Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 8. szám

Veres Péter

OLVASÓNAPLÓMBÓL

1965. augusztus 16.

Vajon tényleg vége lesz a XII–XX. századokban kialakult nagyregény-irodalomnak, mint sokan hiszik és hirdetik? Nem az olvasmányiparra gondolok, az él tovább, mint a szórakoztatóipar többi ága, a film, a színház és a konzumzene vagy a plakátfestés, hanem az igazira – mondjuk: Cervantestől Roger Martin Du Gard-ig.

Bizonyos értelemben ezt már magamon is mérem. Mint ol­vasó kiszorulok (sokszor feljegyeztem már) a közönséges regé­nyekből, és nem érdekelnek sem a csak játékra való színdarabok, sem a filmsztórik. Vajon ez csak az öregségtől, a sok tapaszta­lattól és a „nagyontudástól” (nagyontudom mi az irodalom) van, vagy bennem már a holnap olvasója jelentkezik, akinek csak a tiszta dokumentum kell, akár egyenes adásban, de művészet­ben és magas gondolatban, akár olyan tökéletes áttételben, amely már megszabadult a kulcsregénytől, de ugyancsak hiteles benne a való. Vagyis: ezek szerint csak a líra és az önéletrajz – ami ugyanaz – (az örök drámát most kapcsoljuk ki) bírja ki az idők változását?

Hm, nem tudom. A líra és az önéletrajz erénye és teherté­tele, hogy csak a nagy egyéniségek mondanivalója érdekelheti a többi embert. Nagy ember és nagy lélek: dialektikus egység, a történelmi-társadalmi fontosság ebben már benne van. Stend­hal nagysága is – hogy valakit pl. mondjak – ebben van. Nem a regényei tökéletesek, hanem az ember nagy, az intellektus szu­verén és az élmények hitelesek, az áttételekben is. Nemcsak Julien Sorelben, hanem Lucien Leuzvenelin is. Vagyis az epi­kához is nagy ember és nagy lélek kell.

Ez azonban csak az egyik része a dolognak, mert a múltról szól. A másik nem kevésbé fontos az, hogy világarányokban ter­jed, részint filozofikus megfogalmazásokban, részint a nem gondolkozó tömegekben, vegetatív szinten az a – mondjuk – egzisz­tencializmus, amelyben már a létnek se titka, se reménysége többé. Egyszerűen benne vagyunk – és benne forgunk – boly­góinkkal együtt a világegyetem örökké fővő, zubogó, keringő kásájában – és nincs tovább. A természettudományos ismere­tek nyomában kialakulóban van – ismétlem, vegetatív szinten is – egy olyan természettudományos és individualista gondol­kodás, amely csak az egészen nagy emberek, talán csak a szak­mában elmerült tudósok és más hasonló értelmiségiek – gon­dolom, művészek – szintjén juthat el ahhoz a nemes sztoicizmushoz, ami már a római világbirodalom századaiban megszü­letett.

Annyi a különbség – s ez végzetesnek látszik –, hogy ma már nemigen lesznek keresztény lázadók, nem hogy a fehér, a színes emberek világában sem. Egyedül a színes nacionaliz­mus feléledésére és dinamizmusára lehet számítani, de arra se sokáig, mert a mai tudományos, technikai és organizációs fej­lődés mellett igen hamar rájönnek – vagy inkább: ráéreznek – a nagy tömegek, hogy a faji, népi-nemzeti heroizmus sem ád mindenkinek örök időkre szóló egyéni boldogságot. Az ebbe való belenyugvást és az ebből következő nemes sztoicizmust vi­szont csak gondolati szinten lehet elérni, erre azonban – az em­beri természetből eredően (a pedagógiai illuzionizmusról szólva már írtam róla) mindig csak kevés ember képes. De hogy le­hessen nagy könyveket írni nagy hitek és nagy remények nél­kül?

Nincs hát megoldás?

A szó romantikus „boldog és szép” értelmében nincs, realis­ta értelmében van. Ez a „tudatos lét”. Ma már, s holnap még inkább csak az marad meg – egyénre és közösségre értve –, aki meg akar maradni.

No, de ha erre a magas öntudatra a vegetatív szinten élő többség sohasem lesz képes?

A nagy többség nem lesz képes, de ha annyit elérünk, hogy a tömegek megértik a legjobbakat, legalább a szándékaikban, és hisznek nekik, amennyire ember embernek hihet – mert ezek a szándékok a maguk tisztaságában jutnak el az emberek­hez (aljas, üzletes szórakoztatóipar, félre innen!) –, akkor ez az or­ganizmus – mármint az emberi társadalom – eljuthat a tudatos önfentartás elemi diszciplínájához, a rend és szabadság egységé­hez, már annyira legalább, amennyire ez a létezés dialektikus menettörvényei szerint egyáltalán lehetséges.

Nincs más út, mint hogy az ember akarjon – erősen akar­jon – olyanná lenni, amilyenné szeretne lenni!

Nem válaszoltam az önmagam által feladott kérdésre?

Közvetve igen. Irodalom mindig lesz, de a műfaj nem fon­tos. Az irodalom az emberi nem „létérzéklése”, akkor is, ha ke­serű, akkor is, ha édes...