

Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Kardelj Edvard
Önigazgatás a kultúrában
1979. január 2.
Folyóiratszámaink nyomdai feltorlódása folytán e számunk még nem került nyomdába, amikor elhunyt Edvard Kardelj, a JSZSZK Elnökségének és a JKSZ KB Elnökségének tagja, akinek életműve beépült önigazgatású szocialista társadalmunk alapjaiba.
E számunkban a teatrológusok és színikritikusok újvidéki nemzetközi tanácskozásán, 1973. április 25-én elhangzott beszédének közlésével tisztelgünk Edvard Kardelj emléke előtt.
Hölgyeim és uraim, elvtársnők és elvtársak!
Engedjék meg, hogy szocialista társadalmi közösségünk és a magam nevében szívélyesen üdvözöljem önöket a színházi dolgozók, szerzők és kritikusok e rangos nemzetközi találkozóján, külföldi vendégeinknek kellemes tartózkodást kívánjak országunkban, valamennyi részvevőnek pedig sok sikert a kultúrára, külön pedig a színházra, annak társadalmi szerepére és funkciójára vonatkozó, a mai ember művelődési életének egészét érintő kérdések megválaszolásában.
Egyszersmind kérem önöket, hogy szavaimat ne tekintsék csupán a külföldi vendégeknek szóló jókívánságoknak, hanem mint társadalmunk élénk érdeklődésének kifejezőit azon témák iránt, amelyeket e tanácskozás napirendjére tűzött. A jelen pillanatban ugyanis ezek a témák nemcsak e találkozó részvevőinek szakmai érdeklődése szempontjából jelentősek, hanem társadalmunk mostani erőfeszítéseinek szempontjából is, hogy a kulturális alkotómunka szférájának egészét – amennyire csak lehetséges – bekapcsoljuk társadalmunk önigazgatási alapú átformálásába, amely már több mint két évtizede erőfeszítéseink középpontjában áll.
Természetesen én nem vagyok hivatott arra, hogy a napirenden szereplő kérdések szakmai vonatkozásairól beszéljek. E kérdések közül azonban néhánynak társadalmi-politikai, sőt mondhatnám, társadalomtörténeti összefüggései is vannak, és nemcsak a színház és a művelődés társadalmi helyzete szempontjából jelentősek, hanem a társadalom tagjainak és kultúrájának viszonya tekintetében is. Ez pedig különösen a következő témára vonatkozik: A színház és az önigazgatás. Ez a téma számunkra egy átfogóbb kérdéskörnek a része, annak ugyanis, hogy milyen helyzetben van a művelődés egy önigazgatású szocialista társadalomban, amilyennek a mi társadalmunknak is lennie kell.
Mi ezen a téren mindenképpen elértünk bizonyos kezdeti eredményeket. Távol vagyunk azonban attól, hogy elégedettek legyünk, még abban a viszonylagos értelemben is, amennyire egy társadalom egyáltalán elégedett lehet önmagával. Amit azonban elértünk, bátorítást nyújt számunkra, hogy a művelődés területén tovább folytassuk az önigazgatású szocialista társadalom koncepciójával meghatározott utunkat.
Abból kiindulva ugyanis, hogy a kultúra bonyolult kölcsönös összefüggésben van az egészében vett társadalmi munkával és alkotással, azon fáradoztunk és fáradozunk, hogy a kultúra átfogóan és cselekvő módon kapcsolódjon be a dolgozó ember és az alkotó szervezett, demokratikus és felelős ön- igazgatási társadalmi rendszerébe, szem előtt tartva ezenközben minden egyes ember azonos jogait és felelősségét a közös, illetve társadalmi termelőeszközök, a munka és az alkotás iránt. Ebben a folyamatban az anyagi termelés és az egészében vett önigazgatási és társadalmi gyakorlat közvetlenül és szervesen kapcsolódik össze a kulturális alkotótevékenységgel, biztosítva számára egyszersmind az anyagi alapot is. Úgy véltük és véljük, hogy az ilyen közvetlen önigazgatási összekapcsolódás már azért is fontos, mert a kulturális szféra a múltban mindig többszörös kapoccsal fűződött éppen a társadalom hatalmon levő struktúráihoz – az államrendszerhez – és ezért bizonyos értelemben az állam „gyámkodott” felette. A kultúrára, a művelődési intézmények pénzelésére szánt eszközöket költségvetés útján teremtették elő, majd az állam akarata szerint osztották el. Ennek elkerülhetetlen következménye az volt, hogy a kulturális alkotómunka kisebb vagy nagyobb mértékben az állam akaratának volt alárendelve, azaz a társadalom általában vett hatalmi körei érdekeinek.
