisebb Bohóclegény kibotorkált a cirkuszból. Kezét az orrára szorította. Két szép lépésre futotta. Nekiment egy fának. Ketten kukorékoltak a magasban. Egy falunak két bolondja. „Fakérges szívű mind!” „Vigyázz, mert selejted!” – suttogták egymás szavába sziszegve az anyaszomorítók. „Baromállat, baromállat, szétharapom a gigádat!” – rivallták a Legkisebb fejebúbjába a debilek. Direkt. A bohóclegény megadóan szédelgett tovább, de érezte, egy talp, két talp, három meg négy simul a fejéhez, és csattan arrébb. Kezével csukott szemét takarta. Lépett még két hevesebbet. Nekiment egy fának. Óbégattak a falubolondok, toporzékoltak akaratosan, de gyönyörködni sem felejtettek el magukban. „Jó rivális, megkíván is!” – recsegték ijedten, mert néha egymásra ismertek. „Csúfolt bohóc kibelezve!” „Nagyon megy az idegekre!” – ha észrevették egymást, nem volt megállás. Senki sem tudta, miért ragaszkodtak a közös fához. Nem tudtak elszakadni. Minden bolond kemény dió. A Legkisebb elbizonytalanodott, de nem örökre. Irányba dőlt, és megérezte, egy, két, három, négy talp rugaszkodik el a fejéről, verejtékragacsosan értek fát arrébb. Kezével ellenőrizte. Megvolt a feje. Mert lépni két határozottat. Nekiment egy fának. Hörögtek, horkantgattak a debilek, mintha nem lett volna kedvük nevetni. „Nem aláz meg, ami fröcsög!” „Interjúvold meg a pöcsöd!” – egyre elkeseredettebben harcoltak egymással. „Ön, cél? Ön, cél? Ön, cél? Ön, cél?” – kezdtek el szegezni. A toprongyosok látták, hogy a Legkisebb nem mozdul, érezte, hogy most maradt. Egy talp, kettő, három talp és a negyedik. Ennyi. Ott maradtak a fején. Ők voltak a kérdőjelek. A bohóclegény széttárta a kezét. Mintha a fák jöttek volna közelebb. Mélyen túrhatott a kéreg barázdáiban. „Nedvellek” – csattantak fel a komiszok. A Legkisebb jobb kezét passzírozta a jobb debil a fába, a bal kézbe is belenyilallt nemsokára a bal debil taposása. Visszaérkezett először a bal debil, majd a jobb is a koponyára. Most felkiáltójelekké egyenesedtek. A Legkisebb keze belenőtt a fába, matatott a szálkák között, birizgálta a rostokat, csipkedte a göböket. Kuncogott a fa, összerezzent, alig bírta ki egy helyben. A bohóclegény zavarba jött, túl messzire merészkedett, hiszen nem akart ő semmit, csak helyén az orrát, hunyva a szemét. Még túl fiatal egy komoly kapcsolatra. Bekapva rab, kiköpve fadarab. Egyszerű lett minden. A Legkisebb az orrához kapott, ingerelte a vérszag, de rögtön elrántotta a kezét, mert tapostak volna a bolondok. A Legkisebb a szeméhez kapott, már volt mit látni, takart szemét nyitotta, bámulta tenyerét. Nem érdekelték a bolondok. Azok még voltak. Kettősponttá gömbölyödtek. Mindketten pontosvesszők szerettek volna lenni. Már megint ez a kielégítetlenség. Már megint ez a semmire se jó káröröm. „Híg az anyag, tág a rés, kenyerünk a szenvedés” – dudorászták szégyenlősen a kuksolók. Lassan vetődtek le a Legkisebb Bohóclegény koponyájáról a mélybe. Összekapaszkodtak, szorongva zuhantak, szárnyuk nem lebbent, mert nem képzeltek olyat. A fák sem nyújtották ki ágaikat, nem óvtak, nem becéztek, nem rohantak sehová. A Legkisebb állt nyitott szemmel, de már zsibbadt a keze.