Másrészt, ha nem vesszük tekintetbe az állam szerepét, akkor is felfigyelhetünk rá, hogy a kulturális alkotómunka igen gyakran a piaci viszonyok, az üzleti szellem, a politikai spekulációk, a menedzseri mesterkedések és hasonló törekvések erőteljes nyomása alatt áll.
Távol áll tőlünk az illúzió, hogy bármelyiket e tényezők közül máról holnapra ki tudjuk iktatni az emberiség művelődési életéből, társadalmunkból. Mindaddig, amíg lesznek konfliktusok a társadalomban, ellentétek nyilvánulnak meg a kulturális alkotómunkában is. Úgyszintén: mindaddig, amíg gyökeresen meg nem változtatjuk a társadalom természetét, érvényre fog jutni az üzleti szellem és mindaz, ami azzal együtt jár a kultúra terén.
Ennek a történelmi realitásnak a tudatában forradalmunk nem azt a célt tűzi ki maga elé, hogy eszményi társadalmat hozzon létre, és abban a kultúra eszményi helyzetét, hanem hogy a társadalom művelődési életének szférájában is olyan viszonyokat állítson fel az emberek között, hogy az egyén minél közvetlenebbül tegye magáévá a kulturális értékeket; és hogy maga is – ilyen vagy olyan formában – részt vegyen ezen értékek megteremtésében. Az ilyen viszonyok közepette pedig az embernek – mint a kulturális értékek fogyasztójának és megteremtőjének – kezébe kell vennie azokat az eszközöket, amelyek segítségével a korábbinál még inkább képessé válik arra, hogy túlhaladja a kultúrákban megmutatkozó közvetítés és kommunikáció azon formáit, amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben elidegenítik az embert a kultúrától, a kultúrát az embertől. Ezenközben nem olyan fontos, hogy ez az elidegenedés az állam monopóliuma, az üzleti szellem vagy pedig az ember humanista tudata fölötti álkulturális individualista erőszak útján történik-e. De éppen a közvetítés ezen formáinak leküzdésében vagy legalábbis részleges leépítésében látjuk az ember önigazgatásának fő célját és értelmét a művelődési életen belül.
Ezek szerint számunkra a kultúrában folyó önigazgatás nem a kultúra önigazgatása, hanem az ember önigazgatása a kulturális életben, éspedig éppen azáltal, hogy közvetlen kapcsolat jön létre aközött, aki „fogyasztja” a kulturális értékeket és megteremti a kulturális alkotómunka anyagi alapját, valamint a kulturális alkotó között. Az ilyen közvetlen és aktív viszonyban pedig egyszersmind megszűnik az egyik és a másik közötti merev határ, mert így kisebb vagy nagyobb mértékben minden ember részt vesz magában a kulturális alkotótevékenységben is, másrészt ebben az értelemben maga a kultúra is – kollektív tetté válik.
Ezenkívül az önigazgatásnak – mint a szocialista társadalmunk társadalmi-gazdasági, politikai, kulturális és egyéb jellegű viszonyai egyetemes rendszerének – magától értetődő követelménye, hogy a kulturális alkotómunka, különösképpen pedig az e téren tevékenykedő emberek és intézmények társadalmi helyzete, megfelelő módon idomuljon ehhez a folyamathoz, és minél közvetlenebbül fűződjön egybe az ember érdekeivel és szükségleteivel. Ezenközben nem csupán annak szükségére gondolok, hogy a kulturális értékek hozzáférhetővé váljanak a legszélesebb néprétegek számára. Természetesen akárcsak korábban, ez ma is – talán sokkal inkább, mint bármikor – egyike azoknak a lényeges előfeltételeknek, hogy kialakuljon az ember humanista tudata, és hogy alkalmassá váljon a termelőerők fejlesztésének hordozására. De amikor a kultúrában folyó önigazgatásról beszélünk, akkor elsősorban a dolgozó embernek a kulturális munka iránti aktív viszonya létrehozására gondolunk, valamint az alkotó aktív viszonyára ezen dolgozó ember iránt. E cél elérésének egyik lényeges előfeltétele éppen abban rejlik, hogy a kulturális alkotómunka egységes területei minél közvetlenebbül, azaz minél kevesebb állami és üzleti közvetítő részvételével kapcsolódjanak és integrálódjanak az egészében vett önigazgatású társult munkával, mind az emberek közötti minél szabadabb humanisztikus kommunikáció, mind pedig a művelődési élet anyagi alapjának közös megteremtése értelmében.
Természetesen az ilyen elveket könnyebb megfogalmazni elméletileg, mint gyakorlatilag megvalósítani. Bizonyos kezdeti eredmények, tapasztalatok azonban már születtek gyakorlatunkban. Az ilyen viszonyokat mi elsősorban az úgynevezett művelődési önigazgatási érdekközösségek útján igyekszünk megteremteni, egyrészről a kulturális javak fogyasztói, egyszersmind pénzelői között, másrészről pedig a kultúra területén társadalmi tevékenységet folytató dolgozók és alkotók között. Ezen önigazgatási érdekközösségek formái különbözők lehetnek, de mindig rendelkezniük kell két alapvető jellegzetességgel. Először: a művelődési tevékenységek pénzelése a lehető legnagyobb mértékben áttevődik az állami költségvetési és adóztatási módszerről az önigazgatási érdekközösségeken belül folyó közvetlen és szabad megegyezések módszerére. Az ilyen anyagi viszonyok pedig arra ösztönöznek, hogy bizonyos fajta aktívabb viszony jöjjön létre a dolgozó ember és a kulturális alkotó között a művelődési élet és az emberi alkotótevékenység különféle nemeinek fejlesztésére irányuló közös erőfeszítéseikben.
Ehhez hozzá kell tennem, hogy az önigazgatási érdekközösségek hasonló formáit hozzuk létre az egészségvédelem, az oktatás és nevelés, a tudományos kutatómunka stb. területén is.
Új alkotmányunk, amelyet most készítünk elő, ezzel kapcsolatban úgy rendelkezik, hogy az ilyen közösségekben részt vevő partnereknek egyenjogúaknak kell lenniük, vagyis nem szavazhatják le egymást, hanem egymás közti viszonyukat megállapodással, megbeszélések útján kell rendezniük. S döntőbírói szerepet csak abban az esetben játszhat az illetékes állami szerv, ha nem tudnak megállapodásra jutni, és ha össztársadalmi érdekű kérdésekről van szó. Ez természetesen elsősorban az anyagi viszonyok kérdéseire vonatkozik.
Az önigazgatási érdekközösségek kifejlesztésére tett kezdeményezésünkről úgy hisszük, hogy jelentős lépés nemcsak mindezen viszonyok demokratizálásában, hanem a minél szélesebb néprétegek tudatosabb kulturális alkotói mozgósításában is.
Ezenkívül itt arról is szó volt, hogy a dolgozó embernek – a jövedelem megteremtőinek – teljes társadalmi és gazdasági ellenőrzést és befolyást tegyünk lehetővé a jövedelem azon részének felhasználása fölött, amelyet szükségszerűen a kulturális területen történő társadalmi fogyasztás költségeinek fedezésére kell fordítanunk. Másrészt azonban ezáltal egyszersmind szavatolni szeretnénk a kulturális dolgozók azon jogát, hogy az ilyen önigazgatási viszonyokban közvetlenül gyakoroljanak hatást a társadalom művelődési politikájára, valamint a társadalmi tudatra általában, és hogy azonos társadalmi-gazdasági helyzetbe kerüljenek az önigazgatási munkában részt vevő valamennyi szabad dolgozóval.
Mindez természetesen nem jelenti, hogy lemondunk a kulturális és más tevékenységek helyzete és fejlődése iránti össztársadalmi gondoskodás és felelősség egyéb formáiról vagy az állam megfelelő szükségszerű regulatív szerepéről. Nem jelenti ez azt sem, hogy a kulturális alkotó és a többi ember közötti kommunikáció egyetlen formája az érdekközösség lesz. Meg vagyunk azonban győződve róla, hogy ez igen dinamikus formájává válik az emberek közötti közvetlen művelődési kommunikációnak és benne ezáltal a ténylegesen humanista tartalmú kulturális alkotómunka szilárd támaszát nyerjük.
Mindenesetre ez az irányvétel hozzájárul a művelődési tevékenységek fejlesztéséhez és alkotó tartalommal való telítéséhez; lehetővé teszi, hogy a művelődési alkotómunka vívmányai és maga az alkotás is, holnap hozzáférhetőbbek legyenek a széles néprétegek számára, mint amennyire tegnap voltak. Még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy – főként, amikor az ember művelődésügyi önigazgatásáról van szó – még csak az út elején tartunk, és hogy nem dicsekedhetünk valami nagy és eléggé meggyőző eredményekkel. A tapasztalatok és eredmények azonban, amelyekre e tekintetben szert tettünk a társadalmi élet bizonyos más területein, arról biztosítanak bennünket, hogy az ilyen jellegű önigazgatási viszonyoknak utat kell nyitnunk a társadalom művelődési életében is. Meg vagyok győződve róla, hogy a mostani tanácskozáson várható vita is hozzá fog járulni az általam szóvá tett problémák áttekintéséhez, valamint a megoldásukat szolgáló eszközök felkutatásához.
Egy okkal több ez arra, hogy még egyszer sok sikert kívánjak önöknek e tanácskozásban, amelyet társadalmunk olyannyira időszerű kérdéseinek szenteltünk. Külföldi vendégeinknek még egyszer azt kívánom, hogy kellemesen érezzék magukat országunkban.