A Legkisebb Bohóclegény egyre boldogtalanabbul húzta az időt. Még nem rémült meg eléggé, mert még nem maradt egyedül. Látni még nem mert, tudni még félt, elbújni még szeretett. Már haladt. Mellkasának ütődött egy gerenda, taszított rajta jócskán. Koponyáját találta egy vasrúd, méterekkel pördült odébb. Hátba csapták egy lapáttal, majdnem orra bukva, messzire bukdácsolt. Elütötték egy trambulinnal, tehetetlenül pattant tovább. Moslékos vödrökkel roggyantották meg a lábát, hosszú szakaszon csúszott hason. Nedves lámaorrok löktek rajta nagy erővel, inkább önként futott messzire. Szemetes zsákok ütései puffantak testén, lábával löködte magát keservesen előre. Egy lakókocsi is átgázolt rajta, tápászkodott volna, lábával gereblyézte a rögöket, könyökével lendítette lanyha testét, púposított, mint egy kehes macska, aztán újabb lakókocsi, újabb lapítás, kis földbe karmolások, sárba vájások, fájdalmas döccenések, domborítás, legyalulás, egy fel, egy le. Talán lábujjhegyen, gondosan lelassított mozdulatokkal, lélegzet-visszafojtva, furcsa lebegésben bontották el a sátrat a cirkuszosok, mintha úsztak volna, talán úgy vonultak tovább. A Legkisebb egyszer csak békésen állva maradt, az ismerős utcába ért vissza. Ide érkezett a cirkusz, ide érkezett a bohóclegény, itt pezsgett az élet, itt várták őket, itt vonult végig a csapat. És most is zajongott mindenki, toppantak a paták, sikongattak a gyerekek, kurjongattak a legerősebbek, visítoztak a legszebbek, pihegtek a legkecsesebbek, sóhajtoztak a legviccesebbek, csámcsogott a legfélelmetesebb ragadozó, horkantgatott a legjámborabb növényevő, zörögtek a kerekek, nyikorogtak az eresztékek, tülköltek a megfújhatók, kotyogtak a megrázhatók, harákoltak, akik félrenyeltek, szipákoltak, akik emlékeztek, lihegtek, akik gyönyörködtek, mindent betöltött a boldog, hangos áradás. Meredek ez a sok izgalom. Tekeredik a duruzsolás. A pajkos hangulatban meghitt erekció kúszott a bohóclegény farkába. Csodálkozva ingatta csípőjét a mókamester. Beleszúrt a hangokba, megböködte a zörejpamacsokat, döfködte a dallamfelhőket, belekavart a csiklandós ködökbe. Tövig tövisre szúrva remegett minden, mi hangzott. „Meg vagy húzatva?” – pofozgatta magát a bohóclegény. Otthonos volt a zsibongás, mint negyven karóba húzott kéjenc utolsó nehéz nyelése. A Legkisebb leengedte a kezét. Üres volt az utca. Csend. Semmi piros nem maradt. Ha legalább a krumpliorrát a farkára húzhatta volna. Elindult. Elment.

Rettentően sírt a humortalan ördög. Öreganyjának inas teste csúnyán hevert a kotyvasztókondér legalján. Hulltak az ördögi könnyek a halottra, mintha csiklandoznák a cseppek, pajkosan meg-megreszketett az aszott hús. A búvalbaszott ördög nem értett ilyen finomságokhoz. A vég volt a szakmája, mégis zavarba jött. Kellett neki az öregasszony, mert akkor átaludhatta a napokat, és üstöke mindig tépve volt, a nyanya fáradhatatlanul valami velőset kérdezett, és abba jól belealhatott, még volt némi fekete sörte kormos fején, nem cikázott rikácsolás a sziklafaltól szőrös fülig. Már ellepte a testet a könny, már fel is forrt, már foszlott is szét az öregasszony, már kozmált a massza, már semmire se volt jó. A savanyú ördög érezte a szörnyű éberséget. Nyomta őt a csönd. Állt, és minden hallgatott. Semmi öreg öl, semmi bölcs fészkelődés, semmi kéjes baromság. Nagyon fájt az a kondér, tele a reménytelen trutyival. Nagyon fájt, de el nem altatott. Ki károgja most már, hogy „nem értem, nem értem”. „Nem értem, nem értem” – károgta valaki bátortalanul. Kicsi volt, és legény. Még Legkisebb is lehetett akár, meg bátortalan bohócforma is. De rossz lesz öregasszonynak, örült meg nagyon az ördög, súlyos fejével azonnal célba vette nyamvadt ölét a Legkisebb Bohóclegénynek, és nyomban belealudt az ismerős helyzetbe. A vándor megérkezett, nem moccanhatott.

Az ördög arcából olvasta ki a Legkisebb Bohóclegény a történeteket. Vele semmi sem esett meg. De tudta, véletlen, hogy megúszta. Minden grimasz ismerős volt, az ő kudarcba fulladt kísérletei köszöntek vissza a rusnya pofáról. Sokáig ment, míg idáig jutott. Megjárta. Csavarta a testét, facsarta az arcát, gyötörte az agytekervényeit. Emelte a lábát. Semmit nem vett észre. Nem volt nehéz. Szagot fogott. Reménytelenül és erősen. Végül már rohant, örült minden vesszőcsapásnak, örült minden zuhanásnak, nem eresztette az út szagát. Ismeretlen volt a bűz, de kötelező. Félelem nélkül gázolt az egyre sűrűbben gomolygó kipárolgásokban. Tapintható volt a szag, kézzel fogható, elérhető. Szagot fogott, és tömte magába. Az Ördöglukhoz zabálta magát. Eljutott is, büdös maradt is. Véget ért az út, pedig volt még étvágya, a szagot fogta tovább. „Nem értem, nem értem” – mormolta az iszonyú aromákba. Nem ismert a hangjára, reszelősen sipítozott a mondat. Kénytelen volt leülni, szikladerékaljba huppant. Tudta, hogy az ölében az ördög horkol. Nem tudta, hogy ő az öreganyja. Tudta, hogy az ördög mindentudó. Nem tudta, hogy ocsmány a kisunokája. Kapott egy ördögöt. Már az utolsó molekuláig magába szippantotta az üstből párálló nyanyát. Bekapott egy öregasszonyt. Tudta, mit kell tennie.

„Nem értem! Felfoghatatlan! Miért? Miért? Mindenki bámulta a virtuóz seggeket. Igazán szórakoztatók és tanulságosak voltak azok a tekintélyes ülepek. Sokoldalúan terebélyesedtek és fintorogtak. Érezték egymást, összehangolt produkció. Minden rezdülésük középpontjában a publikum. Ha valaki figyelmesebben nézte őket, látta, hogy nem érnek véget seggként, mindannyian folytatódnak. Seggben kezdődnek, bohócban végződnek. A főszereplők a hátsók, a gazdáik bujdokolnak. Aznap minden felgyorsult, s ezt lassan fogták fel. Későn vették észre, hogy elfelejtették felszórni a manézst fűrészporral. A bohócok lehajoltak, mert a valagba rúgás következett, de amint krumpliorruk talajt ért, vadul belecsírázott a földbe. Rángatták a fejüket, de tehetetlenek voltak, a nézőknek potyogtak a könnyeik a röhögéstől, és mind a friss hajtásokat öntözték a cseppek. A bohócok görnyedve maradtak, nem szabadultak, de működött bennük a felelősségtudat. Mindegyik emelte a lábát, és rúgta a legközelebbi ülepet. Mindegyik kanyarította alfelét, és menekült a rúgás elől. Lendülő lábak, elhajló seggek, a kezekre senki sem gondolt. Nehéz volt őket etetni, nehéz volt a beleket üríteni, nehéz volt tovább vándorolni. Ápolók lettek az artisták, kertészek az állatidomárok. Mint a legérzékenyebb örökzöldeket, úgy kellett továbbszállítani a földhözragadt bohócokat. Földlabdástul utaztak egyik faluból a másikba, gondosan kutatták fel a legzsírosabb termőföldet, szeretettel ültették el őket, és köréjük kanyarították a sátrat. Parádésan billegtek a seggek, pompásan hajlottak az ízületek. Remek cselek, pazar trükkök. Mindenki kifejlesztette a maga specialitását, van, aki két lábbal rúgja szét a szomszéd valagát, van, aki farpofáival bekapta a lendülő lábfejet, és az elkékülésig szorította, van, aki spárgába nyílva, két irányban is osztotta a seggeket. A hegyes segg nagy ármány, vér serken a lábból, a párnás segg avasakat cuppan, ha rúgják, a kemény seggről a legközelebbi néző képébe pattanna a láb, ha engedne a föld a szorításából, de kérlelhetetlen. Iszonyúan hasogatnak már a derekak, fájnak a nyakak, lohad a bohóckedv. Mit tegyenek? Mit tehetnek, feloldható ez az átok?” – kántálta nyers hangon a Legfrissebb Nyanya. Az ördög elmosolyintotta magát tovább bóbiskolva, és annyit horkantott, „vérborbolyát ültessenek, az harsány pofájával, nyugtalan természetével úgy ráijeszt a krumplira, hogy meg sem áll a legközelebbi tudományos akadémiáig, a vérborbolya az igazi szabadság, csak a Vérlányok segíthetnek”.

„Nem értem! Sehogy sem értem! Végképp nem értem! Hát ha nem létezik, akkor miért van mégis? Már akkor okádnak, ha a fűrészporra gondolnak, de nem enged az évezredes bohóctradíció, nincs mese, undorral ismét megmerítik rég faragott otromba kanalukat. Rágják, mert így rágta mindenki. A rágás a folyamatosság, a bohócbabona az erő. A nyelés a tiltott gyümölcs. Csak a szájban forgatni, alaposan, lassan, komótosan. Azt lehet. Azt muszáj. Undok íze van a fűrészpornak, de olyan jó visszaköpni. Ha megvan a hely, ha felépül a sátor, ha kiszórták a fűrészport, jöhetnek a bohócok. Cirkuszfolklór. A rágást nem nézheti senki, egyedül csócsálják az ezerszer megrágott masszát. Háttal kell lenni a többieknek is, ez a szokás. Így sem jó, de így lehet. Mindenki észreveszi, ha nem rágták át magukat elég alaposan a fűrészporon. Másként oszlik el az anyag, másként süpped a talaj. Nem mindegy, hogy güriznek a hagyomány napszámosai, mit művelnek a fűrészporvetők, mit aratnak a nyálültetők. Nevelés kérdése az egész. Bohócanyák már a tejükbe is fűrészport kevertek, mohón nyelték a manézs levét a bohóccsecsemők. Aztán jött a böfiztetés. Később már nem volt nyelés, csak szakképzett két pofára tömés, és profi köpés. Bohócapák mindennap gyakoroltatták a nyáltermelést, ügyesen csorgatták nyálukat a bohócsarjak minden időkben, döglesztő szárazságban, fullasztó párában, kényes szélviharban, kedves felhőszakadásban. Korcs bohóc, aki kiszáradni képes. Torz bohóc, aki nem ismeri meg apja, nagyapja ízét, anyja, nagyanyja lényét, szépelődök halvány zamatát. A bohócok tudják, fűrészporból vannak, és fűrészporrá lesznek. Az egész világ egy nagy fűrészporond. A bohócok nem tagadják azt sem, hogy az egész egy nagy önáltatás, hol van már az az ősi hatvan zsák fűrészpor, amellyel elkezdődött a történelem. Szétmállott már néhány évtized múltán a habos nyálban, a kocsonyás slejmben, a remegő turhában, a csillogó nyálkában, a tapadós nyákban, a feszes köpetben, a kristálytiszta nedvekben, a szétporlott prüszkölékben, a véres harákban. Nyálmocsár gőzölög a talpak alatt, igazi televény. Minden ős nyoma, jól megrágott hagyaték. Mindenki tudja a dolgát. Működik a por parancsa. Meríteni a kanalat, belökni a szájüregbe, jól megforgatni az adagot a pofában, őrölni, zúzni, elkeverni a nyállal, majd kiköpni, és a maradékot is tökéletesen kigyötörni. Zsombékokra vigyázni kell, egyenletesen kell kiöklendezni a keveréket. Apró tippenéssel, eltökélt kanalazással, hamm bekapással kell eleget tenni az ősi bohócparancsnak. Bekebelezni a világot. Mindig csak elkezdeni, sohasem messzi jutni. Ha van saját anyaföld, fel kell falni, és nagy kegyesen visszaadni. Nyögvenyelés már a módszer, a szer hatástalan, szembenézni nincs mivel. Nincs mit rágni, mert lágy trutyi a hagyomány. Hogyan szabadulhatnának meg a nyűgtől, mit kell tenniük, hogy már ne hígítsanak tovább? – negédeskedte még zavartan a Legfrissebb Nyanya. Az ördög csuklott kettőt, és belekiabálta a kikényszerített ölbe, „ha vérborbolya sövény mellé építik a cirkuszt, az torkos gyökerével felszippantja a latyakot, és hajnali szellővel szövetkezve felszórja levelével a földet, a vérborbolya az igazi lelemény, csak a Vérlányok segíthetnek”.

„Nem értem! Eszem megáll! Micsoda állapot! A tömeg farkasszemet nézett a bohóccal. Eljött a sok ember, de talán már otthon megérezték, mi vár rájuk, mert nem boldogan, önfeledten, zsibongva tódultak a cirkuszba, mint bármikor tegnapelőtt, de szótlanul, szégyenkezve-szorongva, kicsit jobban szorítva a gyerek kezét, masíroztak a faluszélre, és már mindig holnapután. Leültek a kényelmetlen padokra, és nem érezték jól magukat, de senki nem akart elmenni. Nézték mereven a bohócot, nézték, ahogy nem izzad és nem lazsál, nem pihen és nem erőlködik, csak finoman bukdácsol, és értetlenül ténfereg, zavartan pislant néha, majd megörül annak, ami fölösleges. Nézte a publikum a bohócot, nem nyikkant és nem moccant senki, egy pillanatra sem szórakoztak, egy szemvillanásra sem engedték el magukat, figyeltek nagyon. Akartak volna rajtuk nevetni, szerettek volna hadonászni örömükben, arcukra engedni a boldogságot, de nem rezdült egyetlen porcika sem. Érdekelte őket a bohóc, jöttek, néztek, s tudták, visszatérnek. De semmi érzelem nem bukkant elő. Nézték a mókamestert, akartak itt lenni. Szemben a bohóccal, akin soha senki nem viháncolt, de akiért a cirkuszba zarándokoltak a csodára kiéhezett emberek. Csendben ültek, s bámulták a férfit. Nem volt az szomorúság, ahogy néztek. Nem volt az düh, és nem volt az iszonyat. Egyszerűen nem lehetett szeretni azt a bohócot. Kellett nézni, kellett a tekintetét keresni, kellett a mozdulatait követni, kellett felfogni minden félszeg üzenetét. Ott kellett lenni, ahol ő volt. Semmi sem működött, mert minden rendben volt. Talán nem volt fontos nevetni. Együtt fojtották vissza lélegzetüket, a nézők és a ripacs. A bohóc mindig visszanézett. Senkinek nem ment el a kedve. Feladata volt mindannyiuknak. Nézni kellett, és tenni kellett. Nem volt szabad nevetni, és nem volt szabad nem nevettetni. Akarták egymást. Makacs együttlétek voltak. Senki sem hagyta el szívesen a cirkuszt, de mindenki szedelőzködött, ha elfáradtak a farkasszemek. Mert jönni mindig a legjobb, a biztos tudás, hogy nem csalódnak, hogy az várja őket, amitől irtózni lenne igazán remek, de a kifordult idegenség sem megvetendő csempészáru. Ajándék ez a szerethetetlen bohóc, mert valódi titkot lopni sincs alkalom manapság. Erre itt van ez a reménytelenül távoli kókler a közeli manézs közepén, csetlik-botlik, mert odaadó, lelkiismeretes bohóc ő, és még sincs jutalma, mert egy pici kuncogás nem kunkorodik fel a nézőtérről, és mégis van jutalma, mert mindenki kíváncsi rá. Nem lehet szeretni, de nem is kell, nem lehet otthon maradni, de nem is kell. Fárasztó érzelmek helyett a tiszta jelenlét. Nincs igazság, de nem is hiányzik. De meddig lehet ezt bírni? Meddig lehet másnak a kárára kényelmesen szabadnak lenni?” – nyökögte kiszáradt torokkal a Nyanya. Az ördög böffentett egy álomízűt, és mellesleg lehelte, „ha sötétben kihajtott vérborbolyabokor legkisebb levelét rágnák minden találkozáskor, soha nem fognak meghatódni, a vérborbolya az egyetlen valóság, csak a Vérlányok segíthetnek”.

A Legkisebb Bohóclegény nem akart magáról beszélni, és ez következett. A Nyanya szája beállt. A Legkisebb habozás nélkül, villámgyorsan kétrét görnyedve roppantotta szét az ördög busa koponyáját. Soha még olyan kecsesen és pimaszul nem öltötte ki a nyelvét, mint a nagy feketeségbe visszanézve. Szeme nyitva, keze szabad, lába bír. Már bírt magával is.

Egy sarokkal odébb várták a Vérlányok. A tiszteletet parancsolók. A dermesztő művésznők. A díszpéldányok. Az egyetlen igazi rémbohócok. Ketten. Titokban. Egyikük kezében egy rikítóbíbor vérborbolyatő. Másikuk kezében egy elkényeztetett, édes metszőolló.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.